m&m's

m&m horgászik, azaz Márton és Máté horgászik. Másodszor együtt, ezúttal két napot.

Miután szeptemberben gyerekpecát tartottunk - lásd előző bejegyzés - egyértelmű volt számomra, hogy a következő kiruccanásra viszem az öcsémet. Szárnypróbálgatás után a mélyvízbe került. Gergő nagyszerű terve szerint először a Csatira mentünk, hogy sügéreket, csukát és kishalakat fogjunk, és még aznap este át Csongrádra, ahol süllőzni terveztünk.

Fél hetes, sötétben indulás, hogy nyolckor már bevethessünk. És csak apám telefonjai: "na, horgásztok már?", "na fogtatok már halat", "na Márton élvezi?" szakítottak meg a csalétkek felkínálásában.
Gő és Galambér is elkezdték szórni a plasztikot, az igen alacsony és nagyon tiszta vízben.
A sügérek kérem azok jöttek szépen. Ennek igencsak örültünk, ugyanis ebédre ceviché-t terveztünk. (A ceviche dél-amerikai étel. A friss halfilére citruslét locsolnak, állni hagyják, ízesítik és befalják.) Egy óra magasságában nekiálltam kilenc szép sügi lefilézésének. Citrom és lime levet locsoltam rájuk, lilahagymát karikáztam és megsóztam. Sajna a koriander zöld és chili lemaradt. (A ceviche-ről bővebben itt és itt.)
Húsz percet álltak a haldarabok a löttyben, aztán nachosszal megettük. (Márton asszem másfél falatot gyűrt le. Kilenc és félévesen asszem én sem lelkesedtem volna a citromos nyers halért...)
Nagyon jó dolog a ceviche. Így is meggyőzött, hátha még legközelebb nyugodt, konyhai körülmények között tudom csinálni, rendesen felkészülve minden hozzávalóval!

Máté kifogta, Márton visszaengedte

A délután csendesebben telt - bár fenéken fogtam egy majdnem méretes csukát - Márton pedig események híján a folyami rákok űzésével foglalatoskodott. A Csatiban rengeteg rák van - itt a védelemnek semmi értelme látszólag - és szépen odagyűltek ahova a kishalaknak beetettünk. Márton vágott egy alkalmas pálcát magának, rákötöttünk egy damilt, pici ólmot és horgot a végére. Döglött csalihallal Márton remekül aprította a rákokat, de volt olyan is, hogy sikerült kiemelnie a kishalazó hálót, amiben két rák is tanyázott.
Volt ott minden. A rákok a Pista nevet kapták, a legnagyobb természetesen Orbán Pista volt, de Márton a parttól úgy fél méterre egész Pista-falvát, kolóniát látott annak minden nehézségével, például a migráns kishalakkal és a kényszer-betelepítési kvóta elleni népszavazással.
Mindeközben Gő és Balázs megfogták a másnapra való kishal adagot: jóképű vörösszárnyúak, mini-dévérek és sencik adták a csalihalak zömét.

Pisták a Pista utca 45-ben

Márton Csati-i sügérrel

Sötétedés körül indultunk át Csongrádra. Ott sem hagytuk alább a minőségi kaják elkészítését és bekebelezését. Tejszínes vargánya-őzláb levest készítettem, amit kivájt zsemléből kanalaztunk. Sajnos Márton erről lemaradt, mert ugyan nem kellett sokat várni a levesre, de ő az egész napos rákászás és sügerezés közben érthető módon teljesen kimerült.
Paradicsomos-fokhagymás - és jó parmezános - tésztával nyomtuk le a leves erdőízét és nyugovóra tértünk, hogy az átállított óra szerint kelhessünk jó korán.

Galambér pazar fotója a gombalevesről. Hmmm...

Így is lett, bár már fent volt a nap mire elindultunk. Szél van. Azanyád!
Kitelepültünk a tuti süllőző helyre, ahol akkor is lehet fogni, amikor máshol nem. Visszagondolva a történtekre baljós előjelként is vehettük volna azt, hogy a tuti helyen Márton fogta az első és mint kiderült egyetlen halat - saját maga harmadik sügerét.
Azt annyi. Átmentünk a kis erdőhöz. Hiába. A nap első és utolsó hala - vagyis az első és a második - között, mintegy nyolc óra telt el. Márton és én is elcsesztünk egy-egy kapást a kövezésen és a hétvége utolsó halát Gergő fogta, mit tesz isten, egy sügért.
Pont. Vége. A szél, a hideg, a kapástalanság olyannyira kedvemet vette, hogy előbb fejeztem be a horgászatot, mint a kistesóm. (Visszagondolva már szégyenlem magam, hogy ilyen példát mutattam neki...)

Márton tiszai sügérrel

Hogy azért minden jó, ha vége jó legyen, a háznál elképesztő türelemmel és precizitással megnyúztam Márton mindhárom sügérjét. Galambér meg is jegyezte, hogy milyen szépen dolgoztam.

A hazaúton bosszankodva elemeztük ki a helyzetet. Már a Csatin is minden halat búvóhely, akadó közeléből szedtük ki. Ami csukát láttunk mind a partközelben volt. A Tiszán megélt néhány kapás után egyből akadt minden horgunk. Vagyis a hideg betörés miatt a halak behúzódtak a fedezékükbe és nem igazán akartak kimozdulni onnan. Soha többé nem horgászunk ilyen időjárásban! Fölösleges.

A történet végére azt tett pontot, hogy Márton anyukája megsütötte a halakat. Nagyon ízlett nekik és Márton büszke volt, hogy az ő fogása tányérra került.

Következő felvonás november 20. Omszk. Márton jössz?

Tejszínes vargányaleves!!!

Bizony ám, három felkiáltójellel, kép nélkül. Igen ilyen idióta vagyok, még mindig nincs fényképezőm otthon.

Az úgy kezdődött, hogy egyszer voltunk Renjoe-val Lengyelországban. Azon belül is Krakkóban egyik nap betértünk a Miod Malina étterembe, ahol igényes környezetben elképesztően finom lengyel specialitásokat ettünk. (Ha Krakkó az úti cél, a Málna kihagyhatatlan!) Utolsó krakkói esténken annak ellenére kértem repetát a főfogásból, hogy már az azt megelőzővel jól laktam, annyira vágytam arra, hogy csak még egy ételt megkóstolhassak.
No a Miod Malinában ettem azt a tejszínes erdei gombaleves - cipóban, ami megihletett.

Az ihlet nem jött volna - 6000-ért nem veszek vargányát - ha Szabó Jancsi füzérkomlósi barátunk nem küld apámmal jó félkiló friss királyvargányát valamint néhány kalap őzlábat.
Az a helyzet, hogy az anyagból könnyű mondás nagyon is igaz. Semmi extrát nem csináltam, mint elolvastam pár receptet a neten, majd ezekre tulajdonképpen tojva a saját fejem és elgondolásom alapján megfőztem a hozzávalókat.

Kis hagymás nagyon apróra vágtam és cirka 5 deka vajon péppé főztem. Eztán ment a vargánya szára, jól felaprítva ez is, majd a vargánya és az őzláb fejek nem túl kicsire vágva.
Un ortodox módon nem levessel vagy alaplével engedtem föl, hanem vízzel, de kevéske vízzel. (Nem lesz húsleves íze, megmarad a karakteres gombaíz.)
Fűszer kevés só, fehérbors, petrezselyem és egy csipet durvára darált dió. Jó összeforraltam - de vigyáztam, hogy a gombadarabkák ne főljenek szét - majd egy deci Milli főzőtejszínnel sűrítettem be. (Próbáltam mást is, de a Milli elég sűrű a zsemléhez.)

És aztán következett a varázslat. Egy zsemle tetejét levágtam, belsejét kikapartam, de nem teljesen. Betettem a sütőbe öt percre, amíg meg nem szikkadt, majd belemertem a levest, tetejére egy kis petrezselymet szórtam.
Kérem a leves átjárja a zsemlét. Mire az ember kikanalazza átázik a zsemle belseje. Belül szaftos, kívül ropogós és minden átjár a tejszínes erdő-íz!

Mennyei csemege!