Lemberg-Lvov-Lviv - A történelmi Bajnokok Ligája győzelem

Bár több, mint egy hónapja hazaértünk Lembergből, csak mostanra sikerült összeraknom a bejegyzést. Elnézést a késedelemért, de előbb a baszkokat kalauzolgattuk még Budapesten, majd jött a karácsonyi hajtás. Talán úgy, hogy páran találkoztatok a bilbaói haverokkal, érdekesebb lesz ez a majdnem 20.000 karakter...

Lemberggel kapcsolatban először szeptember elsején váltottuk Egoitzzal. Ebben Ego még figyelmeztetett bennünket, hogy ne igyunk hidegvizet a Lviv-i meccsre, mert lehet, hogy a Shakhtar Cirpuson játssza majd a meccseit. (A donyecki stadion ugyebár találatot kapott.) De nemsokára ráittuk, mivel az UEFA honlapján is közölte, a Shakhtar hazai BL mérkőzéseit Lvivben rendezik.

Féktelen brainstormingba kezdtünk, égtek a képzeletbeli postadrótok a Bilbao-Budapest vonalon: ki jön, hogy menjünk és a többi. Személyautó, kisbusz, vonat. Végül ez utóbbi maradt, bár erősen latolgattuk egy kisbusz kibérlését, de végül az Ész – Egoitz – javaslatára elvetettük, mondván ukrán utak, korrupt rend- és határőrök. Hosszabb, de biztosabb a vonatút. Így amikor Ricsivel visszajöttünk Bilbaóból, az első munkanap bementünk az Ibuszba és vásároltunk 6 jegyet, Budapest-Lviv-Budapest, hálókocsival! (30.000 Ft/darab.)

Indulás a Keletiből. Zozó, Ricsi, én, Mikel, Jorge, Egoitz 

És mivel baszkjaink szörnyen kíváncsiak Budapestre, november 21-én este 11-kor egymás hátát lapogattuk, már el is telt az a two weeks ago amiről Mikel beszélt a bilbaói búcsúzáskor. (Budapesti időtöltésük egy következő bejegyzés témája lesz terveim szerint. ) Szóval 24-én hétfőn a Keleti pályaudvaron összetalálkoztunk a hatodik utassal, Zozóval, vagyis összeállt a lembergi túra baszk-magyar vegyes válogatottja: Egoitz, Jorge, Mikel, Ricsi, Zozó és én. (Zozó szinte – nagyon helyesen – kijavította addigi fatális tévedésünket, miszerint Jorgét Józsinak hívtuk Ricsivel. Jorge ugyanis Gyurit jelent. Innentől kapta Jorge a „Józsi, aki Gyuri” rövid becenevet.)  

Hazudnék, ha azt állítanám az orosz vasút Budapestről induló 3 személyes utazó- és hálófülkéi tágasak volnának. Igazából se ülni, se feküdni nem jó, ha ülsz, csak összeszorított térddel tudsz, ha fekszel csak felhúzott térddel. Kényelmesen nagyjából 170 centi alatt fér el az ember az ágyban. A folyosón elsőre klausztrofóbia támadott meg, olyan szűk. Igazán nem értem a nagy orosz medvék hogy férnek el egy ilyenben. Vagy ezt kifejezetten a Távol-Keletre tervezték?

Az út úgy kezdődött, hogy a Népstadion magasságában a leginkább kápószerű vagy GULAG-őrre emlékeztető vonatkísérő „hölgy” elvitte az oda-vissza jegyeinket. Természetesen csak oroszul beszélt. A következő attrakciót Zozó mutatta be, aki oly kellemes összhangba került némi pálinkával, hogy a vécéről visszafele álltában elaludt a folyosón, és mintegy szörfös, a korlátba kapaszkodva úgy másfél órát utazott, édes mosollyal a száján. Nagyon jól szórakoztunk.

Kicsivel később elrontotta az örömünket, hogy a lengyel Athletic-szurkolók facebookjukra posztoltak valamit, amiben szerepeltek az alábbi szavak: idiot, police és hasonló nemzetközi kifejezések. Gyorsan, még a magyar határ elérése előtt próbáltunk tájékozódni lengyel kollégánk és különböző honlapok segítségével – hiszen a határ túloldalán már nem volt mobilnetje Ricsinek. Kiderült, hogy egy-két atrocitás érte az Athletic szurkolókat Lembergben, sálat, zászlót vettek el tőlük, sőt olyan rémhíreket is kaptunk, miszerint valakit kővel dobtak meg. Mindenesetre javasolták, ne viseljünk sálat, jelvényeket, ne nagyon produkáljuk magunkat Lvivben.  A kommunikációt és az informálódást a facebookon, de privát üzenetben folytattuk, nehogy az ukrán szurkolók megorrontsanak valamit. Erre fittyet hányva ugyanakkor az elnök úr telerakta twitterjét és facebookját fotókkal és név szerint is megemlített mindenkit, meg hogy mikor érünk a pályaudvarra! Hihetetlen! Persze így utólag üvöltve röhögünk az egészen…

Már javában túl voltunk a Kárpátokon, mire megvirradt. Szürke és lehangoló volt a táj, minden harmadik autó Zsiguli és olyan érzésem volt, hogy az erdőfoltokból, árkokból bármelyik pillanatban partizáncsoportok bukkanhatnak elő. Egyszóval nyomasztó volt. Aztán egyszer csak begördültünk a lembergi pályaudvarra. Az Athletic kitűzőket gyorsan levettük a táskákról, sálakat a táskák mélyére. Azt ki a nagy ukrán ismeretlenbe. Most, hogy leléptünk vonatkísérő matrónánk már ránk is mosolygott és szívesen fényképezett le bennünket. És a velünk egy vagonban utazó mongolok is kedvesen és közlékenyen búcsúztak tőlünk: Ők még 6 napon át utaznak Ulánbátorba, ahova látogatóba mennek. Egy hét vonatozás. Nem semmi! (Baszki, mire ezek odaérnek, addigra mi már Lvovból vissza, a baszk fiúk meg már újfent Bilbaóban.)

Ahogy kiléptünk az állomás takarásából, megdöbbentő látvány fogadott bennünket. A pályaudvar előtti parkoló megdöbbentő látványa. 40 év mínusz. Annyi legalább. Macskaköves út és parkoló, de olyan, hogy minden tízedik macskakő hiányzik. De ezzel a döbbenettel tulajdonképpen nyugtáztuk is, hogy ez ilyen lesz. Egyszer, még a kilencvenes évek közvetlen elején voltam Erdélyben, kifejezetten arra, a huszonöt évvel ezelőtti Romániára emlékeztetett a lepukkantság. No de gyorsan fogtunk egy természetesen taxióra nélküli kisbuszt, ami potom 10 euróért bevitt minket a központba, a főtérre – Rinok tér – ahova Egoitzzal intéztük a szállást.

Lembergi érkezés

Gyönyörű lenne Lemberg amúgy, belvárosa lengyel városra, leginkább Krakkóra hajaz, de mint közösen megállapítottuk itt valószínűleg utoljára a Monarchia idejében történ jó, a tavalyelőtti EB megrendezéséig. Elsőre feltűnt a közlekedési káosz, a zebrák, jelzőlámpák, a sávok hiánya. És a busz sem vitt be ajtóig, hanem hirtelen megállt és mutatta, innen bizony gyalog kell menni. Hát mentünk. Cirka száz métert kellett sétálnunk a rendkívül csinos és tiszta On The Square Guesthouse-ig. (Jó szívvel ajánljuk a szállást!) A ház aljában lévő üzlet kirakatában hatalmas tésztákat nyújtottak, Mikel meg is jegyezte: Itt fogunk enni!

Mondom, hogy Krakkó!

A „vendégház” Lvov egyik legrégebbi még álló épülete. Úgy spekuláltunk a panzió nyitását minden bizonnyal az EB-re időzítették, s ha nem is külföldi a tulajdonos, bizonyára nyitott szemmel járkált Nyugat-Európában. Ezt bizonyították a modern, de puritán szobabelsők is; 3 darab kétágyas, kilátással a Rinok térre, illetve rálátással a polgármesteri hivatalra.

11 óra körül járt, időnk, mint a tenger, szóval irány a tér környéke, de csakis színmentesen ám! Persze az első dolog, ami történt, hogy Ricsi feladva inkognitóját, alighogy kilépett a kapunk máris fotózkodni kezdett az épp arra járó Athletic-drukkerek azon csoportjával, akik mindig mindenhol ott vannak, s a klubbal együtt utaznak (vagyis van mit a tejbe aprítaniuk). Megnéztük a hotelt ahol a csapat lakott – a játékosok sajna épp pihentek – majd egy-két ajándékbolt után úgy döntöttünk, eszünk valamit. Hát akkor menjünk a helyre amit Mikel kinézett: "I know a very good pizzeria!", a házunk aljában. Fú és megyünk, belépünk, majd konstatáljuk, ez kurvára nem egy pizzéria, hanem egy rétesező-reggeliző és a kirakatban a rétestésztát nyújtják. Mikel ismét szolgált röhögnivalóval, utunk következő szlogenje ez is lett: I know a very good pizzeria!

A következő sarkon aztán már valóban very good pizzeriát találtunk és jól bezabáltunk, gyönyörködve a Scarlett Johanson hasonmásverseny kelet-európai győztesében. (A lány frankón SJ volt, de tényleg megszólalásig hasonlított a színésznőre!) Majd a nem igazán pihentető vonaton alvás és a kajálás után sziesztára vonultunk. (Zozó a csendes pihenő egy részét a galíciai főváros felfedezésével töltötte, ha már ott voltunk.)

Az elfelejtett BL jegy

Csakhamar beesteledett és nekünk jelenésünk volt az Arena Lvivben. Annak rendje s módja szerint hívtunk egy kisbuszt – ami ugyebár nem tud a szálláshoz értünk jönni, tehát előre megbeszélt helyre kellett mennünk – majd annak s rendje módja szerint én otthon felejtettem a meccsjegyeket. Hiába, nem minden nap szokott nálam Bajnokok Ligája jegy lenni! És ez volt az este az első szerencsénk. Visszamentem a jegyekért, és a recepciós srác mondja, hú de nagy mázlid van haver, a taxis most hívott, hogy ott nem tud majd megállni, egy másik helyre kell mennetek. Asszem még most is ott várnánk a takkert, ha nem megyek vissza. De így is nyugtalanítóan sokat kellett várjuk a felkötött karú (!) sofőrre. Olyan is volt az út, no nem a félkarú taxis, hanem a lembergi útviszonyok miatt. Tovább mélyült bennünk az az érzés, hogy szinte sehol sincs közvilágítás, sem útfestések, sem lámpák. A kétszer kétsávos úton például úgy kellett szlalomozni az autókkal mit sem törődő, úttestre lépő gyalogosok között. Aztán tulajdonképpen a semmi közepén nagy fényesség látszott, ez volt az Arena Lviv. Körötte pusztaság, sehol egy lámpa. Az emberek csak úgy jöttek a sötétből, a semmiből. A bevezető út melletti járda cirka 40 centi széles. Vezetőnk elvitt minket a 9-es kapuhoz, ahol a vendégszurkolóknak kellett bemenni. Kértük jöjjön vissza majd értünk, mire ékes angolsággal, kézjeleket is sűrűn bevetve elmagyarázta, hogy ide a parkolóba nem engedik be a meccs után a rendőrök – miért is engednék – hanem oda kellene majd menni – mutat a cirka három kilométernyire látszó fényekre – a benzinkúthoz és ő majd odajön értünk. (Hülye vagy ember? A semmin keresztül menjünk oda?) Teljesen készen voltunk, de csak lesz majd valahogy, gondoltuk és abszolút egyetértettünk abban, hogy valami elképesztő korrupciónak kell lennie az UEFÁban ahhoz, hogy Ukrajna megkapta a 2012-es EB-t.

A következő hidegzuhany, ami a -2 fokos ukrán novemberben ért minket, hogy hátizsákot egyáltalán nem vihettünk be és Mikel két hatalmas zászlóját is elkobozták még az első ellenőrzőpont előtt. (Volt ám több is!) Hiába magyarázta a lehendakari jauna, hogy eleddig példátlan eset a mostani, hogy tizenhárom különböző stadionban voltak már az Athletic miatt, de ilyen sehol sem történt. Szerencsére a klub biztonsági főnöke, akit a szurkolók egy rajzfilmfigura miatt csak Don Celesnek becéznek, aki mindig elutazik a szurkolókkal egyből kezébe vette a meglehetősen elégedetlenkedő Athletic-szurkolók ügyét. Így biztonságos széfbe került a hátizsákok és a zászlók. De ezzel korántsem volt vége az ellenőrzésnek. Először csekkolták a jegyet. Aztán megmotoztak, de olyan alapossággal, hogy szinte a hímtagomat is megtapogatták, a sálamat kétszer is átfogdosták. A második kapu előtt meg kellett várni, míg a többiek is beérnek, majd együtt tovább a jegyes forgókapuhoz. Megint összevárás, együtt fel a lelátókhoz. Ismét egy jegyellenőrzés és megint egy motozás baszki! Hitetlenkedtünk, de bent voltunk. A stadion belülről is impozáns látvány. Szektorunk kicsi volt, egyik oldalon csak a fal, így csak három oldalról, alulról, felülről és jobbról kellett védenie bennünket a katona-rendőr-biztonsági ember összetételű személyzetnek.

"Biztonsági" zóna

Tőlünk jobbra felállított „biztonsági zóna” egyébként minden értelmét elvette a beengedési tortúrának, hiszen az nem más volt, mint öt széksor, ami mellé műanyag szalagot húztak és rájuk borítottak egy réteg tyúkketrechálót. Hát ez majd jól megvéd minket, ha megindul harmincezer ukrán! Pff. De úgy látszott inkább tőlünk védik a hazaiakat, mert ha lementem a büfébe vagy a vécére, visszafelé újból megmotoztak. Na jó. Betartjuk a szabályaitokat, mert mást úgy sem tehetünk.    

Mikel kötözi a zászlónkat

Olyan háromnegyed órát vártunk a kezdésre, mondanom sem kell, szétfagytunk. Aztán a hónapban másodszor lettem libabőrös a BL himnusztól és már kezdődött is a meccs. Az első szögletünknél mondtam a srácoknak: figyi San José bebólintja! De nem bólintotta és néha nagyon jöttek a donyecki brazilok.

Ami nagyon érdekes volt az a szurkolás. Mert ugyebár Donyeck épp elszakadni kíván Ukrajnától, miközben Lviv az egyik legnagyobb ukrán-ukrán város és népségét hírek szerint erősen átitatta a nacionalizmus. Ennek megfelelően a meccs néha az egységes Ukrajna melletti tüntetéssé változott. Félidőnként kétszer-háromszor felállva elénekelték az ukrán himnuszt vagy „Ukrajna! Ukrajna!” ezt skandálták. Ilyenkor a Shakthar keménymagja nem is szurkolt.

Ego, Mikel, Zozó és Ricsi a lengyel szurkolókkal

Egyetlen percecske volt az első játékrész hosszabbítása, pontosan így mondta a hangosbemondó: 1 minutito.

A meccs előtti várakozás és az első félidei feszültség miatt úgy átfagytam, hogy pisilni se mentem el, a szünetben, egyszerűen egyáltalán nem volt kedvem lehúzni s sliccem, nehogy egy fikarcnyi meleg is távozzon belőlem. A második félidőben azonban elfelejtettem fázni. Először is mert felpörgött a meccs, másodszor mert bejött Aduriz, - ahogy a hangosbemondó mondta: Aritz Aduritz – majd nem sokkal később egy szabadrúgást követően San José a léc alá vágta a labdát!

Hát innentől majdhogynem egyenesen melegem lett! Üvöltöttünk mindenféle szurkolást, majd mindenféle ritmusokkal San José nevét skandáltuk. Ugráltunk, üvöltöttünk és nem nagyon hittünk a szemünknek, amikor az eredményjelzőre néztünk. Az órára viszont félve tekintettünk, és mint anno a matekórán pillantásokkal próbáltuk az időt haladásra bírni, mindezt másodpercenként. Hú de hosszú 22 perc volt hátra! Belefért, hogy a Shakthar keménymagja a meggyújtotta zsákmányolt sálat, hogy Itu kétszer is feldobja magát a középpályán és majdnem gólt kapunk belőle, sőt még Balenziaga kezezése is a tizenhatoson belül, a hosszabbításban. 

Győztesek öröme

Aztán egyszer csak vége a meccsnek, egymás nyakába ugrálunk és üvöltünk, és mindenféle módon éltetjük a csapatot és San Josét. Viszont a hideg is visszatért ráadásul úgy háromnegyed órára, amíg a hazai nézők elhagyták a stadiont. Megtapsoltuk a csapatot, akik megtapsoltak minket, és megtapsoltuk az ifi csapatot is, annak ellenére, hogy kaptak egy hatost délelőtt. Igazából mindent és mindenkit megtapsoltunk hiszen, ahogy baszkjaink számolgatták illetve nézegették a statisztikákat a csapat 1958 óta nem nyert BL meccset idegenben. Történelmi győzelemnet éltünk át a helyszínen! (Ezt megfejelendő Jorge és én is elvesztettem idegenbeli nyeretlenségi szüzességem. Sem ő, sem én nem éltem át győzelmet még idegenben.)

A csapat megköszöni a szurkolást

Kedvünk némileg lehűtötte a belvárosba való visszatérés gondolata, de Don Celes és vele közreműködő spanyolul jó beszélő idegenvezető Marianna ezt is megoldották: a nem a klubbal utazó szurkolók számára szereztek két buszt, ami a belvárosba, a baszkok által leginkább lakott szállodához szállította a drukkereket. A buszra is tartalékoltunk még hangunkból, így a tízperces utat is végig „sanhozéztük”. És hogy mennyire kellett a jármű, a rendőri felvezetéssel tépő konvojt a külvárosban petárdával dobták meg a jó ukránok. (Zozó látni vélte, hogy a tűzijáték a rendőr és az egyik busz között robbant.)    

Páran vigyáztak ránk...

Miközben a szállodában taxira vártunk, hogy biztonságos szállásunkra vigyen minket, megtudtunk néhány érdekességet a többi bilbaóitól. Az ukrán szurkolók azért rágtak be az Athleticre, mert a San Mamesben lejátszott meccsen az Herri Norte a donyecki körzet kiállására biztatott (mármint az Ukrajnától való elszakadásra.) Ezért a jobbos Karpati Lviv drukkerek megpróbáltak elégtételt venni vélt vagy valós sérelmeikért. Ezen kívül kiderült, hogy az Athletic-szurkolók kényelméről, kalauzolásáról és biztonságáról Marianna, a lvivi rendőrfőnök lánya gondoskodott. Olyannyira, hogy az általa idegenvezetett csoportra civil ruhás rendőrök vigyáztak. Egy alkalommal – mesélték a baszkok – az egyik fegyvert is rántott egy huligánra, aki Athletic sálért vagy zászlóért indult portyára.     

Belvárosi bolhapiac téliesítve...

Nemsokára ismét biztonságos szállásunk falai között voltunk, de Zozóval úgy éreztük, mindenképp lassítanunk kell magunkat valamivel, így a recepción megérdeklődtük hol lehet éjfél után, valahol a közelben felhajtani pár kriglivel. A következő ház pincéjében volt a hely. Már lejutásunk is érdekes volt, mert ha fel nem jön, valaki nem találjuk meg a helyet. Mert a kocsma – a budapesti Marximra hajaz kicsit – ukrán partizánosra van véve, kérem. Ajtónyitás kopogásra, utána jelszó, utána meg a pincérek néznek rád mint a hülyére, hogy mi a faszt keresel ott és mulatságosnak vagy inkább meghökkentőnek tartják, hogy nem vágod a szitut. Valamelyik megszánt minket, leültünk, rendeltünk helyi sört, kettőt is. Végigolvastuk az étlapot – el is dőlt, hogy másnap itt ebédelünk, hiszen csupa ukrán kaja volt az étlapon köztük a félméteres kolbásszal. És amit még csináltunk kétkorsónyi idő alatt: egyrészt ámultunk, hogy az ukrán fiatalok mennyire aljasra bírják inni magukat (lépcsőről leesés, fej sziklába való beverése és a többi) illetve, hogy milyen jól tettük, hogy nem az egész társasággal, győzelemittasan, ünnepelve jöttünk. Tuti agyonvertek volna…

Aktuálpolitikai szuvenír

Másnap hóesésre és temetési menetre ébredtünk, ami pont az ablakunk alatt haladt el. Kicsekkolásig a BL összefoglalókat néztük, így húztuk az időt, hogy ne kelljen a -2 fokos városba flangálni este 8-ig, amikor indult a vonat. Így aztán többször is megéljeneztük San José gólját, és minden alkalommal ugyanúgy örültünk neki, mint első alkalommal. De aztán eljött a pillanat, és mivel nem volt lehetőség úgynevezett „late check-out”-ra, nemsokára mennünk kellett. (Persze a csomagokat otthagyhattuk.) Első utunk a Mikel-féle pizzériába vezetett, ahol jól bereggeliztünk sós és édes rétesekből, majd irány a belváros, a hóesésben. Szuvenírestől szuveníresre jártunk, főleg Mikel vásárolta a csecsebecséket és focisálakat és kiderült, hogy nem minden szobor vagy autó a barátja, nem „mindenkivel” akar lefotózkodni.

A paci Mikel barátja. De nem minden volt az!

A késői ebédet a partizánkocsmában ejtettük meg. Megint kalandos volt a lejutás, mert bár tudtuk nagyjából mire számíthatunk, a kapuban jelszót kértek, amiről fogalmunk sem volt. „Slava Ukraini!” – kiabált ránk a kapunyitó, olyan hangsúllyal, hogy baszki, ti jelszó nélkül akartok ide lejutni?! (Viccnek nyomát sem éreztük.) Majd mindenkibe beleerőltetett egy kupicát. (Nyilván utánanéztem, a jelszó annyit tesz kb., hogy Dicsőséget Ukrajnának!) Ezzel persze nem volt vége viszontagságainknak. Rendeltünk piát, kaját – nem volt rossz – Egoitz például ráment a félméteres kolbászra. Többen ettünk káposztalevest, másodiknak marhaszeletet választottam, amit diós-aszaltszilvás mártással öntöttek nyakon. Kifejezetten ízlett, bár képzelem az ukrán partizánok hányszor ettek marhahúst a háború alatt. Aztán jött megint a Mikel-show. Egyszer csak harmonikás népviseletes, gépfegyveres formák jöttek és énekelni kezdtek. A közönség zajos reakcióiból hamarosan rájöttünk, hogy a dalok nagy részét meglehetősen átitatja a nacionalizmus. Aztán két dal között odalép az énekes hozzánk: „Honnan jöttetek?”. Egoitz mondja, hogy olaszok vagyunk, Ricsi, hogy magyarok – próbáljuk megúszni hogy, kiderüljön kik és miért vagyunk itt – erre Mikel: Baszkföldről. Szerencsére valahogy ez a válasz elsunnyadt. De azt a pörlekedést látnotok kellett volna, amit Egoitz utána levágott Mikellel! A jó ukránok ezután mintha hangosabban és kicsit agresszívabban énekeltek volna. Hát onnantól annyira már nem csúszott jól a kaja.

Ha nem a stadionban, akkor a szálláson bontunk zászlót!

Lembergi időtöltésünk utolsó része következett: taxi és pályaudvar. Elköltöttük a hrivnyákat, még egyszer rácsodálkoztunk, hogy még nekünk, magyaroknak is mennyire olcsó minden, azt fel a vonatra és húzzunk innen!

Képeslap a lembergi pályaudvarról

Visszafelé eléggé lestrapálva húzódtunk vissza kabinjainkba, persze előtte azért kiborítottuk a kísérő személyzetet, mivel igazán a vonaton tudtuk kiadni magunkból győzelmi örömünket. Úgy éltettük a gólszerzőt – San José, San José, San José! – hogy ránk szóltak, „Pazsálusztá...!”.              

A határon pedig ismét Zozó sújtott le: annyira bealudt, hogy amikor ellenőrizték az útleveleket, Zozó csak felpofozással lehetett felébreszteni. Amikor nagyjából ez sikerült, nagy kómájában először egy pólót nyújtott a határőrnek, majd egy igazolványt, de semmikképpen sem az útlevelet. Végül már három egyenruhás topogott a szűk kabinban.

Határtalan öröm! Ismét a Keletiben!

És aztán hopp, már meg is érkeztünk a Keletibe. Baszkjaink érzékeny búcsút vettek Zozótól aki ment vissza Dombóvárra és ennyi. Szerencsére egész hétre szabit vettem ki, és a srácok még vasárnapig maradtak, úgyhogy a szünidő kivételesen nem ért véget azzal, hogy újra Budapesten voltunk…

A képeket a Lehendakari Jauna és a Hungarian Athletic Bilbao Fans facebook oldaláról szedtem. Köszönet értük!

Így ment ez... 2014-ben

Jó évjáratot tervezett be a sors nekem 2014-re. Azzal kezdődött, hogy Zoli elhozta a mezemet és a San Mames könyveket Bilbaóból, amit egy Wellington-sertésszűzzel ünnepeltem meg. Tavasszal két dologért remegtem igazán, az egyik, hogy megkapjuk öcsémmel a lakáshitelt és ezzel apánk testvéreinek része, mintegy tizenöt évre az FHB-ra szálljon. A másik, hogy az Athletic európai helyre jusson a bajnokságban.
Mindkét óhaj bejött, sőt boldogságomat megsokszorozta, hogy a süllyesztőbe küldött Offline magazin helyett a könyvesboltban leltem "másodállásra", március elejétől én rendelem a külföldi könyveket! (Még hogy a pénz nem boldogít!). Mindezek könyvszakmai tetejébe a Könyvhéten irgalmatlanul megdöntöttünk mindenféle forgalmi rekordot!

Irány Európa!

Ezekkel párhuzamban kezdtem veteményesek felállításába otthon és a Riónál. Előbbi igen jól termett, friss és bioparadicsom és cukkini egészítette ki zöldségigényünket. A Rióst elhanyagoltam és mivel rajtam kívül más nem vette a fáradtságot, hogy palántákat öntözze, így többé-kevésbé kiszáradt. Ellentétben a napraforgókkal, amik még októberben is ott virítottak a rézsűszélen. És ha már a Riónál tartunk, szert tettem egy német barátra Sven személyében, akivel nemcsak együtt deszkáztunk a tavasszal, de ősszel, mielőtt munkába állt, a német még eltöltött pár napot Budapesten. De hogy ennyivel ne múljon el a Riós nyár, augusztus elején elkezdtük betonozni a bárkát, ami szeptember végére nagyjából alakot is öltött. Persze egy diy spot sosem lesz kész, de ahhoz legalább már közeledünk!

Horgászati szempontból megint balekolós évem volt. Pláne úgy, hogy eddigi két legnagyobb akasztott halam ment el. Egy hatalmas harcsa augusztusban, majd egy hatalmas csuka - ezt a szörnyet láttuk is Gővel - szeptemberben. Mindkettő a fenséges Tiszán. Aztán október végén fogtam egy kis süllőt, aminek az sokszorozta meg az értékét, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve darált dióban hempergettem meg, így új receptet kreáltam.

A fociév remekül sikerült, hisz az Athletic 16 év után újra BL-es helyre vívta magát, majd augusztusban a főtábláért kiverte a Napolit. És bár nem indult túl fényesen a szezon, azért 7 BL pont az 7 BL pont, nem is beszélve arról, hogy elvesztettem BL-szüzességem. Kettőt is, hiszen a Porto elleni meccs előtt sosem voltam BL találkozón, így amikor Lembergben megvertük a Shakhtart az európai nyeretlenségi szériám is megszakadt. És a focihoz köthető a bilbaói kirándulás is, amiről az előző posztban részletesen beszámoltam.

Győzelmes visszatérés Ukrajnából. Ez év egyik legjobb pillanata! 

Ami a legjobb főzéseket és kajálásokat illet. Volt az éveleji Wellington, aztán egy időre az olívabogyókrém kerített hatalmába. A veteménynek köszönhetően sokszor volt bográcsban lecsó, lecsós csirke. (Piszok jó a bokorról egyenesen a bográcsba vágni a zöldséget!) És sokat sütöttünk a rácson is: cukkinit, kolbászokat, csirkét. A Gergő esküvőjére készült 150 darab csokiskeksz ipari mennyiséget sütő emberré formált, nagyon jókat ettem Baszkföldön és igyekeztem kitenni magamért amikor itt voltak baszk barátaink: kacsaleves, diós süllő, Wellington és csokitorta menüvel vártam őket. (Amit még egy hét múlva is emlegettek.) A karácsonyi újítás a Street Kitchen mázas sonkája volt, amit jó szívvel ajánlok mindenkinek!
A kajálás annyira jellemzője volt az évnek, hogy a december 30-én bezabált sonkák, sajtok és bottargás tészták révületéből másnap estére tudtam kikecmeregni, úgyhogy az év fordulóján pirítóssal és csapvízzel ünnepeltem.

A gördeszkázás a Riós sztorik mellett: az OSG-re annyi külföldit sikerült összeszervezzek, amennyien soha nem voltak még és itt az év végi kiállítás a Talajfogás nevezetű csoportos tárlat, amelyen a 7Réteg is kapott egy falat.

Ami meg a közéleti helyzetet illeti: az év végén egyre többet tüntettünk...

ui.: Hamarosan elkészülök végre a lembergi út leírásával is, de annyi dolgom volt a múlt hónapban, hogy egyszerűen képtelen voltam befejezni.