79-97-99-70-76-76 avagy álmaink halai, életünk halai

Galambértől és Gőtől, legősibb barátaimtól írországi horgászatot kaptam negyvenedik születésnapomra.  Mindhárman tavaly léptünk a negyedik ikszbe, ezért a kivételesen nagy ajándék, a kalandra június első hétvégéjén került sor. A hónap első napján, kora délután egyesültek csapataink a dublini reptéren, mivel Gő lassan egy éve Párizs mellett él.

December 31-én egy boconádi pisztrángozással zártuk az évet, és akkor említette Gő, hogy ugyan még nincs kész szülinapi ajándékom, de hamarosan felkeres a boltban, hogy átadja. Nem sejtettem mi lehet az, kicsit meg is feledkeztem róla, de amikor Gő és fia, Dudu, egy Guiness sörrel jelentek meg az Atlantiszban, egyértelmű volt a szándék: megyünk Írországba! (Nagyon kellett uralkodnom magamon, hogy el ne sírjam magam a vásárlóközönség szeme láttára.)

A szokásos egyeztetések és egymás provokálása, húzása után Balázzsal pénteken beültünk a gépbe, majd másfél órát ültünk a gépen indulásig, majd másfél órás késéssel leszálltunk Dublinban, ahol Gő a késés miatt már hét órája várt. Bérelt autóba be, irány Írország nyugati része, Galway, majd fel északra Moycullen. E településtől nem messze a Corrib tó partján áll szállásadónk bed and breakfastje, a Portara Lodge. Michael Canney, egykori rendőr, nyugdíjazása után fogott a vállalkozásba. Nagyon szeret horgászni és hogy minden idejét ezzel tölthesse csinált egy panziót, ahol leginkább horgászokat fogad, de ottjártunkkor voltak "civil" vendégek is. Sőt, inkább civil vendégek voltak. Az évtizedek alatt, Michael oly tökéletesre fejlesztette a vendéglátást és a horgászok kalauzolását, hogy frankón edzeni, tesztelni járnak hozzá profi horgászok és olyan csapatok, mint a Salmo vagy a Rapala csalik válogatottjai. A legjobb helyre kerültünk.

Mielőtt bevettük volna magunkat a Portara Lodge-ba, Gő javaslatára egy kompkikötőhöz mentünk megnézni a vizet. Azért a kikötőhöz, mert a Corrib partja rendkívül tagolt és sokáig lapályos, vagyis igen nehéz a partról horgászni. A kikötőkben mindig mélyebb a víz. Kapásunk azonban nem volt.

Tó-mustra

Első bevetés

A lodge mintegy negyed órára van a kikötőtől, úgyhogy hamar Michael udvarán voltunk, varázslatos környezetben: a ház, szobánk ablaka a tóra néz, ablakunk előtt pálma - na ja, közel az óceán - és olyan zöld minden, mint nálunk április közepén, amikor még frissek a levelek.

Az öreg igen jó humorú, folyamatosan poénkodik és szívat és már az is vicces, ahogy a saját poénjain nevet. Lecuccoltunk, megbeszéltük a másnapi tervet és a házigazda javaslatára Oughterard városkába mentünk vacsorázni a Power's étterembe. Legjobbkor érkeztünk, pont volt egy asztaluk három főre. Csapolt sört választottunk: Galway Hooker, amely édes, gyümölcsös ízzel indul, majd hirtelen keserűvé válik, mint a pilzeni. Előételnek mindhárman lazacosat kértünk, ami olyasmi volt, mintha tortilla lett volna: Tulajdonképpen egy pogácsa: sült lazac darabkák, krumpli, talán tojás, tetején kapros majonéz. Kezdésnek nagyon harmonikus volt.
A második már kevésbé. Gő karaja kissé kiszáradt, az én fish &chipsem krumplija sima mirelit hasáb, a hal meg tök íztelen, se bors, se só. Talán Galambér báránybordája volt a legjobb a három főétel közül. Még egy pint sör, eztán szinte ruhástul aludtunk el az ágyban.

Minden a horgászatról szól

Reggel nem keltünk korán, vezetőnk tizenegy-deles indulást irányozott elő, ami azért is volt jó, mert Galambér hajnali öttől a stressz és a kimerültség okozta démonaival küzdött, így ő például kihagyta a kiadós "full irish breakfast"-öt. Ez nem más, mint szalonna (zsírréteg nélküli), tojás, kolbászkák, valamint puding, ami a véres illetve májas hurkának felel meg, grillezett paradicsom és toast.
Gővel jól belaktunk és nemsokára riasztottuk a "mi svédünket", aki azért a bevetés közeledtére összekapta magát.
Csónakba szálltunk, Balázs és én az egyik, Gő és Michael a másikban.
Nagyon durva ez a Corrib! Egészen sokáig legföljebb ha térdig ér a víz, tele sziklával. Hosszú, jelzőpóznákkal jelzett vízi úton jutottunk a mélyebb részekig, ahol azért szintén bóják között kellett közlekednünk a tó egy-egy nagyobb medencééig. Gyönyörű, mesebeli tájék, minden friss-zöld, a tipikus angolszász vidék, deréknyi kőkerítésekkel, köztük tehenek, bárányok. Pár épület a parton, egy vártorony, messzebb szélturbinák.

Torony felé pergetek

Délben már bevetettünk az egyik ilyen medencében. Kétféle módszert alkalmaztunk, pergettünk mindenféle műcsalival, illetve jókora fagyasztott vörösszárnyúakat kínáltunk fel, Írországban nem szabad élő hallal csalizni, noha nincs ellenőrzés. Olyan négy órát pektattunk eredménytelenül, amikor Michael uzsonnázni vitt minket. Az egyik szigeten - ahol egy kis hely dokkolásra - kikötöttünk, Michael vizet merített a tóból(!), felforralta, csináltunk kávét-teát és előkerült az úgynevezett lunch pack: tojáskérmes (jófajta ám!) szendvics, gyümölcsjoghurt, sütemény, alma.
Kaja után váltottunk, Balázs ment az öreggel, én Gővel, egy másik medencébe. Na és ott elszabadult a pokol! De csak szépen sorjában.
Ahogy vitt minket a vízáramlat és a fújdogáló szél, egyszer csak elmerül az úszóm, torkomba ugrott a szívem, de sajnos mivel egy viszonylag sekély és sziklás részre értünk csalódottan vettük tudomásul, akadás. Aztán Gő is elakadt, úgyhogy visszahajóztunk oda, ahonnan elsodródtunk.
Na, megint nincs meg az úszóm, óvatosan húzok egyet az orsón, de érzem, hogy valami van. Bevágok, lesz ami lesz. Hal az. Megvan. Akasztottam egy ír csukát.
- Te, Gő, ez valami orbitális példány!
- Máté, ez a tiszai csukaszörny! - vágja rá Gergő, utalva egy valóban hatalmas csukára ami Csongrádnál tépte meg a szerkóm pár éve.
Mintegy tizenöt perces fárasztás következett, olyan, mint amit még nem éltem át. Se csukánál, se harcsánál, semmikor. Gő egy pillanatban visszaülne, mire figyelmeztetem:
- Itt ne hagyj ezzel a szörnnyel!
Húzom, kiengedem, recseg a fék, kitör a hal, kiugrik. Látjuk teljes hosszában. Na ilyet nem játszunk, nem hagyom, hogy kirázza a horgot a szájából, úgyhogy nagyon óvatosan fárasztottam tovább. Aztán Gő megszákolta. A csónakban egy arasszal tippelt 70-75 centis csuka feküdt. Az eddigi legnagyobb - bélavári - csukám nem volt ekkora!

79 cm.

Sajnos túlfárasztottam, pedig megpróbáltuk a rendes módon levegőztetni és visszaengedni, de felfeküdt. Eltettük. Később Michael volt oly szíves és lefilézte majd levákuumozta és lefagyasztotta, hogy el tudjuk hozni, Ezt mondta az állatról: that's the best size to eat. Hát ő már csak tudja! (Nagyon kíváncsi vagyok milyen a pisztránghúson hízott csuka!)
Nem sokkal később, talán úgy negyven perc múlva megint nincs meg az úszó, megrántom, áh, ez elakadt. Kihúzom az épp eldobott wobblert, majd nekilátok a csévélésnek. Te, ez hal. Nem, nem hal, olyan, mint az előbb, amikor az akadás miatt a csónakot húztam az akadó felé.
Aztán két méter mélyen földereng az úszó, húzom megint, majd elszörnyülködök, egy valóságos szörnyeteg a szerelékem végén! Könnyebben jön, mint az előző, de ahogy meglát minket, kitör. Engedek a féken, levisz vagy harminc méter zsinórt.
- Te úúúúúristen! - mondom Gőnek, aki hitetlenkedve, szákkal a kezében nézi a hatalmas csukát.
Nagyjából húsz-huszonöt percet küzdöttem a hallal, egyszer még a vízi növényzetbe, - ahogy Michael mondta: weed - is beakadt, amely itt szerencsére nem túl erős. Mit hallal, krokodillal! A végén már azt sem tudtam, mikor húzom be vagy eresztem meg a féket, kézzel engedtem a csének. Érdekes volt, hogy úgy éreztem a kisebb jobban harcolt, a nagy inkább a súlya miatt volt sportos, kétszer, háromszor is a csónak elejéből a végébe kellett lépkedtem, hogy követni tudjam.
Végül Gő csodával határos módon megszákolta, ugyanis alig fért a szákba.
Tanulva az előző esetből, villámgyorsan kiszabadítottuk és visszaengedtük. Előtte azonban használtuk a centit. 97 centiméteres csukát fogtam!

97 cm.

Visszaengedtem, majd Gőnek hitetlenkedtem, ilyen nincs, ez micsoda szörnyeteg volt!, ezt tényleg én fogtam?.
Próbáltam rögtön hasonlítani az élményt, olyasmi volt, mint amikor megvertük az osztrákokat az EB-n és én ott voltam Bordeaux-ban, vagy amikor bekerült az esszém a San Mames könyvbe. Az a furcsa érzés kerített hatalmába, mint amikor először csókolóztam úgy, hogy egy lány a számba dugta a nyelvét.
Hihetetlen, addig át nem élt, katartikus élmény!  
Nem szoktuk ölelgetni egymást, de most jól meglapogattam Gergőt! Majd öt percig tartó remegés lett úrrá rajtam, olyan hatással volt rám a fogás.
Aztán hátradőltem a csónakban és megittam egy Guinesst.
Számomra innentől bármi történhetett eddigi egyik legjobban éreztem magam életemben!
Michael visszaszámolt, és elindultunk a lodge felé. A csónak elejében üvöltöttem a Fields of Athenry-t!
Az úton Gővel megbeszéltük, hogy húzzuk majd egy kicsit a többieket, ha visszaértünk.
Megbeszéljük mi volt.
- Én fogtam egy kisebbet meg egy nagyobbat, - mondom - az egyiket elhoztuk, mert végelgyengült.
- És ez melyik? - kérdezi Michael.
- Nézd meg a fotót!
Gergő mutatja a képet, mire Michael, kissé szenvtelenül persze:
- Ez egy szép hal!
Az. Köszi Michael, a te szádból ez igen jól hangzik!
Összeszedtük a cuccokat - a botokat mi sem természetesebb, bent hagytuk a csónakban - és mivel az öreg jóval előttünk felment, amikor odaértünk már mindenki, a személyzet, Michael felesége Joyce és a többi vendég ovációval fogadtak, és fotózták a kisebbik, az elhozott csukát, amely 79 cm hosszú volt.
Határtalan boldogsággal mentem az indiai étterembe - ez volt közel és nyitva - pedig ettem volna ír kaját és csak az tudott kizökkenteni, hogy az indiaiban nem volt ír sör csak indiai. Én a lehető legmérsékeltebb kaját kértem, de így is kétszer csípett, jól belaktunk és a lodge-hoz legközelebbi kocsmába mentünk még egy pint Guinnessre. A bútorokon fényesre kopott a kárpit, a padló valami okádék, de a csapolt Guiness fenséges, valami egészen más, mint melegen, dobozból, pedig úgy is frankó.

A legközelebbi kocsma

Bealvás. Egy hónapja nem aludtam ilyen jót. Nem is esik jól a fél kilences kelés, de hát szólít a kötelesség, szákolni szeretnék a srácoknak!
A full isrish breakfast megint nagyon ott van, ezúttal hármasban, majd végtelennek tűnő botszerelés kezdődik: ha van szél, Michael megmutatja hogyan lehet kérésszel pisztrángot fogni. Igen, kérésszel, Írországban nem védett a rovar, horgászboltban lehet venni, a legjobb és a kérész-időszakban egyetlen csalit. Ehhez nagyon speckó felszerelést csináltunk, amely kizárólag szélben működik. A hosszú bot kell, a damil végére kötni egy harisnyaanyag-szerű zsinórt, erre kétméteres előkét, végére apró horgot.
Dél körül indultunk a második napnak.
A forgás szerint, most én mentem Michaellel. Őszintén mondom, hogy kicsit paráztam a közös horgászattól, mivel sokszor nem értettem amit mond, és már kezdtem abban is kételkedni, hogy  a könyvesbolti és gördeszkás zsargonon kívül értem az angolt.

Egyetlen képünk az öregről

De beültem a csónakba az öreg elé, és öt perc múlva úgy éreztem, hogy mindig is ismertem a formát. Beszélgettünk. Nem csak horgászatról, úgy általában. Tök érdekes volt, mint később megbeszéltük, hogy mindhármunknak más-más sztorikat élményeket mesélt. Ő is kérdezett és én is, és közben néha rosszul fejeztem ki magam, és akkor kicsit szívta a vérem, de nagyon jól megvoltunk. Pláne, hogy vasárnap is odavertem. Hál'istennek a másik csónakban is volt akció.

Kábé így néz ki a másik csónak

Vasárnap egy sokkal távolabbi medencébe mentünk. Michael mesélni kezdte az itten élményeit, amikor látjuk, a másik csónakban akció van, egy hatalmas hal kétszer is kiugrik a vízből, de meglepően rövid a fárasztás, majd valamelyik a víztükörre kiálltja:
- 99!
- Azta, Michael, ez 2 centivel nagyobb, mint az enyém! - szólok az öreghez. Mire ő:
- Ki mérte le? - és röhög a saját poénján. Röhögök én is, majd azért elmondtam neki, hogy mi több mint harminc éve ismerjük egymást és ugyanúgy tudunk örülni a másik halának, mintha magunk fogtuk volna.
Kicsit később Galambér hangoskodik:
- Ugyanúgy remegek, mint Máté tegnap!

99 cm.

Kicsit távolabb kerültünk egymástól, mivel nem láttuk a következő két csét, amit az előző woblerre kapó példánnyal ellentétben döglött hallal fogott Balázs, de nálunk is volt akció!.
Először Michael cseszett el egy kapást, majd fogtam egy sügeret a jó 3-as Mepps Black Furyval - és Gő Gunki botjával amelyet a rendelkezésemre bocsátott, hogy tudjak pergetni - amit vezetőnk javaslatára, szabály ide-oda megtűztem. Nem mertem ellenkezni, na.
Egy újradobás után, mint Michael mondta, tulajdonképpen fejen találtam egy csukát. Alighogy leér a szerelék süllyed az úszóm, nyeletem, várok, engedem neki a zsineget, majd bevágás és fárasztás. Michael fel se áll. Egy másik bottal odapiszkálja nekem a szák nyelét. Gondolom ez is a vizsga része volt. Egy-két kirohanás után 76 cm-es csukát szákolok. Az öreg üggyel-bajjal lefotóz a telefonjával - remélem megleszek a képek - mérés, aztán gyorsan visszaengedem.

76 cm.

Két és fél méter csukánál jártam ekkor!
Michael javasolta, hogy menjünk vissza arrafelé, ahol a sügeret pergettem.
És akkor beindult a trolling. A trolling a csónak után vontatott műcsalit jelenti. Még sosem horgásztam így, és pont amikor kérdeztem volna Michaelt, hogy mit kell éreznem kapáskor egy szép sügér rávágott a Black Fury-ra. Aztán még egy, aztán egy kicsit nagyobb a kapás, pisztrángot remélek, de egy kb. negyvenes kolbász-csukesz. Közelítek a három méterhez.
Ebéd. Összekötöttük a csónakokat, another lunch pack, ezúttal szalámis, sajtos a szendvics, a többi ugyanaz, csak nincs kávé-tea, hisz a csónakban nem lehet tüzet rakni.
Kisüt a nap, kezdünk leégni, a halál se gondolta volna, hogy Írországban naptejre lesz szükség. Megpörkölődünk a napon.

70 cm.

Amint egy kis szél támad , Michael kibontatja a kérészes botokat. Két-két lényt tűzünk a horogra és magasba tartjuk a botot, hogy a speciális anyagba belekapjon a szél és tova vigye a kérészeket. De úgy kell tartani a botot, hogy az anyag ne érjen a vízbe, mert ha vizes nem kap bele a szél.
Sajna mire felszereltünk mindössze annyi légmozgás maradt, hogy három méterre tudjunk dobni, ami nem elég, mert a pisztrángok látnak minket.
- Időpocsékolás. - jelentette ki Michael, majd arrébb hajtottunk. Megtaláltuk a hínármezőz, amiből Galambér kiszedte a csukákat. Ismét bevetettem a Black Fury-t és további sügereket aprítottam, meg sem álltam összesen hétig. Jelesre vizsgázott a jó öreg körforgó!

A lodge a kikötőből

Mivel több mint húsz perc volt a visszaút, Michael nemsokára véget vetett a horgászatnak, mint később kiderült Balázs szerkóját éppen, szó szerint marcangolta egy csuka.
Fantasztikus napot zártunk, ezúttal a megszokott élőhalas módszerrel és pergetve is eredményes voltam. Pedig ez utóbbi nem igen jellemző rám. Két nap alatt összesen hét csukát és hét sügeret fogtunk. A csukák hossza csaknem öt méter!
Jó húsz, huszonöt percet hajóztunk visszafelé. Sajnos vasárnap mi már nem hagytuk a szerkókat a csónakban, bezzeg Michael, aki hétfőre kérészes pisztrángozást tervezett, mivel megmaradt két a doboznyi rovar.
Kikötéskor rágyújtottam a Fileds of Anthenry nótára, mire Michael:
- Hé, ez a Fileds of Athenry!
Mondtam, Michael öregfiú, tudom ezt a dalt, ezt énekeltem egész út alatt és úgy látszik szerencsét hozott!
Összepakoltunk. Joyce csinált pár szendót az útra, fél háromkor úton kellett lennünk, hogy eléejük az öt ötvenötös gépet.
Mire összeszedtük magunkat és beértünk Moycullenbe már bezártak a konyhák, indiait nem akartunk enni, a puccosra meg költeni, így maradt Nico elviteles pizzája. Életem legrosszabb pizzája. Virslivel. Mindannyiunk pizzáján volt virsli. Pedig én hústalant kértem.
Még egy pint Guiness a kocsmában, azt bealvás tízkor.
Vissza Dublin, repülés, Budapest. Vége.
Vége életem meghatározó élményének! Köszönöm a figyelmet! Balázs és Gő, köszönöm az ajándékot!

fotók: Gő és Galambér






      .




  

 

Visszatérés az Olympiastadionba

Bébébé. Valamiért a b-betűs városok és fociélményeim szorosan összefonódtak. Megannyi bilbaói túra, Barakaldo, barcelonai kupadöntő, Bécs kétszer, a Bordeaux-i csoda és most Berlin, másodszor.

Egoitz megint szerzett jegyet nekünk!

Berlinben egyszer voltam pár napot, amikor Wanda és Miki és gyermekük Hugó Pál majd fél évet a Haupstadtban éltek, Wanda munkája miatt. Már azelőtt is sok jót halottam Berlinről és ha várakozásaimat nem is múlta fölül a város, a sok jót mindenképpen igazolta. Lehet, hogy azért is szerettem meg, mert Mikiéknél lakhattam és ahol nem kell szállásért fizetni, - tudom gyarlóság - ott hatványozottan jól érzem magam.
Szóval tudtam hova sorsolták az Athletic Bilbaót az Európa Ligában, így a csoportkör kihúzása után máris hívtam állandó utazó és szurkolótársamat Ricsit, hogy Berlint nem hagyhatjuk ki. Másnapra az is kiderült, hogy bilbaói barátaink is ott lesznek. Sőt. A magyar Atlehtic-szurkolókhoz intézett köremail sem maradt eredménytelen, Gurpegi és Zozo is utaslistára vetette magát.
A következő hétfőn jegyet is vettünk Ricsivel. Air Berlineset. Ennek lesz még szerepe a nem igazán feszültségmentes utazásban. Megosztottuk a feladatokat: Ricsi kifizette a repjegyet, Gurpe a szállást én meg elszállásoltam Zozót, hiszen ő már a repülőút előtt megkezdte az utazást dombóvári lévén. Teljesen egyértelmű volt, hogy aki Sanjoburuz közelébe kerül az maga is Sanjoburuz lesz! Íme.

Zozo Sanjoburuz

Hogy ne legyen olyan sima az utazás, szerdán meglehetősen feszülten frissítgettem a berlini reptér és a légitársaság honlapját, mivel a csődben lévő Air Berlin kedden több, mint száz járatát törölte és szerdán is még vagy harmincat. Közben jött a hír Bilbaóból, miszerint a srácok Santander-Berlin járatát is törölte a Ryanair.
Szóval félelem és rettegés lett úrrá a Bilbaóból és Budapestről Berlinbe készülő szurkolókon. Olyannyira, hogy míg mi különböző lehetőségeket vettük számba, Egoitz az ő társaságukat átbookolta, így kedd helyett szerdán, Brüsszelen keresztül repültek. Én meg felkészülve minden lehetőségre fejenként két szendvicset csomagoltam az útra, mondván, ha várnunk kell vagy ha hosszabb úton érünk Berlinbe, legyen valami elemózsia nálunk.

Elég kemény, fárasztó menetet tűztünk magunk elé. Odafelé reggel 6.20-kor, visszafelé 8.45-kort indult a gépünk, vagyis nem számítottunk nagy pihenésre.

Ricsi jóvoltából, illetve kényelméből elég volt háromkor kelnünk, mivel Ricsi fizetett egy reptéri fuvart, mondván, ha taxival megyünk egy órával tovább alhatunk. De igazán mély alvásról szó sem lehetett, már ami engem illett, sem az utazás izgalma, sem a minden bizonnyal jót durmoló Zozo horkolása miatt. Mégis úgy keltem, mint akit kilőttek az ágyból, meg sem vártam, míg szól az ébresztő. Viszont a fürdőszoba helyett egyből a számítógéphez mentem: háromkor még semmi rossz hír járatunkról.

És négy óra előtt pár perccel sincs járattörlés. Ricsi a taxi mellett csápol, be a takkerba, Astorián beszáll
Gurpegi. Irány a reptér, becsekkolás, várás.

A fapados gépen Gurpegui kicsit túl méretesnek tűnt, ezért mivel volt szabad hely az XL-es üléseken, a stewardess felajánlotta neki, hogy foglaljon el egyet, így óriásunk előrébb utazott nálunk. És amikor turbulenciába kerültünk és rázkódott a gép, hátraszóltam az először repülő Zozónak, hogy ne ez az amit kifejezetten utálok a repülésben. De Ricsi mindkettőnket megnyugtatott: Azért rázkódunk, mert Gurpe fészkelődik elől! (Azt hiszem innentől örök-érvényű, ha kicsit is mozog a gép, akkor az Gurpegui mocorgása miatt van!) Nemsokára kedvenc részemet is mutattam Zozónak, a landolást.

Kb. negyed óra buszozás és kis térképolvasás után megtaláltuk a szállást, és Mikellel mit gondoltok hol futunk össze? Hát persze, hogy a konyhában: szépen telepakolt tányérral igyekezett az asztalhoz! Azért reggeli előtt az erkélyen dohányzó Zozónak és Gurpének megmutatta amennyit onnan Berlinből lehet látni:
-This is Berlin - mondta - very beautiful city! But not like Toledo! - utalt vissza felejthetetlen közbeszúrására, ami szállóigénk lett.    

Nemsokára előkerült Egoitz és Jorge is, ők épp csak felkeltek, úgyhogy megbeszéltük, hogy délben találkozunk a Brandenburgi kapunál. Amíg ők vakaróztak, nekünk fontos dolgunk akadt: a jó előre betervezett igazi berlini dönert kellett találnunk. Ezek a szendvicsek nagyon különböznek azoktól amiket itthon árulnak hasonló néven. Más a hús fűszerezése, mások az öntetek, a zöldségek! Mivel az első nyitva tartó döneres mindannyiunknak szimpatikus volt, beültünk. (Meg is találtam a Google Earthön: Kebab Baba!)

Lájti reggeli: sör és döner!

Rendeltünk és azt kaptuk amire vágytunk. Ricsi és Gurpe tálat, mi Zozóval szendvicset kértünk. (Amíg elkészült a kaja én rágyújtottam egy éhgyomor sörre.) Aztán előbb a tálak majd a szendók készültek el. Mennyi fűszerezésű hús, irgalmatlan lepényben, uborka, paradicsom, hagyma, nem volt agyontömve káposztával és megkérdezte tőlünk a döner mester, hogy milyen szószt kérünk. A csípős szósz is más mint itthon, nekem elég gyors az emésztésem, de ez egyáltalán nem csípett kétszer. (Jól emlékeztem, első berlini utam alatt se csípett kétszer, pedig akkor négy nap alatt ettem vagy 6-7 dönert!)
Annyira jól esett a kaja, hogy elfelejtettem lefotóztatni a srácokkal a tálakat, így kénytelenek vagytok beérni egy jóllakott fotóval, csak a söröm alján lötyög egy kevés...

Brandenburgi kapu. Itt még Zozo is mosolyog!

Berlini viszonylatban közel voltunk a Brandenburgi kapuhoz, mintegy 20 perc sétával oda is értünk. A trojka már ott fényképezkedett Javi Martinezzel - az igazi Javi Martinezzel - kiegészülve. Mi is beálltunk a sorba, közös fotó először a kapu majd a Reichstag előtt.

Der Reichstag

Majd teljes egyetértéssel a holokauszt emlékműhöz mentünk. Lenyűgöző a mementó. Felrázó, kiborító, félelmetes, ijesztő, hátborzongató hullámzó betontömb erdő. A tömbök nagyjából ugyanakkorák, de mégis különböznek, nem teljesen szabályosan állnak sorba és a talaj is dimbes-dombos alattuk. Bemész közéjük, elveszel, hallod, hogy jön valaki a párhuzamos vagy merőleges sorban, de csak az utolsó pillanatban látod meg ki és merről jön. A 2700 darab tömböt hosszas huzavona után 2003-ban kezdték lerakni. A II. világháború befejezésének 60. évfordulóján 2005 májusában avatták fel.
Azt hiszem ez az egyik legjobb, legkifejezőbb, legondolkodtatóbb szobor illetve, és, vagy emlékmű a világon! Előző ittlétemkor is legalább fél órát bolyongtam benne, most sem szabadultunk könnyen. (És akkor és ott jöttem rá, hogy ez az emlékmű kísértetiesen hasonló hatással volt rám, mint Richard Serra The matter of time című hatalmas vas ellipszisei a Guggenheimben.)

Betontömbök velünk...

...és magukban

De erre az élményre igazán megszomjaztunk! Ettől a blokktól nincs nagyon messze az Alexanderplatz a világórával és a tévétoronnyal, így toronyiránt mentünk, hogy találkozzunk Txikiékkel, akikkel már Augsburgban és Bécsben is együtt iddogáltunk és szurkoltunk a meccsen. Txikiék alatt két párt kell érteni, akikben az a fantasztikus, hogy ők négyen egymás között baszkul beszélnek. Szoktam is fülelni mit mondanak!
Szóval egyesültünk a Txiki-féle csapattal és együtt mentünk egy kerthelyiségbe jó drága sörért. Ekkor már lassan két óra volt és mivel hatalmas záport kaptunk Ricsi, Zozó és Gurpe elvonult becsekkolni és sziesztázni. Én csakúgy, mint Bécsben a baszkokkal maradtam.
A jó öreg Javi Martinez a.k.a. Kubika (spanyol nyelvterületen így ejtik a lengyel autóversenyző nevét), ahogyan Augsburgban, most is feltérképezte az étteremállományt, most is céltudatosan indult és vezetett bennünket. Egy 1840 óta működő egységben kötöttünk ki, ahol kilencünk számára összetoltak két asztalt.
Pincérünk pedig nem volt más, mint az Asier " El Bufalo" Villalibre hasonmásverseny második helyezettje.  

Az asztalnál előbb sörök következtek majd tradicionális berlini ételek. No döner nem, de azért curry wurst volt az étlapon. Txiki csaja kért egy gulyást is. Sajnos későn vettem észre, de ahogy kihozták a mi baszkjaink egyből oltani kezdték: ez nem is gulyás, ha igazi gulyást akarsz Magyarországra kell menni és a többi, és a többi. Bezzeg Ricsiéknél igazi házi gulyást ettek! Egoitz felsorolta a nálam evett menüt is, ismételten megjegyezve, hogy mennyire ízlett neki a desszert. Megnyugtattam, hogy már tudok jobbat is, ha legközelebb errefelé jár.
Aztán hozták a tápot. Kolbászokkal, sült csülkökkel telt meg az asztal, talán csak Egoitz evett hamburgert.
Te, ezek a baszkok nem esznek káposztát. Egoitz is kipiszkálta a párolt káposztát a hamburgerből - mondjuk mi a halált keres káposzta egy burgerben? - és Kubika is otthagyta a sült mellett. Ellentétben Jorgéval - ő csak tiszteletbeli baszk - aki úgy befalt mindent, hogy szinte mosogatni sem kellett utána.
Jómagam kolbászt kértem, currymártás nélkül, de ettem már jobbat is. Viszont a majonézes krumplisaláta nagyon bejött! Csúszott is a sör utána.
Ekkor beszéltem viszonylag folyamatosan baszkul, amikor azt kérdezték a lányok, hogy hányszor voltam Bilbaóban. Én meg szépen felsoroltam mikor és kivel és hányadik alkalommal voltam ott! Hú de jó érzés volt, mivel javítani se kellett nagyon!
És hogy milyenek ezek a baszkok. Fizetünk s indulnánk, amikor megint jön egy zápor. Ezek a jóemberek se szó se beszéd visszakanyarodtak a bárpulthoz, rendeltek még egy kanyar sört, sőt néhányan rövidet is ittak.
Zápor el, mi meg a Hauptbahnhofhoz, hiszen oda beszéltünk meg találkozót Ricsiékkel.

Nagy vidáman tettük meg a tizenegy-néhány metrómegállónyi utat a stadionig. Szinte mi voltunk az elsők a stadion előtti bodegánál, még sörért sem kellett sorba állni. Újabb literek következtek, mire olyan jókedvem lett, hogy másnap meg kellet kérdeznem a srácoktól, hogy mi a fene volt az amin görcsöt kaptam a röhögéstől és amit én főcímként akartam látni valamelyik napilapon. (Másnap amikor kérdeztem Zozo visszaemlékezett, hogy azon röhögtem, hogy Kubika telefonján ott az Athletic applikáció. És hogy az újságok címoldalán kellene szerepelnie: Letöltötted már az Athletic appot? Már másnap sem volt annyira vicces, de a meccs előtt nagyon jól szórakoztam rajta.)

Nagy a jókedv!

Stadionba be. Ismerős a környék. 2013 áprilisában voltam itt, pontosabban nem itt, a vendégszurkolók szektorában, hanem szemben az Ostkurvéban. Mielőtt mentem, vetettem Mikivel két jegyet a Sandhausen elleni találkozóra. A sors úgy hozta, hogy abban a fordulóban győzelem esetén feljuthatott a Hertha az első osztályba. A hazaiak első, egyetlen és győztes góljáig akkor a 85. percig kellett várni. Az élmény a körülöttünk hullámzó, skandáló, egy emberként mozgó Ostkurvéval lenyűgöző volt.

Magyar Oroszlánok baszk lányokkal

Most is hasonlóra vágytam, csak más szemszögből. Ricsi és Mikel annak rendje s módja szerint mentek zászlót kötözni. Igazán nagy volt a meglepetésük, amikor a stadion biztonsági emberei felkötötték helyettük a Julen Sarratxagás és a Hungarian Fans lobogót.
Annak ellenére, hogy a baszkok még olyan infókat olvastak, hogy csak 12 ezer berlini jön a meccsre, majdnem 30 ezren lettünk végül. És hát az Ostkurve az Ostkurve, ugyanúgy együtt ugráltak, hullámoztak és skandáltak, mint négy éve. Varázslatos hangulatot teremtettek.
Egoitz szerint cirka ötszázan jöttek Bilbaóból és még kétszáz Athletic drukker máshonnan a környékről. Főleg az Herri Nortés fiataloknak köszönhetően az első félidőben elég jól szurkoltunk mi is. Kíváncsi lennék vajon belőlünk mennyi hallatszott!

A meccs? A meccs kérem, hát az volt az egyetlen rossz az egész útban. Amiért igazából mentünk az volt a legrosszabb. Szurkoltunk, szurkoltunk, de hogy minek? Kilátástalan volt a játék - azaz játék megint semmi csak rögtönzés - minden próbálkozásunk középre ment, ahogy Muni is általában befelé indult balról, hiába volt előtte terület, főleg miután Cordóbát RG váltotta a 71. percben. Hiába volt hát elől a két agresszív kampós-orrú, akik ellen nem szívesen játszanánk, a meccs embere még a nézőtérről is Iago Herrerín, azaz a kapusunk volt. (Másnap be is szavazták az Európa Liga fordulójának kapujába!) Szóval megint nagy mázlink volt, illetve a Hertha naggyá tette Iagót. Vagyis inkább ő saját magát.
Legalább lett volna 1-1, hogy örüljünk egy gólnak. De nem volt találat, így tizedik Athletic-meccsemet 0-0-val "ünnepeltem".
Azért sokat nem lógattuk az orrunkat, ezek a baszkok annyira pozitívak, húztak egyet a szájukon a meccs miatt, aztán már el is felejtették és fotózkodtak egymással, egymás zászlói előtt.

Mikel zászlóival Berlinben is!

Viszont én, mire visszametróztunk a városba, kifulladtam. Három óra alvással és több liter sörrel a hátam mögött alig álltam a lábamon. És mivel a másnap ébresztőt reggel ötre lőttük be, meglapogattuk bilbaói barátaink vállát, azt húzás aludni.

Mély depresszióval - utazni akarok, utazni akarok, utazni akarok! - és olyan hanggal ébredtem a tegnap szurkolás után, hogy Gurr nem ismerte fel, hogy én beszélek.
Az ilyenkor szokásos fáradt röhögéssel készültünk a reptérre. Jó korán kiértünk, úgyhogy majdnem két órát fészkelődtünk még a Tegel kényelmetlen várójában. Innen való a Gurpegi által készített mém. A felirat: Magyar Oroszlánok - Berlin út

Gurpe mémje a fárasztó útról

Gépre fel, gépről le, azt a Kökin arcon csap a magyar valóság a jegyellenőr személyében, akiről ha nem ismerném az országot feltételezném, hogy csaló. És jegykezelés. Ja, Berlinben az egynapos bérlet, ami hét és fél euróba kerül, mindenre érvényes. A reptéri buszra is.


A fotókat a Hungarian Athletic Fans és Mikel facebookjáról vadásztam, illetve Zozótól és Gurpegitől kaptam.
    










  

Scania-i napló, avagy pisztrángfogás Svédországban

Rögtön magyarázom is a címet. Első része. Scania-i elnevezés nem kamionos naplót takar, hanem ez Svédország legdélebbi megyéjének "nemzetközi" elnevezése. A helyiek így hívják: Skåne.
Második része. Richard Brautigan író könyvére utal, melynek címe Pisztrángfogás Amerikában. Szó sincs benne horgászatról. Egyszer belekezdtem, mert azt reméltem horgászós lesz, de nem. Viszont azóta sem száműztem a polcról...talán majd egyszer. (És akkor magyarázkodom is: annak idején pár horgászós Hemingway novella abszolúte kielégítette irodalmi-horgászigényemet.)

A történet ott kezdődik, hogy 1984 őszén Rajkai Balázs mellé ültem be az első osztályos padba a Lorántffyban, majd három évre rá Rosta Gergely osztálytársunk lett. Előbb csak osztálytársak és barátok voltunk (Balázs már első iskolás házibulin ott volt nálunk, amit névnapom alkalmából ültünk. Arra is emlékszem, hogy egy doboz gesztenyét kaptam tőle ajándékba, majd a harmadik résztvevővel Dalos Péterrel gesztenyeháborút vívtunk a szobában).
Aztán az általános után mi hárman együtt maradtunk: összekapcsolt minket a horgászat. Olyannyira, hogy Svédben arra jutottunk, hogy az elmúlt 25 évben legalább 130-szor mentünk úgy horgászni, hogy mindhárman ott voltunk. (Kétfős horgászatok sokkal többször történtek, de az itt nem ér.)

4. c. Itt még nem sejtettük

Boconádi teríték 2005, itt már tudtuk

És bár amikor Gő december 31-én a Csati partján elindította a most olvasható történetet, még csak azzal példálózott, hogy 40 évesek leszünk idén, jár nekünk egy külföldi horgászat, most már világos, hogy ezzel a kiruccanással negyedszázados horgászszövetségünket is ünnepeltük. Szóval Gő Szilveszter napján állt elő az ötlettel, miszerint negyedik ikszünk alkalmából menjünk horgászni Írországba. (Tavaly voltak ott Gyuri és Frank barátaival és elég jót verettek.) Gergely nem is restelkedett az ügyintézésben, január 4-én már volt ajánlatunk Ír- és Svédországból is. Sőt másnap már az a tó is megvolt, amit végül kiválasztottunk: a Ringsjön (Gyűrű tó). A helyszín ismeretében január végére kész is volt a terv: húsvétkor, autóval, négy teljes nap svédországi horgászat. Mindössze annyi kikötésem volt, hogy 200.000 forintba férjünk bele. Ennyit tudok erre áldozni.(Volt még egy olyan terv is, hogy mivel Gecsei Roland barátom Malmőben él, én egy napot eltöltenék vele, meg hát ott lakik a legendás gördeszkás Pontus Alv, akit ráadásul ismerek is. Szóval gondoltam ha már ott vagyok megnézném magamnak azt a várost, ahol e legmagasabb az egy főre jutó skatepark négyzetméter Európában s talán a világon is. Sajnos Roli azonban a nyár végéig Ausztráliában dolgozik, úgyhogy eme tervem dugába dőlt.)

Vajon emlékezni fogunk-e arra ezen blogbejegyzés nélkül, hogy egy héttel az indulás előtt még nem volt szállásunk? Illetve, hogy szándékaink szerinti szállásadónk baszott válaszolni az emailekre vagy két héten keresztül. Mindegy, a főszervező Gő ezt az akadályt is elhárította, és a Ringsjö kempingbe lefoglalt egy kisházat. Aztán némi logisztikázás után, - leginkább kaját és piát vittünk - pártunk és kormányunk jóvoltából nagypéntek hajnalán egy A8-as Audi fedélzetén kigördültünk Galambérék garázsából. Mintegy 1300 km-es út állt előttünk.

04. 14.

Brno és Prága között irgalmatlant szoptunk - kb. 1 órát vesztettünk - nem is baleset, hanem a folyamatos ügyködések miatt. Ügyködésnek az útlezárásokkal járó útjavításokat értjük a kilencvenes évek végétől, amikor is minden nyáron legalább egyszer Prágába utaztunk, leginkább a nagy gördeszkaverseny a Mystic Cup miatt. Hát azóta sem százas a Brno-Prága autópálya és még z új prágai körgyűrű is megtréfált minket, úgy 20 perc erejéig. Utoljára a kétezres évek elején jártam errefelé - Prágából mentünk Rotterdamba - és sok a változás a cseh sztrádán kívül. a cseh-német határon már autópálya vezet át, ahogy Drezdán is, így sajnos már nem látható "Észak-Firenzéjének" belvárosa autóból.
Aztán még egy kis idő eltelt a Berlinen való áthaladáskor is, így pont lekéstük a 19 órás kompot. Ezért kellett rostokolnunk Rostockban. Illetve a Rostocktól kissé északra lévő Warnemündében, ahonnan Gedserbe (Dánia) indul a komp. Mit tesz isten, csaknem negyven éve apám és anyám ugyanezen az útvonalon mentek Koppenhágába (és amikor visszaértek a családi legenda szerint én álltam a járókában és azt mondtam első szóként: mama).

Rostockban rostokolt rostogó Rosta Gő

Naná, hogy a komp is emlékeket idéz. A kétezres évek közepén jártam Dániában és akkor komppal mentünk át Miki barátom unokatestvéréhez néhány napra a Fehrman-szigetre. Ez a járat azonban a Fehrman-i út duplája, azaz két óra, az M/F Copenhagen fedélzetén. Gő és Balázs próbáltak aludni valamicskét, miközben én átfutottam a "szakirodalmat" a Magyar Horgászt és arra a megállapításra jutottam, hogy a hazai horgászsajtó igencsak sekélyes. Ehhez elég csak a címlapra tekinteni, amin egy pisztráng látható szákban, az orrára tekeredett damillal...

Szóval s tettel a kompról való legördülés után még majd 250 km várt még ránk a tóparti kempingig. Fel Koppenhágáig - a dán főváros előtt be az alagútba, és már dánokat a svédekkel összekötő Öresund hídon (Európa leghosszabb hídja 7875 méterrel) ki belőle. Ezt úgy oldották meg ezek a szerencsétlen elavult, ódivatú, maradi és mindenféle praktikumot nélkülöző skandinávok, hogy be se kell tenned a lábad a városba, átmész alatta és kész.
Amikor a lenyűgöző hídra felhajtottunk - 50 euró a hídpénz és ez csak egy menet! - már erősen bólogattam a mitfahrer ülésben, s hogy az út végén vezető Gergelyre át ne ragadjon irgalmatlan álmosságom, csak a jobb szememmel aludtam, a balt nyitva tartottam a látszat illetve Gő kedvéért. A hídon átérve megállít minket a svéd határőr/rendőr:
- What are you doing in Sweden?
- Fishing - szólt az autóból a kórus. Mire a rendőr széles mosollyal:
- Aaa, fishing is good!
Ennyiben maradtunk.

Aztán végre odaértünk. Éjjel kettő körül. Azt hiszem utazásaink során először nem pakoltuk ki a horgászcuccokat, maradtak a tetőcsomagtartóban, csak a ruhákat és a kajákat raktuk be a házba és egy-egy sör után nyugovóra tértünk azzal a tervvel, hogy jól kialusszuk magunkat, hogy a fáradtság miatt egy percre se kelljen megszakítani a másnap horgászatot...

Ideiglenes otthonunk frontja

04.15.

...fél 11-ig aludtunk. És amire keltünk attól elállt a szavunk, merthogy a havas eső vízszintesen szakadt az orkán miatt.
- Hát ilyen időjárásban ki nem hajózunk azt biztos - mondtuk. De a partról való bevetéshez kétség sem férhetett. Előtte azonban becsekkoltunk a kempingbe - itt megtudtuk, hogy igencsak "unusual" ez az idő -, vettünk horgászengedélyt és elmentünk a legközelebbi település - Hörby, igen, Hörby a parancsnok - ICA nevű szupermarketjébe. (Az ICA a svéd CBA. Vagyis nyilván nem cébéá, csak mivel svéd a vállalkozás, nem hiteles Tescóhoz vagy Auchanhoz hasonlítani.)
Na ott igazán sokkot kaptam. Nem mástól, mint a különböző termékek áraitól. Krumpli 11 egység - egy korona cirka 32,5 forint. Okés, akciósan lehet itthon 100 forintért is krumplit kapni, de a Hold utcai csarnokban a minap láttam 350-ért. Na takarodó. Utánanéztem, Svédországban a minimálbér fogalma nem létezik. Viszont egy 2013-as táblázat alapján egy bolti pénztáros fizetése havi 22600 egység. Tehát egy pénztáros több, mint 2000 kiló krumplit vehet a fizetéséből. Én nem tartom magam rosszul keresőnek, de ennek a felét sem tudnám megvenni, pontosan 800 kilót. Ejnye. Okés, az alkohol drága, meg a csónakbérlés, de a krumpli és az ásványvíz nem. Sőt például a sajt sem annyira: Gő és Balázs egy Allerums nevű sajt 70 dekás kiszerelése mellett döntött igen jól, mert nagyon finom az Allerums. E sajt kilója 133 SEK, azaz 4300 forint. Eléggé elkeserítőek ezek az arányok, pláne hogy albérlet és metrójegy árakat is összevetettem... Ja igen és majd elfelejtettem. A napijegy ára is fejbe vágott, ugyanis az 50 SEK, azaz 1625 HUF. A jó Csatira egy napijegy 3100 HUF. No comment.

Első napi körülmények

A kempingbe visszaérve már magunkhoz vettük a csúzlikat, hogy egy jó kajálást követően kezdhessük is a horgászatot. Minden holmit magunkra vettünk, mint egy valóságos téli peca alkalmával és elindultunk csapakodni. A kemping területén átfolyik és a Ringsjönbe torkollik egy patak, ennek a partjáról dobtunk először. Menetrend szerint szereltünk: Galambér elkezdte szórni a plasztikot, míg mi Gergővel úgy gondoltuk úszós készség lesz az ideális gilisztával csalizva, hátha be tudunk cserkészni pár szép sügeret, azonban egy pár akadón kívül semmi. Gő annyira értelmetlennek látta a tevékenységet, hogy egy beszakadás után vissza sem szerelkezett, inkább bebújt az ágyba. Bezzeg Galambér meg én!

Galambér, pisztráng, hó

Balázs megrögzött pergetőként kisvártatva észrevette, hogy a befolyónál rabol valami. Nem kellett sok, át is cuccoltunk és mivel Balázs nemsokára szép barna pisztrángot wobblerezett, kértem tőle én is egy jerkes botot és egy általa ígéretesnek vélt wobblert.  Nagyon sokat nem kellett dobálnom ahhoz, hogy két szüzességemet vesszem el egyszerre: sosem fogtam még halat wobblerrel és ez volt az első barna pisztrángom is! (A barna pisztráng tulajdonképpen sebes pisztráng. Az északon élő sebesekről hiányzik a piros pötty és bár ugyanaz az alfaj zöldesbarna színük van.) Icipici ugyan, de mégiscsak pisztráng, mégiscsak wobblerrel!

Kis pisztráng is pisztráng!

Nem hagyhattam aludni Gőt! Ha már én is pergetve fogok, Gő nem alhat!( Ilyen másodszor fordult elő a 25 év alatt, egyszer még Boconádon keltettem fel, olyan kapás volt hajnalban.) Csodálkozott is a jó Rostutyi: mi van itt? Máté perget, Galambér meg fenekezik? Igen, eléggé megborult a világ a tavaszi télben.    

A pisztráng baszkul amuarrain, azaz horoghal

 
Irgalmatlan pisztrángfogásba kezdtünk! A másodikat - egy szép példányt - is Galambér cájgjával fogtam, ugyanazzal a csalival. Mire felocsúdhattam volna Gő már egy kőhöz is verte szegény párát ezzel a szöveggel: ezt ma este megesszük! Az volt igen érdekes a pisztrángok kifogásában, hogy akasztás után nagyon furcsán jöttek. Bevágáskor magasra kiugrottak, ahogyan azt a csukákról híresztelik, majd egyenesen felénk vették az irányt, ilyenkor nem igazán érezni a halat, hiszen a damil nem feszül. Többször azt hittük már lefordult a horogról a zsákmány, majd kisvártatva ismét húzott.
Így pergettük végig a késő délutánt a torkolatban ívó kishalakra vadászó pisztrángok után. Balázzsal annyira belemelegedtünk a pisztrángozásba, hogy szinte észre sem vettük amikor Gő befejezte az akciót és elindult lefilézni a halakat és az előkészületek közben, már majdnem sötétben Balázs bedobott még egy pisztrángot. Kell-e mondjam milyet zabáltunk?! Gergő nagyszerű ötlete volt, hogy elevenítsük fel a tavaly a csatin elkészített cevichét. Ehhez ugyan nem volt lila hagymánk, sem korianderünk, sem csilink, de egy szál újhagyma és egy fél citrom leve negyed óra alatt éppen eléggé megfőzte az apróra vágott halat és nagyon passzolt a remek Wasa nevű kétszersültre. A nagy szeleteket meg egyszerűen megsütöttük vajjal egy jénaiban. Nagyon meglepett minket a pisztrángok hússzíne. Majdnem narancssárga az itthoni halványakkal ellentétben és sokkal olajosabb, zsírosabb. Majdnem lazac. És fenségesen finom!

Ceviche és vajjal sült pisztráng

04.16.

Másnap reggelre olyat változott az időjárás amilyent az óceánparton szokott: szélcsendre és verőfényes napsütésre ébredtünk. Egyértelmű volt, hogy kihajózunk. Bőséges reggeli - tulajdonképpen ez volt az kemping egyetlen szolgáltatása amit igénybe vettünk -  és szendvicskészítés követően merítettem egyet a nyugodt vízben kiválóan látható kishalakból, hogy legyen mit úsztatni a csónakból és vízre szálltunk. Helyismeret hiányában arra indultunk ahol csukát sejtettünk: a part melletti nádasokat kezdtük vallatni. Míg a többiek szórták a plasztikot én kishalat úsztattam vagy egyszerűen csak napoztam a csónak orrában.

Kép a csónakban

Kép a csónakból

Ha sütött a nap a szélcsendes öblökben kifejezetten kellemes volt az idő, viszont ha felhők jöttek és kikerültünk a szélárnyékból rendesen fáztunk. Ennek ellenére mindhárman megpirrantunk a napon. De sajna hiába próbálkoztunk, hiába mentünk egyik ígéretesnek tűnő helytől a másikig, erőfeszítéseinket nem koronázta siker, csak látott halig jutottunk. Viszont legalább jól beebédeltünk a vízen, úgyhogy a visszatérés után nem kellet időt tölteni a kajálással, egyből mehettünk a befolyóhoz. A kora estét megint pisztrángozással töltöttük. Minden módszert bevetettünk: úszózás, fenekezés kishallal, pergetés. Volt kapás rendesen, de csak úszóra és műcsalira. Gő egy idő után - ők már mindketten fogtak - azt mondja:
- Milyen érdekes, hogy fenekezőre nincs kapás...
- Még! - feleltem hangsúlyosan. És alig hogy ezt kimondtam máris vadul emelkedett a kapásjelzőm. Bevágás után szép magashátú pisztrángot fogtam, filére érettet. Meg is lett az utazás egyik jellemző szava, a hangsúlyos: MÉG.

Magashátú. MÉG. 

Halpucolás szempontjából úgy éreztem rajtam a sor és mivel magammal vittem a Mustad filézőkést amit szülinapomra kaptam a srácoktól meg is kértem Gergőt, hogy mutassa meg ismét azt a módszert amivel szép filéket lehet vágni. (Próbálkoztam már, de mivel nem volt jó késem csak szétszabdaltam a halakat.)
A jókora adag cevichét ezúttal cassoulet, azaz francia sólet követte amit Gő hozott a Bordeaux-i specialitások boltjából. Telezabálva már egyáltalán nem volt kedvünk átmenni a főépületbe szaunázni, ez talán megbocsátható. Főleg másnapi teljesítményünket nézve!

04.17.

A fényképek tanúsága szerint Balázs már 7:58-kor elkezdte vallatni a torkolatot, vagyis eléggé bekezdtünk. Az előző napi látott csuka helyére mentünk először s nagy meglepetésünkre Gergő és a nap első kapása egy pisztráng volt, ami minden bizonnyal területvédési szándékkal csapott oda a hozzá képest jókora csuka-wobblernek. Sőt egy fertály órán belül egy szelesebb részen Gő egy csét is kiemelt.
Tessék csak figyelni a csuka testén lévő sebeket! Mekkora lény fognyomai azok!

Gő és sebes csukája

A következő napszakban szelesebb vizekre hajóztunk minthogy Gő tavaly hallotta Írországban : No wind, no pike! azaz ha nincs szél, nincs csuka. És Galambér igazolta is a tézist, a szeles öblökben kétszer is eredményes volt. Balázs így tulajdonképpen visszatért, hiszen amikor általánosba jártunk a szülei dolgoztak többek között Svédországban így Galambér ha jól emlékszem két nyarat is horgászott (csukázott) már a svédeknél

Hanem ezek a csukák a szákban olyat verettek, hogy igazi művészet volt kibogozni őket, horogból, hálóból. Sajna a kisebb példány odalett a szabadítás közben így a csolnak aljára került Gő pisztrángja mellé.

A mi svédünk egy svéd példánnyal

Viszont nemsokára iszonyat idő kerekedett, számunkra legalábbis. Befelhősödött és igen erős szél fújt. Mivel elég messze keveredtünk a kempingtől úgy döntöttünk elindulunk haza, hogy még pisztrángozhassunk egy jót.  Visszafelé pont pofába kaptuk a szelet, amely fél méternél magasabb hullámokat korbácsolt. Ahogy téptünk a nyílt vízen, minden második hullám becsapott a csónakba. Főleg az orránál, ahol én ültem. Egy ideig nem nagy volt baj, de kb. az út felénél a padról elkezdtem átázni, méghozzá alulról. Nem voltunk ilyesmire felkészülve s én életem egyik legkeményebb negyedóráját éltem át. Széjjel fagytam a jéghideg víztől és széltől. 

Haragos a Ringsjön

Az alsógatyám is átázott, de mit volt mit tenni aznap még nem fogtam halat, gyorsan tennem kellett valamit, azaz átöltözés után vacogva ugyan, de kimentem a befolyóhoz. Ahol a vízen abbahagytuk, ott folytattuk a partról. A kemping szélvédett öbölben van, úgyhogy egy kis tornával sörivó-állapotra melegítettem magam a délutáni napon. Hamar kipergettem - ezúttal Gergő cájgjával - egy pisztrángot bár kabátba akadt neki. Ahogy vezetem, Gő jön a szákkal de a pisztráng ahogy meglátja a hálót kitör. Aztán megint, aztán megint. Na, mondom magamban, majd ha nekem kell szákolni, óvatosan tartom a vízben a szákot had húzza bele az elejtő. És nemsokára amikor Gőnek én szákolok, maradok hidegvérrel aztán jön a pisztráng, össze-vissza, beúszik alám, onnan szinte kirepül. Fú de szívatós volt. 

Gergő úszóval

Amikor Balázs megfogta a napi utolsót és én jöttem a szákkal, rám is mordult:

- Azt vidd innen!

Azonban a szákos balekolás és az utolsó pisztráng között még történt valami. Mégpedig az, hogy az egyik óvatos fenék-kapást sikerült megakasztanom és frankón fárasztanom is kellett a pisztrángkirályt. Egy 45, azaz negyvenöt centist pisztrángkirályt! Nagyon örültem, pláne az egész napi böjtölés, ázás-fázás után. Amikor készítettük a képet Gő az mondta:

- Ez már egy lazac!     

45 centiméter

Ez, az ötödik pisztrángom volt a legnagyobb. És oly hihetetlennek tűnt, hogy a "betlikerülő" hal, az a hal, amit akkor is fogunk, ha mást nem az a barna pisztráng. Nem sikerült a horgászat, akkor menjünk pisztrángozni, azt úgy is fogunk.

Halpucolásban Balázs volt a soros. És megint érintetlenül hagytuk az otthonról hozott kaját: három pisztrángot dolgoztunk fel. A királyt és Gő délelőttijét lefiléztük és vajjal kikent, majd feketeerdei sonkával bélelt tepsiben sütöttük meg. Hozzá sóban sült cékla és párolt krumpli. Előtte természetesen ceviche. Nézzétek azokat a filéket! Tényleg lazacszínű és lazacállagú. És hogy a cékla mennyire passzol a halhoz, nem gondoltam volna. 

Pisztráng tepsiben

Pisztráng tányéron

04.18.

Utolsó napra a tó távolabbi részeit terveztük felfedezni. Már kora reggeltől elég szeles volt az idő, úgyhogy az előző napi elázásból okulva felszerelkeztem amennyire lehet. Vagyis az esőköpenyem úgy magamra húztam, hogy sehol se lógjak ki belőle. Kellett is ahogy átverettünk a tavon. Mire helyet választottunk migrénes fejfájásom támadt. Mivel gyógyszer nem volt nálunk és mivel vizet nem akartam inni, mert a csónakból való ürítés nem éppen a legkellemesebb négy rétegből kihámozva, pláne nem nagy szélben, fejfájásom szinte elviselhetetlenné gerjedt. Az öbölben, amit kinéztünk tombolt a szél és hóviharok kerekedtek tízpercenként.

Hóvihar és napsütés egyszerre

A kapás sem volt jó - egyedül Balázsnak volt élménye egy nagy és ravasz süllő képében, aki kikövette a wobblerét, rá is fogott, de csak igen finoman - ezért úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk, bevásárolunk a hazaútra, kicsekkolunk és pisztrángozunk még egyet búcsúzóul.

A bodegában gyorsan bevettem egy folyékony algopirint, és ledőltem olyan negyed órára, amíg a többiek összeszedték magukat. Kicsekkoltunk - itt jött az első mellbevágó ár csónakbérlés: majd 90 ezer. 

Majd ahogy jöttünk, úgy mentünk az ICA-ba, én ámuldoztam és szörnyülködtem az árakon és a szuvenír sajtok és csokik, valamint a másnap elemózsia mellett azért vettünk egy koriandert, mert számítottunk arra, hogy az esti kapáskor meglesz a betlikerülő pisztráng, legalább egy cevichére való.

Jól okoskodtunk, bár majdnem ráfáztunk. A pisztrángok aznap nem voltak valami aktívak. Illetve amikor kaptak, csak óvatosan húzkodták a feltűzött kishalakat, műcsalira talán kapás sem volt. Aztán végül emelkedett a kapásjelzőm és fogtam egy átlagos pisztrángot. Ez volt a nap egyetlen és négynapos, felejthetetlen horgászatunk utolsó hala. Igazi, korianderes ceviche lett belőle, főételnek pedig egy tonhalas-paradicsomos spagetti. Konzervekből. 

Viszonylag korán lefeküdtünk, másnap 10.45-re legkésőbb Gedserben kellett lennünk kompindulásra. 

04.19.

Úgy meghúztam volna még egyszer a befolyót!
Visszafelé láthattuk világosban azt, amit jöttünkkor sötétben kihagytunk. Irigylésre méltóan tisztán és rendben tartott földek és szélmalom erőművek mellett vezetett az út. Meg is jegyeztük milyen elmaradottak ezek a skandinávok szelet használnak, biztosan nem ismerik az atomot. Bezzeg nálunk épül Paks 2 és nagy terhek a fenntartható energiatermelésen. Példát vehetnének rólunk!

Az Öresundon

Lund és Malmö után fel az Öresundra - nahát a híd két oldalán szélmalmok ameddig a szem ellát - majd be az alagútba, hogy tökéletesen alákerüljük Koppenhágát. Ahogy délnek vettük az irányt, szinte kilométerről kilométerre színesedett a vidék. És ez a vidéki Dánia! Mintha minden Legóból lett volna megépítve. Emlékszem az első Legóimra, azok frankón így néztek ki. A házak, az ajtók, az ablakok. A végtelen egyszerűség és funkcionalitás, mindenféle veretés nélkül. Sehol egy feltűnő verda, se a svédeknél se a dánoknál. Dánia legdélebbi részén belepisiltünk az Északi-tengerbe és a Balti-tengerbe egyszerre, majd Gergő elkezdte felolvasni az Estonia komp katasztrófájának vonatkozó Wikipédia szócikkét. A sztori ki is tartott Warnemündéig, no persze csak úgy hogy miközben Gő megpróbált aludni, Balázs meg én vásároltunk ezt azt a fedélzeten található duty freeben. A következő wikipédiázás Drezda környékén kezdődött elsősorban a bombázás és Az ötös számú vágóhíd kapcsán egészen a választófejedelmekig és Elő-Pomerániáig jutottuk. Közben az úton már elhagytuk Prágát és gyötrődtünk Brno felé. A sztráda mindkét oldalán állt a hó. Aztán itthon szélvész és özönvíz.
Mire hazaértünk elállt...

Sok tanulsággal szolgált eme hat nap.
Hosszú útra vigyél magaddal hangoskönyvet!
Csak visszafelé, Budaörs magasságába jutott eszünkbe, hogy még sosem utaztunk ennyit együtt, még sosem voltunk ennyi ideig összezárva: csaknem 3000 km egy autóban, négy nap egy csónakban és egy 20 négyzetméteres házban. Mindenféle probléma nélkül. Jó, mondhatnók, hogy több, mint 30 éves ismeritek egymást, de hát rigolyás vénemberek vagyunk, mégsem volt konflikt.
Aztán ott a víz. Ahhoz képest, hogy ismeretlen terepre mentünk kalauz nélkül és ennyi halat fogtunk, mindenképp elégséges. Nyilván, ha jobban felkészülünk, vagy informálódunk egy kollégánál, jobb lehetett volna a fogás, de így sem volt rossz.
Sajna az nem elég Svédországban, ha az ember mindenféle itthon viselt horgászruházatot magával visz, pláne a vízen. Oda elég speciálisan föl kell öltözni.
Gő jóslata bevált, ő azt mondta, ne vigyünk sok kaját, majd esszük amit fogunk. Tökéletesen osztottuk be a fogást, minden napra jutott zsákmány, úgy is, hogy a halak felét visszaengedtük.
Jómagam 6 darab pisztránggal végeztem a horgászatot 2-1-2-1 napi elosztásban.
Gilisztával, csontival még csak kapásunk sem volt a négy nap alatt, minden kishallal és wobblerrel fogtunk.
Majd egy teljes hét alig tűnt többnek, mint egy hétvége.
Bármikor, bárhova utaznék a két gyíkkal, csak anyagilag kell összeszedjem magam.
Így megy ez...



  


      

    

  

 

               







  

A bécsi huszonnégyórás - Rapid-Athletic Európa Liga meccs

December közepén a bécsi Rapiddal játszott - már tét nélküli - Európa Liga csoportmeccset az Athletic Bilbao. Természetesen a Magyar Oroszlánok ott voltak az Allianz stadionban.

Micsoda csapat!

Van-e kezdete ennek a történetnek, amit 2011 óta írunk, amikor is Ricsi összeszedte Egoitzot, Jorgét és Mikelt Salzburgban? Igen van, 2011 ősze, amikor is Ricsi összeszedte Salzburgban Egoitzot, Jorgét és Mikelt. Az Athletic meccsei ciklikusságot hoztak közös történetünkbe, félévenként, itt, ott, amott viszontlátjuk egymást. Tehát a történet abszolúte folyamatos. Ennek egy fejezete volt második (harmadik) bécsi kiruccanásunk. (Az első kettő az őstörténet. 2005-ben a 32 között az Austriát kaptuk és többek között Zozo, Gurpegi és Kiss Zoli társaságában kimentünk a meccsre. Azonban a nagy hó miatt elhalasztották a mérkőzést. Hatalmas élmény volt így is, hiszen a vadállat Austria drukkereket kardlappal oszlatták az osztrák rendőrök. És Zolibá - aki már akkor is verette a kasztíliait - vett nekem egy sálat egy szurkolótól. Ekkor találkoztunk először az Athletic nagyszerűségével és vonzerejével: elegáns öregasszonyok és urak tipegtek a stadion felé a térdigérő hóban. A megismételt meccsre aztán már nem jöttek Bilbaóból. Néhány cserediákkal vacogtunk a vendégszektorban.)
Itt - Budapesten, ott - Bilbaóban, vagy amott, bárhol máshol Európában. Az idei őszön a bárhol másholt Bécs jelentette, ezt már augusztus végén megtudtuk.
Október közepére - jó pár emailváltás után - összeállt az Hungariako Lehoiak valaha volt legnépesebb csapata. December 8-án két autóban és a buszon összesen tizenegyen indultunk Bécs felé.
(Hogy legyen miért izgulni arról az Orangeways gondoskodott. December 1-én küldtek egy sms-t, hogy a reggel 7-es busz csak 11-kor indul, vissza pedig 19.30 helyett már háromkor. Ráadásul mindenfelé azt olvastam ezután, hogy az Orangeways november közepe óta csődben van. Ez nem volt túl megnyugtató.)
Aztán mégiscsak rendbe lett minden.
Tamásék autója volt az előörs és középső-hadseregcsoport. Fegyvernemek eloszlása: Zita a bombázóhadosztály, Tamás és Gurpegui a nehézpáncélosok, a pici Gabilondo felderítő- és Astarloza Tamás a huszárság biciklis zászlóalja.
Ricsiék autója a nyugat-hadseregcsoport két koronaőr század, a szálfatermetű Ricsi és Ádám valamint a korelnök Gyuri, mint vezérkar.
Végül a kelet-hadseregcsoport, a a gyors reagálású gépesített gyalogság Gergő, valamint az egyszerű talpasok Zozo és én busszal.
Csütörtök délelőtt tehát három irányból, három ütemben támadtuk az osztrák fővárost. Először az előörs ért Bécs alá, s a megbeszéltek szerint az Athletic főhadiszállásán átvette a menetleveleket. (Vagyis a belépőket, amit én intéztem a klubnál és Ricsi fizetett ki.)

Egyesülünk a Schwedenplatzon. Gergő a legdurvább fejek vágója!

A két szárny nagyjából egyszerre érkezett, sajnos a nyugat-hadseregcsoport egyből csetepatéba is keveredett, amikor a zászlót bontott a leendő csatatér közelében. (Ricsi, Ádám és Gyuri a Rapid stadionjánál parkoltak le, és amikor fényképezkedtek az aréna bejáratánál, a szemköszti bárból kipattant két Rapid-huligán és Ricsire vetették magukat. Kitépték kezéből a magyar zászlót - ami azért is furcsa, mert a fradisták és a rapidosok jóban vannak, vagyis nem igazán érthető, hogy ha már zászló kellett nekik, miért nem az Ádámnál lévő ikurinára vadásztak. Tanulság: meccsnapon nem fotózkodunk az ellenfél stadionjánál.)
Ezalatt a kis időre egyesült középső- és kelet- hadseregcsoport ismét szétvált, hogy némi spéttel felüsse főhadiszállását a főpályaudvar közelében.

Ádám és Ricsi a nyúzás előtt

Közben a baszk harcosok zászlóalja is bejelentkezett, már az előző éjszaka megérkeztek, a légierő hozta őket. A magyar haderő végül a belvárosban egyesült. Végül a hosszúra nyúlt utánpótlásvonalak miatt este 6 után értünk a csatatérre. (Na, elég ebből a hadsereges baromságból!)

Viszontlátás öröme. Na ezért rohantam...

Csak a stadionban találkoztam a baszkokkal. Baszki. Azért akartam a reggeli busszal jönni és a másnap estivel menni, hogy minél többet lehessek velük, erre csak közvetlenül a meccs előtt futunk össze. Hatalmas örömködés a lelátón, Mikel, Jorge, Egoitz, Kubika és még páran akikkel Aubsburgban is voltunk.
Aztán Ricsi felfedezte pár sorral följebb a lengyeleket, akik csatlakoztak hozzánk.
Baszk-magyar-lengyel szurkolócsoport Bécsben! Micsoda multikulti!

Lelátónyi élőkép

A Rapid szurkolói teljes lelátónyi élőképpel készültek. Hihetetlenül szervezetten, koreografálva, percről-percre megrendezve szurkoltak elejétől a végéig. Megkockáztatom ilyen szurkolást még nem láttam élőben! A drapériák, feliratok többször változtak a mérkőzés közben, ahogy a dalok is. Nemcsak átlagos, szokásos dalokat énekeltek. (Például a német szurkolók az utóbbi időben minden pályán ugyanazt éneklik. Lehet bármilyen meccs ugyanolyanok a dalok, csak a szövegük változik. Nem is értem...)
Abszolút Athletic-fakót küldött pályára Valverde, csak Gorka, Rico és Etxeita voltak 26 fölött. Ennek fényében még jó is lehetett volna a meccs, hiszen vasárnap az Eibar ellen sem volt rossz, főleg a második játékrész.
De nem volt az. Egy edzőmeccset láthattunk tulajdonképpen, mindkét csapat számára tét nélkülit.
Úgy tűnt csak a Rapid szurkolói veszik komolyan az egészet.

Mikel zászlója mögött. Sokadszorra.

A félidő lefújása után - ahogy az Baszkföldön szokás - előkerültek a szendvicsek, sonkák, kolbászok és szalámik. És a baszkok megosztották velünk az ibériai csemegéket; Txiki passzolgatta nekünk a szeleteket.
De finom falatok ide-oda, lábunk majd odafagyott az Allianz-stadion betonjához. Jorge meg is jegyezte, hogy szerinte hidegebb van mint Ukrajnában volt két éve. Könnyen lehet, hogy igaza volt. A második félidő első fele szintén edzőmeccset idézet. Az unalmas játékot - a kapuk egyáltalán nem forogtak veszélyben - egy szurkolói közjáték dobta fel: a Rapid szurkolói Justizia por Inigo feliratot húztak ki a tribün közepén, e nemes gesztussal utalva arra, hogy a 2012-ben Bilbaóban a rendőrök által agyonlőtt Inigo Cabacas ügyében még mindig nincs eredmény és igazság. Le a kalappal! (Ezért is fölöttébb furcsa, hogy Ricsit megtépték!)

Justizia Inigorenzat

És amikor már azt képzeltük, hogy nem lehet hidegebb egy tizenhatoson belüli kavarodásból, ide-oda pattogó labdából a zöld-fehérek vezetést szereztek. Szinte azonnali fagyhalál állt be a piros-fehér sarokban.
Onnantól kiabáltuk a baszk Harcoljatok! Harcoljatok! rigmust, azaz Jo ta ke - Irabazi arte! (Üssétek a vasat amíg nem nyertek! - ilyesmi a magyar fordítása.)
Az utolsó tíz percre kanyarodva már-már majdnem szurkolást váltottunk - amikor szarban van a csapat szoktuk énekelni, hogy Beti zurekin! Athletic, beti zurekin!, magyarul Mindig veled! Athletic mindig veled! - és akkor egy a kapott gólhoz hasonló szituációt követően Villalibre a vasárnapi meccshez hasonlatosan belőtte a labdát középre, amit Saborit bekotort. 1-1.
Athletic gu gara! - váltottunk szurkolást - Az Athletic mi vagyunk!

Ricsi és a lengyel. Polak wegier dwa bratanki/ Lengyel, magyar két jóbarát!

A meccsből már alig volt hátra, amit a hideg miatt nem is nagyon bántunk. Benat még próbára tette a Rapid kapusát szabadrúgásból, aztán a török spori lefújta a meccset.
Legalább nem kaptunk ki ebben a hidegben, akkor nem biztos, hogy olyan elánnal és türelemmel várunk volna a közös nagy képre, mint ahogy ettük. (Ricsit kikérdezték a biztonságiak a kora délutáni afférról.)
Számoljátok csak meg, tizenhatan vagyunk a képen. Ennyien még sosem jöttünk össze - baszkok és magyarok - mióta közös történetünket írjuk és akkor még nem vettük a csapathoz Kubikát - az igazi Javi Martinezt, Txikit, a lányokat és a többieket, például Unait, aki szintén tiszteletbeli Magyar Oroszlán. (Nehéz lesz megdönteni ezt a számot. Gyanítom az Athleticnek ehhez Magyarországra kellene látogatnia.)

Megannyi mikulás a baszk tábor

Aztán meg elindultunk a stadionból, egyszerre az osztrákokkal. Ricsiékkel gyorsan elmentem az autóhoz Gergő harci szerekéért, majd vissza a bejárathoz amelyen már kitessékelték a baszk-magyar társaságot.
Mi legyen? Üljünk be valahova! Mikelék szálláshoz közel volt egy plázaszerűség és bár inkább ettem volna bécsi szeletet, a nem túl jó mexikói kajáért kárpótolt a társaság. Egy sör, egy kaja, szaladt az idő az utolsó metró felé, úgyhogy rajtam kívül a magyarok a szállás felé vették az irányt. Én meg pár sörre a baszkokkal tartottam, ha már félévenkénti rendes találkozónk kerete ez alkalommal mindössze huszonnégy órára szűkült.
Elmentünk egy-két helyre, egy-egy krigli mindenhol, ahogy az a baszkokkal szokás. Hanem elég érdekes volt, hogy az egyik helyen lehetett bent bagózni. Az ifjúkoromra emlékeztetett, amikor néha úgy éreztem, hogy a bagószagú ruhámtól vagyok másnapos. Az utolsó bárban már csak Egoitzzal és Jorge-vel mentem és közben megfordult a fejemben, hogy vajon mennyit fogok fizetni a taxiért. (Se kedvem, se energiám nem volt a fagyos-rohanós nap után az éjszakai járatokat bogarászni, bár az időjárás egyik bárról a másikra hirtelen megenyhült.)
Visszakísértem a srácokat a hotelhez, azt fogtam egy taxit. Vagy negyedórát furikázott és már arra gondoltam, hogy ezt biztos nem úszom meg 30 euró alatt, de amikor a Hauptbahnhofnál kiszálltam, emberünk 13,5 eurót kért. Hát ekkora út itthon sem nagyon kerülne kevesebbe!
Amikor ledőltem, csak akkor éreztem,  hogy mennyire sikerült szétcsapnom magam.

A szétcsapás hatására péntek reggel megküzdöttem démonaimmal. Háromnegyed tízkor rohanós zuhany, majd szálláselhagyás. A pályaudvaron megint felbomlott a társaság: Zita a két Tamással és Gabival az autóhoz, Gergő, Gurpe, Zozo meg én a pályaudvaron játszottunk el egy részt a Terminál című filmből. Nekem óráknak tűnt az idő amit ott voltunk. Aztán az autósok visszatértek, Astarloza csapódott hozzánk, mert Zita a karácsonyi vásárt nem akarta kihagyni. Mi meg elkísértük Gurpegit a sörök bécsi mekkájába.
Na az tényleg durva volt. Még baszk sört is lehet kapni!

És már vége is volt. Elbúcsúztunk Tamástól és Gurpegitől, az Schwedenplatznál gurítottunk még egy italt - egy bagózós kocsmában - azt fel a buszra és auf wiedersehen!

Hazafele úton megbeszéltünk jó pár dolgot. Egyetértettünk abban, hogyha 11-kor érkeztünk volna és este 7kor indulunk vissza, akkor nyilván több időt tölthettünk volna a baszkokkal, viszont a hideglelés és fáradtság mélyebb nyomot hagyott volna bennünk.
Igen érdekes volt, hogy a társaságból hárman egészen biztosan el voltatok hűlve attól, hogy Mikel, Egoitz és Jorge mennyire örül nektek, pedig alig pár órára találkoztatok velük. (Na jó, Zozo két napra.) Most már értitek miért akartam annyira rohanni és találkozni velük?
Aztán Győr közelében leszállt Gergő és mi Zozóval ahogy nemrég jöttünk, úgy visszazötykölődtünk Budapestre...
      
Kis hiányérzetem maradt annak ellenére, hogy az eredmény miatt nem volt ok szomorkodásra. Nem ettem wienerschnitzelt, pedig nagyon rágyúrtam és pontosan tudjátok mennyire szeretem a helyi ízeket tesztelni. Másik bosszúságom, hogy a meccsen kívül, mintegy 3-5 sörnyi időt tudtam csak bilbaói barátaimmal tölteni.
Harmadik, hogy kicsit árvának éreztem magam Ricsi nélkül, annyira megszoktam már, hogy mindig együtt megyünk a meccsekre. (Így aztán képekkel se nagyon tudtam annyira illusztrálni a bejegyzést, amennyire szoktam.)

A fotókat a Rapid ultráinak oldaláról, Ricsitől és Mikeltől nyúltam és Pál Gabilondo is adott párat.