Bizkaiai napló - Hét nap Bilbaóban

Mindjárt az elején tudatnom kell a tisztelt olvasóval, már az út közben imigyen sóhajtoztam: „leírhatatlan ez az utazás, szavakkal kifejezhetetlen”. Azért mégis kísérletet teszek rá, a képekkel és videókkal kiegészítve talán valamennyire mégis sikerül visszaadni belőle valamit. Lenyűgöző élményben volt részem, részünk!

Felmerülhet a kérdés, hogyan kerültünk mi majd’ egy hétre Bilbaóba úgy, hogy ott autentikus kalauzok várnak. Véletlen, egyszerű véletlenek sorozata, minden az Athletic iránti szenvedélyből ered és, hogy Pinnyey Ricsi barátom, szurkoló- és útitársam a nagy Európa Liga-menetelés elején elutazott Salzburgba, ahol annak rendje s módja szerint kitette a zászlóját. Mit tesz isten, rendkívül közvetlen vendéglátóink szóba elegyedtek vele, miféle csudabogár ő? Rá egy évre már Prágában együtt szurkoltunk, majd hullottunk szét, majd tavaly Ricsi a családjával látogatott Bilbaóba.

Így amikor tavaly májusban 3-0-s igába hajtottuk a Sevillát s ezzel biztossá vált európai szereplésünk, Egoitz – fő-fő kalauzunk, a kis csapat esze – már ezt írta szokásos meccsnézős képünk alá a Facebookon: „See you in Europe next season!” Pláne „next season”, hogy bejutottunk a BL-be! Summa summarum, a Napoli kiejtése után pár nappal már kezemben is volt a két repülőjegy, október utolsó napjától november 6-ig, Bilbao!

***

Mondanom sem kell, ráhangolódnunk egyáltalán nem kellett az útra, gondolom Ricsi is zizis volt már az utazást megelőző napokban, én konkrétan majdnem magamon kívül, annyira vártam. És egyszer csak amszterdami átszállás után, már ereszkedett is repülőgépünk az aireportua leszállópályája felé. Öt óra tájban léptünk ki a gépből, arcunkat egy forró napot követő langyos szellő cirógatta…

…és a két kopasz fej ott várt minket a reptéren, Egoitz és Mikel (Jorge ez idő tájt még dolgozott). Kocsiba be, kocsiból ki, panzióba felrohan aztán irány az óváros, a Casco Vijeo, a labirintus, ahol bár tavernát ér. Ez a környék péntek és szombat este zsúfolásig telik, leginkább fiatalokkal, de az ott lakó idősebbek egyáltalán nem érzik feszéjezve magukat, ők is jönnek-mennek, bedobnak egy pintxót, egy sört vagy egy pohárka bort. (Szombat este például így botlottunk Jorge anyukájába, aki puszival és olyan szívélyesen üdvözölt minket, mintha mindig is jól ismertük volna egymást).

Péntek esti utcakép, Jorge fejével az előtérben

Szóval belemerültünk a Zazpi Kaleak (Hét utca), az óváros, az Unamuno tér és a Plaza Nueva bárjaiba és utcáiba. Az első sört és pintxót az óvárosi Athletic Pena bárban vertük be, majd következtek a többiek, kb. olyan sorrendben, ahogy eddig baszkföldi gasztro-élményeimről meséltem. Így már az első este végigettük szinte az összes helyi specialitást. Voltunk olyan helyen, ahol csiperkét sütnek vaslapon, ahol chorizót adnak kis fény nyárson. Jorge, harmadik vendéglátónk abban a bárban csatlakozott ahol épp két adag txipriones fritas-t, azaz bundázott tintahalat tömtünk magunkba. De ezzel még korántsem volt vége, hiszen amikor Egoitz kérdésére, miszerint akarunk-e sonkát enni, és igennel válaszoltunk, a főnök kiadta a parancsot: Irány Claudio! Merthogy ott lehet a legjobb sonkát enni. Nyilván nincs sok tapasztalatunk az ilyesmiben, de Claudio sonkája valóban remek. Szétomlik a szájban és kívánja a jóféle, La Rioja-i, száraz vörösbort (ami nyilván felkavarja az előtte és utána ledöntött söröket.)Borra sör, még egy kör, aztán a megfáradt magyar utazók szállásukra tértek, mivel aznapra alig négy órát aludtak.

***

A panziónk alatti bárba – amely egyébként remek és szombat kivételével minden nap ott reggeliztünk – reggel 6 és 6.30 között érkezik meg a szakács, hogy elkészítse a reggelit. Felhúzza a rácsot, bemegy, majd visszahúzza. Erre az előző este meg- és elfáradt magyar utazók felébredtek és bár nyűglődtek, forgolódtak még az ágyban, álom már nem tért a szemükre vissza. Ricsit kevésbé viselte meg az előző este, ezért ő már fél 10-kor elindult a Lezamába gyerekek edzését nézni és Iraolával, Iturraspéval, Urzaizzal és Etxeberriával fotózkodjék. 

Míg én a parton voltam, Ricsi sem tétlenkedett! Itu és Iraola.

Valamint hogy ámulatba ejtse őt az Athletic ultráinak Herri Norte nevű csoportja, akik a nagycsapat edzésen pirotechnikával szurkoltak! Én viszont még egy órán át agonizáltam, de mivel az időjósok csak szombatra jeleztek kifogástalan időt, egy óra múlva már én is metrón ültem. No nem az Athletic edzőközpontja felé, Getxóba tartottam, a mennyei La Kantera gördeszka pálya felé, azzal a szándékkal, hogy testmozgást testmozgás kövessen és gördeszkásában megizzadt és felhevült testemet a november 1-én 19 fokos tengerben hűtsem le.  Így is tettem. Imádom, a La Kanterát, tipikusan az a pálya, ahol a kölykök el tudják sajátítani az alapokat, ahol lesz sikerélményük, ezáltal rákattannak a sportra és gyorsan is tudnak fejlődni a pálya változatossága miatt. Azt hiszem még én is hamar meg tudnék tanulni poolozni, legalábbis erre következtettem mintegy másfél órás gördeszkázás alatt/után.

La Kantera, Getxo. Álomvilág.

November 1. Megszárad rajtam a sós víz.

És akkor nézzük a tengert! Mielőtt átöltöztem volna, feltűrt gatyában teszteltem a víz hőmérsékletét – egy sunyi hullám rá is vert egyet jobboldali nadrágszáramra – ugyan nem volt meleg, inkább sportos. De ez nem akadályozott meg abban, hogy fürdőgatyát vegyek és megmártózzam benne (utoljára három éve voltam sós vízben, Splitben.) Hangosan nevettem, amikor belemerültem. November 1-én fürdök az óceánban! (Ugyebár a Bizkaiai-öböl már az Atlanti Óceán része!). Őrület! Hagytam magamon megszáradni a sós vizet, visszaöltöztem és mivel a deszka meg a tenger kivette az erőmet elmentem az három percre lévő supermerkatuába, vettem sonkát, kenyeret, üdítőt és leültem a domboldalba falatozni. Épp törtem bagettet, amikor hív Ricsi és adja Egoitzot, aki mondja, hogy kb. fél óra és itt van értem. Pff. Hintó előáll!

A kis Forddal is cirka húsz perc volt, míg átértünk Lezamába, (La Kanterából, La Kanterába) ami kicsit túl van a város másik felén. A nagycsapat tagjai egy edzés és Etxeberria egyik csapatának meccse után épp jöttek el – De Marcost és Gorkát láttam még kolbászolni a környéken – helyettük zöld-fekete mezbe öltözött drukkerek jöttek, a Sestao River szurkolói, akiknek a Bilbao Athletickel volt meccsük, a harmadosztályban.

Az igazat megvallva nem volt valami jó meccs. Sőt, ottlétünk alatt talán ez volt a legrosszabb, kivéve a Sestao-szurkolóknak. Merthogy a River begyűjtötte a három pontot, még ha úgy is, hogy az utolsó pillanatban kiállították kapusukat, mivel a tizenhatoson kívül utolsó emberként szabálytalankodott a BA gólra törő csatára ellen. De ezek a River szurkolók olyan jól buzdították a csapatukat – na ja, tavaly valami félelmetesen balek módon nem jutottak fel a másodosztályba – hogy ma is a fülünkben cseng a szurkolásuk. Sőt, tulajdonképpen Ricsivel mindketten Sestao-drukkerek lettünk! (Pláne, hogy Gergő és Balázs horgászpajtásaimmal a Tiszát régóta Tiszao-nak hívjuk a Sestao miatt.) Egoitz később elmesélte, hogy miért River a River. Még a hőskorban a Barakaldo-szurkerek kitalálták, hogy a színek miatt (sárga-fekete) ők a Penarol. Több sem kellett szomszéd városban székelő nagy rivális Sestaósoknak, ők kikiáltották magukról, ha a Barakaldo a Penarol, ők a River Plate. Hát innen jön a River elnevezés, nincs ott semmiféle folyó!

River-szurkolók előtérben hős kapusukkal

De ezzel még nem volt vége a meccsnézésnek, következett a Mikel által elnökölt Iberlanda mérkőzése a Derio pályáján – az utolsó olyan osztályban, ami még szerepel az El Correo sportrovatának táblázataiban. A parkolóban Mikel és Jorge vártak bennünket. Ide úgy jutottunk be, hogy az elnök úr kártyát készített a számunkra, Ricsi lett az relación international felelőse, jómagam meg a relación con penas-é, azaz a nemzetközi kapcsolatok illetve a szurkolócsoportokkal való kapcsolattartók lettünk. Sőt Senor Presidente még mezekkel is megdobott minket! 

Egy teljes szezonban a szurkolókért!

A derbi igazi „mennyei megyei” összecsapás volt, műfüves pályán, villanyfényben. Az első tíz percben még mindenki hajtott, mint az állat, aztán elnehezültek a végtagok és sok lett a szabálytalanság, sőt sérülés miatt cserélni is kellett. Mindenestre a csapat, melynek elöljárói lettünk három meccsből, harmadik győzelmét aratta a szezonban. Ricsi szokásos hévvel tette ki a magyar és az Hungarian Athletic Fans zászlót és megismételhetetlen élményben volt részünk, amikor az Iberlanda második góljának szerzője odarohant a lelátóhoz és Magyarországnak ajánlotta találatát. Nem mellesleg labdarúgó szószedetem a meccs alatt három kifejezéssel is gyarapodott, Mikel unokahúgának köszönhetően, aki lelkes Iberlanda-fan és mellettem kiabálta végig a játékot. Ezek az arbitro, ami hivatalosan játékvezetőt jelent, szabad fordításban azonban inkább címeres barom. A kontuz szót akkor használják, ha jön az ellen. Vigyázat! figyelem! a megfelelője. Harmadik meg a tranquil, amit franciás műveltségemnek köszönhetően türelemnek fordítottam, vagyis nyugit jelentene magyar pályákon. 

Ünnepelni, elemezni nem nagyon volt időn meccs után, csupán begyűjtöttük a Senor Presidentét s loholtunk a Bilbao Basket arénájába – közben találkoztunk Jorge mamájával – hogy a BB-Sevilla meccs nagy részét láthassuk. Mivel a srácok szereztek socio kártyát meg valami ingyenjegyet, fejenként 7 euróért mehettünk be a csarnokba. Remek helyünk volt. Ugyan nem vagyok nagy kosárfan, de jó volt a műsor, a BB puhára verte ellenfelét, élveztük az előadást és vendéglátóinknak is tetszett, nem szoktak kosármeccsre járni, így ők is fotózkodtak a csarnokban.

Ez este/éjszaka további részében ugyanazt csináltuk, mint pénteken, vagyis bárról bárral jártunk és sört nyakaltunk sör után. Egészen fél kettőig. Addig bírtuk az egész napos aktivitást meg a söröket, aznap sem kellett ringatni bennünket, arra mérget vehettek!

***

Vasárnap reggel – redőnyhúzás fel s le után – az alattunk lévő bárban prolongáltuk magunknak a reggelit a hétre, neve is van: Hatari. 

A kiadós reggeli után rohantunk is Egoitzzal és Jorgéval találkozni, mert délben kezdődött az Athletic Sevilla elleni meccse. A többiek még nem reggeliztek így útközben egy cukrászdában magunkhoz vettünk néhány édes falatot, majd Inigo Cabacas emléktáblája felét vettük az irányt. (Ő volt az a szurkoló, akit a rendőrök agyonlőttek a Schalke-meccs utáni ünnepléskor. Halálának pontos körülményei azóta sem ismertek, nincs felelős, nincs gyilkos. Minden szurkolói csoport megemlékezik róla, ha Bilbaóba látogat csapata.) Ricsi ötlete volt, hogy egy trikolór szalagra írjunk valamit – a sztori után egyértelmű volt a Justice for Inigo szöveg - és tegyük a táblához, úgyhogy kisvártatva a Justice for Inigo! – Hungarian Athletic Fans szalaggal fotózott bennünket Egoitz. Menet közben elmagyarázta az Herri Norte helyzetét is. Ők a kapu mögött szeretnének lenni és több olcsó jegyet/bérletet akarnak kicsikarni a klubtól a fiatalok és a munkanélküliek számára. Ezért a meccs első húsz percében nem is fognak szurkolni – így is tettek és más a hangulat, amikor ők belekezdenek. 

Népszerű művünk

Ittunk egy sört és vásároltunk pár apróságot az Herri Norte árusító asztalkájánál, azt irány a San Mames. A stadion, amit tavaly Ricsi és Zoli csak félkészen láttak, én meg csak a régiben voltam, 6 éve. Ez tényleg olyan, mint egy színház, baszki, mint egy ultramodern színház. Csak odatartod a kártyát a leolvasóhoz, mint a metrón és már mehetsz is be. Vénaszkenner, motozás, táskába nézés nuku! Mondom, tényleg színház, azzal a különbséggel, hogy akár egy rekesz sört is bevihetsz!

Csodálkozunk, örülünk, borsódzik a hátunk a látványtól, mikor is felénk jön egy tisztes úr, Egoitz azt mondja: „Na, itt a biztonságiak főnöke!” Torkomba ugrott a szívem, na most innen minket kibasznak. De a kerekfejű csak viccelt és bemutatta az idősebb Ayerdit, Inakit, akinek szegről-végről a BL meccs jegyeit is köszönhetjük. (Egyébként ő, Egoitz papája mesélte fiának, hogy a baszk tv bemondta, hogy a San Mames-pályázatán egy magyar drukker is nyert. Ez voltam én.) Egoitzék helye közvetlenül a vendégszektor mellett van. Szerintem nem szándékosan, oda jutott hely nekik – akit érdekel, november utolsó hetében megkérdezheti tőlük személyesen. Ez azért érdekes, mert így a Sevilla ultrák, a Biris szurkolását szinte testközelből nézhettük/hallhattuk végig. Plusz egy élmény! Mindemellett, hogy hoztak egy Inigo Cabacas drapériát, nagyon szépen szurkoltak végig, és csapatuk veresége ellenére szó szerint végigénekelték a meccset. Még az sem zavarta meg őket, hogy Aduriz a 12. percben tökéletesen robbant be Susaeta beadására és kapásból a léc alá vágta a labdát. 1-0. Fel sem fogtam a gólt, emlékszem régen a válogatott meccseken ilyenkor magamra rántottam mindenkit, belekapaszkodtam az ismeretlenekbe is és tomboltam. Most Ricsi ölelése kellett ahhoz, hogy felocsúdjak: gólt láttam az új San Mamesban. Nem is kicsit! Bármi lehet az eredmény, láttam gólt a Katedrálisban, ez az élmény már az enyém!

Így megy ez... Középen a két Ayerdi.

Amúgy gyűlölöm az ilyen meccseket. Az elején vezetést szerzünk, azt a végéig rághatjuk a körmünket, őszülhetünk, míg véget nem ér. Arról nem is beszélve, ha a védőink az 88. percben egymás hátába rúgják a lasztit a saját ötösünkön. Hát ez egy ilyen meccs volt. Mindenesetre szerencsét és győzelmet hoztunk a csapatnak és ez jelenlegi helyzetünkben nagyon fontos volt. Amiért jöttünk megkaptuk, Ricsi szerint – utólag szerintem is – ez a meccs volt a fontosabb, nem a BL. Széles jókedvünk kerekedett és ezt csak fokozta, hogy a Sevilla-szurkolókkal együtt távoztunk a stadionból, mindenféle incidens nélkül. A sarkon összefutottunk Árpáddal - aki Budapesten él és dolgozik, őt a Napoli meccs óta ismerjük - és baszk kollégáival, ők is együtt nézték a meccset, sőt Árpit a baszk tévé meg is interjúvolta.  Majd irány a belváros és egy jóféle ebéd.

A meccs után ismét tüntetett az Herri Norte

A Casco Viejóban vasárnap fél három tájban elég nehéz asztalt kapni öt főre. Néhány próba után mégis kaptunk egy utcai asztalt, menüt rendeltünk, ami hétvégén 20, hétköznap 10-12 euró, jár hozzá kenyér, víz és bor. Szinte ugyanolyan a szisztéma, mint itthon, van 3-4 féle előétel, főétel és pár desszert. A menüt nagyjából értettem, de Egoitz segítségével sikerült a leghalasabbat összeválogatni. 

Tintahalas előétel

Előétel: tintahal tintájától fekete rizs, tetején grillezett tintahal, körötte sajtmártás idiazabal sajtból. Életemben nem gondoltam, hogy a hal és a sajt összejön. De úgy összejöttek, hogy minden falaltot jól megforgatva, ízlelve én végeztem utoljára az előétellel. Másodiknak tőkehalat kértem, amiért nem vagyok nagyon oda, de ez ismételten csak sajttal olyan finom volt, hogy megint csak addig ízlelgettem, hogy már mindenki fényesre nyalta a tányérját mire befejeztem. Sőt annyira ízlett a merluza, hogy a desszertemet inkább odaadtam Ricsinek. (Bocsánat, hogy Ricsi menüjéről nem írok, de annyira el voltam foglalva a magaméval, hogy egyszerűen nem tudtam figyelni az övét.)

Mit gondoltok, mi jöhet egy végigpiált este, kettőkor való lefekvés, koránkelés és egy nagy zaba után? Igen egy édes szieszta. Én elmentem hunyni egyet, míg Ricsi Mikel kíséretében Barakaldóba látogatott, hogy megnézzék a helyiek Tudelano elleni mérkőzését. (Amíg én a panzióban, addig Mikel Ricsi mellett a stadionban húzta a lóbőrt. Nem is csoda, a 0-0-val zártak a csapatok.) És mivel elkezdett esni az eső, este csak egy kis kört mentünk a 7 utca környékén, hiszen másnap korai kelést és kirándulást irányoztak elő vendéglátóink.

***

Kedvenc fotóm:  Egoitzzal Mikel szülőháza előtt.

Másnap fél 10-kor vett minket fedélzetére a kék Ford, Egoitz programként a bizkaiai partvidék felfedezését tűzte ki célul. Felvettük Mikelt lakóhelyén Arrankudiagaban, ahol az elnök úr családjának kocsmája is van. Ebben az egységben régi, némiképp kompromittáló, de főként vicces képeken megtaláltuk a két kopaszt, még hajjal is. (Itt készült a nekem leginkább tetsző fotó is.) Következő lépésként visszaadtuk a Bilbao Basket socio kártyákat a helyi optikusnak, azt irány a Costa Vasca! (Ez a kirándulás azért volt nagyon kedves nekem, mert 8 éve, amikor Renjoe-val voltunk 13 napot Baszkföldön, San Sebastianból indulva mi is eljutottunk egy ilyen tengerparti faluba, Zumaiaba, de mivel nem autóval voltunk, egy napra csak egyet tudtunk vállalni, így a végén maradt az egyetlen Zumaia.)

Első állomásunk Bakio. Hiába vittem fürdőgatyát, akkora hullámok voltak, aminek csak a szörfösök örülnek, várakoztak is páran benn a vízben a deszkájukon ülve, de én nem mertem bevállalni a megmártózást. Egy öböllel arrébb álltunk meg aztán, a valóban festői Gaztelugatxe San Juan kolostoránál, ahol szívesen megtettük volna a félórás lépcsőkön vezető utat a kolostorba, de épp felújították az utat, így ez kimaradt. (Majd legközelebb!)

Festői kolostor  Gaztelugatxe szikláin

És hogy milyen kicsi a világ Eneko barátunknak, aki egy évet volt Dunaújvárosban Erasmusszal, egy a kolostort ábrázoló kép a borítóképe a Facebookon! Az étterem zárva volt, ahol tavaly Ricsi ette a txipriones a la planchá-t, így Bermeón keresztül, kanyargós hegyi utakon továbbálltunk Mundakába. Mundaka igazán híres szörfös és nem kevésbé lélegzetelállítóan szép hely. Állítólag egész Európában csak itt van balról érkező hullám, ezért közkedvelt a hullámlovasok között. A hullám annyira a városka védjegyévé vált, hogy még a kukákat is az díszíti. Láttunk is pár holland illetve francia lakókocsit szörfcuccal a tetején. 

Mundakai kuka

A partközeli kis hotel bárja is nagy szörfös hepajokról árulkodik, falán tele híres sportolók képeivel, aláírásaival, deszkáival. Magunkba tömtünk pár falatot és sört, hogy kibírjuk ebédig amit Lekeitioban ejtettünk meg. 

Hmm. Lekeitio. Na, ez meg azért fontos nekem, mert van egy baszk zenekar, a Betagarri – voltunk a koncertjükön 2008-ban – és nekik van egy számuk, aminek a címe Lekeitio’s Beach. Nekem ez a dal (is) jelenti Baszkföldet. Annyira pozitív, annyira hangulatfestő, hogy a Betagarri több számát azonosítom Baszkfölddel. Mondtam is Egoitznak, aki a bandát ismerte, de ezt a számot nem. És baszki és én most eljutok oda! Parkolás után bevettük magunkat az első bárba, – Egoitzot hívta a szükség – mert ezek a srácok annyira rendesek és illemtudók, hogy meg sem fordul a fejükben, hogy fogyasztás nélkül csak úgy bemenjenek valahova pisilni. Tehát újabb sör következett és ha már ott virított megkóstoltuk a fokpiszkálóra szúrt pulpo gallego, azaz a galíciai módra készített polip szeleteket is.

Welcome to Lekeitio's beach

Itt mondta Egoitz, – illúzióimat némiképp lerombolva – hogy az egyik asztalnál az öregek baszkul beszéltek, de ő egyáltalán nem érttette. Nagyon nehéz a nem irodalmi baszk nyelv, amit egy a múlt században vagy hat nyelvjárásból összerakott mesterséges nyelv. Mert az igazi baszk más a különböző tartományokban, más francia Baszkföldön, más a partvidéken és a szárazföld belsejében.

Lekeitiónak két strandja is van és annak rendje s módja szerint, ahogy általában ezekben az öblökben, sziget a közepén, ahová ráadásul apálykor be is lehet gyalogolni. Dagály volt szél és hatalmas hullámok, úgyhogy a hullámtörő mellvédje mögött sem voltunk biztonságban, mert néha átcsapott rajta a víz. Gabilondo pajtásunknak lefotóztuk a Che Guevarás halászhajót és kerestünk egy jó kis tavernát. Megint jól belenyúltam az előételbe: sonkás zöldborsóhüvely fokhagymásan, főtt tojással. Hétfőn ez volt az überfrankó, az utána kért hal már nem volt annyira jó – bár azért meg tudnám enni akár minden nap!

A varázslatos Lekeitio után (ahonnan, hogy bassza meg elfelejttettem homokot hozni arról a bizonyos strandról) Gernika felé vettük az irányt. Tudjátok, Gernika, a Szent Tölgy, Condor-légió, Picasso festménye és a többi. Szóval már zuhogó esőben elzarándokoltunk a Szent Tölgyhöz, ami valljuk meg nincs túl jó állapotban. Talán a képen is látszik, hogy épp a földet cserélik körülötte. Megcsodáltuk a bizkaiai parlamentet is (ahol Ricsinek leesett, hogy az Athletic címerben van két farkas, nekem meg az, hogy bárányokat tartanak a szájukban).

A gernikai Szent Tölgy előtt

Utolsó állomásunk a Bilbaóhoz már közel lévő Sopela felé Ricsi és Mikel is elszunnyadt a kocsiban, ez nem is csoda a szakadatlan eső és az esti dugó okozta araszolás miatt. Sopela a srácok kedvenc fürdőhelye, ide járnak nyáron a tengerhez. Jorge is itt szokott szörfözni. Megszokott megállónkénti sörünket a Sunset bárban ittuk, ami kihalt volt eléggé (viszont amikor jöttünk el és a felhők fölé ért a gépünk láthattuk, hogy miért is Sunset a bár neve. Atom lehet onnan a naplemente.) 

Visszaérve Bilbaóba még egy missziónk maradt: Egoitz megkérte barátjukat, Iont, aki a Dolaretxe nevű bárt viszi, hogy másnapra rittyentsen nekünk egy jó ebédet. Ion az Etxebarria park szomszédágában van, egy szépen felújított és kifestett bár. (Persze, hogy Jorge festette ki!). Amikor Ion barátainak mondta a bár ötletét, a környékbeliek óvva intették, hiszen a Dolaretxe helyén korábban sötét, visszataszító kocsma volt. Ezt Ion teljesen újjávarázsolta és a féltés ellenére népszerű egységet csinált belőle. A falon keretben egy baszk sapka, bajnoki felirattal. 

Ion bajnoki sapkája a Dolaretxe falán

Persze ezt egyből lefotóztam, majd Egoitz elmondta, Ion a Begona-i (ez a városrész neve) pintxokészítő versenyen ért el első helyezést. Erre Ion már nyújtja is a falatkát: „Hé Máté, ez a nyertes pintxo!” Gusztálom, szagolom, kóstolom: ebben van curry. Kiejtem „köri”. Nem érti egyik sem. Mondom megint „köri”. Úgy se értik. Mondom, tudjátok a sárga, indiai fűszerpor. Áááá, „kurri”. (Nagy zűrzavart okozott az a Bábel!) Hiába mentünk autóval, pokolian elfáradtunk, majd 12 órás portyánkon. Úgy zuhantunk az ágyba, mint egy zsák, azzal a nyugtalanítót tudattal, hogy a heves eső miatt a  helyi sajtó már hétfő este a San Mames vízelvezető rendszerének tesztjéről írt…

***

Kedd valódi shopping nap volt, esőben. Úgy intéztük, hogy kb. fél 10től este hatig csámborogtunk a városban. Az Athletic központjában, az Ibaiganéban kezdtünk. Ide van kontaktunk, egyrészt az esszém miatt, másrészt mert Ricsi pártoló tagja az alapítványnak és meg kellett újítani a kártyáját. Galder Reguera fogadott bennünket, – ő hívott tavaly májusban telefonon, hogy én vagyok az egyik nyertes – körbemutatta az épületet. Galder az Athletic alapítványának „kulturális attaséja”. 

"Szent tehénnel" az Ibaigane kertjében

Ő szervezi az alapítvány körüli eseményeket, kulturális programokat. Rövid ideig voltunk ott, mert sok látnivaló egy-egy kupán és San Mames csontdarabkáján kívül nem nagyon van, másrészt mert Galder sajtótájékoztatóra sietett. Kaptunk két jegyet a Guggenheimbe, mert mint Galder mondta: „Mi vagyunk az egyetlen futballklub, akinek múzeummal van partnersége. Ezt követően irány a két márkabolt: Ricsi a Bilbao Basket shopjában akart körülnézni, közös célunk pedig a legnagyobb Athletic üzlet volt a stadionban. Itt kevesebb, ott több időt töltöttünk azért is, mert Ricsi évi egyszeri ruházkodását kizárólag az Athletic boltban oldotta meg tavalyhoz hasonlóan. Így az én tételem (három pár zokni) elenyészett Ricsi temérdek pólója között. Körülnéztünk a belvárosi souvenir boltokban is – Ricsi újabb két pólót szerzett be – és a baszk válogatott 2012-es kiegészítő kollekciója utána nyomoztunk. Póló még akadt a méretünkben, de amit igazán szerettem volna, egy ugyanilyen kapucnis csak gyerekmértékeben volt sajna. 

Hungariako gorri-zuri

Még a nagy Corte Inglés áruház sportosztályát is megnéztük, de semmi. Ebédeltünk egy az előzőekben leírtakhoz képest felejthetőt, császkáltunk még egyet a belvárosban és szinte már vége is volt a napnak.

***

Mivel hétfő délután óta esett kicsit paráztunk, hogy elmaradnak a szerdai meccsek: ifjúsági és a nagy BL a Porto ellen. Szakadó esőben mentünk ki a gyönyörű Barakaldo stadionhoz, amit azért választott a klub vezetősége a Lezama helyett, mert a Lezamának csak egy lelátója van és az első ifi találkozóra annyian mentek ki, hogy nem tudtát hova tenni az embereket. Az ékszerdoboz egyik hosszanti lelátója meg is telt szimpatizánsokkal, bár folyamatos szurkolás nem volt, azért egyszer kétszer felhangzottak az ismert rigmusok. 

Belépés ingyenes, de jegy azért van

Főleg a második félidőben, hiszen a „txakorros” hármat rúgott abba kapuba, ahol mi ültünk.(Az első félidőben még a Porto vezetett 0-1-re.) A portugálok ráfaragtak a sportszerűtlen játékra és időhúzásra: első gólunkat úgy rúgtuk, hogy az egyik, saját szabálytalansága után fetrengő játékost még nem engedte vissza a bíró, és abból a szabadrúgásból egyenlítettünk. A vasárnapi fotót, amit Ricsi feltett szurkoló csoportunk facebookjára többen is megosztották, az Orgullo Athleticzale honlap ki is tette, így nőtt az ázsiónk: a Barakaldo stadionban többen is lefotózták a piros-fehér zászlót. Úgy láttuk a kicsik között van egy-két nagy tehetség. Jurgi Oteo sokkal jobb volt kortársai, mint a felnőtt Sestao ellen. A bal szélen Cordóba futott el és cselezett remekül többször, és az erőcsatár Villalibre is kifejezetten ügyes. Van potenciál bennük. Megint láttunk Athletic-gólt, méghozzá hármat!

Farkas-, akarom mondani oroszlánéhesen értünk a Dolaretxébe, Ionhoz, ebédre. De nem sejtettük, hogy milyen ebédre! Kérlek szépen, salátával kezdtünk. A saláta náluk a következőképp néz ki: legalul jégsaláta, rukkola és madársaláta keveréke. Közötte nagy szelet paradicsomok, amik első blikkre éretlennek tűnnek, azonban nagyon ízesek. Marinált piros pimiento paprika. Rajta szardellafilé, tonhalfilé – nem Rio Mare, hanem nagy, szaftos tonhaldarabok, olívabogyó, salátaöntet, balzsamecet. Friss bagettel. Most is összefut a nyál a számban. Ezt a felejthetetlen salátát, Ion egy sonkatállal überelte. Salamanca-i házi sonka, amit Ion szakácsa hozott egy rokonától – na ilyet Egoitzék sem esznek gyakran –, mellette iberico, mellette kétféle chorizo (egyik paprikás, másik téliszalámira hasonlító,) és lomo, ami azt hiszem szárított, pácolt sertés szűz. Paff. És akkor következett ízlelőbimbóink fő megpróbáltatása egy tál galíciai polip személyében. Te atya-úr-isten! Volt szerencsém enni pár polipot, de ez… Legtöbbször a polipok állagával van bajom, amikor túlságosan rágósak. De ez… omlott a szájban, pont jó fűszerezéssel. Mennyei csemege!

Ion bárjának névjegye

És ha azt hinnétek, hogy itt a vége, hát nem! Mert jött a sajttal, sonkával töltött csirkecombfilé. Nézegetem, bontogatom a tekercset, mire kérdezi Ion: Máté, mit keresel? Baszod, Ion, azt találgatom, hogy csináltátok, hogy sült meg! Hát így: bőrét rajta hagyta, kivette a csontot meg az ínakat, annak helyére ment a sajt, majd a sonka. Összetekerték, összevarrták majd be a sütőbe. Nem túl nagy hőmérsékleten, folyamatos ellenőrzés és forgatás mellett sütötték, amíg aranysárga nem lett a bőr. Varratokat ki és már kész is. Kicsit hasonlított a hazai ízekre, de valahogy finomabb, lágyabb volt a hús. A desszertet, a sült pudingot, ami nagyon népszerű náluk, Ion felesége készítette otthon. Legyűrtem ezt is, majd úgy 20 percet agonizáltam az asztalnál, annyira telezabáltam magam. A sörömet épp ki tudtam inni és eszembe jutott az Élet értelme című film zárójelenete a mentalevéllel. Menten kipukkadok. (Ennyitől még Tamásunk is jól lakott volna!) Kellett is, hogy a sok lépcsőn lezötyögjünk az óvárosba, és ha húsz percre is de ledőljünk. 

És hopsz már 6 óra is lett, lassan indulnunk kell a BL meccsre, hogy előtte még Enekóval is tudjunk találkozni. Amikor az Indautxunál kiléptünk a metróból, ismét nagyon kicsi lett a világ. Egiotz mondja, hívjam Enekót az ő telefonjáról, hívtam, majd átadtam Egoitznak a telefont, hiszen én nem tudom hova kell menni, hol érdemes találkozni a nagy tömegben. Egoitz mondta Enekónak a bár nevét, és ha hiszitek, ha nem, Eneko épp ott volt. 

Enekóval - ő balról a második

Bár összesen kétszer találkoztuk vele Budapesten, mintha ezeréves cimborát láttunk volna újra. Beszélgettünk majd másfél órát, közben megjöttek az ő haverjai is, a mieink kérdezték milyen Budapest, ő mesélt, mi meséltünk, szóval mindenki mesélt és nagyon jól éreztük magunkat. Sok közvetett-közvetlen ismerős, és mindent az Athleticnek való szurkolásnak köszönhetünk! Ez hozott össze minket! Széles jókedvünknek a kezdőcsapat vetett véget. A srácok csalódottak voltak, amiért a klub tulajdonképpen, az összeállítás alapján feladta a BL-t. Ez azonban csak picit nyomta rá bélyegét a hangulatunkra. Én még soha, Ricsi meg a Fradi-Real találkozón volt BL meccsen utoljára. Szóval, ha már elveszett az Athletic győzelem szüzességem – a Sevilla elleni volt az első győztes meccsem élőben – vesszen a BL-es is! Uzsgyi, már bent is voltunk a stadionban, az ötödik sorban. A pályától karnyújtásnyira, az ötödik sorba szólt a jegyünk, amiért nem győzünk hálálkodni az idősebb Ayerdinek.

És hát a Sevilla elleni szurkolói megnyilvánulások eltörpültek a keddi telt-házas aréna bömböléséhez képest. Amikor megszólalt a BL dal libabőrös lettem, még belül is. Remélem, a videók visszaadják az atmoszférát. Az óriási hangulat akkor hágott a tetőfokára, amikor a Porto kihagyta a tizenegyest. Az öröm és a káröröm meghatványozta az ovációt, nemhogy kihagyott tizenegyes, inkább gólöröm, sőt továbbjutás okozhat ilyen hangrobbanást. Életemben nem éltem meg ehhez hasonlót! Sajnos a portugálok végül behúzták a meccset, így a BL elúszott. 

A BL elment, a jegy megmaradt. (Köszönjük a jegyet Inaki!)

Ami szerencsét hoztunk azt a Sevilla és az ifi meccsen felélte az Athletic. Nem lehet mindig tízest lőni… Most – prágai kiruccanásunkkal ellentétben – a baszkok lógatták az orrukat, és mi mondtuk nekik, hogy nem baj, ott van még az Európa Liga, meg hogy beti zurekin… Ittunk még egy sör az Inigo táblája melletti bárban, ahol meglepődve tapasztaltuk, hogy valaki celluxszal odaragasztotta a falra a szalagunkat - mi elfelejtettünk vinni - köszönjük a kedves ismeretlennek! Majd elkaptuk az utolsó metrót, azt irány haza.

***

Csütörtök reggel, utolsó reggeli a Hatariban. Bepakolás után kerestünk egy Eroskit – az Eroski a baszk szupermarket hálózat – hogy ínyencségeket vásároljunk. Nem sokkal később még visszatértünk a szuveníreshez pár apróságért. Gurpegui barátomnak beszereztem a kért Arrano Belzta – jelentése fekete sas, ez a baszk függetlenség egyik szimbóluma – ereklyéket. Vettem egy képeslapot is, megyünk a postára feladni, útközben még egy-két kis bolt, mondom Ricsinek, na, ide még nézzünk be! És nem hiszitek el, ahogy belépek, egyből kiszúrom a baszk válogatott pulóvert, elég nagynak néz ki, megnézem a címkét: L-es! Próba, marad is rajtam. Két óra még indulásig és az utolsó üzletben megvan a kapucnis! Ettünk még egy menüt, ugyanazt rendeltük: Paella con mariscos – paella tenger gyümölcseivel és txipriones en su tinta – tintahal tintájában. 

Paella con mariscos. Jó nem?

Előbbi frenetikus, utóbbi kevésbé volt jó. És innentől tulajdonképpen arra koncentráltam, hogy ne érzékenyüljek el a reptéren, amikor búcsúzunk Egoitztól és Mikeltől. Reptér, huh ezen gyorsan essünk túl! Szerencsére a reptér előtt csak 5 percig lehet megállni, gyors hálálkodás, ölelés, de látom Egoitz kész van, elhomályosult a tekintete. Számomra Mikel menti meg a helyzetet, aki Shakespeare-i angolsággal mondja: Two weeks ago in Budapest! Innentől kezdve egész úton hazafelé Mikel hülyeségein röhögtünk, de mint a fakutyák…

Kérem szépen lezárásként annyit, hogy ez az út maga volt a csoda! Hét napig tartó csoda, amit Egoitznak, Mikelnek és Jorgénak köszönhetünk. A történet azonban nem zárult le a bilbaói reptéren, jövő péntek éjszaka jön a triász, hogy két budapesti hosszú hétvége között együtt menjünk Lvovba, ahol a nagy összekötő kapocs BL meccset játszik a Shaktar ellen… Ha a felét vissza tudnánk adni annak, amit kaptunk, boldogok lennénk!  

Minden alkalommal ez az utolsó fotó!

ui.: Feltétlenül hálás vagyok Ricsinek, hogy a salzburgi meccs hozományaként megismerhettem a baszk fiúkat és hogy kiváló útitársam volt. Nem is beszélve a fényképekről.

 GURE BIHOTZETAN ZAUDETE GUZTIOK!         

 

 

A rendetlenség rendje - Nagyicce 2.

A tavalyi banzáj után a nagyiccei srácok megint szerveztek egy punkoskodós gördeszkázást.



Már a plakát is bomba, nem? Nekem egyből a Todd Francis által rajzolt Anti Hero grafikák jutnak az eszembe róla. Az üvöltő magnót totemként levegőbe emelő, lángoló zsaru. Kurvajó. Ez mellet végtelen egyszerűség és letisztultság jó betűtípussal.
Na igen, ez és a tavalyi megmozdulás már előre is vetítette a minőséget. Arról már nem is beszélve, hogy a tót atyafi, Milos segítségével és közreműködésével "Nagyicce Alapjai" pár új betonszart is alkottak a nyáron.

Úgyhogy teljesen ALAP volt, hogy kinézek, még ha kis időre is, még ha csak dísznek viszem a deszkám, mert annyira beteg voltam, hogy előző este az öcsém ki akarta hívni az ügyeletet. (Baszki olyan szarul voltam, hogy még sört se ittam. Én...)

Nem volna túl punk dolog azon keseregni, hogy miért voltunk kevesebben - főleg gördeszkások - mint tavaly, helyette inkább csak annyit, hogy hol volt az ikerbanda, a Rio Crew nagy része? (tisztelet a kivételnek).Egyből látszott, hogy ki az aki nap, mint nap deszkázik a helyen és ki az aki ritkán vagy eddig soha. HC például úgy ment, mint az állat, bár ő mindig és mindenhol úgy megy. És Jurkovich Petya boardkontrollja sem kopott meg, akár ismerős, akár ismeretlen elemeken deszkázik.

HC száll és fog. Fotó: Bánkuti Béci

A zenélésben kissé nagyobb káosz uralkodott, mint tavaly, sőt valamivel kevésbé voltak élvezhetők a koncertek, bár nekem bejött az a banda, aminek a nagydarab basszusgitárosa volt és olyan Fugazi-s volt a hangzása. Petikééknek még egy kicsit gyakorolniuk kell, még ha garázspunk is amit játszanak. Ha jól értettem volt még hátra banda, amikor is...

Ők nyomták Fugazi-stilóban. Nekem bejött. Fotó: masnapok.tumblr.com

... jöttek a zsaruk. Többen, többfelől, sőt a betonszar város felőli végén civil verdában rendőrnők ültek amikor eljöttem. Szóval jöttek a zsaruk és nem azért mert ördögvillát akartak az égbe dobni. És mivel nem izgágáskodtam az történtekkor, illetve nem oknyomoztam, álljon itt a a rendőr-sztori, az egyik szervező, Balla Peti kicsit megszerkesztett tolmácsolásában:

"Az volt a szitu, hogy ugye először nagyon úgy festett hogy a zene mindenképpen off, (persze már reggel egyeztettünk Levivel diplomatikus dumákat erre az esetre, amiket el is lőtt szépen Levi) és az a félórás várakozás az volt hogy felhívták a rendőr bigbost, aki azt mondta hogy derítsék ki kié a terület, és az ő engedélye kell. Nem tudták kideríteni kié a terület, elvileg magánszemély, egy bank meg BKV közt vándorolt, és végül azt mondták addig mehet a buli míg nem érkezik lakossági bejelentés ellene. Viszont ha valaki a sínen megy át keresztbe meg az úttesten, akkor Levit és aki át ment az úton, fejenként minimum 50-re büntetik ha meglátják amikor visszajönnek. ( Én amúgy nem számítottam ilyen hepiendre ). Levié a best trick: a zsekák kimagyarázása!"

Én erre úgy refkeltáltam, hogy csak a helynek ne legyen baja!

Mire Petike bedobta az álomválaszt:

"Bízom benne hogy nem lesz, ezt az eshetőséget az első Nagyicés buli előtt megvitattuk, hogy vagy kockáztatunk és bevállaljuk, vagy tovább álmodozunk életünk legjobb délutánjáról!"

Életünk délutánja. Hát ez gyönyörű! Azért gyönyörű ez az egész - a két eddigi nagyiccei októberi délután - meg a do it yourselfesdi, mert az ember olyat csinál amilyet igazán szeretne magának. Azt hiszem, ha lenne egy fikarcnyi elfogadása és/vagy kultúrája a magyar társadalomban az úgynevezett foglalt házaknak (squat) a Nagyicce és a Rios Crew már rég fedett pályákon deszkázna és egy részük ott is élne...

Amúgy van Nagyicce logo? Mert azonnal magamra varratom!
Több képet, dumát innen értek el: Nagyicce is not dead 2.

A cukkini-tökély

Cukkini- és paradicsomültetvényeimnek köszönhetően hetente friss, biozöldséggel látom el a konyhát. A paradicsomot hagyományosan, lecsónak, tésztaszósznak használom, cukkiniből viszont annyi van, hogy bőven jut a kísérletezésre.

Hazai ízek

Sütöttem olajban, töltöttem, forgattam lisztbe, meg minden. De augusztus utolsó napján - mikor máskor ha nem a nyár legvégén - megtaláltam a cukkini tökéletes receptjét. Egy nagy, de kemény cukkini kell hozzá. Olyan 3x15 centis darabokra vágjuk, belsejét ki/levágjuk, héját meghagyjuk. Eztán így ahogy van, mehet a grillrácsra. Gyakran forgatjuk a darabkákat, amíg meg nem puhulnak (de ne essenek szét!). Közben egy nagy, lapos tálban összekeverünk egy deci olívaolajat némi balzsamecettel, sózzuk, borsozzuk, belenyomunk egy gerezd fokhagymát, és pár ágacska friss kakukkfüvet. A grillezett cukkiniket ebbe a löttybe tesszük és jól meghempergetjük, és befedjük pár percre. Tálaláskor citromlét nyomunk rá. 

Kihagyhatatlanul kötelező, ha tűz gyúl a grillrács alatt!

Csokiskeksz, esküvőre, ipari mennyiségben

Gergő barátom esküvője. Kéne nászajándék. Fölöslegeset nem vennék, sok pénzem nincs. De van itt ez az életmentő csokiskeksz. Az jó lenne. Jó sok. Gergő, mit szóltok? Okés, vasárnapra még úgy sincs desszert. Százötven darab rendel!

Hozzávalók trendi módon (csak szarul) fotózva

Nem szeretek idegen tollakkal, bevallom nem az én kreálmányom a recept, találtam, méghozzá Zenóbiánál.(Édesszájúaknak kifejezett érdemes kalandozni a blogján!) Persze kicsit változtattam az alaprecepten, de a lényeg ugyanaz. Azért életmentő a keksz, mert többször vittem már horgászatra és mert az effajta időtöltésre leginkább csak horgászfölszereléssel szoktunk alaposan felkészülni, a keksz igen csak jó reggel éhgyomorra, vagy ha Balázs egész nap nem evett semmit és/vagy fáj a feje az éhségtől. Szóval ez a keksz életeket ment!

Ők, százötvenen

Én a Zenóbia-féle mennyiség felével csinálom, így kezelhetőbb a massza és pont két tepsi jön ki belőle, 30-36 darab. Tíz dekások: cukor, étcsoki, dió. 6 deka vaj. 5 deka barna cukor, 14 deka liszt, egy tojás, csipet só, fél csomag sütőpor, teáskanál vaníliaaroma, teáskanál pálinka, reszelt narancs és/vagy citromhéj. 

Ami szerintem a lelke a dolognak, hogy a diót és a csokit nem szabad géppel aprítani. Vágódeszka, éles kés. Így lehet ideális méretűre aprítani a hozzávalókat, bár monoton és lélekölő munka. (A nászajándék-adaghoz egy órán át zakatoltam a késsel.) 

Szóval a cukrokhoz a felolvasztott vaj, összekever, de nem simára, maradjon ropogós a cukor. Jöhet a sütőpor, vanília, pálinka, citrushéj, só. Megint kever, de nem agyon! Tojás felverve. Megint kever, de nem agyon! Jön a csoki, egy fordítás után a fele liszt. Kis keverés után a dió és a maradék liszt. Ennyi. Nagyobb teás, kisebb leveseskanállal sütőpapíros tepsire szedjük, egymástól kétujjnyira, hiszen megduzzadnak. 175-180 fokos előmelegített sütőben 10-12 perc kell nekik. Ha elkezd barnulni az alja már jó, ha tovább hagyod, kiszárad és kőkemény lesz. Kiszedés után 2 percet pihen a tepsin, majd rácson is tíz percet. 

Egyetlen probléma, hogy pihentetésnyi idő alatt mind elfogy. 

Ahogyan ez történt Gergőék esküvőjének másnapján, a Gabsi-féle szarvaspörkölt desszertjeként...

Nászajándékozásra csomagolva

Gergő és Diane sütije, 5 adag volt, tíz tepsi, százötven darab, este héttől, éjjel kettőig készült. 

Nagy kihívás, de jó mulatság, férfimunka volt!  

Houser a falon

Jim Houser Two Face című munkájának printje csajnem egy éve pihent a polcomon, míg végre elszántam magam és pénztárcám a bekereteztetésre.

Majdnem vízszintes

Egyik kedvenc alkotóm Jim, van könyvem tőle a Babel, de régóta vágytam valami falra tehető matériára. Mivel a főleg a Toy Machine-nál megjelent lapjai már rég elfogytak, nyomatok után kutattam, mígnem az elég jó felhozatallal rendelkező PosterChildPrints oldalon találtam rendelhető Housereket. (Ahol egyébként vannak Don Pendleton, Neckface, Tim Armstong művek is csakhogy pár ismert nevet említsek a repertoárból.)

Houserrel az a legnagyobb baj, hogy minden második cuccát kitenném a falamra. Annyira kedves, naiv, és olyan szép színeket használ, hogy teljesen odáig vagyok értük. Most is van egy print, egy gördeszkás ami nagyon kellene, de annyiba kerül, mint a négy Two Face bekereteztetése. Remélem nem sokan tudnak róla és marad nekem is egy...

  

A nagy IKEA-csapda

Az IKEÁban való vásárlás nagy csapdát rejt, így is van kitalálva az áruház; nincs esélye a vásárlónak arra, hogy gyorsan a kasszához menjen, át kell mennie az egész bolton. Az út tulajdonképpen az összes portéka mellett elvezet. Ez vásárlásra készteti az embert, még akkor is, ha egyáltalán nem akar vételezni, vagy ha megvan a konkrét portéka amit szeretne.

Így jártam én is a minap, összeírtam egy rövid listát csupa KELL dologból, olcsó apróságok: cukortartó, zuhanyfüggöny, elem, izzó, mécses. Ennyit akartam, bár kellene még szőnyeg, ágynemű, de most csak az előbbiekre volt szükségem.

A csomagolás megmutatja, ez nem Árpád-sáv...

És alig hogy elindulok a piactéren máris egy teljesen fölösleges ügybe ütközöm, piros-fehér, hosszanti csíkos szalvéta. Meg is dobban együgyű Athletic-rajongó szívem, pláne hogy féláron dobják utánam. Hogy mikor fogom használni, gőzöm sincs, egyelőre a San Mamés gyep darabja mellet van a polcon. De ha vendégségbe, kajálni jöttök, számíthattok rá, hogy a bajszotokra ragadó lecsó-szottyot (Fehér Béla után szabadon, miszerint a lecsónak nem leve, hanem szottya van...) piros-fehér szalvétával törlitek le.    

Hát ilyen az IKEA-csapda!  

Terem a vetemény!

Idei kattanás egyértelműen a növénytermesztés-gondozás. Két helyen is gyakorlom, otthon és a Rióban.

Virágzó cukkinik otthon

Most kezdtem csak a gazdálkodást, így egyelőre"igénytelen" zöldségeket mertem bevállalni. Azt hallottam a cukkinivel és a paradicsommal nincs sok gáz, közéjük hagymát dugványoztam.

Most kezdenek érni. 

A cukkininek már volt értelme, hiszen a Rióból vittem haza cukkinivirágot, hogy sörtésztába mártsam és bő olajban süssem ki őket. Az eredmény nem túl ízes - leginkább lájtos cukkini íze van - viszont annál látványosabb. Ropogós napsárga virágok, szárral, ropogósan. Nagyon jól néz ki, tipikus vendégváró falatka, kicsit sznob, de nagyon jó találmány!

A cukkiniken is van már termés - egyelőre csak a csíkos terem, hiszen az a legnagyobb - és a paradicsomokon is gömbölyödnek már termések. Tegnap fel is kötöztem őket, hogy érje a fény a bogyókat.

A Riót a könyvhét miatt elhanyagoltam kicsit, de támadok újra, hátha lesz még ott is betakarítás. A folyóparti telken most a napraforgók veretik leginkább, sajnos a hagymákat már kigyomlálta valaki...

  

Az a jó, hogy így full bio minden! Így jövőre egyértelmű, hogy ültetek paprikát, hagymát is, lehet megpróbálom a zellert meg a répákat. 

Sőt, még tyúkokon is gondolkodom!

Csigaholokauszt

Idei őrületem a veteményes. Életemben először ültettem paradicsomot, hagymát, cukkinit. Otthon már március elején ástam egy ágyást, amit áztatott az eső, majd többször le is döngöltem. Ebbe jött 200 liter virágföld és 50 liter szarvasmarhatrágya.

Holokauszt és kannibalizmus csiga módra

Jól megáztattam, összekevertem a vásárolt talajt, majd amikor már elég meleg volt már ültettem is a zöldségeket. A paradicsomok már rügyeznek, a hagymák is veretik magukat rendesen, de a cukkinivel csak a para volt.
Eddig.
Öt-hat cukkini palántám, növénykém tűnt el nyomtalanul. Este látom szépen fejlődött a két sziklevél, reggel hűlt helye, még a kis szárnak is.
Mi ez? Vakond? Lehúzza a föld alá, mint a rajzfilmekben?
Nem baszki, csiga. Meztelen. 5-15 centi ujjnyi vastag. Pöttyös. Lerágja. Felzabálja. Megsemmisíti a cukkinit. Hajnalban előmerészkedik az aljnövényzetből és iszonyatos ütemben rág.
Ez ellen tenni kell valamit, gondoltam, s belevettettem magam az internet-keresők vonatkozó találataiba. Írták, hogy a gyíkok, sünök, futrinkák megeszik a csigát, de esetemben azt hiszem több tucat gyíkra, két-három süncsaládra volna szükség. Más megoldás: csigapor, háló, csapda.
Nekem a csapda tűnt legolcsóbbnak, leghumánusabbnak, legtermészetbarátabbnak, így azt csináltam.

Le kell ásni egy befőttesüveget a növények közelében, úgy hogy 2 centi a föld fölött legyen, félig-háromnegyedig feltölteni sörrel, és egy kupak 15-20%-os ecetet bele.

Első hajnalra egy szem csiga nem volt benne, ellenben a növények jól lerágva és tiszta csiganyál a vetemény. Kurvaélet. Nem jött be. Este öntöttem még egy kis sört bele, másnap reggelre ez meg is tette a hatását. Két kis sárga házas és egy nagy meztelen esett csapdába. Harmadnapra három kövér meztelen, és így tovább.
Tudom, szemét módszernek tűnik, de legalább boldogan döglenek meg, hisz halálra-isszák magukat.

Különösen undorító dolog kihalászni a dögöket az üvegből. Megmerevedett, nyákos csigákat kihalászni nem lesz a kedvenc szórakozásom. Viszont döbbenettel tapasztaltam, hogy a tűzhelybe dobált hullák annyira sörösek lehetnek, hogy a kis sárga, házas csigák rámennek a dögökre.
Szóval az általam előidézett csigaholokausztot csigakannibalizmus követi. Hát ilyen teremtés a csiga...

 

Vége a legjobbnak!

Véget ért a legjobb Athletic-szezon, amit a klub szurkolójaként átéltem. Utoljára ’98-ban végzett BL-t érő helyen a csapat – az akkor gyűjtött 65 pontért ezüstérem járt.

A Hangya vigyázó szemeit a BL-re veti

Sőt, a Txingurri-féle gárda annyiszor győzött idén, mint a legutóbbi bajnokcsapat, ami 83-84-ben szintén húsz győzelmet számlált. Többre értékelem ezt a szezon, mint a Bielsa által dirigált, két döntővel – elbukott döntővel – végződő nagy tavaszi menetelést. Szerintem nagyon fontos az a kiegyensúlyozottság, amit Valverde adott a csapatnak.

Egy fejben teljesen széthullott, egykori fő gólvágóját vesztő keretet vett át a nyáron és kovácsolt belőlük „otra liga” győztes együttest. Olyat, amelynek játékosai egymásért is küzdenek, amely képesek tíz perc alatt megújulni. Amelyben összesen tizenöt játékos ér el gólt, és amelynek legeredményesebbje spanyol pichichi, amely túl tud lendülni csapatkapitánya és sérüléséig gólkirálya kidőlését. Ha hozzá vesszük még, hogy volt olyan meccs, amikor a keret három (!) középső védője sem állt rendelkezésre, vagy amikor annyira elfogytak a támadók, hogy ifiktől kellett csatárt hozni, hát le a kalappal a mester előtt!

Egyhamar nem felejtem el, ahogy Balenziaga néhány fordulóval a vége előtt mindenben kisegítette az „újonc” Etxeitát. Azokat a meccseket, ahol az első játékrészben tiszta káosz volt a csapat, x-re meg buktára állt, azt a másodikban minden rendeződött! Vagy amikor hiányzott Aduriz, de a Bilbao Athleticből pótlására felhozott, első meccsét játszó Guillermo betalált a Betis ellen? Csodálatos volt, én mondom. És egyáltalán nem bánom, hogy az Espanyol mumusunk maradt…

A hab a tortán már csak az volt, hogy mintegy 8 (!) fordulóval a vége előtt kiderült, hogy a 8. helynél nem végezhetünk hátrább. Eggyel később az, hogy az EL-ben biztosan indulhatunk, majd hárommal a vége előtt az, hogy nem érhet be minket a Sevilla. Azaz, hogy tizenhat év multán ismét a BL-be mehet az Athletic.

Hálásak vagyunk Valverdének még akkor is, ha a BL-ért meg kell szenvedjünk, hiszen az augusztus 8.-i sorsoláson kaphatjuk akár az Arsenalt is, addig azonban csak azért kell izgulnunk, hogy a nagy tőkés klubok ne vigyék el sikereink kovácsait.  

Csapatunk egyik legjobbja, Itu minden bizonnyal megy Brazíliába...

Mellesleg a szezon vívmányai voltak, hogy soha ennyi közös meccsnézésnem volt szurkolói csoportunk történetében, hogy új szurkoló arcokat ismertünk meg, hogy újabb baszk barátokra tettünk szert, ezúttal Budapesten. Most csak az kéne, hogy akár a BL-ben, akár az EL-ben magyar, de mindenféleképp közeli csapatot is kapjunk, hogy élőben szurkolhassunk a csapatnak bilbaói barátaink társaságában!

Gasztronómiai igénytelenség vagy mi a szösz

A minap elém került egy ajánló - a Sonkapult - csütörtök estére hirdetett "pincsó" estet. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni, így a kora esti Riózás után nem a Móricz, hanem a Gellért felé indultam, hogy lecsekkoljam a pultosokat.

Jóképű sonkába öltözött spárgák aznap nem voltak sajna...

Tök pofás hely a Sonkapult, családias és az ilyet szeretem. A "vitrinben" négyféle falatka. Igazából olyan nagyon szimpatikusnak egyik se tűnt, de ha már ott vagyok, tesztelem a két inkább tetszetőset, gondoltam.
Így is lett választottam egy sonkásat és egy sonkakrémeset. Meg egy szűretlen sört hozzá.

Hát.
Nem voltam elragadtatva. A krémessel kezdtem, aminek inkább torma íze volt, mint sonka, méghozzá annyira, hogy a tetejére szórt snidlinget nem is éreztem. Kérdi az egyik sonkapultos srác, hogy hogy ízlett. Hát, mondom eléggé dominál benne a torma.
Nekimegyek a másiknak. Azon sonka, kaliforniai paprika, kis balzsamecet. Ez sem jó. A sonka magyar sonka és egyáltalán nem dob föl, sőt egy kicsit még pénzkidobásnak is érzem.
Látja ezt rajtam a sonkapultos srác és kérdezi egyből amint lenyeltem a falatot. És ez? Hát, mondom, ez se!
És így tovább: merthogy láttam a szórólapot, amin sonkába tekert spárgák figyeltek, és hogy én baszkföld meg úgy baszkföld, meghogy a pintxo, meg a tapas és hogy nekem mindkét itt evett olyan magyarosnak tűnt.

Naná, erre szavamba vág a sonkapultos sráci, hogy ha hiszem, ha nem ez a 23. pincsó-estjük és hogy megpróbáltak már mindenféle hagyományosnak tekinthető alapanyagokat, értsd szardellát, articsókát, olívakrémet, meg minden mást, de szinte mindegyik rajzuk maradt. Egyszerűen - mondja - magyarosítani kellett.

Ezt nem hiszem el, mondom, tiszta vicc, hogy itthon minden magyarosítani kell, és elmesélem hogyan teszteltem a berlini dönereket, vagy kebapokat, vagy swarmákat - hívjuk ahogy akarjuk. Hogy mennyire érthetetlen számomra, hogy a Berlinből eredő, tehát autentikus ízesítést - petrezselyem, menta, másféle szószok - erős pistával magyarosítani meg telebaszni hagymával és tejfölös szósszal nyakon önteni.
És a sonkapultos srác egyetért, ő is így gondolja, meséli, hogy tortillával is próbálkoztak, de arra mindenki rántottaként mutogatott.

Szóval így megy ez. Bassza meg. Nekünk magyarosítani kell a berlini török, meg a baszk kaját. Hihetetlen. Kérdem én akkor a faszér nincs "magyar pincsó bár". Lehetne zsíroskenyér hagymával falatka, töpörtyűs falatka, sültkolbászos falatka. Azt nem értem, ha valaki török kaját akar enni, akkor miért nem török kaját eszik (kap)? Ha baszk kaját akar, miért nem azt eszik (kap)? Merthogy az erőspistás szendvics az nem döner/kebap/swarma és a magyar, házi, füstölt sonkás falat az nem pintxo...

És egy mondat a Sonkapult védelmében. Ők megpróbálták, de kénytelenek voltak igazodni. Nem éri szó a ház elejét, ez nekünk fogyasztóknak kritika!

Döbbenet

Kolbice-teszt

Nem is tudom, hogy került elém a Kolbice. Lehet, hogy a neten láttam, de lehet, hogy szórólapon.  Sültkolbászok rajongója lévén ez a specialitás rögvest befészkelte magát az agyamba s nem hagyott nyugodni, egészen keddig, amikor is végre leteszteltem. (A Hold utcai csarnok felújítása miatt másfél hete egyszer már lukra futottam, akkor nem üzemelt a Kolbice-egység.)  

A kissé még mindig felújítás alatt lévő piacon sok az üres üzlet, de a Kolbice már üzemel! Kérek egyet. 3-4 perc, amíg megsülnek a kolbászok. A szezámmagos tölcsérbe mustárt és kecsöpöt kérek – konzervatív kolbászevő vagyok – a 100 forintért választható extra „feltéteket”, mint sülthagyma, párolt káposzta, cheddaros sajtöntet – kihagyom.

A tölcséremben 3-3 bajor illetve hagyományos magyar kolbászka gőzölög. Hüvelykujjnyi hosszúak és vastagok. A magyarosba bököm a kis nyársat, amit adtak hozzá. Elég jó az állaga, roppan, nem esik szét. Nincs agyonfokhagymázva, mint a henteseknél kapható, ez teszi abszolút nyugat-kompatibilissé.

A bajor kolbász sem túlfűszerezett, kifejezetten finom és jó az állaga ennek is.

Eztán következik a tölcsér. Hát erről csak szuperlatívuszokban. Kicsit féltem tőle, hogy ez lehet a gyenge pontja a találmánynak, félelmem azonban teljesen alaptalan volt, sőt, a tölcsér az egyik legjobb dolog egészben. Még akkor is, amikor már nincs kolbász, mert a kolbászkák zsírjával átitatott kecsöpos-mustáros pékáru magában is remek. Csak a legvégét hajítom ki, amiben már elviselhetetlenül koncentrálódik a két szósz.   

A Kolbice igazán jó ötlet. A tölcsér valóban megkönnyíti a mozgás közben való evést – bár ez állítólag egészségtelen. Nem nehéz kaja köszönhetően a fűszerezésnek és a tölcsérnek. És minden bizonnyal továbbgondolható.

Sok negatív észrevétel nem érheti a Kolbice-t részemről, azonban 990 forintos árával, nekem egy kicsit drága ahhoz, hogy rászokjak, illetve a 6 helyett 7 kolbászkát simán elbírna a tölcsér.

Ha osztályozni kellene, 8 pontot mindenképp megérdemel a tízből!

Hajrá Kolbice!

fotó: Kolbice fészbúk