December 31-én egy boconádi pisztrángozással zártuk az évet, és akkor említette Gő, hogy ugyan még nincs kész szülinapi ajándékom, de hamarosan felkeres a boltban, hogy átadja. Nem sejtettem mi lehet az, kicsit meg is feledkeztem róla, de amikor Gő és fia, Dudu, egy Guiness sörrel jelentek meg az Atlantiszban, egyértelmű volt a szándék: megyünk Írországba! (Nagyon kellett uralkodnom magamon, hogy el ne sírjam magam a vásárlóközönség szeme láttára.)
A szokásos egyeztetések és egymás provokálása, húzása után Balázzsal pénteken beültünk a gépbe, majd másfél órát ültünk a gépen indulásig, majd másfél órás késéssel leszálltunk Dublinban, ahol Gő a késés miatt már hét órája várt. Bérelt autóba be, irány Írország nyugati része, Galway, majd fel északra Moycullen. E településtől nem messze a Corrib tó partján áll szállásadónk bed and breakfastje, a Portara Lodge. Michael Canney, egykori rendőr, nyugdíjazása után fogott a vállalkozásba. Nagyon szeret horgászni és hogy minden idejét ezzel tölthesse csinált egy panziót, ahol leginkább horgászokat fogad, de ottjártunkkor voltak "civil" vendégek is. Sőt, inkább civil vendégek voltak. Az évtizedek alatt, Michael oly tökéletesre fejlesztette a vendéglátást és a horgászok kalauzolását, hogy frankón edzeni, tesztelni járnak hozzá profi horgászok és olyan csapatok, mint a Salmo vagy a Rapala csalik válogatottjai. A legjobb helyre kerültünk.
Mielőtt bevettük volna magunkat a Portara Lodge-ba, Gő javaslatára egy kompkikötőhöz mentünk megnézni a vizet. Azért a kikötőhöz, mert a Corrib partja rendkívül tagolt és sokáig lapályos, vagyis igen nehéz a partról horgászni. A kikötőkben mindig mélyebb a víz. Kapásunk azonban nem volt.
 |
| Tó-mustra |
 |
| Első bevetés |
A lodge mintegy negyed órára van a kikötőtől, úgyhogy hamar Michael udvarán voltunk, varázslatos környezetben: a ház, szobánk ablaka a tóra néz, ablakunk előtt pálma - na ja, közel az óceán - és olyan zöld minden, mint nálunk április közepén, amikor még frissek a levelek.
Az öreg igen jó humorú, folyamatosan poénkodik és szívat és már az is vicces, ahogy a saját poénjain nevet. Lecuccoltunk, megbeszéltük a másnapi tervet és a házigazda javaslatára Oughterard városkába mentünk vacsorázni a Power's étterembe. Legjobbkor érkeztünk, pont volt egy asztaluk három főre. Csapolt sört választottunk: Galway Hooker, amely édes, gyümölcsös ízzel indul, majd hirtelen keserűvé válik, mint a pilzeni. Előételnek mindhárman lazacosat kértünk, ami olyasmi volt, mintha tortilla lett volna: Tulajdonképpen egy pogácsa: sült lazac darabkák, krumpli, talán tojás, tetején kapros majonéz. Kezdésnek nagyon harmonikus volt.
A második már kevésbé. Gő karaja kissé kiszáradt, az én fish &chipsem krumplija sima mirelit hasáb, a hal meg tök íztelen, se bors, se só. Talán Galambér báránybordája volt a legjobb a három főétel közül. Még egy pint sör, eztán szinte ruhástul aludtunk el az ágyban.
 |
| Minden a horgászatról szól |
Reggel nem keltünk korán, vezetőnk tizenegy-deles indulást irányozott elő, ami azért is volt jó, mert Galambér hajnali öttől a stressz és a kimerültség okozta démonaival küzdött, így ő például kihagyta a kiadós "full irish breakfast"-öt. Ez nem más, mint szalonna (zsírréteg nélküli), tojás, kolbászkák, valamint puding, ami a véres illetve májas hurkának felel meg, grillezett paradicsom és toast.
Gővel jól belaktunk és nemsokára riasztottuk a "mi svédünket", aki azért a bevetés közeledtére összekapta magát.
Csónakba szálltunk, Balázs és én az egyik, Gő és Michael a másikban.
Nagyon durva ez a Corrib! Egészen sokáig legföljebb ha térdig ér a víz, tele sziklával. Hosszú, jelzőpóznákkal jelzett vízi úton jutottunk a mélyebb részekig, ahol azért szintén bóják között kellett közlekednünk a tó egy-egy nagyobb medencééig. Gyönyörű, mesebeli tájék, minden friss-zöld, a tipikus angolszász vidék, deréknyi kőkerítésekkel, köztük tehenek, bárányok. Pár épület a parton, egy vártorony, messzebb szélturbinák.
 |
| Torony felé pergetek |
Délben már bevetettünk az egyik ilyen medencében. Kétféle módszert alkalmaztunk, pergettünk mindenféle műcsalival, illetve jókora fagyasztott vörösszárnyúakat kínáltunk fel, Írországban nem szabad élő hallal csalizni, noha nincs ellenőrzés. Olyan négy órát pektattunk eredménytelenül, amikor Michael uzsonnázni vitt minket. Az egyik szigeten - ahol egy kis hely dokkolásra - kikötöttünk, Michael vizet merített a tóból(!), felforralta, csináltunk kávét-teát és előkerült az úgynevezett lunch pack: tojáskérmes (jófajta ám!) szendvics, gyümölcsjoghurt, sütemény, alma.
Kaja után váltottunk, Balázs ment az öreggel, én Gővel, egy másik medencébe. Na és ott elszabadult a pokol! De csak szépen sorjában.
Ahogy vitt minket a vízáramlat és a fújdogáló szél, egyszer csak elmerül az úszóm, torkomba ugrott a szívem, de sajnos mivel egy viszonylag sekély és sziklás részre értünk csalódottan vettük tudomásul, akadás. Aztán Gő is elakadt, úgyhogy visszahajóztunk oda, ahonnan elsodródtunk.
Na, megint nincs meg az úszóm, óvatosan húzok egyet az orsón, de érzem, hogy valami van. Bevágok, lesz ami lesz. Hal az. Megvan. Akasztottam egy ír csukát.
- Te, Gő, ez valami orbitális példány!
- Máté, ez a tiszai csukaszörny! - vágja rá Gergő, utalva egy valóban hatalmas csukára ami Csongrádnál tépte meg a szerkóm pár éve.
Mintegy tizenöt perces fárasztás következett, olyan, mint amit még nem éltem át. Se csukánál, se harcsánál, semmikor. Gő egy pillanatban visszaülne, mire figyelmeztetem:
- Itt ne hagyj ezzel a szörnnyel!
Húzom, kiengedem, recseg a fék, kitör a hal, kiugrik. Látjuk teljes hosszában. Na ilyet nem játszunk, nem hagyom, hogy kirázza a horgot a szájából, úgyhogy nagyon óvatosan fárasztottam tovább. Aztán Gő megszákolta. A csónakban egy arasszal tippelt 70-75 centis csuka feküdt. Az eddigi legnagyobb - bélavári - csukám nem volt ekkora!
 |
| 79 cm. |
Sajnos túlfárasztottam, pedig megpróbáltuk a rendes módon levegőztetni és visszaengedni, de felfeküdt. Eltettük. Később Michael volt oly szíves és lefilézte majd levákuumozta és lefagyasztotta, hogy el tudjuk hozni, Ezt mondta az állatról: that's the best size to eat. Hát ő már csak tudja! (Nagyon kíváncsi vagyok milyen a pisztránghúson hízott csuka!)
Nem sokkal később, talán úgy negyven perc múlva megint nincs meg az úszó, megrántom, áh, ez elakadt. Kihúzom az épp eldobott wobblert, majd nekilátok a csévélésnek. Te, ez hal. Nem, nem hal, olyan, mint az előbb, amikor az akadás miatt a csónakot húztam az akadó felé.
Aztán két méter mélyen földereng az úszó, húzom megint, majd elszörnyülködök, egy valóságos szörnyeteg a szerelékem végén! Könnyebben jön, mint az előző, de ahogy meglát minket, kitör. Engedek a féken, levisz vagy harminc méter zsinórt.
- Te úúúúúristen! - mondom Gőnek, aki hitetlenkedve, szákkal a kezében nézi a hatalmas csukát.
Nagyjából húsz-huszonöt percet küzdöttem a hallal, egyszer még a vízi növényzetbe, - ahogy Michael mondta: weed - is beakadt, amely itt szerencsére nem túl erős. Mit hallal, krokodillal! A végén már azt sem tudtam, mikor húzom be vagy eresztem meg a féket, kézzel engedtem a csének. Érdekes volt, hogy úgy éreztem a kisebb jobban harcolt, a nagy inkább a súlya miatt volt sportos, kétszer, háromszor is a csónak elejéből a végébe kellett lépkedtem, hogy követni tudjam.
Végül Gő csodával határos módon megszákolta, ugyanis alig fért a szákba.
Tanulva az előző esetből, villámgyorsan kiszabadítottuk és visszaengedtük. Előtte azonban használtuk a centit. 97 centiméteres csukát fogtam!
 |
| 97 cm. |
Visszaengedtem, majd Gőnek hitetlenkedtem, ilyen nincs, ez micsoda szörnyeteg volt!, ezt tényleg én fogtam?.
Próbáltam rögtön hasonlítani az élményt, olyasmi volt, mint amikor megvertük az osztrákokat az EB-n és én ott voltam Bordeaux-ban, vagy amikor bekerült az esszém a San Mames könyvbe. Az a furcsa érzés kerített hatalmába, mint amikor először csókolóztam úgy, hogy egy lány a számba dugta a nyelvét.
Hihetetlen, addig át nem élt, katartikus élmény!
Nem szoktuk ölelgetni egymást, de most jól meglapogattam Gergőt! Majd öt percig tartó remegés lett úrrá rajtam, olyan hatással volt rám a fogás.
Aztán hátradőltem a csónakban és megittam egy Guinesst.
Számomra innentől bármi történhetett eddigi egyik legjobban éreztem magam életemben!
Michael visszaszámolt, és elindultunk a lodge felé. A csónak elejében üvöltöttem a Fields of Athenry-t!
Az úton Gővel megbeszéltük, hogy húzzuk majd egy kicsit a többieket, ha visszaértünk.
Megbeszéljük mi volt.
- Én fogtam egy kisebbet meg egy nagyobbat, - mondom - az egyiket elhoztuk, mert végelgyengült.
- És ez melyik? - kérdezi Michael.
- Nézd meg a fotót!
Gergő mutatja a képet, mire Michael, kissé szenvtelenül persze:
- Ez egy szép hal!
Az. Köszi Michael, a te szádból ez igen jól hangzik!
Összeszedtük a cuccokat - a botokat mi sem természetesebb, bent hagytuk a csónakban - és mivel az öreg jóval előttünk felment, amikor odaértünk már mindenki, a személyzet, Michael felesége Joyce és a többi vendég ovációval fogadtak, és fotózták a kisebbik, az elhozott csukát, amely 79 cm hosszú volt.
Határtalan boldogsággal mentem az indiai étterembe - ez volt közel és nyitva - pedig ettem volna ír kaját és csak az tudott kizökkenteni, hogy az indiaiban nem volt ír sör csak indiai. Én a lehető legmérsékeltebb kaját kértem, de így is kétszer csípett, jól belaktunk és a lodge-hoz legközelebbi kocsmába mentünk még egy pint Guinnessre. A bútorokon fényesre kopott a kárpit, a padló valami okádék, de a csapolt Guiness fenséges, valami egészen más, mint melegen, dobozból, pedig úgy is frankó.
 |
| A legközelebbi kocsma |
Bealvás. Egy hónapja nem aludtam ilyen jót. Nem is esik jól a fél kilences kelés, de hát szólít a kötelesség, szákolni szeretnék a srácoknak!
A full isrish breakfast megint nagyon ott van, ezúttal hármasban, majd végtelennek tűnő botszerelés kezdődik: ha van szél, Michael megmutatja hogyan lehet kérésszel pisztrángot fogni. Igen, kérésszel, Írországban nem védett a rovar, horgászboltban lehet venni, a legjobb és a kérész-időszakban egyetlen csalit. Ehhez nagyon speckó felszerelést csináltunk, amely kizárólag szélben működik. A hosszú bot kell, a damil végére kötni egy harisnyaanyag-szerű zsinórt, erre kétméteres előkét, végére apró horgot.
Dél körül indultunk a második napnak.
A forgás szerint, most én mentem Michaellel. Őszintén mondom, hogy kicsit paráztam a közös horgászattól, mivel sokszor nem értettem amit mond, és már kezdtem abban is kételkedni, hogy a könyvesbolti és gördeszkás zsargonon kívül értem az angolt.
 |
| Egyetlen képünk az öregről |
De beültem a csónakba az öreg elé, és öt perc múlva úgy éreztem, hogy mindig is ismertem a formát. Beszélgettünk. Nem csak horgászatról, úgy általában. Tök érdekes volt, mint később megbeszéltük, hogy mindhármunknak más-más sztorikat élményeket mesélt. Ő is kérdezett és én is, és közben néha rosszul fejeztem ki magam, és akkor kicsit szívta a vérem, de nagyon jól megvoltunk. Pláne, hogy vasárnap is odavertem. Hál'istennek a másik csónakban is volt akció.
 |
| Kábé így néz ki a másik csónak |
Vasárnap egy sokkal távolabbi medencébe mentünk. Michael mesélni kezdte az itten élményeit, amikor látjuk, a másik csónakban akció van, egy hatalmas hal kétszer is kiugrik a vízből, de meglepően rövid a fárasztás, majd valamelyik a víztükörre kiálltja:
- 99!
- Azta, Michael, ez 2 centivel nagyobb, mint az enyém! - szólok az öreghez. Mire ő:
- Ki mérte le? - és röhög a saját poénján. Röhögök én is, majd azért elmondtam neki, hogy mi több mint harminc éve ismerjük egymást és ugyanúgy tudunk örülni a másik halának, mintha magunk fogtuk volna.
Kicsit később Galambér hangoskodik:
- Ugyanúgy remegek, mint Máté tegnap!
 |
| 99 cm. |
Kicsit távolabb kerültünk egymástól, mivel nem láttuk a következő két csét, amit az előző woblerre kapó példánnyal ellentétben döglött hallal fogott Balázs, de nálunk is volt akció!.
Először Michael cseszett el egy kapást, majd fogtam egy sügeret a jó 3-as Mepps Black Furyval - és Gő Gunki botjával amelyet a rendelkezésemre bocsátott, hogy tudjak pergetni - amit vezetőnk javaslatára, szabály ide-oda megtűztem. Nem mertem ellenkezni, na.
Egy újradobás után, mint Michael mondta, tulajdonképpen fejen találtam egy csukát. Alighogy leér a szerelék süllyed az úszóm, nyeletem, várok, engedem neki a zsineget, majd bevágás és fárasztás. Michael fel se áll. Egy másik bottal odapiszkálja nekem a szák nyelét. Gondolom ez is a vizsga része volt. Egy-két kirohanás után 76 cm-es csukát szákolok. Az öreg üggyel-bajjal lefotóz a telefonjával - remélem megleszek a képek - mérés, aztán gyorsan visszaengedem.
 |
| 76 cm. |
Két és fél méter csukánál jártam ekkor!
Michael javasolta, hogy menjünk vissza arrafelé, ahol a sügeret pergettem.
És akkor beindult a trolling. A trolling a csónak után vontatott műcsalit jelenti. Még sosem horgásztam így, és pont amikor kérdeztem volna Michaelt, hogy mit kell éreznem kapáskor egy szép sügér rávágott a Black Fury-ra. Aztán még egy, aztán egy kicsit nagyobb a kapás, pisztrángot remélek, de egy kb. negyvenes kolbász-csukesz. Közelítek a három méterhez.
Ebéd. Összekötöttük a csónakokat, another lunch pack, ezúttal szalámis, sajtos a szendvics, a többi ugyanaz, csak nincs kávé-tea, hisz a csónakban nem lehet tüzet rakni.
Kisüt a nap, kezdünk leégni, a halál se gondolta volna, hogy Írországban naptejre lesz szükség. Megpörkölődünk a napon.
 |
| 70 cm. |
Amint egy kis szél támad , Michael kibontatja a kérészes botokat. Két-két lényt tűzünk a horogra és magasba tartjuk a botot, hogy a speciális anyagba belekapjon a szél és tova vigye a kérészeket. De úgy kell tartani a botot, hogy az anyag ne érjen a vízbe, mert ha vizes nem kap bele a szél.
Sajna mire felszereltünk mindössze annyi légmozgás maradt, hogy három méterre tudjunk dobni, ami nem elég, mert a pisztrángok látnak minket.
- Időpocsékolás. - jelentette ki Michael, majd arrébb hajtottunk. Megtaláltuk a hínármezőz, amiből Galambér kiszedte a csukákat. Ismét bevetettem a Black Fury-t és további sügereket aprítottam, meg sem álltam összesen hétig. Jelesre vizsgázott a jó öreg körforgó!
 |
| A lodge a kikötőből |
Mivel több mint húsz perc volt a visszaút, Michael nemsokára véget vetett a horgászatnak, mint később kiderült Balázs szerkóját éppen, szó szerint marcangolta egy csuka.
Fantasztikus napot zártunk, ezúttal a megszokott élőhalas módszerrel és pergetve is eredményes voltam. Pedig ez utóbbi nem igen jellemző rám. Két nap alatt összesen hét csukát és hét sügeret fogtunk. A csukák hossza csaknem öt méter!
Jó húsz, huszonöt percet hajóztunk visszafelé. Sajnos vasárnap mi már nem hagytuk a szerkókat a csónakban, bezzeg Michael, aki hétfőre kérészes pisztrángozást tervezett, mivel megmaradt két a doboznyi rovar.
Kikötéskor rágyújtottam a Fileds of Anthenry nótára, mire Michael:
- Hé, ez a Fileds of Athenry!
Mondtam, Michael öregfiú, tudom ezt a dalt, ezt énekeltem egész út alatt és úgy látszik szerencsét hozott!
Összepakoltunk. Joyce csinált pár szendót az útra, fél háromkor úton kellett lennünk, hogy eléejük az öt ötvenötös gépet.
Mire összeszedtük magunkat és beértünk Moycullenbe már bezártak a konyhák, indiait nem akartunk enni, a puccosra meg költeni, így maradt Nico elviteles pizzája. Életem legrosszabb pizzája. Virslivel. Mindannyiunk pizzáján volt virsli. Pedig én hústalant kértem.
Még egy pint Guiness a kocsmában, azt bealvás tízkor.
Vissza Dublin, repülés, Budapest. Vége.
Vége életem meghatározó élményének! Köszönöm a figyelmet! Balázs és Gő, köszönöm az ajándékot!
fotók: Gő és Galambér
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése