Van Padrón!

Most megint egy szövevényes poszt következik: mi, hogyan és miért vág egybe. Mint megszokhattátok ez is azon néhány téma egyike-másika körül forog, amikről írni szoktam. Ezúttal (is) kaja és Baszkföld.

Nagy kedvenc magyar újságban!

Hongos a la plancha - vargányák vaslapon

Akinek szegről-végről köszönhető ez a történet, az Gödör Éva kedves, idős törzsvásárlónk az Atlantiszban. Nemrég meglátta az asztalomon a magyar-baszk szótárt és egyből rá is kérdezett, mi a fenét keres ez itt. Mondom, használom, mert tanulom a nyelvet. Kérdezte az okot, meséltem neki az Athleticról, baszk barátainkról, élményeinkről, gasztronómiáról.
No, a kedves hölgy nemsokára az utcán megállított és kérdezte láttam-e a Magyar Konyha aktuális számát, mert abban a tapasokról/pintxókról és baszk fogásokról is írnak. Sőt el is hozta nekem a lapszámot.
Tegnap volt rá időm, hogy felüssem a magazint, látom benne a tapas világnapja június 15!
Hát akkor enni kell!
És már írtam is Rozsinak meg Novákmarcinak, akikkel az Eliott Erwitt kiállítást szándékoztunk megnézni - mivel a megnyitó napján ingyenes volt - hogy a fotók után nézzük meg valamelyik tapas bárt.
Aztán továbblapoztam a cikket és látom az egyik képillusztráció a Bar Ganbarra nevű donostiai (San Sebastiáni) helyen készült. Paff! Ez volt ez egyik kedvenc bárunk Renjoe-val, amikor kilenc éve Baszkföldön jártunk. Frenetikusan és egyszerűen készítették a vargányát, máig a fülemben cseng, ahogy a főúr bekiált a konyhába:
"Mario, hongos a la plancha uno!"

Ahogy mi láttuk 2008-ban

Mundu txikia bat - Kicsi a világ

Ilyen kicsi a világ. Váczi Mariann sokszor mondta már, hogy igen, a baszk világ tényleg ilyen kicsi, de én mindig megdöbbenek ezen. Aztán ahogy kijöttünk a kiállításról mondom a két fényképésznek, hogy na gyerekek, akkor együnk egy tapast, ha már világnapja van. De hol tegyük? Bontxo, Falk Miksa? Pata Negra, Kálvin? Padrón, Horánszky? Hát legyen az utóbbi, a kicsi, meghitt hely: átvágunk a bulinegyeden a palotanegyedbe. A Korrika után is ott kötöttünk ki. A Padrónban az a jó, hogy a személyzetnek sikerül egy talpalatnyi Ibériát Budapestre varázsolni: például, ahogy helyet foglaltunk elkérték és eltették hátizsákjainkat, hogy kényelmesebb legyen. Nekünk. Ilyen közvetlenséget, ami legalábbis a bilbaói bárok jellemzője, én Magyarországon még nem tapasztaltam!
Mivel hármunk közül az ibériai konyhában leginkább én vagyok otthon a srácok rám hagyták a választást: első kanyarban a bár névadóját padrón paprikát kértünk valamint sült apróhalat és cevichét. Huhh. Az első kettőt ettem már a Korrika alkalmával, de cevichét itt még nem ettem, és étteremben sem és tengeri halból sem. (Kétszer csináltunk horgászat alatt, egyszer a csatin sügérből aztán meg Svédországban barna pisztrángból.)
Így érthető, hogy míg Rozsinak és Marcinak újdonság volt a kishal és a paprika, nekem a tengeri ceviche, amiben volt valami gyümölcs is (barack talán?). Mindenesetre elosztottuk mindhárom csemegét igazságosan. A kedves felszolgáló kisasszony kérdésére (aki emlékezett rá, hogy voltam már ott - Joder!?#%+"), hogy jól laktunk-e, csak mosolyogtunk és mutattuk az étlapot, hogy ezt azért mind be tudnánk falni egy ültő helyünkben.
És rendeltünk még egy kombót: chorizo, tintahalkarikák és gambas al pil-pil. A harmadik, a csípős garnéla bilbaói egységek étlapján is szerepel és mennyei a szaftja (is) kenyérrel kitunkolva.
Ezek után alap, hogy a kasztíliaiul kértem a számlát: "La cuenta por favor!". Visszakaptuk a táskákat - titokban abban reménykedtünk, hogy mindegyikbe csempésztek valami jóféle sonkát, majd halas, fokhagymás, csípős ízekkel a szánkban távoztunk az Astoria felé...

Esparragos y vainas - spárgák és hüvelyek

Ami nagyon bejön még a Padrónban, az hogy van szezonális étlap az általános mellett. Vagyis éppen szezonban lévő alapanyagokból is készítenek kajákat - érdemes a folyamatosan nézni a facebookjukat, hiszen ritka csemegék is felbukkannak. Meg szívesen javasolnék is nekik: például a serranóba tekert spárgát, amit az idei spárgaszezonban többször is megcsináltam és amivel Zolibá tapas-versenyt nyert a Cervantes nyelvtanfolyamán. Vagy a serranós cukorborsót, amiért borsót termesztek a kertben már harmadik éve.

A mennyei dárdák

Asszem tavaly ettem először spárgát, amikor Gővel kettesben lementünk Csongrádra és Gő a marhasteak mellé lobogó vízben blansírozta köretként . Az annyira nem ízlett, viszont idén elém került a sonkába tekert spárga recepjte. Szinte hetente csináltam, amint elérhető árba került a zöldség. (A petrezselymes újkrumpli nagyon illik hozzá, kitörölgetni a szaftját is! És hidegen még finomabb, mint melegen!)
Na és az elmaradhatatlan cukorborsó. Idén, a jó támasztéknak köszönhetően rekordot döntöttem cukorborsóilag. Kétszer egy kilót arattam, az egyik kilót Csongrádon zabbantottuk meg, a megszokott sonkás-fokhagymás szaftban, a másikat itthon, szintén a baszkföldi recepttel.
De a héten is szedtem még egy keveset, amiből leves lett.

Egy kiló cb.

Bilbaóból az EB-re

Az meg hogy, mi? Az alapötlet Egoitz barátunké, aki még Augsburgban megnyilatkozott az ügyben, amikor arról beszéltünk baszk barátainkkal, hogy hol találkozunk legközelebb.

Lesz "liptáking" Bordeaux-ban is!

Az "Ész" találta ki, még ott a pályaudvaron, hogyha Bilbaóhoz közel sorsolják a magyar csapatot - Bordeaux, Toulouse - akkor mi menjünk Bilbaóba és onnan együtt a meccshelyszínre.
Pinnyey Ricsi barátom és állandó sportútitársam szeme is felcsillant a terv hallatán, és amikor decemberben megtudtuk, hogy az osztrákokkal Bordeaux-ban játszunk június 14-én, egyből regisztráltunk a jegyekre szóló sorsolásra az UEFA honlapján.
Egyeztettünk a baszkokkal is, és mivel ők még nem tudták lesz-e szabadságuk aznap, Ricsivel így döntöttünk. Én regisztráltam 4 darab 25 eurós jegyre. Nyilván akkor a legkerekebb minden, ha ezt kisorsolják nekünk és Mikel és Egoitz is tud jönni.
Ricsi regisztrált 2 db 105 eurós jegyre, ha esetleg a baszkok nem tudnak jönni, mi azért átmegyünk - azzal a kitétellel, ha nem nyerünk ebben a kategóriában, akkor elfogadunk drágább, 145 eurós jegyet is. (Végül is basztmeg, még sosem voltunk világversenyen a válogatottért és hiába pumpálták fel az EB mezőnyét, a magyar foci állapotát nézve, lehet, hogy egy ideig várni kell még a következő kijutásra.)

A regisztráció után pedig, csak, hogy biztosak legyünk a dolgunkban, vettünk is egy-egy repjegyet Düsseldorfon keresztül Bilbaóba. Szóval könyvhét utolsó napján elindulunk Bilbaóba. Másnap így-úgy-amúgy, valahogy Bordeaux-ba. Aznap este vissza, majd pénteken haza.
Ha meg nem nyerünk - ez szinte lehetetlen - akkor a Zazpi Kaleak - Bilbao óvárosa - egy kocsmájában nézzük az osztrák-magyart.

Kérlek szorítsatok, hogy megnyerjük a 25 eurós jegyeket és akkor a különbözetből csak szuveníreket vásárolok majd, nektek!

ui. 1.: már előkerestem a régi meccsrejárós zászlót, ami oly sokszor ázott el - leginkább a könnyeinktől - meg a válogatott mezemet is, amit a barátaimtól kaptam harmincadik szülinapomra...    

ui. 2.: most vettem csak észre, hogy Ricsi mennyi posztban szerepel. Kijárt már neki egy külön címke. Ricsi, voltál már címke valahol?

Szuperkupa döntő és ünneplés

Hétfő este szuperkupát nyert az Athletic. Harmincegy éve várnak trófeára a csapat szurkolói és játékosai. Még mindig nehéz elhinni, olyan szokatlan a helyzet. Talán azzal, hogy leírom a történteket, könnyebb lesz feldolgozni. Íme, pár sor és kép a közös meccsnézésről és pár ízelítő az ünneplésből.

Múlt péntek este valahogy úgy ültem a net elé – nincs Digim, ezért – hogy alig vártam a meccset, arra számítva, hátha az európai szuperkupa döntő hosszabbításos meccse után, nem lesz kedve-ereje focizni a Barcának és egy sokgólos meccsen megverjük őket, mondjuk 5-2-re. És a Barcának valóban nem túl sok kedve látszott játszani. Pláne, miután San José majd a félpályáról bevágta Ter Stegen kifejelt labdáját. Itt az összefoglaló elején látható. Érdemes megnézni, sőt meghallgatni; nagyon kész, ahogy a két riporter meg a szakértő egyszerre üvöltenek teljesen artikulálatlanul.

 A második félidőben aztán Aduriz még három góllal piszkálta a Barcát. Már a meccs alatt is emailek és üzenetek hada érkezett hozzám és távozott tőlem, hát még utána. Mariann például, aki épp Zambiába utazott azt hitte szívatom. Nem is tudtam elaludni egészen sokáig. Ez olyan eredmény, amihez nagyon rossz játék kell, hogy eblukjuk a kupát, hiába fogadkozott Luis Enrique.

Egyértelmű volt hát, együtt kell, nézzük a meccset, ahányan csak tudjuk. Amikor hétfő délelőtt felhívtam törzshelyünket, a Zöld Gyémántot, a kedves hölgy majdnem hogy lebaszott, hogy hol a fenében voltunk pénteken, hogy ilyen meccset kihagyni, és a többi. Semmi gáz, mondtam, majd ma bepótoljuk a hangulatot!

Naná, hogy bepótoltuk, Javi Sagrado és kuzinja társaságában! Zita, Tamás, Javi, Laci a kuzin és én voltunk a szurkolótábor. Zitával a kezdő sípszótól az első félidő végéig 5 percenként számoltuk vissza a hátralévő időt. Onnantól már nem néztünk az órára Piqué kiállításáig. Mert attól a pillanattól a katalánoknak csodára volt szükségük. De a csoda velünk történt, amikor Aduriz két meccs alatt negyedszer mattolta a teljesen szétesett Barcelonát. Megőrültünk. Érkeztek az újabb sörök, pálinkák. Elvesztettük a kontrollt. Üvöltöttük az Athletic-indulót, a szurkolói rigmusokat és nem tudom hogy értem haza… Anyám másnap azt mondta nagyon kiabáltam az éjjel.

Txapeldunak! Oléoléolé!!!

A másnap nagyon másnap volt, de kedves kollégáimnak köszönhetően az egész napot nyugiban tölthettem a kasszán kívül, így szinte teljesen végignéztem a bilbaói ünneplést. Begona katedrálisban (Begona Szűz Máriát jelent baszkul, ő a város védőszentje)kezdtek, aztán jött a polgármesteri hivatal erélye, majd nyitott emeletes buszon a Lopez de Harón a bizkaiai kormányzóság épületéig.

Könnyekig meghatott, ahogy Gurpegui és Valverde elvitték és megmutatták a Begona szobornak a kupát. (A csapat a kupadöntőkre, nagy meccsekre való indulás előtt mindig elmegy a templomba a Szűz segítségét kérni. És most, hogy nyertek valamit, azt egyből megmutatták a segítőnek.) Fülig ért a szám, ahogy Muniain vezényelte a több tízezer embert az önkormányzat erkélyéről. Majd következett a diadalmenet a bizkaiai tanácsig. Hihetetlen volt ez az egész A-Z-ig.

Szuperbajnok az Athletic!

Az örök illúzió és egyéb történések –Barcelona, Bilbao, Budapest

Bébébé. A következő néhány tucat-ezer karakter a május 29-től június 4-ig tartó időszakot öleli fel. Mert elutaztam a spanyol kupadöntőre, majd Barcelonából Bilbaóba.

A jegyem. Mil esker, Mikel!

A történet március elején kezdődött, azutáni nap, hogy az Athletic idegenben 1998 óta először megverte az Espanyolt és ezzel a győzelemmel bejutott a Copa del Rey 2015-ös döntőjébe. Irgalmatlan levelezésbe kezdem Mariannal és Egoitzcal, akik szinte az első levélváltás után felajánlották, hogyha megyek (megyünk) lehet náluk aludni. Ez nyilván sokat nyomott a latba, úgyhogy miután kiderült, hogy Mariann megérzése (amire ő maga is csak 1% esélyt adott) bejött és Barcelonában lesz a finálé, március 27-én vettem egy repjegyet Barcelonába oda s vissza. 

A meccsig hátralévő időben megpróbáltam mindenkit összeszervezni, akinek esélye volt ott lenni Barcelonában. Írtam Javinak és Enekónak is, hogy megyek, találkozzunk, legalább egy sörre. Két hónap ripsz-ropsz elrepült és én május 29-én délután elindultam a reptérre. Miután becsekkoltam azon agyaltam, hány Barca-drukkerrel utazom majd együtt, de egyáltalán nem döbbentem meg, amikor piros-fehér mezes arcokba botlottam. Asier volt az első, akivel tavaly a Napoli BL-meccsnézés alkalmával találkoztunk először teljesen véletlen módon. (Aztán Asi ott volt amikor Egoitzék jöttek Budapestre és együtt néztük a Getafe ellenit.) Aztán jöttek Asier munkatársai, majd még pár random Athletic-mezes forma. Hogy még kisebb legyen a világ: ahogy fellépek a fedélzetre, az első üléssor első embere szólít meg, Roberto, akivel együtt baszkra jártunk tavasszal. Ő is Barcelonába, jegye ugyan nincs a döntőre, de kíváncsi az atmoszférára.

Hát ez kész.   

Következő sokk: Asier munkatársa Unai ismeri a gép kapitányát, ő is baszk. Sőt a stewardessek főnöke is rövid hajú, baszk matróna. A többiek szépen bealudtak, én meg folyamatosan az órámat néztem, mert másfélórás késésben voltunk. A landolást meg az tette felejthetetlenné, hogy elköszönéskor a kemény stewardess utolsó mondatában felhívta a figyelmet a másnapi fontos mérkőzésre, utolsó mondata mi más lehetett volna: Aupa Athletic!

Két perc múlva a gépből nem kiléptem, hanem kirohantam, mert az utolsó busz a Pratról fél egykor indul a városba. (Ennek következtében a gépen felejtettem a dzsekimet.) Egyből hívtam Mariannt, aki elmondta, hogy ha még most bemegyek az Athletic szurkolói zónába találkozni a baszkokkal, akkor három előtt tuti nem érek hozzá. Így küldtem egy üzenetet a főnöknek, hogy holnap. Amúgy fantasztikus volt a város, ahol tizenkét éve jártam utoljára. Épp vége volt az AC/DC koncertnek (baszki, ha azt is elcsíptem volna…) így a metróban csupa piros-fehér mezes és AC/DC trikós, ördögszarvas ember utazott. Ez akkor itt a mennyország?!

Mindenféle vargabetű nélkül odataláltam Mariann metrómegállójához. Feljövök és olyan gördeszkás spot fogad, hogy szinte összezsugorodtam, amiért nem vittem deszkát. (Nem vihettem, hiszen a Ryanair-járatokra 50 euró pluszpénzt kell fizetni, ha feladok valamit.) De nem volt időm nagyon keseregni, hisz a másik oldalon ott állt a magyarországi szurkolói csoport „managere” Váczi Mariann. Akit egy éve láttam utoljára Budapesten, amikor a Sevillát legázoltuk a BL-ért. Mariann pici lakást bérel Barleona délkeleti részén. Szinte jegesre hűtött patxarannal (kökénylikőr) fogadott, amit el is kortyolgattunk egy óra alatt, miközben nem fogytunk ki a sztorikból. Aztán elájulás: én a nappaliban a szófán. (Igen, most biztosan sokan felteszitek a kérdést, mint ahogy páran rá is kérdeztetek, volt-e valami izé?! Nem, nem volt semmi izé. Tudjátok nekem sokkal többet ér Mariann barátsága, minthogy elrontsam egy bepróbálkozással.)

Szóval sofa-surfer lettem pár napra, az Ibériai-félszigeten, sőt kulcsot is kaptam a kéglihez! Délelőtt gyors zuhany után laza reggeli a sarkon lévő pékség-kávézóban: vaslapon megkapatott croissant vajjal, lekvárral, tea és narancslé. (Kaja után elváltunk; Mariannak, a Barca-zóna, majd az Athletic-zóna volt aznapra a terepmunka). Pont ennyi kellett, hogy kihúzzam ebédig: fél kettőkor volt találkozóm Javi Sagradóval, magyar feleségével, Andreával és egyéves fiúkkal, Danival. Javit az egyik legjobb módon ismertük meg, hiszen ő az Athletic Pena facebookján keresztül talált meg minket másfél éve, és amikor Magyarországon jár a Sagrado-család, mindig kerítünk alkalmat közös meccsnézésre. Képzelhetitek mennyire jólesett, amikor meghívtak magukhoz ebédre! A Sants megállónál lévő játszótéren találkoztunk, közel laknak oda, egy lakást bérelnek egy ház negyedik emeletén. Ahogy Javi mutatta: innen láthatod a tipikus Barcelonát! Lapos tetők, napelemekkel, toronyház, antennák, tetőkertek.

Javi Sagradóval

Jóféle magyar pálinkával indítottunk. Az előétel lecsószerű dolog volt, a miénkhez képest sokkal selymesebb ízzel. Más a paprika, a paradicsom, de még a hagyma is. Nem olyan tolakodó és erőszakos, mint a miénk. Főétel egyszerű, fokhagymával sok olívaolajon sült marhaszeletek kiadós salátával. Semmi köret, mint itthon, a mennyei húslét friss bagettel tunkoltuk fel. Közben Dani elkezdett nyűgösködni, úgyhogy a marhát Javival kezdtem, majd Andival fejeztem be. Így legalább két nézőpontból halhattam a Katalóniában élő baszk-magyar család (ideális családmodell, pláne, hogy Dani játszhat az Athleticben!) boldogulását, mindennapjait, bajait és örömeit.  A desszert sárgadinnye: újság hasamba, betegség pokolba!

Szieszta helyett Javival elindultunk a zónába. Már odafelé is elképesztő volta a hangulat, ahogy közeledtünk egyre sűrűbb lett az Athletic-szurkolók tömege. A Plaza de Espanyán aztán leesett az állam. Mint utóbb kiderült cirka 70.000 baszk tombolt a tér fölött felállított szurkolói zónában!

Athletic hiria első blikkre

Én naiv azt gondoltam, majd felhívogatok mindenkit, azt egy perc alatt találkozok akivel akarok. Hát nagy ló**szt! Itt koncert, ott DJ, itt ezt üvöltik, ott azt. Telefonálás teljesen esélytelen. Marad az SMS, mivel okos telefonom nincs. Höhö. Egy-másfél óra volt, mire összeszedtünk mindenkit. Először Mariannt és két Espanyolos haverját, aztán baszkjaink vezérét Egoitzot, majd Andreát, aki Danival érkezett. Kisvártatva ott állt egy banda, Javiék, Mariannék és Egoitzék vagy hatan. 

A bandám.

És én szerveztem össze őket! És mindez az Athleticnek köszönhető! 

Piros füst a zónában

Mekkora csoda, hogy én, Barcelonában összehozok egy ilyen és ekkora brigádot! (Most már lelkifurdalásom van amiért Enekónak nem szóltam. Mentségemre: így is elég nagy meló volt a találkozó.) Erősen délután volt már, úgyhogy elindultunk a stadionhoz. Javiék hazafelé, Mariannék másfelé, én mentem a baszkjainkkal, mivel Mikelnél volt a jegyem, megy amúgy is. Csak Mikel papájával nem találkoztam még, de a többieket ismertem: Jon, Unai, Iker, Jorge, Mikel, Egoitz és közben rengeteg arc, akiket a baszkok innen-onnan ismertek. Mintegy három órás felvonulás volt ez, elfoglaltuk a teljes útvonalat a Camp Nouig. Nem csak könnyű sétáról volt szó, mivel Mikel papájának tempójában mentünk, de az út végén ott állt a gigantikus Camp Nou.

Egoitzék a kapu mögé mentek, Mikellel leadtuk egy stewardnak a fatert és megkerestük a helyünket. Majd kikötöztük a zászlókat. Neki kettő van, nekem meg Ricsi odaadta a Hungarian Fan Club zászlót, hogy mindenképp tegyem ki. Így is lett, de milyen felhajtással! Mikor végeztünk, Mikel telefonja egyfolytában pittyegett. Mint kiderült azért, mert tévében a közvetítés előtti állóképen pont mi voltunk láthatók, ahogy közöttük a zászlókat. Vágás nélkül vagy 3-5 percig. Szóval ország-világ láthatta a magyar zászlót! Aztán felültünk a helyünkre és elhűlve néztük az elképesztő szurkolást. Te atyaisten, több az Athletic-szurkoló, mint a katalán! Életemben nem hallottam olyan füttyorkánt, mint a spanyol himnusz alatt, miközben az kapu mögött hatalmas tifót húztak ki és a bal fölső szektor ikurinába borult.

Aztán elkezdődött a meccs. Mikel egészen elégedett volta az első húsz percben, mondta is, legutóbb 20 perc alatt hármat kaptunk, de vidámságunkat kisvártatva lelohasztotta az űrlény, azaz Messi. A lehendakari, már akkor elkezdett térdével böködni, amikor a korszakos zseni elindult. Lerázott öt embert, Rico és Balenziaga még csak visszahúzni, felrúgni sem tudta, azt bevarrta. Alig kellett még negyed óra és Mikel megint bökdös; ezúttal Neymar. Basszus. A félidőben elmentem piáért, Mikel inkább egy hot dogot kért ital helyett. És utána egész jól játszottunk, a 74. percig, amikor hátul elaludt mindenki, védők és kapus egymásra vártak, így Messi megint eredményes lehetett. A teljes összeomlástól Inaki pazar feje mentett meg minket. (És ez a lényeg! Két nap múlva a Dolaretxében Jon nagyobbik fia csak azzal volt elfoglalva, hogy Inaki gólt lőtt. Nagyon örült ennek a részsikernek!) és nagyon üvöltöttünk amikor Neymar patkánykodott. Ez a faszi egyáltalán nem illik a Barcelonába! Ez egy kis egyénieskedő görény. Nem szoktam senkinek se rosszat kívánni, csak akit nagyon utálok, de Bustinza igazán "legoikoetxeázhatta" volna.  Szóval Athletic-Barca 1:1, Athletic-Messi 0:2. Ennyi. Egy Messivel jobbak voltak. Nekünk maradt az örök illúzió!

Lefújás után az Athletic-tábor úgy éltette a csapatot, mintha nyertünk volna. Kétszer is visszatapsoltuk őket, és mindvégig olyan hangosak voltunk, hogy elnyomtuk a Barcások ünneplését. Óriási élmény volt, futballünnep. (Kicsit arra emlékeztetett, amikor az írek az EB-n 0:4-nél elkezdték énekelni a Fields of Athenry-t, amiről itt írtam korábban: itt).

A kijövetelnél hatalmas káosz volt, néhány kivezető kaput nem nyitottak meg, így Mikel fájós lábú papájával vagy negyedórát álltunk egy helyben a stadion aljában. Sok nézőnek annyira elege lett a felesleges várakozásból, hogy átmászott a kerítésen. Tekintettel az öregre mi megvártuk a kapunyitást. Összeszedtük a többieket, bandukoltunk néhány száz métert, majd leültünk egy kerítésre, bosszankodtunk, szomorkodtunk vagy egy órán át. Aztán irány a szállás. Ők balra, én jobbra, másnapi találkozó 12 óra Sagrada Família. Egyedül mentem vissza a Sants állomáshoz azon az úton, amin jöttünk és mivel egész éjjel járt a metró, gond nélkül hazajutottam nagyjából fél 3-ra. Mariann másnap korán indult embertornyot építeni, mire odaértem már aludt, úgyhogy az utcán pisiltem és fogmosás helyett rágóztam, hogy ne ébresszem fel mindenféle csobogással. 

A fél 8-as kelés így nem éppen volt kényelmes, de a zuhany rendbe rakott. Búcsú Marianntól, majd irány Gaudí temploma, aztán meg fel a Güell-parkba. Azért változnak a dolgok itt is. Például a parkban nem lehet csak úgy sétálgatni, mivel a kert állagának megóvása érdekében bizonyos részeken, mint a nagy oszlopsor feletti kilátó, csak 400 fő tartózkodhat egyszerre. Sajna annyi időm nem volt, hogy kivárjam a 20 perces turnusokat. Visszasétáltam hát, vettem képeslapokat, reggelit, Zolinak egy kupadöntős sálat a két klub színeivel, aztán már ott is voltak értem a baszkok. Két autóval, egyikben Iker, Unai és Jorge, a másikban Egoitz, Mikel, Mikel apja és én. 600 kilométeres útnak vágtunk neki azzal a reménnyel, ha elég jó időt futunk, elérjük a Bilbao Athletic rájátszás meccsét a San Mamesban. 

A Sagrada Familia "csúcsvirága". Gaudi, Gaudi...

Utazás Katalónián, Aragónián, Navarrán át Baszkföldre. Imádok autóban utazni. Még ha Navarráig egészen kopár, sivatagos vidéket láttunk is. Igazán érdekes volt, hogy egy tankolás nagyjából 40 percig tartott, mivel a kutak egyáltalán nem voltak felkészülve arra, hogy a hetvenezer baszk mintegy fele autóval megy haza. Másik jó hosszú megállónk Fraga volt, egy porfészek valahol Aragóniában. Enni kell útközben is, főleg a feneketlen gyomrú baszkoknak, így betértünk a Bar Galíciába. (Hogy miért hívnak az aragóniai semmi közepén egy bárt Galíciának, a franc se tudja. Mindenesetre a cégér piros-fehér-zöld és ez nekem is és a baszkoknak is tetszett. Az már kevésbé, hogy normális kaja egyáltalán nem volt, csak szendvics. Az is készült vagy 40 percig, pedig olyan bonyolultakat kértünk, mint baconos, sonkás, vagy tortillás. Ezalatt gondolatban ízekre szedtem a helyet. A Torrente-filmekbe, úgy ahogy van be lehetne tenni. Sok szemtelen légy, koszos székek, ragadós asztal, nagy befőttesüveg félig olívabogyóval. Látszott, hogy itt a ’70-es években volt tatarozás utoljára. Öreg urak vasalt ingben az asztalok körül, kártyáznak, mindenféle fogyasztás nélkül. Jön a szendvics. A helyhez méltó. Kettévágott fél bagettben két szelet grillezett bacon, héjastul. Hát köszi. Szétröhögtük magunkat a helyen, de én kicsit nyugtalanul nézegettem az órámat; elérjük-e a meccset?

Jelentem, amikor az izgalmak kezdődtek már a stadionban voltunk! Előtte hazavittük Mikel papáját, valamint az elnök úr kezembe nyomta a cirka 3 kilónyi cuccot, amit a magyar bandának szánt. Most már csak Egoitz autóját kellett letenni, illetve felmarkolni az idősebb Ayerdi socio-kártyáját, hogy be tudjak menni a stadionba. Húú de jó volt megint a San Mamésban. Most is új arcát láttam, hiszen csak az alsó karéjon ültek nézők úgy tízezren, illetve fent a magasban, a vendégszektorban az ellenfél, a Villanovese drukkerei. Alighogy beléptünk a stadionba elindult a show. (Mindemellett Jorge azonnal cigi tekerésbe kezdett és bár körülöttünk, gyerekek, mozgássérültek, öregek voltak, senkit sem zavart a viccescigi szaga.)  Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a Villanovese 0:0-val továbbment volna. Annyira szerettek volna a következő fordulóba jutni, hogy még szegény kapusuk lába is görcsöt kapott. Nem is egyszer! Brutálisan játszottak, így pont az első piros lapra értünk be. Hiába nyomott a „katxorros” a továbbjutást jelentő gólig – a kicsi Iturraspe bravúros, zlatanos sarkazásáig – a 85. percig kellett vájunk. A másodikat már kettős emberelőnyben rúgta Santamaria. Széles jókedv kerekedett a San Mamésban, illetve mutogatás az ellenfél szurkolóinak, akik mint később kiderült többször is Spanyolországot éltették a meccs alatt. Ez Bilbaóban nem szép dolog…

Ó San Mames!

Bőven elmúlt már tíz mire kijöttünk a Katedrálisból, úgyhogy harapnivaló után néztünk. Hazafelé összefutottunk a srácok jó barátjával, Javierrel, aki egyáltalán nem lelkesedett a kupadöntő után csapatéltetésért, mit mondta a vesztes csapatot minek ünnepelni. Igazából teljesen ki volt ettől, mint Roy Keane, ha már emlegettem az íreket meg az EB-t. Mivel Egoitz másnap 7-kor kelt nem tudtunk sokat mulatni Javier dohogásán, hanem hazafelé vettük az irányt. Otthon jött el az utazás második igen fényes pontja, amikor Egoitz kulcsot adott a lakáshoz: My house is your house! szöveggel. Elképesztő! Úgy aludtam, mint akit agyonvertek. Csak arra ébredtem meg, amikor a házigazda reggel becsukja a biztonsági zárat, de simán visszaaludtam, úgy fél 11-ig. (Egoitz meg is jegyezte este: reggel benézett a „szobámba” és azt gondolta „Fucking Máté is sleeping.”) Haha!

Máté pokla a mennyországban. Haha!

Másnap délután 3-ig tartó bolyongás jutott részemül. Ahogy mondani szoktam: being lost in Bilbao. Persze nekem az már nem olyan könnyű, mégha egy-egy sarkot el is tévesztek, elveszni már nem tudok, ez volt a negyedik alkalmam ott. A késői reggelit nyilván az Hatari bárban ejtettem meg a reggelit, a bárban, ami fölött tavaly Ricsivel laktunk és ahol früstököltünk minden reggel. Esküszöm a báros felismert, vagy ismerős lehettem neki. Utána pedig négyórás csámborgás: Casco Viejo, Guggenheim, San Mames és a többi. A városnézés legszomorúbb pontja az volt, amikor a San Mames alatt a folyóparton egy felzászlózott bárkára bukkantam. Összeszorult a szívem, ha nyertünk volna most mi lenne itt, a folyón, az Arenal sétányon és a polgármesteri hivatal előtt... 

Megint üres maradt a folyó egy döntő után...

Néhány sörrel és Jorgétől kapott cigivel, no meg sok gyaloglással jól lefárasztottam magam, úgyhogy mire az Unamuno térre értem, éhes is voltam és leülni is jól estet. Amire most figyeltem meg először, főként a 0,33 kannáknak köszönhetően: remek Bilbao nyilvános wc hálózata. A négy és fél óra alatt megivott sörök és a kiadós reggeli miatt többször is teszteltem őket és mindösszesen egyszer kellett bokorba végeznem a dolgomat. Ilyen tapasztalatokkal vártam a kerekfejű, kopasz baszkokat.

Úgy bizony!

Előbb Mikel érkezett, majd senor Botin öltönyben. Jól állt neki bár azért vicces volt „munkaruhában” látni „az agyat”. A Zazpikaleak tabernáinak egyikébe ültünk be, ahol még mindig volt napi menü. Ezek a menük nekem elég nagyok, főleg az elmaradhatatlan bagettel. Mindenképp halat akartam enni, de tipikusan a sült vörös tonhal elfogyott akkorra. Szóval hal kellet volna, de az idiazabal sajtból készült mártás jobban érdekelt, ezért marhasültet kértem. Jó volt, de nem annyira mint tavaly a fekete rizzsel és a kalmárral. Kaja után vissza az Ayerdi-hotelbe, ahol Kabrának megmutattam három napra kapott szobámat, ő el is szundított a szófán. Aztán átmentünk Jonhoz a Dolaretxébe meghallgatni, hogy ők hogyan utaztak, utána pedig a belvárosban mászkáltunk bárról-bárra.

Sonka-automata Claudio boltjánál

Olyan bárokba mentünk, ahol a srácok fiatalkorukban jártak. (Mint amikor mi vittük őket a Marximba, például.) Volt olyan hely, amire első blikkre azt mondtam: ez tuti melegbár. De nem volt az, csak a hátsó részen le lehet terülni, azonban a túlságosan „elterülő párokat” táblán kérik meg, hogy mégse terüljenek el annyira. Ezzel véget is ért a nap. Keddre megint délután 3-ra beszéltük meg a találkozót, de nekem volt pár feladatom: beszállókártya kinyomtatása, pena-könyv vásárlás, buszjegy vételezés szerdára Santanderbe.

Kedd reggeli megint az Hatariban burkoltam, és baszki ha hiszitek, ha nem délután amikor a találkozó előtt megint az óvárosban csatangoltam, összetalálkoztam az Hatari báros formával, aki rám köszönt. 

Ember, egy idegen rám köszön Bilbaóban!

Jegynyomtatás pipa, majd fel az Innova marketing és kommunikációs iroda székhelyére. Ők adták ki a Nuestras Penas című könyvet, amiben a mi kis csoportunk is szerepel. (Poszt a kötetről, benne az írásommal: itt) Ami itt fogadott?! Annak ellenére, hogy pénteken a japán pena főnöke járt náluk engem is úgy fogadtak, mint valami csudabogarat. Kérdezgettek, fényképeztek az irodában, az erkélyen. Rám adtak egy pólót, beszéltettek, csináltak fotót az én gépemmel. Fejedelmi fogadtatásban részesültem! Frankón nehéz volt eljönni onnan, de nekem mennem kellett a buszjegyért!

Kirakatok piros-fehérben!

A jegyért, amit tökre spanyolul vettem meg egyetlen angol szó nélkül, jó fél órát álltam sorba. Úgyhogy jó, hogy egy nappal az út előtt kijöttem érte. Utána visszafele a városba leültem a pávás parkba (rendes, megjegyezhetetlen nevén: Parque Dona Calide de Iturrizar), hogy átlapozzam a könyvet. Hát, nagyon jó érzés volt. Először is, mert tulajdonképpen őrangyalunkkal, Mariannal kezdődik, másrészt mert a 308-309. oldal rólunk szól, írással, fotókkal. Így el is telt a délelőtt. Megnéztem az előző nap fellelt Piratak Athletic shopba is – ők az egyik népes Athletic-szurkolócsoport – de bánatomra semmi nekem való nem volt: sálat, pólót és matricát szerettem volna. A kupadöntő miatt minden ilyen elfogyott.

A könyvvel, Bilbao háztetőivel és a hegyekkel

Megint Unamuno tér, megint 3 óra, megint két kopasz baszk. Ebéd után végrehajtottuk az utolsó feladatot, feladtuk postán a 3 kilónyi cuccot, amit Mikel szedett össze a hazai Iberhooloknak. 40 euró. Köszi Mikel, igazán nem értettem, amikor azt kérdezted, hol vannak a szuvenírek. Ott a 40 eurós dobozban. Haha! Az Unamuno mellett egy bárban vártuk meg Jorgét, és Iker is befutott, majd elindultunk bevásárolni, ahogy Mikel mondta a „Máté agurra” vacsorához, azaz a Mátébúcsúztatóhoz. (Apropó Iker. Kis képeslap, de nekem fontos, hogy amikor Iker és Jorge bementek kérni még egy kört, Iker hozta a sört nekem és ő tette elém. Erre az ő vendége voltam!)

Előző este kérdeztem Egoitztól, hogy Jon tud-e tortillát sütni, és hogy szerinte megnézhetem-e ahogy csinálja. Mire mondta, hogy azt ő is tud, úgyhogy kedd este sütünk egyet. Nos, ahhoz vásároltunk be. A „supermerkatua”-ban ért a következő jóféle sokk: Barkatu! – mondta nekem egy hölgy.

Ember, baszkul szóltak hozzám! Igaz csak egy szót, de mégiscsak baszkul szóltak hozzám! És én felismertem a nyelvet!

Lelkendeztem annak ellenére, hogy már csak egy éjszakám volt a Hotel Ayerdiben. De az milyen jól kezdődött! Sütöttünk egy jó tortillát, megtudtam, hogy a krumplit nem párolni kell kevés olajon, hanem sok olajban megfőzni. Ego paprikát és édes hagymát adott még hozzá. A tortillát Claudio-féle sonka egészítette ki. Sok-sok bagettel ettük és én sok sört, a csak Baszkföldön kapható Kelert ittam hozzá. Közben befutott egy haverjuk Trucho, aki tanul baszkul így hallhattam még egyszer nem anyanyelvi, hanem tanult baszk beszédet. Az túlzás, hogy értettem, de elkaptam belőle ismerős szavakat, kifejezéseket. A desszertet Jorge hozta, a sütemények között mit tesz isten volt olyan, aminek a függője lettem, ez a mi krémesünkre hasonlító pancineta. Jorge két cigije közt nagyon jól esett a krémes, ropogós, mégis lágy süti. Nemsokára beszélni-nem-tudo állapotba kerültem, úgyhogy nem bántam az asztalbontást. Az előző két utazás alkalmával nagyon búcsúzkodtunk, de most valahogy nem. Úgy érzem azért, mert mindannyian tudjuk egy olyan utazásnak vagyunk a részesei, Mikel, Egoitz, Jorge és mi mindannyian, amelynek már csak a halálunkkal lesz vége. Mély és örök barátság, amit az Athletic keltett életre és mivel rojiblancók, mi több gorri-zurik vagyunk ez a kötelék életünk végig tart!

Kedvenc kirakatom

Szerdán fél 11-kor indult a busz Santanderbe, úgyhogy nem lustálkodtam. Miután Egoitz elindult felkeltem és elmosogattam az előző esti kuplerájt, majd rohantam az Hatariba reggelizni. Miközben megyek le a Begonából az Unamuno térre a lépcsőn történik az utolsó csodácska: meghallom valaki a „hay solo un Athletic y es el de Bilbao” fütyüli, megfordulok és Jorge üget lefelé. Megvártam és pár fokot még együtt tettünk meg, úgyhogy tőle búcsúztam el utoljára. Hatari, reggeli és séta a buszpályaudvarra…

A busz vagy 25 perces késéssel indult így egy kicsit paráztam a járatom miatt, elég szopó lett volna Santanderben ragadni. De végül csont nélkül odaértem. Ha nincs a késés varázslatos lett volna az út, hiszen balra a hegyek, jobbra a tenger, azonban engem nyomás alatt tartott a gép indulása. Santander-Barcelona-Budapest...

Az Unamuno térre vezető lépcső

Kell ide utószó, összegzés? Na jó csak magam miatt: életem eddigi legjobb túráján vagyok túl: barátaimtól kulcsot kaptam az ő lakásukhoz két kedvenc városomban. Voltam spanyol kupadöntőn és ismét Bilbaóban, ismét a San Mamesben. Kaptam/kaptunk egy csomó cuccot, ettem jókat és kevésbé jókat, valamint megtanultam tortillát sütni. Két dolgot sajnálok picit, hogy ezúttal nem fürödtem egyik tengerben sem, a másik, hogy nem volt nálam gördeszka…

Ennyi. Nagyon köszönök mindent, mindenkinek, aki miatt csodálatos lehetett ez az út. Mariann, Egoitz, Javi, Jorge, Mikel: nire bihotzetan zaudate guztiok!     

HAJRÁ UNAI! VELED VAGYUNK!!!

ps.: készül külön egy kupadöntős poszt is. Azt majd az athletic.club.hu-n keressétek!

Bizkaiai napló - Hét nap Bilbaóban

Mindjárt az elején tudatnom kell a tisztelt olvasóval, már az út közben imigyen sóhajtoztam: „leírhatatlan ez az utazás, szavakkal kifejezhetetlen”. Azért mégis kísérletet teszek rá, a képekkel és videókkal kiegészítve talán valamennyire mégis sikerül visszaadni belőle valamit. Lenyűgöző élményben volt részem, részünk!

Felmerülhet a kérdés, hogyan kerültünk mi majd’ egy hétre Bilbaóba úgy, hogy ott autentikus kalauzok várnak. Véletlen, egyszerű véletlenek sorozata, minden az Athletic iránti szenvedélyből ered és, hogy Pinnyey Ricsi barátom, szurkoló- és útitársam a nagy Európa Liga-menetelés elején elutazott Salzburgba, ahol annak rendje s módja szerint kitette a zászlóját. Mit tesz isten, rendkívül közvetlen vendéglátóink szóba elegyedtek vele, miféle csudabogár ő? Rá egy évre már Prágában együtt szurkoltunk, majd hullottunk szét, majd tavaly Ricsi a családjával látogatott Bilbaóba.

Így amikor tavaly májusban 3-0-s igába hajtottuk a Sevillát s ezzel biztossá vált európai szereplésünk, Egoitz – fő-fő kalauzunk, a kis csapat esze – már ezt írta szokásos meccsnézős képünk alá a Facebookon: „See you in Europe next season!” Pláne „next season”, hogy bejutottunk a BL-be! Summa summarum, a Napoli kiejtése után pár nappal már kezemben is volt a két repülőjegy, október utolsó napjától november 6-ig, Bilbao!

***

Mondanom sem kell, ráhangolódnunk egyáltalán nem kellett az útra, gondolom Ricsi is zizis volt már az utazást megelőző napokban, én konkrétan majdnem magamon kívül, annyira vártam. És egyszer csak amszterdami átszállás után, már ereszkedett is repülőgépünk az aireportua leszállópályája felé. Öt óra tájban léptünk ki a gépből, arcunkat egy forró napot követő langyos szellő cirógatta…

…és a két kopasz fej ott várt minket a reptéren, Egoitz és Mikel (Jorge ez idő tájt még dolgozott). Kocsiba be, kocsiból ki, panzióba felrohan aztán irány az óváros, a Casco Vijeo, a labirintus, ahol bár tavernát ér. Ez a környék péntek és szombat este zsúfolásig telik, leginkább fiatalokkal, de az ott lakó idősebbek egyáltalán nem érzik feszéjezve magukat, ők is jönnek-mennek, bedobnak egy pintxót, egy sört vagy egy pohárka bort. (Szombat este például így botlottunk Jorge anyukájába, aki puszival és olyan szívélyesen üdvözölt minket, mintha mindig is jól ismertük volna egymást).

Péntek esti utcakép, Jorge fejével az előtérben

Szóval belemerültünk a Zazpi Kaleak (Hét utca), az óváros, az Unamuno tér és a Plaza Nueva bárjaiba és utcáiba. Az első sört és pintxót az óvárosi Athletic Pena bárban vertük be, majd következtek a többiek, kb. olyan sorrendben, ahogy eddig baszkföldi gasztro-élményeimről meséltem. Így már az első este végigettük szinte az összes helyi specialitást. Voltunk olyan helyen, ahol csiperkét sütnek vaslapon, ahol chorizót adnak kis fény nyárson. Jorge, harmadik vendéglátónk abban a bárban csatlakozott ahol épp két adag txipriones fritas-t, azaz bundázott tintahalat tömtünk magunkba. De ezzel még korántsem volt vége, hiszen amikor Egoitz kérdésére, miszerint akarunk-e sonkát enni, és igennel válaszoltunk, a főnök kiadta a parancsot: Irány Claudio! Merthogy ott lehet a legjobb sonkát enni. Nyilván nincs sok tapasztalatunk az ilyesmiben, de Claudio sonkája valóban remek. Szétomlik a szájban és kívánja a jóféle, La Rioja-i, száraz vörösbort (ami nyilván felkavarja az előtte és utána ledöntött söröket.)Borra sör, még egy kör, aztán a megfáradt magyar utazók szállásukra tértek, mivel aznapra alig négy órát aludtak.

***

A panziónk alatti bárba – amely egyébként remek és szombat kivételével minden nap ott reggeliztünk – reggel 6 és 6.30 között érkezik meg a szakács, hogy elkészítse a reggelit. Felhúzza a rácsot, bemegy, majd visszahúzza. Erre az előző este meg- és elfáradt magyar utazók felébredtek és bár nyűglődtek, forgolódtak még az ágyban, álom már nem tért a szemükre vissza. Ricsit kevésbé viselte meg az előző este, ezért ő már fél 10-kor elindult a Lezamába gyerekek edzését nézni és Iraolával, Iturraspéval, Urzaizzal és Etxeberriával fotózkodjék. 

Míg én a parton voltam, Ricsi sem tétlenkedett! Itu és Iraola.

Valamint hogy ámulatba ejtse őt az Athletic ultráinak Herri Norte nevű csoportja, akik a nagycsapat edzésen pirotechnikával szurkoltak! Én viszont még egy órán át agonizáltam, de mivel az időjósok csak szombatra jeleztek kifogástalan időt, egy óra múlva már én is metrón ültem. No nem az Athletic edzőközpontja felé, Getxóba tartottam, a mennyei La Kantera gördeszka pálya felé, azzal a szándékkal, hogy testmozgást testmozgás kövessen és gördeszkásában megizzadt és felhevült testemet a november 1-én 19 fokos tengerben hűtsem le.  Így is tettem. Imádom, a La Kanterát, tipikusan az a pálya, ahol a kölykök el tudják sajátítani az alapokat, ahol lesz sikerélményük, ezáltal rákattannak a sportra és gyorsan is tudnak fejlődni a pálya változatossága miatt. Azt hiszem még én is hamar meg tudnék tanulni poolozni, legalábbis erre következtettem mintegy másfél órás gördeszkázás alatt/után.

La Kantera, Getxo. Álomvilág.

November 1. Megszárad rajtam a sós víz.

És akkor nézzük a tengert! Mielőtt átöltöztem volna, feltűrt gatyában teszteltem a víz hőmérsékletét – egy sunyi hullám rá is vert egyet jobboldali nadrágszáramra – ugyan nem volt meleg, inkább sportos. De ez nem akadályozott meg abban, hogy fürdőgatyát vegyek és megmártózzam benne (utoljára három éve voltam sós vízben, Splitben.) Hangosan nevettem, amikor belemerültem. November 1-én fürdök az óceánban! (Ugyebár a Bizkaiai-öböl már az Atlanti Óceán része!). Őrület! Hagytam magamon megszáradni a sós vizet, visszaöltöztem és mivel a deszka meg a tenger kivette az erőmet elmentem az három percre lévő supermerkatuába, vettem sonkát, kenyeret, üdítőt és leültem a domboldalba falatozni. Épp törtem bagettet, amikor hív Ricsi és adja Egoitzot, aki mondja, hogy kb. fél óra és itt van értem. Pff. Hintó előáll!

A kis Forddal is cirka húsz perc volt, míg átértünk Lezamába, (La Kanterából, La Kanterába) ami kicsit túl van a város másik felén. A nagycsapat tagjai egy edzés és Etxeberria egyik csapatának meccse után épp jöttek el – De Marcost és Gorkát láttam még kolbászolni a környéken – helyettük zöld-fekete mezbe öltözött drukkerek jöttek, a Sestao River szurkolói, akiknek a Bilbao Athletickel volt meccsük, a harmadosztályban.

Az igazat megvallva nem volt valami jó meccs. Sőt, ottlétünk alatt talán ez volt a legrosszabb, kivéve a Sestao-szurkolóknak. Merthogy a River begyűjtötte a három pontot, még ha úgy is, hogy az utolsó pillanatban kiállították kapusukat, mivel a tizenhatoson kívül utolsó emberként szabálytalankodott a BA gólra törő csatára ellen. De ezek a River szurkolók olyan jól buzdították a csapatukat – na ja, tavaly valami félelmetesen balek módon nem jutottak fel a másodosztályba – hogy ma is a fülünkben cseng a szurkolásuk. Sőt, tulajdonképpen Ricsivel mindketten Sestao-drukkerek lettünk! (Pláne, hogy Gergő és Balázs horgászpajtásaimmal a Tiszát régóta Tiszao-nak hívjuk a Sestao miatt.) Egoitz később elmesélte, hogy miért River a River. Még a hőskorban a Barakaldo-szurkerek kitalálták, hogy a színek miatt (sárga-fekete) ők a Penarol. Több sem kellett szomszéd városban székelő nagy rivális Sestaósoknak, ők kikiáltották magukról, ha a Barakaldo a Penarol, ők a River Plate. Hát innen jön a River elnevezés, nincs ott semmiféle folyó!

River-szurkolók előtérben hős kapusukkal

De ezzel még nem volt vége a meccsnézésnek, következett a Mikel által elnökölt Iberlanda mérkőzése a Derio pályáján – az utolsó olyan osztályban, ami még szerepel az El Correo sportrovatának táblázataiban. A parkolóban Mikel és Jorge vártak bennünket. Ide úgy jutottunk be, hogy az elnök úr kártyát készített a számunkra, Ricsi lett az relación international felelőse, jómagam meg a relación con penas-é, azaz a nemzetközi kapcsolatok illetve a szurkolócsoportokkal való kapcsolattartók lettünk. Sőt Senor Presidente még mezekkel is megdobott minket! 

Egy teljes szezonban a szurkolókért!

A derbi igazi „mennyei megyei” összecsapás volt, műfüves pályán, villanyfényben. Az első tíz percben még mindenki hajtott, mint az állat, aztán elnehezültek a végtagok és sok lett a szabálytalanság, sőt sérülés miatt cserélni is kellett. Mindenestre a csapat, melynek elöljárói lettünk három meccsből, harmadik győzelmét aratta a szezonban. Ricsi szokásos hévvel tette ki a magyar és az Hungarian Athletic Fans zászlót és megismételhetetlen élményben volt részünk, amikor az Iberlanda második góljának szerzője odarohant a lelátóhoz és Magyarországnak ajánlotta találatát. Nem mellesleg labdarúgó szószedetem a meccs alatt három kifejezéssel is gyarapodott, Mikel unokahúgának köszönhetően, aki lelkes Iberlanda-fan és mellettem kiabálta végig a játékot. Ezek az arbitro, ami hivatalosan játékvezetőt jelent, szabad fordításban azonban inkább címeres barom. A kontuz szót akkor használják, ha jön az ellen. Vigyázat! figyelem! a megfelelője. Harmadik meg a tranquil, amit franciás műveltségemnek köszönhetően türelemnek fordítottam, vagyis nyugit jelentene magyar pályákon. 

Ünnepelni, elemezni nem nagyon volt időn meccs után, csupán begyűjtöttük a Senor Presidentét s loholtunk a Bilbao Basket arénájába – közben találkoztunk Jorge mamájával – hogy a BB-Sevilla meccs nagy részét láthassuk. Mivel a srácok szereztek socio kártyát meg valami ingyenjegyet, fejenként 7 euróért mehettünk be a csarnokba. Remek helyünk volt. Ugyan nem vagyok nagy kosárfan, de jó volt a műsor, a BB puhára verte ellenfelét, élveztük az előadást és vendéglátóinknak is tetszett, nem szoktak kosármeccsre járni, így ők is fotózkodtak a csarnokban.

Ez este/éjszaka további részében ugyanazt csináltuk, mint pénteken, vagyis bárról bárral jártunk és sört nyakaltunk sör után. Egészen fél kettőig. Addig bírtuk az egész napos aktivitást meg a söröket, aznap sem kellett ringatni bennünket, arra mérget vehettek!

***

Vasárnap reggel – redőnyhúzás fel s le után – az alattunk lévő bárban prolongáltuk magunknak a reggelit a hétre, neve is van: Hatari. 

A kiadós reggeli után rohantunk is Egoitzzal és Jorgéval találkozni, mert délben kezdődött az Athletic Sevilla elleni meccse. A többiek még nem reggeliztek így útközben egy cukrászdában magunkhoz vettünk néhány édes falatot, majd Inigo Cabacas emléktáblája felét vettük az irányt. (Ő volt az a szurkoló, akit a rendőrök agyonlőttek a Schalke-meccs utáni ünnepléskor. Halálának pontos körülményei azóta sem ismertek, nincs felelős, nincs gyilkos. Minden szurkolói csoport megemlékezik róla, ha Bilbaóba látogat csapata.) Ricsi ötlete volt, hogy egy trikolór szalagra írjunk valamit – a sztori után egyértelmű volt a Justice for Inigo szöveg - és tegyük a táblához, úgyhogy kisvártatva a Justice for Inigo! – Hungarian Athletic Fans szalaggal fotózott bennünket Egoitz. Menet közben elmagyarázta az Herri Norte helyzetét is. Ők a kapu mögött szeretnének lenni és több olcsó jegyet/bérletet akarnak kicsikarni a klubtól a fiatalok és a munkanélküliek számára. Ezért a meccs első húsz percében nem is fognak szurkolni – így is tettek és más a hangulat, amikor ők belekezdenek. 

Népszerű művünk

Ittunk egy sört és vásároltunk pár apróságot az Herri Norte árusító asztalkájánál, azt irány a San Mames. A stadion, amit tavaly Ricsi és Zoli csak félkészen láttak, én meg csak a régiben voltam, 6 éve. Ez tényleg olyan, mint egy színház, baszki, mint egy ultramodern színház. Csak odatartod a kártyát a leolvasóhoz, mint a metrón és már mehetsz is be. Vénaszkenner, motozás, táskába nézés nuku! Mondom, tényleg színház, azzal a különbséggel, hogy akár egy rekesz sört is bevihetsz!

Csodálkozunk, örülünk, borsódzik a hátunk a látványtól, mikor is felénk jön egy tisztes úr, Egoitz azt mondja: „Na, itt a biztonságiak főnöke!” Torkomba ugrott a szívem, na most innen minket kibasznak. De a kerekfejű csak viccelt és bemutatta az idősebb Ayerdit, Inakit, akinek szegről-végről a BL meccs jegyeit is köszönhetjük. (Egyébként ő, Egoitz papája mesélte fiának, hogy a baszk tv bemondta, hogy a San Mames-pályázatán egy magyar drukker is nyert. Ez voltam én.) Egoitzék helye közvetlenül a vendégszektor mellett van. Szerintem nem szándékosan, oda jutott hely nekik – akit érdekel, november utolsó hetében megkérdezheti tőlük személyesen. Ez azért érdekes, mert így a Sevilla ultrák, a Biris szurkolását szinte testközelből nézhettük/hallhattuk végig. Plusz egy élmény! Mindemellett, hogy hoztak egy Inigo Cabacas drapériát, nagyon szépen szurkoltak végig, és csapatuk veresége ellenére szó szerint végigénekelték a meccset. Még az sem zavarta meg őket, hogy Aduriz a 12. percben tökéletesen robbant be Susaeta beadására és kapásból a léc alá vágta a labdát. 1-0. Fel sem fogtam a gólt, emlékszem régen a válogatott meccseken ilyenkor magamra rántottam mindenkit, belekapaszkodtam az ismeretlenekbe is és tomboltam. Most Ricsi ölelése kellett ahhoz, hogy felocsúdjak: gólt láttam az új San Mamesban. Nem is kicsit! Bármi lehet az eredmény, láttam gólt a Katedrálisban, ez az élmény már az enyém!

Így megy ez... Középen a két Ayerdi.

Amúgy gyűlölöm az ilyen meccseket. Az elején vezetést szerzünk, azt a végéig rághatjuk a körmünket, őszülhetünk, míg véget nem ér. Arról nem is beszélve, ha a védőink az 88. percben egymás hátába rúgják a lasztit a saját ötösünkön. Hát ez egy ilyen meccs volt. Mindenesetre szerencsét és győzelmet hoztunk a csapatnak és ez jelenlegi helyzetünkben nagyon fontos volt. Amiért jöttünk megkaptuk, Ricsi szerint – utólag szerintem is – ez a meccs volt a fontosabb, nem a BL. Széles jókedvünk kerekedett és ezt csak fokozta, hogy a Sevilla-szurkolókkal együtt távoztunk a stadionból, mindenféle incidens nélkül. A sarkon összefutottunk Árpáddal - aki Budapesten él és dolgozik, őt a Napoli meccs óta ismerjük - és baszk kollégáival, ők is együtt nézték a meccset, sőt Árpit a baszk tévé meg is interjúvolta.  Majd irány a belváros és egy jóféle ebéd.

A meccs után ismét tüntetett az Herri Norte

A Casco Viejóban vasárnap fél három tájban elég nehéz asztalt kapni öt főre. Néhány próba után mégis kaptunk egy utcai asztalt, menüt rendeltünk, ami hétvégén 20, hétköznap 10-12 euró, jár hozzá kenyér, víz és bor. Szinte ugyanolyan a szisztéma, mint itthon, van 3-4 féle előétel, főétel és pár desszert. A menüt nagyjából értettem, de Egoitz segítségével sikerült a leghalasabbat összeválogatni. 

Tintahalas előétel

Előétel: tintahal tintájától fekete rizs, tetején grillezett tintahal, körötte sajtmártás idiazabal sajtból. Életemben nem gondoltam, hogy a hal és a sajt összejön. De úgy összejöttek, hogy minden falaltot jól megforgatva, ízlelve én végeztem utoljára az előétellel. Másodiknak tőkehalat kértem, amiért nem vagyok nagyon oda, de ez ismételten csak sajttal olyan finom volt, hogy megint csak addig ízlelgettem, hogy már mindenki fényesre nyalta a tányérját mire befejeztem. Sőt annyira ízlett a merluza, hogy a desszertemet inkább odaadtam Ricsinek. (Bocsánat, hogy Ricsi menüjéről nem írok, de annyira el voltam foglalva a magaméval, hogy egyszerűen nem tudtam figyelni az övét.)

Mit gondoltok, mi jöhet egy végigpiált este, kettőkor való lefekvés, koránkelés és egy nagy zaba után? Igen egy édes szieszta. Én elmentem hunyni egyet, míg Ricsi Mikel kíséretében Barakaldóba látogatott, hogy megnézzék a helyiek Tudelano elleni mérkőzését. (Amíg én a panzióban, addig Mikel Ricsi mellett a stadionban húzta a lóbőrt. Nem is csoda, a 0-0-val zártak a csapatok.) És mivel elkezdett esni az eső, este csak egy kis kört mentünk a 7 utca környékén, hiszen másnap korai kelést és kirándulást irányoztak elő vendéglátóink.

***

Kedvenc fotóm:  Egoitzzal Mikel szülőháza előtt.

Másnap fél 10-kor vett minket fedélzetére a kék Ford, Egoitz programként a bizkaiai partvidék felfedezését tűzte ki célul. Felvettük Mikelt lakóhelyén Arrankudiagaban, ahol az elnök úr családjának kocsmája is van. Ebben az egységben régi, némiképp kompromittáló, de főként vicces képeken megtaláltuk a két kopaszt, még hajjal is. (Itt készült a nekem leginkább tetsző fotó is.) Következő lépésként visszaadtuk a Bilbao Basket socio kártyákat a helyi optikusnak, azt irány a Costa Vasca! (Ez a kirándulás azért volt nagyon kedves nekem, mert 8 éve, amikor Renjoe-val voltunk 13 napot Baszkföldön, San Sebastianból indulva mi is eljutottunk egy ilyen tengerparti faluba, Zumaiaba, de mivel nem autóval voltunk, egy napra csak egyet tudtunk vállalni, így a végén maradt az egyetlen Zumaia.)

Első állomásunk Bakio. Hiába vittem fürdőgatyát, akkora hullámok voltak, aminek csak a szörfösök örülnek, várakoztak is páran benn a vízben a deszkájukon ülve, de én nem mertem bevállalni a megmártózást. Egy öböllel arrébb álltunk meg aztán, a valóban festői Gaztelugatxe San Juan kolostoránál, ahol szívesen megtettük volna a félórás lépcsőkön vezető utat a kolostorba, de épp felújították az utat, így ez kimaradt. (Majd legközelebb!)

Festői kolostor  Gaztelugatxe szikláin

És hogy milyen kicsi a világ Eneko barátunknak, aki egy évet volt Dunaújvárosban Erasmusszal, egy a kolostort ábrázoló kép a borítóképe a Facebookon! Az étterem zárva volt, ahol tavaly Ricsi ette a txipriones a la planchá-t, így Bermeón keresztül, kanyargós hegyi utakon továbbálltunk Mundakába. Mundaka igazán híres szörfös és nem kevésbé lélegzetelállítóan szép hely. Állítólag egész Európában csak itt van balról érkező hullám, ezért közkedvelt a hullámlovasok között. A hullám annyira a városka védjegyévé vált, hogy még a kukákat is az díszíti. Láttunk is pár holland illetve francia lakókocsit szörfcuccal a tetején. 

Mundakai kuka

A partközeli kis hotel bárja is nagy szörfös hepajokról árulkodik, falán tele híres sportolók képeivel, aláírásaival, deszkáival. Magunkba tömtünk pár falatot és sört, hogy kibírjuk ebédig amit Lekeitioban ejtettünk meg. 

Hmm. Lekeitio. Na, ez meg azért fontos nekem, mert van egy baszk zenekar, a Betagarri – voltunk a koncertjükön 2008-ban – és nekik van egy számuk, aminek a címe Lekeitio’s Beach. Nekem ez a dal (is) jelenti Baszkföldet. Annyira pozitív, annyira hangulatfestő, hogy a Betagarri több számát azonosítom Baszkfölddel. Mondtam is Egoitznak, aki a bandát ismerte, de ezt a számot nem. És baszki és én most eljutok oda! Parkolás után bevettük magunkat az első bárba, – Egoitzot hívta a szükség – mert ezek a srácok annyira rendesek és illemtudók, hogy meg sem fordul a fejükben, hogy fogyasztás nélkül csak úgy bemenjenek valahova pisilni. Tehát újabb sör következett és ha már ott virított megkóstoltuk a fokpiszkálóra szúrt pulpo gallego, azaz a galíciai módra készített polip szeleteket is.

Welcome to Lekeitio's beach

Itt mondta Egoitz, – illúzióimat némiképp lerombolva – hogy az egyik asztalnál az öregek baszkul beszéltek, de ő egyáltalán nem érttette. Nagyon nehéz a nem irodalmi baszk nyelv, amit egy a múlt században vagy hat nyelvjárásból összerakott mesterséges nyelv. Mert az igazi baszk más a különböző tartományokban, más francia Baszkföldön, más a partvidéken és a szárazföld belsejében.

Lekeitiónak két strandja is van és annak rendje s módja szerint, ahogy általában ezekben az öblökben, sziget a közepén, ahová ráadásul apálykor be is lehet gyalogolni. Dagály volt szél és hatalmas hullámok, úgyhogy a hullámtörő mellvédje mögött sem voltunk biztonságban, mert néha átcsapott rajta a víz. Gabilondo pajtásunknak lefotóztuk a Che Guevarás halászhajót és kerestünk egy jó kis tavernát. Megint jól belenyúltam az előételbe: sonkás zöldborsóhüvely fokhagymásan, főtt tojással. Hétfőn ez volt az überfrankó, az utána kért hal már nem volt annyira jó – bár azért meg tudnám enni akár minden nap!

A varázslatos Lekeitio után (ahonnan, hogy bassza meg elfelejttettem homokot hozni arról a bizonyos strandról) Gernika felé vettük az irányt. Tudjátok, Gernika, a Szent Tölgy, Condor-légió, Picasso festménye és a többi. Szóval már zuhogó esőben elzarándokoltunk a Szent Tölgyhöz, ami valljuk meg nincs túl jó állapotban. Talán a képen is látszik, hogy épp a földet cserélik körülötte. Megcsodáltuk a bizkaiai parlamentet is (ahol Ricsinek leesett, hogy az Athletic címerben van két farkas, nekem meg az, hogy bárányokat tartanak a szájukban).

A gernikai Szent Tölgy előtt

Utolsó állomásunk a Bilbaóhoz már közel lévő Sopela felé Ricsi és Mikel is elszunnyadt a kocsiban, ez nem is csoda a szakadatlan eső és az esti dugó okozta araszolás miatt. Sopela a srácok kedvenc fürdőhelye, ide járnak nyáron a tengerhez. Jorge is itt szokott szörfözni. Megszokott megállónkénti sörünket a Sunset bárban ittuk, ami kihalt volt eléggé (viszont amikor jöttünk el és a felhők fölé ért a gépünk láthattuk, hogy miért is Sunset a bár neve. Atom lehet onnan a naplemente.) 

Visszaérve Bilbaóba még egy missziónk maradt: Egoitz megkérte barátjukat, Iont, aki a Dolaretxe nevű bárt viszi, hogy másnapra rittyentsen nekünk egy jó ebédet. Ion az Etxebarria park szomszédágában van, egy szépen felújított és kifestett bár. (Persze, hogy Jorge festette ki!). Amikor Ion barátainak mondta a bár ötletét, a környékbeliek óvva intették, hiszen a Dolaretxe helyén korábban sötét, visszataszító kocsma volt. Ezt Ion teljesen újjávarázsolta és a féltés ellenére népszerű egységet csinált belőle. A falon keretben egy baszk sapka, bajnoki felirattal. 

Ion bajnoki sapkája a Dolaretxe falán

Persze ezt egyből lefotóztam, majd Egoitz elmondta, Ion a Begona-i (ez a városrész neve) pintxokészítő versenyen ért el első helyezést. Erre Ion már nyújtja is a falatkát: „Hé Máté, ez a nyertes pintxo!” Gusztálom, szagolom, kóstolom: ebben van curry. Kiejtem „köri”. Nem érti egyik sem. Mondom megint „köri”. Úgy se értik. Mondom, tudjátok a sárga, indiai fűszerpor. Áááá, „kurri”. (Nagy zűrzavart okozott az a Bábel!) Hiába mentünk autóval, pokolian elfáradtunk, majd 12 órás portyánkon. Úgy zuhantunk az ágyba, mint egy zsák, azzal a nyugtalanítót tudattal, hogy a heves eső miatt a  helyi sajtó már hétfő este a San Mames vízelvezető rendszerének tesztjéről írt…

***

Kedd valódi shopping nap volt, esőben. Úgy intéztük, hogy kb. fél 10től este hatig csámborogtunk a városban. Az Athletic központjában, az Ibaiganéban kezdtünk. Ide van kontaktunk, egyrészt az esszém miatt, másrészt mert Ricsi pártoló tagja az alapítványnak és meg kellett újítani a kártyáját. Galder Reguera fogadott bennünket, – ő hívott tavaly májusban telefonon, hogy én vagyok az egyik nyertes – körbemutatta az épületet. Galder az Athletic alapítványának „kulturális attaséja”. 

"Szent tehénnel" az Ibaigane kertjében

Ő szervezi az alapítvány körüli eseményeket, kulturális programokat. Rövid ideig voltunk ott, mert sok látnivaló egy-egy kupán és San Mames csontdarabkáján kívül nem nagyon van, másrészt mert Galder sajtótájékoztatóra sietett. Kaptunk két jegyet a Guggenheimbe, mert mint Galder mondta: „Mi vagyunk az egyetlen futballklub, akinek múzeummal van partnersége. Ezt követően irány a két márkabolt: Ricsi a Bilbao Basket shopjában akart körülnézni, közös célunk pedig a legnagyobb Athletic üzlet volt a stadionban. Itt kevesebb, ott több időt töltöttünk azért is, mert Ricsi évi egyszeri ruházkodását kizárólag az Athletic boltban oldotta meg tavalyhoz hasonlóan. Így az én tételem (három pár zokni) elenyészett Ricsi temérdek pólója között. Körülnéztünk a belvárosi souvenir boltokban is – Ricsi újabb két pólót szerzett be – és a baszk válogatott 2012-es kiegészítő kollekciója utána nyomoztunk. Póló még akadt a méretünkben, de amit igazán szerettem volna, egy ugyanilyen kapucnis csak gyerekmértékeben volt sajna. 

Hungariako gorri-zuri

Még a nagy Corte Inglés áruház sportosztályát is megnéztük, de semmi. Ebédeltünk egy az előzőekben leírtakhoz képest felejthetőt, császkáltunk még egyet a belvárosban és szinte már vége is volt a napnak.

***

Mivel hétfő délután óta esett kicsit paráztunk, hogy elmaradnak a szerdai meccsek: ifjúsági és a nagy BL a Porto ellen. Szakadó esőben mentünk ki a gyönyörű Barakaldo stadionhoz, amit azért választott a klub vezetősége a Lezama helyett, mert a Lezamának csak egy lelátója van és az első ifi találkozóra annyian mentek ki, hogy nem tudtát hova tenni az embereket. Az ékszerdoboz egyik hosszanti lelátója meg is telt szimpatizánsokkal, bár folyamatos szurkolás nem volt, azért egyszer kétszer felhangzottak az ismert rigmusok. 

Belépés ingyenes, de jegy azért van

Főleg a második félidőben, hiszen a „txakorros” hármat rúgott abba kapuba, ahol mi ültünk.(Az első félidőben még a Porto vezetett 0-1-re.) A portugálok ráfaragtak a sportszerűtlen játékra és időhúzásra: első gólunkat úgy rúgtuk, hogy az egyik, saját szabálytalansága után fetrengő játékost még nem engedte vissza a bíró, és abból a szabadrúgásból egyenlítettünk. A vasárnapi fotót, amit Ricsi feltett szurkoló csoportunk facebookjára többen is megosztották, az Orgullo Athleticzale honlap ki is tette, így nőtt az ázsiónk: a Barakaldo stadionban többen is lefotózták a piros-fehér zászlót. Úgy láttuk a kicsik között van egy-két nagy tehetség. Jurgi Oteo sokkal jobb volt kortársai, mint a felnőtt Sestao ellen. A bal szélen Cordóba futott el és cselezett remekül többször, és az erőcsatár Villalibre is kifejezetten ügyes. Van potenciál bennük. Megint láttunk Athletic-gólt, méghozzá hármat!

Farkas-, akarom mondani oroszlánéhesen értünk a Dolaretxébe, Ionhoz, ebédre. De nem sejtettük, hogy milyen ebédre! Kérlek szépen, salátával kezdtünk. A saláta náluk a következőképp néz ki: legalul jégsaláta, rukkola és madársaláta keveréke. Közötte nagy szelet paradicsomok, amik első blikkre éretlennek tűnnek, azonban nagyon ízesek. Marinált piros pimiento paprika. Rajta szardellafilé, tonhalfilé – nem Rio Mare, hanem nagy, szaftos tonhaldarabok, olívabogyó, salátaöntet, balzsamecet. Friss bagettel. Most is összefut a nyál a számban. Ezt a felejthetetlen salátát, Ion egy sonkatállal überelte. Salamanca-i házi sonka, amit Ion szakácsa hozott egy rokonától – na ilyet Egoitzék sem esznek gyakran –, mellette iberico, mellette kétféle chorizo (egyik paprikás, másik téliszalámira hasonlító,) és lomo, ami azt hiszem szárított, pácolt sertés szűz. Paff. És akkor következett ízlelőbimbóink fő megpróbáltatása egy tál galíciai polip személyében. Te atya-úr-isten! Volt szerencsém enni pár polipot, de ez… Legtöbbször a polipok állagával van bajom, amikor túlságosan rágósak. De ez… omlott a szájban, pont jó fűszerezéssel. Mennyei csemege!

Ion bárjának névjegye

És ha azt hinnétek, hogy itt a vége, hát nem! Mert jött a sajttal, sonkával töltött csirkecombfilé. Nézegetem, bontogatom a tekercset, mire kérdezi Ion: Máté, mit keresel? Baszod, Ion, azt találgatom, hogy csináltátok, hogy sült meg! Hát így: bőrét rajta hagyta, kivette a csontot meg az ínakat, annak helyére ment a sajt, majd a sonka. Összetekerték, összevarrták majd be a sütőbe. Nem túl nagy hőmérsékleten, folyamatos ellenőrzés és forgatás mellett sütötték, amíg aranysárga nem lett a bőr. Varratokat ki és már kész is. Kicsit hasonlított a hazai ízekre, de valahogy finomabb, lágyabb volt a hús. A desszertet, a sült pudingot, ami nagyon népszerű náluk, Ion felesége készítette otthon. Legyűrtem ezt is, majd úgy 20 percet agonizáltam az asztalnál, annyira telezabáltam magam. A sörömet épp ki tudtam inni és eszembe jutott az Élet értelme című film zárójelenete a mentalevéllel. Menten kipukkadok. (Ennyitől még Tamásunk is jól lakott volna!) Kellett is, hogy a sok lépcsőn lezötyögjünk az óvárosba, és ha húsz percre is de ledőljünk. 

És hopsz már 6 óra is lett, lassan indulnunk kell a BL meccsre, hogy előtte még Enekóval is tudjunk találkozni. Amikor az Indautxunál kiléptünk a metróból, ismét nagyon kicsi lett a világ. Egiotz mondja, hívjam Enekót az ő telefonjáról, hívtam, majd átadtam Egoitznak a telefont, hiszen én nem tudom hova kell menni, hol érdemes találkozni a nagy tömegben. Egoitz mondta Enekónak a bár nevét, és ha hiszitek, ha nem, Eneko épp ott volt. 

Enekóval - ő balról a második

Bár összesen kétszer találkoztuk vele Budapesten, mintha ezeréves cimborát láttunk volna újra. Beszélgettünk majd másfél órát, közben megjöttek az ő haverjai is, a mieink kérdezték milyen Budapest, ő mesélt, mi meséltünk, szóval mindenki mesélt és nagyon jól éreztük magunkat. Sok közvetett-közvetlen ismerős, és mindent az Athleticnek való szurkolásnak köszönhetünk! Ez hozott össze minket! Széles jókedvünknek a kezdőcsapat vetett véget. A srácok csalódottak voltak, amiért a klub tulajdonképpen, az összeállítás alapján feladta a BL-t. Ez azonban csak picit nyomta rá bélyegét a hangulatunkra. Én még soha, Ricsi meg a Fradi-Real találkozón volt BL meccsen utoljára. Szóval, ha már elveszett az Athletic győzelem szüzességem – a Sevilla elleni volt az első győztes meccsem élőben – vesszen a BL-es is! Uzsgyi, már bent is voltunk a stadionban, az ötödik sorban. A pályától karnyújtásnyira, az ötödik sorba szólt a jegyünk, amiért nem győzünk hálálkodni az idősebb Ayerdinek.

És hát a Sevilla elleni szurkolói megnyilvánulások eltörpültek a keddi telt-házas aréna bömböléséhez képest. Amikor megszólalt a BL dal libabőrös lettem, még belül is. Remélem, a videók visszaadják az atmoszférát. Az óriási hangulat akkor hágott a tetőfokára, amikor a Porto kihagyta a tizenegyest. Az öröm és a káröröm meghatványozta az ovációt, nemhogy kihagyott tizenegyes, inkább gólöröm, sőt továbbjutás okozhat ilyen hangrobbanást. Életemben nem éltem meg ehhez hasonlót! Sajnos a portugálok végül behúzták a meccset, így a BL elúszott. 

A BL elment, a jegy megmaradt. (Köszönjük a jegyet Inaki!)

Ami szerencsét hoztunk azt a Sevilla és az ifi meccsen felélte az Athletic. Nem lehet mindig tízest lőni… Most – prágai kiruccanásunkkal ellentétben – a baszkok lógatták az orrukat, és mi mondtuk nekik, hogy nem baj, ott van még az Európa Liga, meg hogy beti zurekin… Ittunk még egy sör az Inigo táblája melletti bárban, ahol meglepődve tapasztaltuk, hogy valaki celluxszal odaragasztotta a falra a szalagunkat - mi elfelejtettünk vinni - köszönjük a kedves ismeretlennek! Majd elkaptuk az utolsó metrót, azt irány haza.

***

Csütörtök reggel, utolsó reggeli a Hatariban. Bepakolás után kerestünk egy Eroskit – az Eroski a baszk szupermarket hálózat – hogy ínyencségeket vásároljunk. Nem sokkal később még visszatértünk a szuveníreshez pár apróságért. Gurpegui barátomnak beszereztem a kért Arrano Belzta – jelentése fekete sas, ez a baszk függetlenség egyik szimbóluma – ereklyéket. Vettem egy képeslapot is, megyünk a postára feladni, útközben még egy-két kis bolt, mondom Ricsinek, na, ide még nézzünk be! És nem hiszitek el, ahogy belépek, egyből kiszúrom a baszk válogatott pulóvert, elég nagynak néz ki, megnézem a címkét: L-es! Próba, marad is rajtam. Két óra még indulásig és az utolsó üzletben megvan a kapucnis! Ettünk még egy menüt, ugyanazt rendeltük: Paella con mariscos – paella tenger gyümölcseivel és txipriones en su tinta – tintahal tintájában. 

Paella con mariscos. Jó nem?

Előbbi frenetikus, utóbbi kevésbé volt jó. És innentől tulajdonképpen arra koncentráltam, hogy ne érzékenyüljek el a reptéren, amikor búcsúzunk Egoitztól és Mikeltől. Reptér, huh ezen gyorsan essünk túl! Szerencsére a reptér előtt csak 5 percig lehet megállni, gyors hálálkodás, ölelés, de látom Egoitz kész van, elhomályosult a tekintete. Számomra Mikel menti meg a helyzetet, aki Shakespeare-i angolsággal mondja: Two weeks ago in Budapest! Innentől kezdve egész úton hazafelé Mikel hülyeségein röhögtünk, de mint a fakutyák…

Kérem szépen lezárásként annyit, hogy ez az út maga volt a csoda! Hét napig tartó csoda, amit Egoitznak, Mikelnek és Jorgénak köszönhetünk. A történet azonban nem zárult le a bilbaói reptéren, jövő péntek éjszaka jön a triász, hogy két budapesti hosszú hétvége között együtt menjünk Lvovba, ahol a nagy összekötő kapocs BL meccset játszik a Shaktar ellen… Ha a felét vissza tudnánk adni annak, amit kaptunk, boldogok lennénk!  

Minden alkalommal ez az utolsó fotó!

ui.: Feltétlenül hálás vagyok Ricsinek, hogy a salzburgi meccs hozományaként megismerhettem a baszk fiúkat és hogy kiváló útitársam volt. Nem is beszélve a fényképekről.

 GURE BIHOTZETAN ZAUDETE GUZTIOK!