2013. augusztus 27., kedd

Hajnalban megijedni

Ez az első kép nélküli poszt. Leginkább azért, mert hajnalban képtelen voltam lefényképezni magam. Azért is mert annyira megijedtem.

Történt, hogy hétfő hajnalban félálomban úgy éreztem, hogy nehezen nyelek, mint amikor torokgyulladása van az embernek. Megtapogattam a torkom, és azt éreztem, hogy be van dagadva. Méghozzá eléggé. Annyira, hogy kimentem a fürdőszobába, hogy tükör előtt megnézzem.
Borzasztó volt. A tokám, mintha kétszeresére dagadt volna és kemény volt. Olyan volt az érzés, mintha valami baromi nagy pókcsípés lett volna a torkom bal- és jobboldalán.
Nem igazán, sőt egyáltalán nem tudtam visszaaludni. Igen ez az az érzés, amikor az ember számot vet addigi életéről és a következő kérdéseket teszi fel magában. Mi lesz a lakással? Mi lesz a macskával? Kit kérdezzek erről először? Kemoterápia? Műtét? Kihullik a hajam? Tudok majd dolgozni? Most sikkasszak a lakáspénzből és menjek kurvázni Malájföldre, kokainozni Kolumbiába és még egyszer egy meccsre Bilbaóba?
Igen, azt hittem itt a vég, rákos vagyok.
Reggel felé aztán elaludtam, de amint meghallottam Palkó hangját, már röppentem is ki az ágyból. Rám néz: neked meg mi van a torkoddal? Full me van dagadva. Mondom, ja, nekem mondod? Hajnalban szarabbul nézett ki. Fullpara. Azt mondja erre: a nagypara nem jön ilyen gyorsan.
Hm. Kicsit meg is nyugtatott meg nem is. Anyám máris jelentett be a körzetihez.
Lemegyek. Néz a doki, forgatja a fejét, kérdez, csóválja a fejét. Beutal a gégészetre.
Gégésznő szintén. Nézi, nyomkodja: a szakállán keresztül nem érzem. Odateszem az ujját, ahol érzem a duzzanatot. Aha, mondja, benyúl a számba onnan is nyomkodja. Hát magának nyálköve lehet. Erre utal a duzzanat és a mirigyek keménysége. És egy kis nyálmirigy gyulladás. Felír egy lórúgásnyi antibiotikumot.

Az egész tipikusan olyan érzés volt, hogy: Amíg nem történik meg veled, úgysem tudod milyen. Abszolút átérzem, megértem mit élhetnek/élhettek át azok, akinek van/volt már nagy parájuk. Csak délutánra ocsúdtam fel igazán, addig nagyon nyomasztott. Nyomasztott a lehetősége a komoly betegségnek. Öregszem, öregszik a testem, ezzel tisztában vagyok.
Ezt az érzést azonban nem kívánom senkinek...    

2013. augusztus 16., péntek

Kiment a sörből a buborék

Szokták mondani, hogy a bor egyre jobb lesz a korral, nos a sör, a kinyitott sör egyre rosszabb. Hát valami jó rég kinyitott sörhöz hasonlított a NOFX tegnap este, amiből kiment a buborék, felmelegedett és megkeseredett.



És ezzel beállt abba a sorba, amibe nálam beállt már a Death by Stereo, a No Use, kicsit a Suicidal, vagyis hogy évről-évre fogy belőlük az energia és amiért rajongtam értük az elszállt.
Fat Mike-ék már a 2007-es koncerten sem villantottak nagyot, de akkor még valahogy elviselhetőbb mértéket öltött a dagi közönségbaszogató és Budapesttel meg Magyarországgal való viccelődése. Akkor még volt bennük valami finesz és akkor talán még nem akartak annyira "megmondani". Ez a megmondós attitűd nem áll jól nekik, arra ott van a Propagandhi. A NOFX nem tudott olyan idióta maradni, ami jól állt nekik, lehet, hogy nem hallgatták eleget a The Descendentst, és fölnőttek. Sajnos.
Tulajdonképpen végignéztem ezt, hiszen tizenöt éve láttam először őket a a prágai gördeszkaversenyen (!). Akkor még csak a Kill all the white mant és a Don't call me white-ot, meg a Champs-Élysées-t ismertem tőlük, és ott Prágában szerettem bele a muzsikájukba.
Aztán 2000-ben a Hátsó Szándékos fiúkkal kimentünk Bécsbe a Deconstruction Tourra, ahol a Lagwagon, és a 59times The Pain társaságában léptek föl. (Az első koncert kezdete előtt megláttuk Fat Mike-ot a színpad szélénél. Odamentünk aláírást kérni, marokra fogta a tollat és a jegy hátára nagybetűkkel odaírta: FAT. Az a betűt bekarikázta. Kiosztott négy-öt autogramot, majd megunta és odahívott egy biztonsági őrt, hogy írogasson alá helyette.)
2007-ben voltak a Pecsában és most "tízeurós" koncerten a Parkban. (Te jó ég, mennyit álmodtunk arról, hogy ennyiért ilyen zenekarokat láthassunk itthon, ne kelljen átmenni értük a sógorokhoz!)
És a NOFX lufi szép lassan, leereszt a szemem láttára. Kár érte, sajnálom.
Bocs fiúk, én csak akkor megyek legközelebb - ahogy ígértétek négy éven belül - ha ZP-be jöttök nyolcszázért!

Epilógus: valahogy a Faith No More az, amit sokszor láttam még a fent említetteken kívül és ami meg tudta őrizni a lendületét, imázsát vagy mit. No meg a Sick Of It All...

2013. augusztus 13., kedd

Akiknek EZ fontos - apám verse

Aki ismeri, tudja apámhoz fűződő érdekes viszonyomat tudhatja, hogy vajmi kevés az esély arra, hogy az ő cuccaival példálózzak. Azonban még1990-ben(!) készített vele Tarján Tamás(!) egy interjút a Népszabó számára, amiben szerepel ez a vers. Hogy pontosan mi késztette apámat e sorok leírására - dédapámtól örökölt Remington-márkájú írógépén - arra nem emlékszem de, hogy ebben a nyomorult Kelet-Közép-Európában időről, időre mindig aktuális, az biztos. Amikor a boltban felolvastam, kétszer bőgtem el magam. Vajon ez csak erre a tájra való, vagy ezt értik Hollandiában és Norvégiában is?
Amúgy az interjú sem szar. (Ha valaki nem tudja elolvasni az alábbi képen, elküldöm szívesen emailben.) Íme.

KÖZLEMÉNY

Alulír(t)ott
ezúton tudatom azokkal
akiknek ez fontos,
a mai naptól
zsidónak,
cigánynak,
romániai magyarnak
                és szásznak,
koszovói albánnak,
flamandok közt vallonnak,
írek között protestánsnak,
baszknak,
lettnek, észtnek, litvánnak,
palesztinnak,
négernek,
sárgának,
indiánnak,
       tartom magam!
Így bánjanak velem,
akiiknek EZ fontos.
Én maradok, mint eddig:
          GALKÓ BALÁZS

Apámat, meg nem tagadom, tessék engemet is mindennek elnézni, azoknak, akiknek EZ fontos.



(Ahhoz, hogy ez a cikk előkerüljön köszönet a közvetítésért Csider István Zoltán kollégának, illetve a kutatómunkáért és a tízes találatért Lőkös Katalin Népszabi-archiválisának!)

2013. augusztus 12., hétfő

Elátkozott partokon

Amennyire nagyot aprítottunk tavaly, olyan nagyot betlizünk az idén, mind mennyiségben, mind minőségben.

Szóval szinte ugyanazon a vonalon mozgunk, mint tavaly, amikor szétfogtuk magunkat irgalmatlan példányokkal, plusz megtaláltuk a "Csatit", a Fűzvölgyi V. Övcsatornát. Ez éven viszont sem Bélavár, sem a Tisza nem kényeztetett el minket, fogtunk ugyan, de kicsiket. Kis csuka, kis süllő, kis balin. Mondjuk, ha ezek méretesek lettek vón, nem elégedetlenkednénk, de hát könyörgöm, az milyen már, hogy augusztus 10-én fogom az első "elvihető" halat? Okés, nem voltunk sokszor, meg egyszer árvíz, egyszer hidegfront, de ebben az évben eddig, szinte kizárólag apró ragadozókat sikerült zsákmányolni. 


Gő és egy tavaszi kolber, Bélavárról

Ami vicces, hogy eddig kábé több balint fogtunk, mint csét, pedig ez nem szokásunk. Pergetve, csontival, fenéken, úszóval. Pedig azon röhögtünk mielőtt a hétvégén szinte lefröcsköltek minket a balinok, hogy a balinozás mint olyan nem létezik. Balint csak mázlival hete fogni. Aztán cáfoltuk ezt az axiómát. Mert mivel másfajta halakat nem tudtunk kapásra ingerelni, maradtak a balinok. Vagyis ragadozó őnök. (Bár az őn etimológiája után kutatva ma arra bukkantam, hogy az őn és a balin nem feltétlenül ugyanaz a hal. Mindegy, amíg mélyebbre nem ásom magam őn-balin témában, mindkét elnevezést használni fogom.)


Én és egy tavaszi kolber, Bélavárról


Mellesleg a balin kiváló hal. Mindamellett, hogy kibaszott idegesítő, ha századszorra is elvéti a csalit, szinte minden napszakban jó láthatóan ragadozik. Ha mást nem tehetünk, jobb szórakozás, mint a dévérezés. A balin ragadozó, innentől rossz nem is lehet. Mint tegnap este megbizonyosodtam sokkal könnyebb megpucolni, mint ragadozótársait, a csukát meg a sillőt. És úgy emlékszem nagyon jó az íze, bár tele van szálkával.

Egész jól utánzok balint nem?


Idén tehát kis zsákmányokat gyűjtögetünk - jobbára tartjuk magunkat a catch and release sporthorgász elvhez - kolberek, sügerek, balinok. Gő már talált is jó receptet hozzájuk: halgombóc. Ezzel a módszerrel szálkamentes lesz a hús. Most már az én mélyhűtőmben is van alapanyag, majd összedobjuk valamikor. De bízom benne azért lesz miből stake-et vágni még az idén...