Baszk indián Budapesten

Indio széles mosollyal, Rayo-mezben jött be a könyvesboltba, öccse Javier társaságában. Első dolga volt, hogy közös bilbaói barátainkat hívta fel innen, majd a telefon a kezembe nyomta. Mikel azt kérdezte megismertem-e Indiót (!?!%*). Jorge épp ebédelt és mivel vele nem igazán van közös nyelvem csak annyi értettem mondanivalójából: comer, vagyis hogy eszik. Egoitz nem vette fel...

Ha pár bejegyzéssel visszalapoztok, olvashattok Indióról a Bordeaux-i posztban - együtt mentünk Bordeaux-ba az EB-re - de már négy évvel ezelőtti baszkföldi utunk alkalmával is találkoztunk vele. Akkor még csak tizennégy éves volt.

Azóta kicsit benőtt a feje lágya, bár ezt nem feltétlenül igazolja, hogy tulajdonképpen bilbaóiként a Rayónak szurkol, sőt meccsekre is eljár a Bukanerosszal, mit neki pár száz kilométer.

Indio a szüleivel és öccsével jött Budapestre, nyaralni. Már volt szó róla, hogy jönnek - asszem tavaly - de csak idén jött össze a budapesti út. 

Egyszer csak bejön egy Rayo mezes arc. Azon gondolkoztam, hogy milyen dal fütyülésével sújtsak le rá, amikor észrevettem, hogy Indio az, a tesójával, Javierrel. Mivel épp nagy melóban voltam, megbeszéltük, hogy este találkozunk és odaadta a mezeket - az Iberlanda kimenő-pólóit - amiket Mikel küldött Ricsinek és nekem.

Lugas: Rayito és Iberhool

Estére egy jó magyaros kaját terveztem be, ugyanoda mentünk - Belvárosi Lugas - ahová négy éve ültünk be a három fent említett bilbaóival. Menü ugyanaz a turista-menü, gulyás, paprikás csirke nokedlivel, zárásként somlói. Meg sör. A sört én tukmáltam, mivel először kólát kért. Később amikor felhívtuk Egoitzot, ő is furcsállta, hogy a gyerek sört ivott. Ízlett neki a kaja, fejébe szállt a sör, és bár addig is tulajdonképpen baszkul beszéltünk - illetve ő hozzám és én néha baszkul, néha angolul válaszoltam - alig bírtam követni. De azt tudom, hogy 5-6 játékos hiányzik még a Rayóból.

11-kor hagytam el a Bazilikánál.

Másnap létszámban nagyobb programot toltunk, ugyanis Ricsi és Zoli is becsatlakozott, még ha kevés ideig voltunk mindannyian együtt. Először a Szimpla kertben  ittunk pár sört, aztán a Hrabal sörözőben vártuk be Zolit. Később Zoli és Ricsi leváltak, ketten róttuk a belvárost, és mielőtt lepasszoltam volna Indiót Zolinak a Fröccsteraszon, akartunk enni egyet. De ha hiszitek, ha nem este 10 után sem a Kerkyra sem a Meat and Sauce nem volt nyitva. Maradt a lángos az Arany János utcánál. Az utolsó busszal mentem haza.

Egyszerűen Szimpla

Péntekre "kimenőm" volt. Délelőtt a Szecskában voltak, családilag, délután meg Zoli vitte a Fradi stadionba. Ahogy elképzeltük: stadion túra, múzeum, hivatalos bolt. Ahogy elképzeltük. Mert pont aznap sajnos nem volt túra és ahogy Zoli beszámolt róla, katasztrofális volt a múzeum: döglött legyek a vitrinekben. A múzeumból ugyan van egy ajtó a shopba, de az zárva, szóval gyász az egész. Zoli ki is bökte: Na az ilyenek miatt tart a magyar foci ott, ahol.

Beri, beri, beri good photo!

Szombaton jött a nagy menet. Este fél 8tól MTK-DVTK a Hidegkútiban. A család délelőtt dunai hajózásra ment, de közben pörgettük az sms-eket Indióval. Kérte foglaljak valami jó étteremben asztalt a meccs utánra, vagyis kb 10 utánra, nagyjából addig érünk vissza a városba. Hát ez nagyjából a lehetetlennel volt egyenlő, mivel a konyhák max. fél 10-ig vannak nyitva. Sebaj. Na akkor még azt gyúrjuk ki, hogyan szerezzük meg Pintér Ádám mezét! 

Ehhez azt kell tudni, hogy amikor Bordeaux-ba mentünk Mikel és Indio azt énekelték a Flinstones család címdalával, hogy "Ádám, Ádám Pintér lololololololo!".  

Egyszerűen azért, mert őt ismerték a magyar válogatottból, mivel Pintér korábban játszott a Zaragozában.
Mire elindultam otthonról még nem volt meg hogyan hangzik, hogy Add nekem a mezed spanyolul, szóval nem valami lelkesen bandukoltam lefelé új otthonomból. Azonban gyorsan jött a busz, Edit még bent volt a boltban, szóval bekopogtam és a közben megkapott üzenetet felfirkáltam egy kartonra. Aztán taxival irány a stadion.

Kamuzaragozaiak

Javier és Indio csak néztek, amikor elkértem az útlevelüket a jegyvásárláshoz. Ez a magyar foci, mondtam, mint a Fradi pálya. Kérdi a pénztáros hölgy: melyik szektorba? Nem tudom, először vagyok itt, minél közelebb a játékoskijáróhoz. Nem tudja az melyik, a kolléganő se. Akkor a legdrágábbat tessék adni, az biztos elég közel van. Úgy is lett.
Aztán átmentünk a körút túloldalán lévő késdobálóba egy sörért. Meg persze Nógrádiért, ezt kell enni, ha meccsre megy az ember. Meg persze jó adag szotyiért és tökmagért.
Kicsivel később a stadionban újabb sör és kóla-adag, valamint Sport szelet. Az is jár a meccshez.
A meccs katasztrófa. Legalább jó az akusztika, így a mintegy száz dió és a mintegy harminc libás jó hangulatot teremt. Apropó libások. Nagy jófejség az MTK ultráitól, hogy mind a drapijukon, mind a nagy zászlójukon van liba. Kis fekete humor.
Amikor jönnek le a szünetre Pintér észreveszi a feliratot és mosolyog. Ez meg lesz, mondom Indiónak, látta a feliratot! Innentől jó kedvünk van, majd a libásoknak is, mert szereznek egy gólt, de ez minket nem igazán érdekel, a meccs végét várjuk.
És eljött a mérkőzés vége. Az MTK-sok boldogok, ünnepelnek, a csapat megy egy tiszteletkört, nálunk van a vége. Jön Pintér, Indio mutatja a táblát és meg üvöltök: Ádi, Ádi! A srácok Zaragozából jöttek! Zaragoza!
És akkor Ádi leveszi a mezét és odaadja Indiónak. Közös fotó, határtalan boldogság, ugyan ferdítettem az igazságon kicsit. Mea culpa.

"Ádám Pintér, lolololololo"

Nagy vidámságban egy agyonizzadt mezzel tértünk vissza a belvárosba. A Zorraquino szülők már vártak ránk, hogy vacsoráljunk együtt. Nagyon hajtott az idő, így a Pörc és Prézli teraszán kisírtunk még egy-egy főételt. Én borjú bécsit kértem, de nem is éreztem az ízét, egy mert addigra berúgtam, kettő mert elfáradtam, három mert nagyon kellet figyeljek mit mondanak nekem baszkul.

Nagy búcsúzkodás: másnapra nekik Gellért fürdő és szuvenírvásárlás és szunya, mert hétfő reggel fél hétkor ment vissza a gépük. Viszlát októberben, Bilbaóban!

Ja, és hogy Indio miért Indio? Én azt hittem, hogy valami hülye frizura miatt, de nem. Kiskorában mindig indiánnak öltözött, így maradt rajta a becenév.       

Van Padrón!

Most megint egy szövevényes poszt következik: mi, hogyan és miért vág egybe. Mint megszokhattátok ez is azon néhány téma egyike-másika körül forog, amikről írni szoktam. Ezúttal (is) kaja és Baszkföld.

Nagy kedvenc magyar újságban!

Hongos a la plancha - vargányák vaslapon

Akinek szegről-végről köszönhető ez a történet, az Gödör Éva kedves, idős törzsvásárlónk az Atlantiszban. Nemrég meglátta az asztalomon a magyar-baszk szótárt és egyből rá is kérdezett, mi a fenét keres ez itt. Mondom, használom, mert tanulom a nyelvet. Kérdezte az okot, meséltem neki az Athleticról, baszk barátainkról, élményeinkről, gasztronómiáról.
No, a kedves hölgy nemsokára az utcán megállított és kérdezte láttam-e a Magyar Konyha aktuális számát, mert abban a tapasokról/pintxókról és baszk fogásokról is írnak. Sőt el is hozta nekem a lapszámot.
Tegnap volt rá időm, hogy felüssem a magazint, látom benne a tapas világnapja június 15!
Hát akkor enni kell!
És már írtam is Rozsinak meg Novákmarcinak, akikkel az Eliott Erwitt kiállítást szándékoztunk megnézni - mivel a megnyitó napján ingyenes volt - hogy a fotók után nézzük meg valamelyik tapas bárt.
Aztán továbblapoztam a cikket és látom az egyik képillusztráció a Bar Ganbarra nevű donostiai (San Sebastiáni) helyen készült. Paff! Ez volt ez egyik kedvenc bárunk Renjoe-val, amikor kilenc éve Baszkföldön jártunk. Frenetikusan és egyszerűen készítették a vargányát, máig a fülemben cseng, ahogy a főúr bekiált a konyhába:
"Mario, hongos a la plancha uno!"

Ahogy mi láttuk 2008-ban

Mundu txikia bat - Kicsi a világ

Ilyen kicsi a világ. Váczi Mariann sokszor mondta már, hogy igen, a baszk világ tényleg ilyen kicsi, de én mindig megdöbbenek ezen. Aztán ahogy kijöttünk a kiállításról mondom a két fényképésznek, hogy na gyerekek, akkor együnk egy tapast, ha már világnapja van. De hol tegyük? Bontxo, Falk Miksa? Pata Negra, Kálvin? Padrón, Horánszky? Hát legyen az utóbbi, a kicsi, meghitt hely: átvágunk a bulinegyeden a palotanegyedbe. A Korrika után is ott kötöttünk ki. A Padrónban az a jó, hogy a személyzetnek sikerül egy talpalatnyi Ibériát Budapestre varázsolni: például, ahogy helyet foglaltunk elkérték és eltették hátizsákjainkat, hogy kényelmesebb legyen. Nekünk. Ilyen közvetlenséget, ami legalábbis a bilbaói bárok jellemzője, én Magyarországon még nem tapasztaltam!
Mivel hármunk közül az ibériai konyhában leginkább én vagyok otthon a srácok rám hagyták a választást: első kanyarban a bár névadóját padrón paprikát kértünk valamint sült apróhalat és cevichét. Huhh. Az első kettőt ettem már a Korrika alkalmával, de cevichét itt még nem ettem, és étteremben sem és tengeri halból sem. (Kétszer csináltunk horgászat alatt, egyszer a csatin sügérből aztán meg Svédországban barna pisztrángból.)
Így érthető, hogy míg Rozsinak és Marcinak újdonság volt a kishal és a paprika, nekem a tengeri ceviche, amiben volt valami gyümölcs is (barack talán?). Mindenesetre elosztottuk mindhárom csemegét igazságosan. A kedves felszolgáló kisasszony kérdésére (aki emlékezett rá, hogy voltam már ott - Joder!?#%+"), hogy jól laktunk-e, csak mosolyogtunk és mutattuk az étlapot, hogy ezt azért mind be tudnánk falni egy ültő helyünkben.
És rendeltünk még egy kombót: chorizo, tintahalkarikák és gambas al pil-pil. A harmadik, a csípős garnéla bilbaói egységek étlapján is szerepel és mennyei a szaftja (is) kenyérrel kitunkolva.
Ezek után alap, hogy a kasztíliaiul kértem a számlát: "La cuenta por favor!". Visszakaptuk a táskákat - titokban abban reménykedtünk, hogy mindegyikbe csempésztek valami jóféle sonkát, majd halas, fokhagymás, csípős ízekkel a szánkban távoztunk az Astoria felé...

Esparragos y vainas - spárgák és hüvelyek

Ami nagyon bejön még a Padrónban, az hogy van szezonális étlap az általános mellett. Vagyis éppen szezonban lévő alapanyagokból is készítenek kajákat - érdemes a folyamatosan nézni a facebookjukat, hiszen ritka csemegék is felbukkannak. Meg szívesen javasolnék is nekik: például a serranóba tekert spárgát, amit az idei spárgaszezonban többször is megcsináltam és amivel Zolibá tapas-versenyt nyert a Cervantes nyelvtanfolyamán. Vagy a serranós cukorborsót, amiért borsót termesztek a kertben már harmadik éve.

A mennyei dárdák

Asszem tavaly ettem először spárgát, amikor Gővel kettesben lementünk Csongrádra és Gő a marhasteak mellé lobogó vízben blansírozta köretként . Az annyira nem ízlett, viszont idén elém került a sonkába tekert spárga recepjte. Szinte hetente csináltam, amint elérhető árba került a zöldség. (A petrezselymes újkrumpli nagyon illik hozzá, kitörölgetni a szaftját is! És hidegen még finomabb, mint melegen!)
Na és az elmaradhatatlan cukorborsó. Idén, a jó támasztéknak köszönhetően rekordot döntöttem cukorborsóilag. Kétszer egy kilót arattam, az egyik kilót Csongrádon zabbantottuk meg, a megszokott sonkás-fokhagymás szaftban, a másikat itthon, szintén a baszkföldi recepttel.
De a héten is szedtem még egy keveset, amiből leves lett.

Egy kiló cb.

Átélni a csodát – Bilbaóból az EB-re

Lehet szeretni, utálni a focit, de abban bizonyára minden kedves olvasóm egyetért, a válogatott csodát tett Bordeaux-ban. És ezt a csodát én átéltem több ezer magyar, köztük Pinnyey Ricsi és néhány baszk barátunk társaságában.

„Indul az utazás, csak erre vártál...”

A mi utazásunk egész pontosan november 27-én indult, amikor az augsburgi pályaudvaron Egoitz kitalálta, ha a magyar válogatottat Bordeaux-ba vagy Toulouse-ba sorsolják, akkor mi kimegyünk Bilbaóba és onnan autóval megyünk át a meccsre, mivel Bilbao mindkét francia nagyvároshoz közel esik. Így hát, amikor megtudtuk, hogy a sógorokkal Aquitania fővárosában játszunk, egyből leveleztünk a baszkokkal és január elején beregisztráltunk a jegyekért. Egyszer volt egy 12-esem a totón, azóta nem nyertem soha, sehol, semmit. De most végre nyertem valamit: 4 darab 25 eurós jegyet vehettem, míg Ricsi két 105 eurósat. (Úgy okoskodtunk, hogy megyünk 4 olcsó jegyért, és két drágábbért, azzal a kitétellel, hogyha nem nyerjük meg a 105 eurósat, akkor elfogadunk drágábbat is. Nehogy már 40-50 eurón múljon, hogy látjuk-e a csapatot világversenyen…) 

Amikor pedig február 10-én reggel azt láttam a beérkező emailjeim között, hogy: Az Ön jegyigénylése sikeres! – hát azonnal hívtam Ricsit és üvöltöttem neki a telefonba, majd írtam Mikelnek és Egoitznak, majd kisvártatva foglaltunk is repjegyet Bilbaóba (Düsseldorfon keresztül): június 13-tól június 17-ig. Onnantól majd minden héten írtunk egymásnak Ricsivel, már csak ennyit kell várni, már csak x nap… hátborzongató volt belegondolni, hogy végre világversenyre megyünk szurkolni! Májusban kaptam egy nagy borítékot Franciaországból, benne 4 darab névre szóló jeggyel!

Négy jegy a nevemre, nekünk!

És ahogy közeledett az utazás, elővettem a zászlót, amivel jobbára a kilencvenes években jártunk meccsre és aminek a fehérje már sárga, annyiszor áztunk meg vele. És elővettem a válogatott mezem, amit Zoliéktól kaptam 30. szülinapomra. Aztán eljött az időpont, vasárnap este szépen behajtogattam zászlót és a mezt a táskámba, másnap reggel meg 8-ra kint voltunk a reptéren. Meglepett minket, hogy sokan választották ugyanezt az útvonalat: Bilbaóba viszonylag emberi áron lehet repülni, onnan meg autóbérlés vagy vonat.

Bilbaóba félórás késéssel érkeztünk, amit azért sajnáltunk nagyon, mert mint utóbb kiderült Mikel és Indio déltől vártak ránk a reptéren, de negyed órával érkezésünk előtt megunták, hogy nem jövünk. Ebéd és egy kis szieszta után az Unamuno téren – szokásos találkozóhely – csapódtunk a nagy trojkához: Egoitz, Jorge és Mikel jöttek lefelé a lépcsőn. És elkezdődött a szintén szokásos kocsmázás: bárról bárra, sörről sörre, nagy beszélgetésekkel az Athleticről és a válogatottról leginkább. Majd felmentünk Jon bárjába, a Dolaretxébe, ahol Ricsi magyar huligánba öltöztette a társaságot. (Érdekes, a spanyol tv csak egy mecset ad naponta, és hogy láthassuk a belga-olaszt, Egoitz hazaugrott a laptopjáért.) A sörök és Jorge cigijei lassú, de alapos munkát végeztek rajtam, úgyhogy a meccs után takarodtunk is aludni, hiszen a Főnök másnap reggel 7-re tűzte ki az indulást.

Iberhools = Hungarohools

6-kor keltünk, ami szinte fájt, mivel az út előtt a Könyvhetet nyomtam és eléggé kivoltam már a koránkeléstől. Legalább 10 percig az ágyon ülve, pulzáló fejemet a falnak nyomva meditáltam, de friss óceáni levegő hamar rendbetett. (Azért amikor Egoitz garázsából felfelé autóztunk a szerpentinen, majdnem jött Vuk) Mikel és Indio egy benzinkúton várt ránk, majd Galdakaóban reggeliztünk. Indio és Mikel már az út elejétől idétlenkedtek mindenfélével és dalt is énekeltek a Flinstone-család zenéjére, Pintér és Szalai nevével, hiszen őket ismerték még a Real B-csapatából illetve a Zaragozából. (Azóta is a fülemben a dal: Pinter, Adam Pinter, lolololololoooo!)

Reggeli képeslap Galdakaóból

Reggeli előtt fotó – egészen a meccs kezdetéig furcsa drukk volt bennem, ezért is tűnhet minden meccs előtti fotón az átlagosnál is idiótábbnak az ábrázatom – utána pedig indulás Bourdeaux-ba, elhaladva Guipuzkoa tengerparti települései mellett, hogy aztán a spanyol-francia határon a rendőrök minket szedjenek ki a sorból. Mondanom sem kell, egy mukkot sem beszéltek se spanyolul, se angolul, körbevették az autót, nehogy szökni próbáljunk. Ellenőrizték az okmányokat, felnyittatták a csomagtartót, majd nagy nehezen megértették, hogy 5 mezbe öltözött, zászlóba burkolózott ember minden bizonnyal valóban meccsre megy Bordeaux-ba. 

Utazóhangulat

Egy megállóval útközben meg is érkeztünk a tett helyszínére. (A megállóban - mit tesz Isten – debreceniekbe botlottunk, ők kisbusszal jöttek, majd mentek még tovább Marseille-be és Lyonba.) Ahhoz képest, hogy egyikőnk sem volt még a városban, viszonylag könnyen odataláltunk a stadionhoz, ahol ingyenes parkolóba tehettük le az autót, sőt még hivatalos magyar útbaigazító lány is segített. Aztán, mintegy 25 perces villamosozással irány belváros, a szurkolói zóna környékére igyekeztünk.

Magyar szupersas vagyok!

Ebéd. Nos most bizonyára arra vártok, hogy ódákat zengek a francia konyháról. Lóf@szt. Én is azt vártam, hogy majd ódákat zengek, lóf@szt. Pedig nem úgy tűnt, hogy szar kajáldába ültünk be, jól nézett ki, tele volt láthatóan helyi erőkkel, és mint a végén kiderült jó drága is volt. Mindezek ellenére a kaja épphogy átment. A többiek burgereztek én tőkehalat kértem. Se íze, se bűze halat kaptam, köretként valami babcsíra. Az is tök íztelen. Ahogy néztem útitársaim sem voltak elragadtatva a burgertől. Aztán együtt a számlától. Öten ettünk egy-egy kaját, hozzá három kóla, két sör, mit gondoltok mennyi? 120 ajró. Mersziboku! 

Drága és rossz ebéd

Gondoltuk, csalódottságunkat leöblítjük a sarkon vagy a zónában, de a zóna majdnem üres volt, így be sem mentünk, a sarki helyen, ahol igencsak jó hangulat uralkodott a sógor és a magyar szurkolóknak köszönhetően, szomorúan nyugtáztuk, hogy it is 7 euró egy sör és a vécéhez legalább negyedórás sor áll. Sebaj, lehorgonyoztunk, szoptunk már nagyobbat is a válogatottért...

Iszonyat készültség: zsaru bikáz zsarut a szurkolói zónánál

Dobtunk pár héteuróst, azt vissza a villamosra. Itt végre igazi, öreg szurkolótársakra leltem, énekeltünk az „Élesebb legyél a késnél...” kezdetű dalt, csapkodtuk hozzá a villamos plafonját, egyszóval sikerült visszaadni valamit a baszk fiúknak, akikkel például Augsburgban szurkoltunk hatalmasat. Akkor az Athleticnek...

A stadion megállójában belefutottunk az épp „bevonuló” Carpathian Brigade-ba, az vezérszurkoló a vonulás végén valami ilyesmit mondott „Most bemegyünk és szurkolunk egy szépet”. Innentől hihettem abban, hogy sportszerű szurkolás lesz.

"Varázsolj nekünk valami szépet..."

A nem túl komoly motozás után – Ukrajnában sokkal inkább megtapiztak, és Mikel itt mindkét nagy zászlóját bevihette – Mikel és Indio bementek a stadionba és jól látható helyre tették ki a zászlókat, míg Ricsi, Egoitz és én még egy sört akartunk inni, de olyan zuhé kerekedett, hogy mire a stadion esőárnyékába futottunk ronggyá áztunk, olyannyira, hogy a dzsekim és a pulóverem csak másnap reggelre száradt meg. Ha tudom mi történik az elkövetkező két és fél órában, bármennyit állok az esőben!

Mikel Bordeaux-ban is sokat dolgozott

Mert az történt, hogy ez a válogatott, ott akkor, visszaadta azt, amit az elmúlt húsz-huszonkét évben szenvedtem a magyar foci miatt. Amikor először válogatott meccsen voltam a kilencvenes évek elején, akkor arról álmodtam, hogy még fiatalként eljutok egy világversenyre, ahol szurkolhatok a válogatottnak. Nem szurkoltam soha egy magyar klubnak se, csak a válogatottnak. És azért voltam nagyon mérges az elmúlt két évtizedre, mert úgy éreztem a magyar labdarúgás szereplői elveszik tőlem azt az élményt, hogy a világban vagy a kontinensen szurkolhassak. Hát eljött az idő!

És akkor az elmúlt 20-22 évet beleüvöltöttem a Nouveau Stade de Bordeaux légterébe. (Esztétikailag és akusztikailag is lenyűgöző építmény az új stadion!) Őrületes szurkolás volt kérem, megnéztem, a közvetítésben sokminden nem hallatszott. Igazán sportszerű volt, igazi biztatás, az ellenféllel csak akkor foglalkozott a tábor, ha fetrengett: Conchita! Conchita! – skandáltuk akkor. A második félidő elején volt egy kis trianonozás, de ennyi. A mérkőzést láttátok, tudjátok, így arról nem teszek említést, annál inkább arról, hogy Mikel nem sokkal az első gól előtt – amikor Szalai elvesztett egy labdát és a közönség bödézni kezdett – azt kérdezte, nincs-e egy jobb csatárunk?

Hogy jobb, ember, ennél jobb? Ádi 5 percen belül betalált! Nem hittem el. Ki más lőné az EB-n a gólunkat, ha nem az a csatár, aki nem talált be 41 meccse.  Indio úgy ugrált körülöttem, mint egy majom én meg hol üvöltöttem, hol sírtam, mennyi van még hátra?, úristen még fél óra. Ólomlábakon jártak a percek, még a kiállítás után is úgy érzetük. Aztán jött a kegyelemdöfés, amitől önkívületbe kerültünk, a baszkok, a magyarok, a franciák – úgy tűnt az üres helyeket helyi diákokkal töltötték föl.

A lefújáskor nem tudtam leplezni örömkönnyeim, baszkok a nyakamban, szép volt fiúk, meg minden ilyenkor szokás. (Ilyenkor szokás? Nem, ez egyáltalán nem szokás, magyar válogatottal világversenyen lenni egyáltalán nem szokás.) Eb-n vagyunk, gólt szerzünk, pontot szerzünk, győzünk! És innentől történjék bármi, ezt a győzelmet, a győzelem megélését már nem veheti el tőlünk senki! Újabb kedvenc "B" betűs városunk Budapest és Bilbao mellett Bordeaux! (Bárcsak Fülöp Marci meg Fehér Miki megérhették volna ezt!) 

Trikolór és Ikurrina

Olyan arcokat láttam: felhőtlen gyermeki örömöt nagypapák arcán, bőgő kigyúrt állatokat, újpestieket fradisták mellett. Ünneplés után leszedtünk Mikel zászlóit és Ricsi ikurrináját majd elindultunk kifelé, hogy összeszedjük Ricsit és Egoitzot. Az önfeledt örömöt az illusztrálja a legjobban, hogy elfelejtettünk meccs utáni csapatfotót csinálni, illetve Ricsi, a fő fotófelelős elfelejtett képet csinálni! Hát ekkora jókedvünk kerekedett! Ricsi minden második emberrel énekelt egyet, majd beültünk az autóba és irány Bilbao – Egoitznak munkanap volt másnap.

De az úton – végig szakadt-ömlött az óceán fölül lecsapó eső – végig baromkodtunk, énekeltünk, röhögtünk, és nem hittük el, ami délután történt. Visszafelé is csak egyszer álltunk meg, már Baszkföldön, ahol mi sem természetesebb találkoztunk magyarokkal: mesélték mi megy a körúton, meg nem magyarokkal is, de Ricsinek azon az estén mindenki testvére volt, úgyhogy mindenkinek énekelt vagy skandált valamit, legyen francia, spanyol, akár még osztrák is. Ilyen jó hangulatban keveredtünk haza és bár majd leragadt a szemünk, azért pár videót, bejegyzést még megnéztünk. Olyan igazinak tűnt minden, nem álmodtunk!

„Veled van tele a sajtó…”

Másnap reggel azért megint megnéztük a híreket, hogy tényleg nyertünk-e, és a hírek arról szóltak, hogy nyertünk. Azt viszont nem gondoltuk, hogy a hírek rólunk is szólnak! Nemcsak a válogatottról, hanem rólunk is! A napilapok általában egy oldalon lelkendeztek a válogatottról, kiemelve Királyt, Szalait, a Kis Vöröset, illetve rólunk „mínuszosban”, „keretesben”. Ugyanis Mikel olyan jó helyre tette a zászlókat, hogy az egész közvetítés alatt lehetett látni őket. A baszk média gyorsan összerakta, hogy ezek a zászlók a magyar válogatott meccsein a magyar Athletic-pena jelenlétét bizonyítják, így kerültünk be az AS, a Deia és a Gara újságokba, Mikelt név szerint is megemlítették. Döntse el ki-ki maga, hogy most mi vagyunk tiszteletbeli baszkok, vagy bilbaói barátaink tiszteletbeli magyarok. Én azt hiszem mindkettő egyszerre!

AS

Deia

Who is the captain of women's team?

Délelőtt Ricsi futott egyet – úgy másfél órát – míg én bóklásztam, majd kaja és szieszta, aztán délután Mikel kivitt minket az Athletic női csapatának edzésére a Lezama edzőközpontba. (Ez úgy lehetséges, hogy Mikel unokahúgának a kedvese Manex a lánycsapat kapusedzője.) A már bajnok lányok a kupaelődöntőre gyakoroltak. Jött is a sajtósuk, hogy nem szabad fényképezni.  Végignéztük a tréninget, majd jött Manex és kérdezte, hogy akarunk-e fotót a csapattal. Ricsivel, mondtuk, hogy persze, de nem akarunk zavarni, mire Manex intett, hogy dehogy zavarunk. Elkezdtük leszedni a zászlókat, mire Manex megint intett: ne szedjétek le, maradjatok, a csapat majd idejön.

Új szerelmeim!

Ember. A bajnokcsapat odajött hozzánk! Nem Mohamed, hanem a hegy, érted?! Közrefogtak minket a lányok, Erika Vasquez – a legjobb ibériai játékos – meg kifeszítette a zászlót, hogy nem fújja a szél. Érted?! A legjobb spanyol női játékos kifeszíti a zászlónkat! Hihetetlen. Aztán Ricsi a magyar sálát a csapatkapitány, Iraia nyakába kötötte. (Innen jött a bekezdés címe. Ricsi a kapitány nyakába akarta kötni a sálat, ezért a fotózkodás után megkérdezte: Who is the captain of women's team? Innentől Mikel húszpercenként kérdezte tőlem: Máte, who is the captain of women's team? Ezzel szívta Ricsi vérét a hátralévő másfél napban…)   

Ezekkel az újabb elképesztő történetekkel értünk vissza a Dolaretxébe. Hamarosan csatlakozott hozzánk Egoitz és Jorge is, így néztük az Osa-Girona másodosztályú rájátszás első meccsét, csak hogy egy minutumra se maradjunk foci nélkül. Közben a Lezamás kalandunknak is híre ment, szépen terjedt közös fotónk a neten.

Utolsó napunkat a vásárlásnak szenteltük. Ki a stadionba a nagy boltba, ahol szinte a kezeink között áraztak le bizonyos termékeket, így háromnegyed óra alatt, hiába költözöttünk ketten 200 eurót, közben kerestünk is kábé 100-120-at! Aztán a belvárosban szuvenír shopról szuvenír shopra jártunk, amíg Gurpeginek össze nem szedtünk az előírt mennyiségű Baszkföld-pólót. Közben jöttünk rá, hogy már Bilbaóban is minden rólunk szól, magyar zászlót is találtunk, végül is minden nézőpont kérdése. És ezt a megállapításunkat erősítette az is, hogy ebéd után az utcán nagyon nézi Ricsi mezét két faszi, majd spanyolul elkezdtek beszélni hozzánk:
-Ti vagytok a magyarok?  - nézünk Ricsivel, hogy mi van ezekkel... - Láttuk a fotótokat Jon bárjában! 

Szóval valakinek a facebookján láttak minket, majd megszólítottak az utcán. Megint egy hihetetlenség!

Már Bilbao belvárosában is! Haha!

Aztán este jött egy irgalmatlan gasztro-dózis. Egoitz már előző este elmondta hová foglalt asztalt: az Once Aldeanos étterembe. (Az Athletic1954-62-es legendás csapatát nevezték így.) Este 10-re végül nyolcan lettünk: a szokásos brigádhoz csatlakozott még Indio, akit ismerhettek a Bordeaux-i útról, Kubica, azaz Javi Martinez, akiről az augsburgi naplóban olvastatok és Unai, aki több bejegyzésben is szerepelt már. 

Elég fancy helynek tűnt a 11 vidéki, várnunk is kellett az asztalunkra. Még sosem voltam bár/étterem hátsó részében. Vannak arrafelé olyan helyek, ahol a hosszú bárpult után van egy függönnyel vagy ajtóval zárt helység. Most  tudtam meg, hogy mi van ott, legalábbis, hogy ott-ott mi volt.. Alighogy helyet foglaltunk, kezdték hozni a táplálékot. Még meleg, könnyű kenyér, paradicsomszósszal. Aztán paradicsomkarikák, rajtuk nagy tonhaldarabok. Sonkatál, bivalysonkával, kétféle szalámival, szárított szűzzel és ibericóval. (Utóbbi olvadt a szájban, mint a vaj, marhasonkát meg sosem ettem még…) 

Sonkatál és tonhaltál

Galíciai polip következett. (Erre a többiek azt mondták igen sós, de mivel sem Ricsinek sem nekem nem volt viszonyítási alapunk, nekünk nem volt sós.)  Kövi: garnélarák vaslapon. Tőkehalfilé grillezett zöldpaprikával. A végére az egészet letömködni: marhasteak. Majd egy szerény csoki torta desszert. Hűdejó volt emberek! Ez volt az eddigi legteljesebb kajálás Bilbaóban. (Mondjuk fizettünk is rendesen, fejenként 40 euró volt, de a szar francia kajáért is kiperkáltuk ennek a felét.) Őrületesen bezabáltunk. Benne voltunk már az éjszakában, ittunk még egyet, aztán búcsú: Igen, legközelebb valahol Európában találkozunk az Athletic miatt, majd hazasétáltunk. Ó a manóba, hogy már megint vége az itt töltött időnek!

Utolsó vacsora után

Péntek délelőtt még beszereztünk pár apróságot, majd Jorge kivitt minket a reptérre. Pár óra késéssel haza is értünk de más emberként, mint ahogy elindultunk. Ugyanis teljesült egy nagy álmunk, amiről az igazat megvallva már mindketten letettünk: világversenyen győzelmet szurkoltunk a magyar válogatottnak!

Persze aznap éjjel felvételről megnéztem a meccset. Akkor is könny szökött a szemembe, meg tegnap is, amikor megintcsak megnéztem.   

Kiegészítések:
1. Ricsi úgy gondoskodik rólam néha, mintha az apám lenne.
2. Úgy tűnik Bilbaóban elég kevés eséllyel fogok baszkul megtanulni. Sajnos.
3. Azért volna jó lottót nyerni, mert akkor midannyiótokat elvihetnélek arra a helyre amit imádok.
4. A győzelem és a továbbjutás NEM Orbán Viktornak köszönhető!
5. Bordeaux-ra nagyon kíváncsi voltam, de sajnos alig láttunk belőle valamit.

A fotók Mikel és Ricsi telefonjával készültek, kivétel a sonkás, azt az étterem tripadvisorjáról nyúltam.

Cukorborsó, cukorborsó, cu-kkor-bor-só!

Minden kertbe, minden talpalatnyi földre cukorborsót! Ez a kaja is Baszkföldről gyün; amikor tavalyelőtt Bizkaia tartományban jártunk, Egoitz elvitt minket Lekeitióba, ahol előételként ettem a lekak urdaiazpikoarekin-t.

Itt még nőlnek...

Azóta kattogok a cukorborsón. Sajna itthon nem igazán vagy egyáltalán nem lehet kapni - legalábbis én nem találtam - úgyhogy kénytelen vagyok termeszteni. Tavaly is ültettem, de keveselltem a mennyiséget, ezért idén a jól felásott és megtrágyázott földbe 150 magot ültettem. Állítottam mindenféle támasztékot, többek között a régi fregoliból, de akkorák lettek, hogy több felfutott a rózsákra, illetve a súlyos tetejű növények összeomlottak saját tömegüktől. Az összeomlás ellenére is jó kilót szüreteltem a minap.

Kilós mennyiség

Amellett, hogy kínai kajába is tettem, természetesen fő attrakció ismét a sonkás cukorborsó, amelyet legrégebbi barátaimmal, kortársaimmal és állandó horgásztársaimmal Gővel és Galambérral faltunk be.
Íme a recept!

Hozzávalók:
1 kiló cukorborsó
1 nagy fokhagyma
10 deka ibériai sonka
olívaolaj

A borsót megtisztítjuk és 2-3 centiméteres darabokra vágjuk, vizet forralunk és 3 perce beledobjuk a a hüvelyeket. Felaprítjuk a fokhagymát és forró olajba tesszük. Hozzáadjuk a feldarabolt sonkát, majd leszűrjük a borsót és a sonkás-fokhagymás cuccba öntjük. Még rotyogtatjuk úgy 5 percig, aztán friss bagettel gyorsan befaljuk!

Hmmm

És itt a recept baszk nyelven! Joder!

Osagaiak:
Kilo bat lekak

Baratxuri handi bat

100 grammo urdaiazpiko

oliba olio

Hasteko baratxuria eta lekak garbitu eta txikitu.

Berotu olioa eta ipini baratxuria. Irakin ura eta ipini lekak, utzi 5 minutuz.

Orduan ipini urdaiazpikoa eta gorritu baratxuriarekin. Isuri ura, lekak nahasi urdaiazpiko eta baratxuriarekin, buelta eta utzi gora-behera 3-5 minutuz ontzian.

Azkenean atera platerera.

On egin!

A fotók Gő telefonjával készültek.

Az örök illúzió és egyéb történések –Barcelona, Bilbao, Budapest

Bébébé. A következő néhány tucat-ezer karakter a május 29-től június 4-ig tartó időszakot öleli fel. Mert elutaztam a spanyol kupadöntőre, majd Barcelonából Bilbaóba.

A jegyem. Mil esker, Mikel!

A történet március elején kezdődött, azutáni nap, hogy az Athletic idegenben 1998 óta először megverte az Espanyolt és ezzel a győzelemmel bejutott a Copa del Rey 2015-ös döntőjébe. Irgalmatlan levelezésbe kezdem Mariannal és Egoitzcal, akik szinte az első levélváltás után felajánlották, hogyha megyek (megyünk) lehet náluk aludni. Ez nyilván sokat nyomott a latba, úgyhogy miután kiderült, hogy Mariann megérzése (amire ő maga is csak 1% esélyt adott) bejött és Barcelonában lesz a finálé, március 27-én vettem egy repjegyet Barcelonába oda s vissza. 

A meccsig hátralévő időben megpróbáltam mindenkit összeszervezni, akinek esélye volt ott lenni Barcelonában. Írtam Javinak és Enekónak is, hogy megyek, találkozzunk, legalább egy sörre. Két hónap ripsz-ropsz elrepült és én május 29-én délután elindultam a reptérre. Miután becsekkoltam azon agyaltam, hány Barca-drukkerrel utazom majd együtt, de egyáltalán nem döbbentem meg, amikor piros-fehér mezes arcokba botlottam. Asier volt az első, akivel tavaly a Napoli BL-meccsnézés alkalmával találkoztunk először teljesen véletlen módon. (Aztán Asi ott volt amikor Egoitzék jöttek Budapestre és együtt néztük a Getafe ellenit.) Aztán jöttek Asier munkatársai, majd még pár random Athletic-mezes forma. Hogy még kisebb legyen a világ: ahogy fellépek a fedélzetre, az első üléssor első embere szólít meg, Roberto, akivel együtt baszkra jártunk tavasszal. Ő is Barcelonába, jegye ugyan nincs a döntőre, de kíváncsi az atmoszférára.

Hát ez kész.   

Következő sokk: Asier munkatársa Unai ismeri a gép kapitányát, ő is baszk. Sőt a stewardessek főnöke is rövid hajú, baszk matróna. A többiek szépen bealudtak, én meg folyamatosan az órámat néztem, mert másfélórás késésben voltunk. A landolást meg az tette felejthetetlenné, hogy elköszönéskor a kemény stewardess utolsó mondatában felhívta a figyelmet a másnapi fontos mérkőzésre, utolsó mondata mi más lehetett volna: Aupa Athletic!

Két perc múlva a gépből nem kiléptem, hanem kirohantam, mert az utolsó busz a Pratról fél egykor indul a városba. (Ennek következtében a gépen felejtettem a dzsekimet.) Egyből hívtam Mariannt, aki elmondta, hogy ha még most bemegyek az Athletic szurkolói zónába találkozni a baszkokkal, akkor három előtt tuti nem érek hozzá. Így küldtem egy üzenetet a főnöknek, hogy holnap. Amúgy fantasztikus volt a város, ahol tizenkét éve jártam utoljára. Épp vége volt az AC/DC koncertnek (baszki, ha azt is elcsíptem volna…) így a metróban csupa piros-fehér mezes és AC/DC trikós, ördögszarvas ember utazott. Ez akkor itt a mennyország?!

Mindenféle vargabetű nélkül odataláltam Mariann metrómegállójához. Feljövök és olyan gördeszkás spot fogad, hogy szinte összezsugorodtam, amiért nem vittem deszkát. (Nem vihettem, hiszen a Ryanair-járatokra 50 euró pluszpénzt kell fizetni, ha feladok valamit.) De nem volt időm nagyon keseregni, hisz a másik oldalon ott állt a magyarországi szurkolói csoport „managere” Váczi Mariann. Akit egy éve láttam utoljára Budapesten, amikor a Sevillát legázoltuk a BL-ért. Mariann pici lakást bérel Barleona délkeleti részén. Szinte jegesre hűtött patxarannal (kökénylikőr) fogadott, amit el is kortyolgattunk egy óra alatt, miközben nem fogytunk ki a sztorikból. Aztán elájulás: én a nappaliban a szófán. (Igen, most biztosan sokan felteszitek a kérdést, mint ahogy páran rá is kérdeztetek, volt-e valami izé?! Nem, nem volt semmi izé. Tudjátok nekem sokkal többet ér Mariann barátsága, minthogy elrontsam egy bepróbálkozással.)

Szóval sofa-surfer lettem pár napra, az Ibériai-félszigeten, sőt kulcsot is kaptam a kéglihez! Délelőtt gyors zuhany után laza reggeli a sarkon lévő pékség-kávézóban: vaslapon megkapatott croissant vajjal, lekvárral, tea és narancslé. (Kaja után elváltunk; Mariannak, a Barca-zóna, majd az Athletic-zóna volt aznapra a terepmunka). Pont ennyi kellett, hogy kihúzzam ebédig: fél kettőkor volt találkozóm Javi Sagradóval, magyar feleségével, Andreával és egyéves fiúkkal, Danival. Javit az egyik legjobb módon ismertük meg, hiszen ő az Athletic Pena facebookján keresztül talált meg minket másfél éve, és amikor Magyarországon jár a Sagrado-család, mindig kerítünk alkalmat közös meccsnézésre. Képzelhetitek mennyire jólesett, amikor meghívtak magukhoz ebédre! A Sants megállónál lévő játszótéren találkoztunk, közel laknak oda, egy lakást bérelnek egy ház negyedik emeletén. Ahogy Javi mutatta: innen láthatod a tipikus Barcelonát! Lapos tetők, napelemekkel, toronyház, antennák, tetőkertek.

Javi Sagradóval

Jóféle magyar pálinkával indítottunk. Az előétel lecsószerű dolog volt, a miénkhez képest sokkal selymesebb ízzel. Más a paprika, a paradicsom, de még a hagyma is. Nem olyan tolakodó és erőszakos, mint a miénk. Főétel egyszerű, fokhagymával sok olívaolajon sült marhaszeletek kiadós salátával. Semmi köret, mint itthon, a mennyei húslét friss bagettel tunkoltuk fel. Közben Dani elkezdett nyűgösködni, úgyhogy a marhát Javival kezdtem, majd Andival fejeztem be. Így legalább két nézőpontból halhattam a Katalóniában élő baszk-magyar család (ideális családmodell, pláne, hogy Dani játszhat az Athleticben!) boldogulását, mindennapjait, bajait és örömeit.  A desszert sárgadinnye: újság hasamba, betegség pokolba!

Szieszta helyett Javival elindultunk a zónába. Már odafelé is elképesztő volta a hangulat, ahogy közeledtünk egyre sűrűbb lett az Athletic-szurkolók tömege. A Plaza de Espanyán aztán leesett az állam. Mint utóbb kiderült cirka 70.000 baszk tombolt a tér fölött felállított szurkolói zónában!

Athletic hiria első blikkre

Én naiv azt gondoltam, majd felhívogatok mindenkit, azt egy perc alatt találkozok akivel akarok. Hát nagy ló**szt! Itt koncert, ott DJ, itt ezt üvöltik, ott azt. Telefonálás teljesen esélytelen. Marad az SMS, mivel okos telefonom nincs. Höhö. Egy-másfél óra volt, mire összeszedtünk mindenkit. Először Mariannt és két Espanyolos haverját, aztán baszkjaink vezérét Egoitzot, majd Andreát, aki Danival érkezett. Kisvártatva ott állt egy banda, Javiék, Mariannék és Egoitzék vagy hatan. 

A bandám.

És én szerveztem össze őket! És mindez az Athleticnek köszönhető! 

Piros füst a zónában

Mekkora csoda, hogy én, Barcelonában összehozok egy ilyen és ekkora brigádot! (Most már lelkifurdalásom van amiért Enekónak nem szóltam. Mentségemre: így is elég nagy meló volt a találkozó.) Erősen délután volt már, úgyhogy elindultunk a stadionhoz. Javiék hazafelé, Mariannék másfelé, én mentem a baszkjainkkal, mivel Mikelnél volt a jegyem, megy amúgy is. Csak Mikel papájával nem találkoztam még, de a többieket ismertem: Jon, Unai, Iker, Jorge, Mikel, Egoitz és közben rengeteg arc, akiket a baszkok innen-onnan ismertek. Mintegy három órás felvonulás volt ez, elfoglaltuk a teljes útvonalat a Camp Nouig. Nem csak könnyű sétáról volt szó, mivel Mikel papájának tempójában mentünk, de az út végén ott állt a gigantikus Camp Nou.

Egoitzék a kapu mögé mentek, Mikellel leadtuk egy stewardnak a fatert és megkerestük a helyünket. Majd kikötöztük a zászlókat. Neki kettő van, nekem meg Ricsi odaadta a Hungarian Fan Club zászlót, hogy mindenképp tegyem ki. Így is lett, de milyen felhajtással! Mikor végeztünk, Mikel telefonja egyfolytában pittyegett. Mint kiderült azért, mert tévében a közvetítés előtti állóképen pont mi voltunk láthatók, ahogy közöttük a zászlókat. Vágás nélkül vagy 3-5 percig. Szóval ország-világ láthatta a magyar zászlót! Aztán felültünk a helyünkre és elhűlve néztük az elképesztő szurkolást. Te atyaisten, több az Athletic-szurkoló, mint a katalán! Életemben nem hallottam olyan füttyorkánt, mint a spanyol himnusz alatt, miközben az kapu mögött hatalmas tifót húztak ki és a bal fölső szektor ikurinába borult.

Aztán elkezdődött a meccs. Mikel egészen elégedett volta az első húsz percben, mondta is, legutóbb 20 perc alatt hármat kaptunk, de vidámságunkat kisvártatva lelohasztotta az űrlény, azaz Messi. A lehendakari, már akkor elkezdett térdével böködni, amikor a korszakos zseni elindult. Lerázott öt embert, Rico és Balenziaga még csak visszahúzni, felrúgni sem tudta, azt bevarrta. Alig kellett még negyed óra és Mikel megint bökdös; ezúttal Neymar. Basszus. A félidőben elmentem piáért, Mikel inkább egy hot dogot kért ital helyett. És utána egész jól játszottunk, a 74. percig, amikor hátul elaludt mindenki, védők és kapus egymásra vártak, így Messi megint eredményes lehetett. A teljes összeomlástól Inaki pazar feje mentett meg minket. (És ez a lényeg! Két nap múlva a Dolaretxében Jon nagyobbik fia csak azzal volt elfoglalva, hogy Inaki gólt lőtt. Nagyon örült ennek a részsikernek!) és nagyon üvöltöttünk amikor Neymar patkánykodott. Ez a faszi egyáltalán nem illik a Barcelonába! Ez egy kis egyénieskedő görény. Nem szoktam senkinek se rosszat kívánni, csak akit nagyon utálok, de Bustinza igazán "legoikoetxeázhatta" volna.  Szóval Athletic-Barca 1:1, Athletic-Messi 0:2. Ennyi. Egy Messivel jobbak voltak. Nekünk maradt az örök illúzió!

Lefújás után az Athletic-tábor úgy éltette a csapatot, mintha nyertünk volna. Kétszer is visszatapsoltuk őket, és mindvégig olyan hangosak voltunk, hogy elnyomtuk a Barcások ünneplését. Óriási élmény volt, futballünnep. (Kicsit arra emlékeztetett, amikor az írek az EB-n 0:4-nél elkezdték énekelni a Fields of Athenry-t, amiről itt írtam korábban: itt).

A kijövetelnél hatalmas káosz volt, néhány kivezető kaput nem nyitottak meg, így Mikel fájós lábú papájával vagy negyedórát álltunk egy helyben a stadion aljában. Sok nézőnek annyira elege lett a felesleges várakozásból, hogy átmászott a kerítésen. Tekintettel az öregre mi megvártuk a kapunyitást. Összeszedtük a többieket, bandukoltunk néhány száz métert, majd leültünk egy kerítésre, bosszankodtunk, szomorkodtunk vagy egy órán át. Aztán irány a szállás. Ők balra, én jobbra, másnapi találkozó 12 óra Sagrada Família. Egyedül mentem vissza a Sants állomáshoz azon az úton, amin jöttünk és mivel egész éjjel járt a metró, gond nélkül hazajutottam nagyjából fél 3-ra. Mariann másnap korán indult embertornyot építeni, mire odaértem már aludt, úgyhogy az utcán pisiltem és fogmosás helyett rágóztam, hogy ne ébresszem fel mindenféle csobogással. 

A fél 8-as kelés így nem éppen volt kényelmes, de a zuhany rendbe rakott. Búcsú Marianntól, majd irány Gaudí temploma, aztán meg fel a Güell-parkba. Azért változnak a dolgok itt is. Például a parkban nem lehet csak úgy sétálgatni, mivel a kert állagának megóvása érdekében bizonyos részeken, mint a nagy oszlopsor feletti kilátó, csak 400 fő tartózkodhat egyszerre. Sajna annyi időm nem volt, hogy kivárjam a 20 perces turnusokat. Visszasétáltam hát, vettem képeslapokat, reggelit, Zolinak egy kupadöntős sálat a két klub színeivel, aztán már ott is voltak értem a baszkok. Két autóval, egyikben Iker, Unai és Jorge, a másikban Egoitz, Mikel, Mikel apja és én. 600 kilométeres útnak vágtunk neki azzal a reménnyel, ha elég jó időt futunk, elérjük a Bilbao Athletic rájátszás meccsét a San Mamesban. 

A Sagrada Familia "csúcsvirága". Gaudi, Gaudi...

Utazás Katalónián, Aragónián, Navarrán át Baszkföldre. Imádok autóban utazni. Még ha Navarráig egészen kopár, sivatagos vidéket láttunk is. Igazán érdekes volt, hogy egy tankolás nagyjából 40 percig tartott, mivel a kutak egyáltalán nem voltak felkészülve arra, hogy a hetvenezer baszk mintegy fele autóval megy haza. Másik jó hosszú megállónk Fraga volt, egy porfészek valahol Aragóniában. Enni kell útközben is, főleg a feneketlen gyomrú baszkoknak, így betértünk a Bar Galíciába. (Hogy miért hívnak az aragóniai semmi közepén egy bárt Galíciának, a franc se tudja. Mindenesetre a cégér piros-fehér-zöld és ez nekem is és a baszkoknak is tetszett. Az már kevésbé, hogy normális kaja egyáltalán nem volt, csak szendvics. Az is készült vagy 40 percig, pedig olyan bonyolultakat kértünk, mint baconos, sonkás, vagy tortillás. Ezalatt gondolatban ízekre szedtem a helyet. A Torrente-filmekbe, úgy ahogy van be lehetne tenni. Sok szemtelen légy, koszos székek, ragadós asztal, nagy befőttesüveg félig olívabogyóval. Látszott, hogy itt a ’70-es években volt tatarozás utoljára. Öreg urak vasalt ingben az asztalok körül, kártyáznak, mindenféle fogyasztás nélkül. Jön a szendvics. A helyhez méltó. Kettévágott fél bagettben két szelet grillezett bacon, héjastul. Hát köszi. Szétröhögtük magunkat a helyen, de én kicsit nyugtalanul nézegettem az órámat; elérjük-e a meccset?

Jelentem, amikor az izgalmak kezdődtek már a stadionban voltunk! Előtte hazavittük Mikel papáját, valamint az elnök úr kezembe nyomta a cirka 3 kilónyi cuccot, amit a magyar bandának szánt. Most már csak Egoitz autóját kellett letenni, illetve felmarkolni az idősebb Ayerdi socio-kártyáját, hogy be tudjak menni a stadionba. Húú de jó volt megint a San Mamésban. Most is új arcát láttam, hiszen csak az alsó karéjon ültek nézők úgy tízezren, illetve fent a magasban, a vendégszektorban az ellenfél, a Villanovese drukkerei. Alighogy beléptünk a stadionba elindult a show. (Mindemellett Jorge azonnal cigi tekerésbe kezdett és bár körülöttünk, gyerekek, mozgássérültek, öregek voltak, senkit sem zavart a viccescigi szaga.)  Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a Villanovese 0:0-val továbbment volna. Annyira szerettek volna a következő fordulóba jutni, hogy még szegény kapusuk lába is görcsöt kapott. Nem is egyszer! Brutálisan játszottak, így pont az első piros lapra értünk be. Hiába nyomott a „katxorros” a továbbjutást jelentő gólig – a kicsi Iturraspe bravúros, zlatanos sarkazásáig – a 85. percig kellett vájunk. A másodikat már kettős emberelőnyben rúgta Santamaria. Széles jókedv kerekedett a San Mamésban, illetve mutogatás az ellenfél szurkolóinak, akik mint később kiderült többször is Spanyolországot éltették a meccs alatt. Ez Bilbaóban nem szép dolog…

Ó San Mames!

Bőven elmúlt már tíz mire kijöttünk a Katedrálisból, úgyhogy harapnivaló után néztünk. Hazafelé összefutottunk a srácok jó barátjával, Javierrel, aki egyáltalán nem lelkesedett a kupadöntő után csapatéltetésért, mit mondta a vesztes csapatot minek ünnepelni. Igazából teljesen ki volt ettől, mint Roy Keane, ha már emlegettem az íreket meg az EB-t. Mivel Egoitz másnap 7-kor kelt nem tudtunk sokat mulatni Javier dohogásán, hanem hazafelé vettük az irányt. Otthon jött el az utazás második igen fényes pontja, amikor Egoitz kulcsot adott a lakáshoz: My house is your house! szöveggel. Elképesztő! Úgy aludtam, mint akit agyonvertek. Csak arra ébredtem meg, amikor a házigazda reggel becsukja a biztonsági zárat, de simán visszaaludtam, úgy fél 11-ig. (Egoitz meg is jegyezte este: reggel benézett a „szobámba” és azt gondolta „Fucking Máté is sleeping.”) Haha!

Máté pokla a mennyországban. Haha!

Másnap délután 3-ig tartó bolyongás jutott részemül. Ahogy mondani szoktam: being lost in Bilbao. Persze nekem az már nem olyan könnyű, mégha egy-egy sarkot el is tévesztek, elveszni már nem tudok, ez volt a negyedik alkalmam ott. A késői reggelit nyilván az Hatari bárban ejtettem meg a reggelit, a bárban, ami fölött tavaly Ricsivel laktunk és ahol früstököltünk minden reggel. Esküszöm a báros felismert, vagy ismerős lehettem neki. Utána pedig négyórás csámborgás: Casco Viejo, Guggenheim, San Mames és a többi. A városnézés legszomorúbb pontja az volt, amikor a San Mames alatt a folyóparton egy felzászlózott bárkára bukkantam. Összeszorult a szívem, ha nyertünk volna most mi lenne itt, a folyón, az Arenal sétányon és a polgármesteri hivatal előtt... 

Megint üres maradt a folyó egy döntő után...

Néhány sörrel és Jorgétől kapott cigivel, no meg sok gyaloglással jól lefárasztottam magam, úgyhogy mire az Unamuno térre értem, éhes is voltam és leülni is jól estet. Amire most figyeltem meg először, főként a 0,33 kannáknak köszönhetően: remek Bilbao nyilvános wc hálózata. A négy és fél óra alatt megivott sörök és a kiadós reggeli miatt többször is teszteltem őket és mindösszesen egyszer kellett bokorba végeznem a dolgomat. Ilyen tapasztalatokkal vártam a kerekfejű, kopasz baszkokat.

Úgy bizony!

Előbb Mikel érkezett, majd senor Botin öltönyben. Jól állt neki bár azért vicces volt „munkaruhában” látni „az agyat”. A Zazpikaleak tabernáinak egyikébe ültünk be, ahol még mindig volt napi menü. Ezek a menük nekem elég nagyok, főleg az elmaradhatatlan bagettel. Mindenképp halat akartam enni, de tipikusan a sült vörös tonhal elfogyott akkorra. Szóval hal kellet volna, de az idiazabal sajtból készült mártás jobban érdekelt, ezért marhasültet kértem. Jó volt, de nem annyira mint tavaly a fekete rizzsel és a kalmárral. Kaja után vissza az Ayerdi-hotelbe, ahol Kabrának megmutattam három napra kapott szobámat, ő el is szundított a szófán. Aztán átmentünk Jonhoz a Dolaretxébe meghallgatni, hogy ők hogyan utaztak, utána pedig a belvárosban mászkáltunk bárról-bárra.

Sonka-automata Claudio boltjánál

Olyan bárokba mentünk, ahol a srácok fiatalkorukban jártak. (Mint amikor mi vittük őket a Marximba, például.) Volt olyan hely, amire első blikkre azt mondtam: ez tuti melegbár. De nem volt az, csak a hátsó részen le lehet terülni, azonban a túlságosan „elterülő párokat” táblán kérik meg, hogy mégse terüljenek el annyira. Ezzel véget is ért a nap. Keddre megint délután 3-ra beszéltük meg a találkozót, de nekem volt pár feladatom: beszállókártya kinyomtatása, pena-könyv vásárlás, buszjegy vételezés szerdára Santanderbe.

Kedd reggeli megint az Hatariban burkoltam, és baszki ha hiszitek, ha nem délután amikor a találkozó előtt megint az óvárosban csatangoltam, összetalálkoztam az Hatari báros formával, aki rám köszönt. 

Ember, egy idegen rám köszön Bilbaóban!

Jegynyomtatás pipa, majd fel az Innova marketing és kommunikációs iroda székhelyére. Ők adták ki a Nuestras Penas című könyvet, amiben a mi kis csoportunk is szerepel. (Poszt a kötetről, benne az írásommal: itt) Ami itt fogadott?! Annak ellenére, hogy pénteken a japán pena főnöke járt náluk engem is úgy fogadtak, mint valami csudabogarat. Kérdezgettek, fényképeztek az irodában, az erkélyen. Rám adtak egy pólót, beszéltettek, csináltak fotót az én gépemmel. Fejedelmi fogadtatásban részesültem! Frankón nehéz volt eljönni onnan, de nekem mennem kellett a buszjegyért!

Kirakatok piros-fehérben!

A jegyért, amit tökre spanyolul vettem meg egyetlen angol szó nélkül, jó fél órát álltam sorba. Úgyhogy jó, hogy egy nappal az út előtt kijöttem érte. Utána visszafele a városba leültem a pávás parkba (rendes, megjegyezhetetlen nevén: Parque Dona Calide de Iturrizar), hogy átlapozzam a könyvet. Hát, nagyon jó érzés volt. Először is, mert tulajdonképpen őrangyalunkkal, Mariannal kezdődik, másrészt mert a 308-309. oldal rólunk szól, írással, fotókkal. Így el is telt a délelőtt. Megnéztem az előző nap fellelt Piratak Athletic shopba is – ők az egyik népes Athletic-szurkolócsoport – de bánatomra semmi nekem való nem volt: sálat, pólót és matricát szerettem volna. A kupadöntő miatt minden ilyen elfogyott.

A könyvvel, Bilbao háztetőivel és a hegyekkel

Megint Unamuno tér, megint 3 óra, megint két kopasz baszk. Ebéd után végrehajtottuk az utolsó feladatot, feladtuk postán a 3 kilónyi cuccot, amit Mikel szedett össze a hazai Iberhooloknak. 40 euró. Köszi Mikel, igazán nem értettem, amikor azt kérdezted, hol vannak a szuvenírek. Ott a 40 eurós dobozban. Haha! Az Unamuno mellett egy bárban vártuk meg Jorgét, és Iker is befutott, majd elindultunk bevásárolni, ahogy Mikel mondta a „Máté agurra” vacsorához, azaz a Mátébúcsúztatóhoz. (Apropó Iker. Kis képeslap, de nekem fontos, hogy amikor Iker és Jorge bementek kérni még egy kört, Iker hozta a sört nekem és ő tette elém. Erre az ő vendége voltam!)

Előző este kérdeztem Egoitztól, hogy Jon tud-e tortillát sütni, és hogy szerinte megnézhetem-e ahogy csinálja. Mire mondta, hogy azt ő is tud, úgyhogy kedd este sütünk egyet. Nos, ahhoz vásároltunk be. A „supermerkatua”-ban ért a következő jóféle sokk: Barkatu! – mondta nekem egy hölgy.

Ember, baszkul szóltak hozzám! Igaz csak egy szót, de mégiscsak baszkul szóltak hozzám! És én felismertem a nyelvet!

Lelkendeztem annak ellenére, hogy már csak egy éjszakám volt a Hotel Ayerdiben. De az milyen jól kezdődött! Sütöttünk egy jó tortillát, megtudtam, hogy a krumplit nem párolni kell kevés olajon, hanem sok olajban megfőzni. Ego paprikát és édes hagymát adott még hozzá. A tortillát Claudio-féle sonka egészítette ki. Sok-sok bagettel ettük és én sok sört, a csak Baszkföldön kapható Kelert ittam hozzá. Közben befutott egy haverjuk Trucho, aki tanul baszkul így hallhattam még egyszer nem anyanyelvi, hanem tanult baszk beszédet. Az túlzás, hogy értettem, de elkaptam belőle ismerős szavakat, kifejezéseket. A desszertet Jorge hozta, a sütemények között mit tesz isten volt olyan, aminek a függője lettem, ez a mi krémesünkre hasonlító pancineta. Jorge két cigije közt nagyon jól esett a krémes, ropogós, mégis lágy süti. Nemsokára beszélni-nem-tudo állapotba kerültem, úgyhogy nem bántam az asztalbontást. Az előző két utazás alkalmával nagyon búcsúzkodtunk, de most valahogy nem. Úgy érzem azért, mert mindannyian tudjuk egy olyan utazásnak vagyunk a részesei, Mikel, Egoitz, Jorge és mi mindannyian, amelynek már csak a halálunkkal lesz vége. Mély és örök barátság, amit az Athletic keltett életre és mivel rojiblancók, mi több gorri-zurik vagyunk ez a kötelék életünk végig tart!

Kedvenc kirakatom

Szerdán fél 11-kor indult a busz Santanderbe, úgyhogy nem lustálkodtam. Miután Egoitz elindult felkeltem és elmosogattam az előző esti kuplerájt, majd rohantam az Hatariba reggelizni. Miközben megyek le a Begonából az Unamuno térre a lépcsőn történik az utolsó csodácska: meghallom valaki a „hay solo un Athletic y es el de Bilbao” fütyüli, megfordulok és Jorge üget lefelé. Megvártam és pár fokot még együtt tettünk meg, úgyhogy tőle búcsúztam el utoljára. Hatari, reggeli és séta a buszpályaudvarra…

A busz vagy 25 perces késéssel indult így egy kicsit paráztam a járatom miatt, elég szopó lett volna Santanderben ragadni. De végül csont nélkül odaértem. Ha nincs a késés varázslatos lett volna az út, hiszen balra a hegyek, jobbra a tenger, azonban engem nyomás alatt tartott a gép indulása. Santander-Barcelona-Budapest...

Az Unamuno térre vezető lépcső

Kell ide utószó, összegzés? Na jó csak magam miatt: életem eddigi legjobb túráján vagyok túl: barátaimtól kulcsot kaptam az ő lakásukhoz két kedvenc városomban. Voltam spanyol kupadöntőn és ismét Bilbaóban, ismét a San Mamesben. Kaptam/kaptunk egy csomó cuccot, ettem jókat és kevésbé jókat, valamint megtanultam tortillát sütni. Két dolgot sajnálok picit, hogy ezúttal nem fürödtem egyik tengerben sem, a másik, hogy nem volt nálam gördeszka…

Ennyi. Nagyon köszönök mindent, mindenkinek, aki miatt csodálatos lehetett ez az út. Mariann, Egoitz, Javi, Jorge, Mikel: nire bihotzetan zaudate guztiok!     

HAJRÁ UNAI! VELED VAGYUNK!!!

ps.: készül külön egy kupadöntős poszt is. Azt majd az athletic.club.hu-n keressétek!