Búcsú a Rókától

Megsirattam Aduriz visszavonulását. Sem Aduriz, sem a csapat, sem a szurkolók nem így tervezték ezt. Ilyen pályafutás után kényszerből visszavonulni mindenképpen igazságtalan dolog az élettől. Aduriznak a győztes kupadöntő után kellett volna elbúcsúznia, de a teste, a csípője nem így döntött. Csak remélem, hogy átérzitek óriási bánatomat, de nem vagyok benne biztos, hogy sikerült leírni... Ahogy nézem a cikkeket és azt látom, hogy "Aduriz es un ex-jugador...", összefacsarodik a szívem.

A Róka már nem tehet semmit...

Szeretek focizni, szeretek focit nézni bár az utóbbi időben igazán csak az Athletic meccseit szeretem nézni. Tök érdekes volt - visszagondolva - hogy régebben akárcsak a többi gyerek én is mindig gólt akartam lőni, aztán ráébredtem a játék további szépségeire, szerelésekre, cselekre, passzokra és egy idő után furcsán kezdtem nézni azokra, akik mindig gólt akarnak lőni. Meccsnézéssel ugyanez. Egy idő után elkezdtem kedvelni az úgynevezett "vízhordó" játékosokat. A Dárdai- és Iturraspe-típusú játékosokat szerettem, a csapat "szürkéit" akik nem voltak a reflektorfényben.
Mégis a csatárokat sirattam meg. Négyet. Az először Marco van Basten-t, aki az első ideálom volt a labdarúgásban. Elegáns, visszafogott, sosem reklamált, fantasztikus játékos volt. Amikor kiderült, hogy olyan súlyos a bokasérülése, hogy nem játszhat többet, teljesen kiborultam. 
2004-ben Fehér Miklóst, aki a futballpályán halt meg. Kortársam volt, kiemelkedett a magyar foci posványából. Még egy Fehér-falat is csináltunk emlékéül a könyvesboltban. 
Két évre rá Öcsi bácsit. Illetve hát Öcsi bácsit azért néhányszor megkönnyeztem azóta is, amikor megnézem vagy belenézek Almási Tamás dokumentumfilmjébe. Abban vannak olyan mondatok, amiket nem lehet könnyek nélkül kibírni. Érdemes.   
És most Aritz Adurizt.
Aduriz visszavonulása azért fáj, mert rohadtul igazságtalannak tartom. Hihetetlen, hogy egy ekkora harcos, agresszív és kiváló csatár egyik percről a másikra bejelentse, vége. És ha nem jön ez a rohadt kovídiusz, akkor esélyünk lett volna még tizenegy bajnokin és egy kupadöntőn látni őt. Ha meg is úsztuk nagyobb veszteség nélkül a pandémiát, nekünk Athletic-szurkolóknak ez örök hiátus marad. Arról álmodtunk, hogy a kupadöntőt Aduriz dönti el az utolsó percekben!

Ami különleges Adurizban, hogy harminc éves korára ért be. Nem volt kiemelkedően tehetséges játékos, későn került az első csapat közelébe, ahonnan többször is kölcsönadták. 2008-ban megvette a Mallorca - akkor edzője Caparrós nyilatkozata szerint az Athletic gazdasági szempontok miatt adta el. És a sors fintora, hogy két évre rá a csőd szélére jutott baléári csapat szintén anyagi okokból adta tovább a Valenciának. Onnan fejben érett, ereje teljében lévő játékosként tért vissza és lett a XXI. század második legjobb Spanyolországban született góllövője.  
   

Mindenféle statisztika helyett, amit bárki bármikor megtalál a neten, jöjjön egy válogatás Aduriz remek mozdulataiból, amelyek a legnagyobb kedvenceim. Először is itt egy Sevilla elleni találat, 2014 novemberéből, amit a San Mamésben láthattunk Pinnyey kollégával. A Róka mintaszerűen figyeli a játékot, keresi a helyét és a beadás előtt úgy mozog, hogy mindenképp üresen legyen, amikor közelébe ér a labda. A gól tulajdonképpen Aduriz egyik védjegye, elmozgás, berobbanás és kapásból bombázás. Hangzásra amolyan piff. (Sajnos a csatár nem sokkal később meghúzódott, cserét kért így a három nappal későbbi Porto elleni BL-meccsen nem is volt keretben.)

Két évvel később Augsburgban találkoztunk is vele a csapat szállodájában. Én 184 cm vagyok, a képen jól látható, hogy Aduriz alacsonyabb nálam. Hát akkor micsoda rugói vannak az embernek?

Augsburgban Aduriz mellett

Természetesen itt is Ricsivel voltam, a meccs után azon röhögtünk, hogy milyen jó kabala voltunk Aduriznak, hiszen az ő két góljával fordított az Athletic. Azt hiszem ez a meccs volt a legjobb, amit élőben láttam. Rengeteg fiatal bilbaói drukkerrel, bilbaói barátainkkal egy fordulatos, izgalmas meccset éltünk meg. Emberünk itt nem lőtt nagyokat, de mindkétszer remekül helyezkedett!

Ha már szó esett a súlypontemelkedésről. Aduriz rengeteg gól fejelt, specialitása volt, hogy hatalmas erővel tudta megfejelni a labdát. Nagy kedvencem ez a gól, nézzétek mit mozog előtte, hogy aztán a védőt messze túlugorva, elemi erővel fejeljen a hálóba. Ja, nem mellesleg az ellenfél a Real, a védő Pepe, a kapus Casillas. Minden idők egyik legszebb fejes gólja! Tukk.

A tipikus középcsatár hatalmas gólokat lőtt pályafutása alatt, a 16-oson kívülről azonban nem sokat. Két legemlékezetesebb a Granada elleni, a renoválás alatt álló San Mamésben, a másik a Velodrome-ban Marseilleben. Micsoda helyzetfelismerés!

                                   


A Rókának volt azonban egy kevésbé szimpatikus arca. Néha teljesen elgurult a gyógyszere és alattomosan szabálytalankodott, a sok sárga lap mellé begyűjtött jó néhány pirosat is. Az ellenféllel és a bírókkal is szeretett beszélni. Talán emlékeztek milyet pakolt oda Umtitinek, két sárgával kiszállt a Marseille ellen is. Az egyik legnagyobb összecsapása mégis az egykori Athletic-védővel, a meglehetősen favágó Amorebietával volt. Ment az adok kapok és a duma is rendesen!

Sok védő fellélegezhet, hogy nem kell Adurizt többé fognia, viszont amennyire tudott goromba lenni, annyira adott a fair playre is. Aduriznak sosem volt eltúlzott gólöröme, nem alázta meg az ellenfelet és hát a modern labdarúgásban nagyon kevés az alábbihoz hasonló jelenet, amikor egy csatár ha hozzáérnek nem dobja el magát, hanem még mutatja is a bírónak, hogy nem volt semmi. (Pedig láttunk már ilyenért tizenegyest...)

A tizenegyeseknél maradva - ezt a statisztikát nem nagyon láttam - negyvennégy büntetőből tízet elhibázott. Legutóbb a Mallorca ellen, szeptemberben hagyott ki (mondjuk ez abból a szempontból nem baj, hogy így a Barca elleni lett az utolsó gólja), viszont volt egy-két parádés büntije, amely bejárta a világsajtót. Nyilván ez a legnagyobb! Micsoda ötlet!

Az utolsó gól az ellenfél - Barcelona -  és az időzítés - utolsó percekben bejőve, 39 évesen a szezon első meccsén - miatt ekkora horderejű. Ugyanis Aduriz lőtt már ilyen gólt, nem is egyet. Ha már bikafejes és berobbanós kapásgólok jellemezték játékát, az ollózó és félfordulatos mozdulatok is sajátjai. A publikum már becserélésekor elkezdte énekelni a nevét, jól hallani a videón. Miután bevágta nem csoda, hogy a közönség mellett a játékostársak és a kommentátorok is megőrültek! (Külön vicces, hogy együtt néztük a találkozót és talán a félidőben Tamással arról beszéltünk, hogy ez tipikusan olyan meccs, amikor a végén beáll Aduriz és valami szenzációs mozdulattal megszerzi a három pontot...)

És a hattyúdal. Tudtuk, hogy Aduriz a szezon végén visszavonul. Tudtuk, hogy nem fog sokat játszani, de bíztunk benne, hogy egy-két percet minden meccsen kap, hogy láthatjuk még egy párszor. Nem gondoltuk, hogy ez lesz az utolsó dal, ami felharsan neki. Március elején azt reméltük, hogy Aduriz utolsó dala a kupa megnyerését követő ünneplés alatt csendül majd fel. De nem. A test közbeszólt, így az utolsó nótát a játékostársak énekelték neki a Barca legyőzését követően.

Ég veled Aduriz! Köszönök szépen minden élményt! Mielőbbi felépülést és egészséges életet!  

 

Tölgy, Sas-hegy, Athletic

Az utóbbi időben igyekszem környezettudatos lenni. Komposztálok, szelektíven hulladékgyűjtök, amennyire lehet piacon vásárolok és a többi. Tavaly madáritatót és darázsgarázst telepítettem a Dayka Gábor utcát kettészelő kiserdőbe, ma pedig örökbe fogadtam egy tölgyet a Sas-hegyen.

A jel

Ha valaki nem tudná, majd' két éve eladtuk az egykori családi pecót és nekem akkora mázlim volt, hogy meg tudtam venni azt a lakást, ahol már tíz évvel ezelőtt laktam két évig. Akkor béreltem, most sajátom.

A lakás egy kis társasházban van a Sas-hegy lábánál, szemben velem elvadult kertek, parcellák, ahonnan reggelente rikolt a fácán. Átellenben pedig kezdődik a Budai Sas-hegy Természetvédelmi Terület, országos jelentőségű természetvédelmi terület, amely a Duna-Ipoly Nemzeti Park felügyelete alá tartozik. 

Ahogy másodszor is ideköltöztem, beléptem az eléggé aktív Sas-hegy Védő Egyesületbe. Az egyesület minden heggyel kapcsolatos információt megoszt a facebookon, jót-rosszat egyaránt, és mint legnagyobb jóság innen szereztem tudomást arról, hogy a nemzeti park a Sas-hegy déli leejtőjén ritkítja a cserjést és őshonos fákkal ülteti be a környéket.

Ezzel kapcsolatban örökbefogadási felhívást is tettek, miszerint ha valaki tudja vállalni, hogy az aszályos időszakban kéthetente fél vödör vízzel megöntöz egy-egy csemetét, akkor fogadja azt örökbe, és jelezze, hogy azt a fát már locsolja valaki.

Tegnap láttam a felhívást, így ma cselekedem. 

Tölgyet választottam, mivel az a fa baszk nemzeti jelkép.

A tölgyemet Haritznak neveztem el, baszkul az haritz tölgyet jelent, de keresztnévként is népszerű, lásd Aritz Aduriz.

Ő Haritz

És ha már több, mint egy hónapja Athletic Bilbao meccsek nélkül vagyok, a környezetvédelembe belecsempésztem kicsit a focit, Haritz tölgyem a jelzését Athletic címerrel láttam el.

Egy kis mozgás, természetvédelem és persze Athletic.

Így megy ez a karantén idején...

A Róka az Oroszlánkirály!

Aritz Aduriz, az Athletic 35 éves csatára tegnap ismét nagyot villant. Ebben a szezonban nem először, mióta visszatért az Athleticbe nem először.

A Róka volt a vadász

Sokan mondják, hogy a Róka - ez Aduriz beceneve - másodvirágzását éli mióta visszajött a baleári és valenciai "száműzetése" után. Szerintem nem másodvirágzásról van szó. Aduriz egyszerűen most ért be, most van a legjobb helyen, a legnyugodtabb körülmények között. Így lehet igazán jól dolgozni, még úgy is, hogy ehhez nyilván kellett, hogy fényképezkedjen velünk Augsburgban.
A Róka ma 111 Athleticben lőtt gólnál tart, hamarosan a legjobb tíz gólvágó közé kerül. Ha így megy még neki, remélem nemsokára megújítja jövő nyáron lejáró szerződősét!
Íme tegnap gólja, az Európa Ligában, a Marseille ellen:

Kalandozások Augsburgban

Tavaly három Athletic meccsen voltam, az idei kupadöntő és a zsolnai selejtező után is kellett egy harmadik, hogy jövőre legyen mihez igazodni. Belgrádba nem akartam menni, így maradt a kicsit messzebb lévő Augsburg.

Ezúttal nem a klubtól vettük a jegyet.

A sorsolás után azt mondtam Pinnyey Ricsinek, én megyek. Bármi is legyen, ha egyedül akkor egyedül, de megyek. (Csak Augsburgig, meg onnan vissza, mivel Egoitz hatuknak intézte a repjegyet meg a szállást.)

Amikor október elején azt mondtam, én most megveszem a buszjegyet – akkor a busz olcsóbbnak és biztosabbnak látszott, mint a vonat – Ricsi azt mondta, vegyél nekem is. Eldőlt, biztosan megyünk. Aztán a párizsi történések miatt két hete megint ingott kicsit az utazás, figyeltük is az Athletic-híreket lesz-e egyáltalán meccs. Végül szerda este felszálltunk a buszra, amely 11 óra harminc percen keresztül zötykölődött velünk a magyar történelemből oly jól ismert Augsburgig.

Az Hungariako Lehoiak/Magyar Oroszlánok utazó nagykövetei.

Abban reménykedtünk, hogy megérkezésünk után egyből be tudunk majd csekkolni a hostelbe és tudunk aludni normálisan pár órát, a buszon ugyanis leginkább csak kómázni lehet, normális pihenésre nincs esély. Reményünk hamar szertefoszlott, talán 10 után, mondta a recepciós csaj. Mi mindketten azt gondoltuk, hogy csak szívatott minket. S amíg én a hostel tv szobájában próbáltam aludni, Ricsi a sarki pékségben már össze is szedett egy Athletic-drukkert, a mélynövésű Cesart. (Hihetetlen kisugárzása van, mondhatom állandó útitársamnak, Ricsi anélkül, hogy igazán bármiféle idegennyelvet rendesen  beszélne, mindig összeszed jó arcokat, akik hozzá hasonlóan általában anyanyelvükön kívül nem nagyon beszélnek máshogy.)

Dávid és Góliát. Ricsi és Cesar.

Lásd ez igazolja, hogy elég egy piros-fehér sál a nyakadba meg egy Athletic-címer a hátizsákodra s ezek lebontják a nyelvek építette falakat.

Cesar felhívására, miszerint ha akarunk találkozni a csapattal ő tudja melyik szállodában laknak, sőt az elnökségből is ismer valakit, felkerekedtünk hát. Bilbaói barátaink csak dél körül érkeztek meg Münchenből. 

Megkerestük a hotelt, de mivel nem volt wifi, Cesar nem tudott szólni az ismerősének, de azt javasolta üljünk le a hallban, hátha találkozunk valakivel. Szakmai ártalomból épp a hall könyvespolcain sorakozó TeNeues könyveket – a méregdrága kiadó nagy luxuséletmódot bemutató albumai voltak – vizslattam, amikor megjelent a Kapitány – Gurpegui – és Mikel Rico. Ricsi egyből oda a mi zászlónkkal, és Gurpegui, ahogy meglátja a Hungarian feliratot, egyből kérdez: Ti voltatok Lvivben? Én persze nem kapcsoltam, eléggé el voltam foglalva azzal, hogy ott áll előttem a kapitány személyesen. Ekkor feltűnt Gorka is, aki ki akart bújni a fotózás alól, de a Kapitány, szólt neki: Gyere csak ide, itt vannak a magyar szurkolók. És a nagy mamlasz kénytelen volt visszafordulni és átölelni Ricsit. Nem gondoltam volna, de erősen dobogott a szívem, amikor összekapaszkodtunk! (Később Cesar amikor egyedül csatangolt a városban és találkozott a csapattal, nem mulasztotta le megmondani Gurpeguinek, hogy igen, mi voltunk Ukrajában.)

Iraizoz, Ricsi, Gurpegui, Rico, Máté. Ennyi.

Boveda, Susaeta, Máté, Aduriz, Cesar, Lekue, Elustondo. 

Máté, Inaki, Ricsi.

Aztán jöttek a többiek. Egy nagyobb krú, lásd fotó, majd Inaki egyedül.

Teljesen lehidaltunk.

Legvégül, de nem utolsó sorban, jöttek Cesar ismerősei az Athletic elnökségéből: Elaia Gangoiti – a női csapat korábbi védője, Izkasun Kortajanera, Laura Martinez, Silvia Muriel, és Jokin Garatea. Mindent tudni akartak. Hányan vagyunk magyar szurkolók, van-e penánk, merre jártunk eddig. Kábé húsz perces országimázst reklámot tartottunk Ricsivel, Cesarnak köszönhetően. Jokin a lelkünkre kötötte, szurkoljuk ki a győzelmet, hogy meglegyen a kvalifikáció és február közepéig ne kelljen foglalkozni az Európa Ligával.

Elaia, Cesar, Laura, Máté, Ricsi. 

A társaság elindult várost nézni – Laura puszival köszönt el! -, mi pedig vissza a hostelbe és mit tesz isten be tudtunk csekkolni. Gyors zuhany és már indulhattunk is a többiek hoteljébe, hogy együtt sújtsunk tovább. Persze már félúton összetalálkoztunk. Ez a legjobb, egy mindannyiunk számára ismeretlen helyen találkozni. Ilyen baszott jó volt Barcelonában is. Ez valami frenetikus érzés. 

A csapat még Javi Martinezzel – na nem azzal – lett teljes, aki elképesztő nagy dumás, már előző este is Augsburgban volt, így egyből egy fiatalos sörözőbe, az Altstadt Caféba kalauzolt minket. (Egoitzzal persze egyből levettük, hogy Javi nyilván jutalékot alkudott ki magának, ha jó sok embert visz oda.) És elkezdődött az alapozás. Jó bajor sörök, Jäger, aztán éneklés, éneklés, éneklés, szurkolás, szurkolás, szurkolás. A fiatal és öreg baszkok egyre csak gyűltek a csehóban, aminek jó nagy ablakai vannak, tehát az utcáról kitűnően látszott mi folyik bent. Irgalmatlanul jól éreztem magam, annak ellenére, hogy több, mint huszonnégy órája alig aludtam fél órát.

Ennél rosszabbat sose!

És amikor szóba került, hogy baszkul tanulok, megkérdezték, hogy baszk-e a tanárom, mondtam, persze, Debából való, Guipuzkoából. Akkor ő txurri-urdin, nem, nem ő nem szereti a focit. És ezt elmondtam baszkul. Baszki. Közeli barátainkon kívül úgy néztek rám, mintha legalábbis Zarra jött volna közéjük, csillogó szemmel lapogatták a hátam és a fiatalabbak társaságából meg is kérdezték, hogy hívják a tanáromat, mert egyikük barátnője szintén deba-i, hátha ismeri.

Így múlattuk az időt, közben előkerültek a srácok által magukkal hozott sonkák, szalámik, úgyhogy a bajor sör mellé jóféle ibériai sonkát faltunk. Mivel a meccs hétkor kezdődött korán elindultunk. A legkisebb, Cesar elképesztő show-t csinált, már a sörözőből is fél korsó sörrel indult el, majd Mikelék szállodájából is, mindenkinek énekelt vagy üvöltött utcán. Az Augsburg szurkolóival együtt mentünk a stadionhoz, villamossal. Hihetetlen hangulatot csináltunk, ugráltunk énekeltünk az úton.

A vendégszurkolók szektorához meg kellett kerülni a stadiont, ahol a belvárossal ellentétben elképesztő rendőri készültség volt. Sok baszk szurkoló busszal érkezett – láttam felhívást az Aupaathletic oldalon, hogy egyes penák buszos körutazást szerveztek a Bilbao-Augsburg-München-Velence-Milánó útvonalon – és volt olyan busz, amiből kipakolták a csomagokat és kutyákkal nézették át a zsaruk.

A beengedés is komoly volt, majdnem az Ukrajnait idézte, úgy ki kellett pakolnom a zsebeimet, mint a reptéren, kabát, sál le, csak a motozáskor nem értek a fütykösömhöz, mint tavaly Lembergben.

Jó nagy szektorunk volt és mire beértem, Mikel és Ricsi már felkötözték a zászlókat.

Az ElDesmarque beharangozójának címében.

Kis híján telt ház. Jól szurkolnak a németek, bár nekem kissé unalmas, hogy minden pályán ugyanolyanok a dallamok, csak a szöveget alakítják a csapatokhoz, de ők ezt szeretik.

(Érdekes, hogy mindenhol vannak faszfejek. Jelesül, mi a fiatalabbak a szektor alsó részét foglaltuk el. Egyszer csak jön egy ötvenes pár, nézik a jegyet, keresik a helyüket, megtalálják, és elkezdik takarítani a székeket, majd leülnek, ahova szól a jegyük. Aztán jönnek srácok, akarnának átmászni a székeken, de ezek nem engedik őket. Kis szóváltás, anyázás, majd a srácok mégiscsak átmásznak a székeken.  A faszért nem ültek oda, ahol az öregebb szurkolók voltak?! Pedig ha tudták volna a nyomik, hogy akik átmásztak a fő hangulatfelelősök. Nem csak Augsburgban, hanem a San Mamesban is. Az Herri Norte és a Piratak Athletic csoportok vezérszurkolói. Na mindegy. A második félidőben már nem ült ott a pár.)

Mi is jól szurkoltunk, húzott minket a FCA ultrák szüntelen skandálása. Hát még akkor, amikor Susaeta lövése bement, szinte a semmiből! Harminc percig örültünk, amíg védelmünk megint bizonyította, hogy igen gólerős, csak sajnos nem az ellenfél kapujánál.

Az első felvonás vége előtt, a biztonságiak megengedték a kápóknak, hogy az arra kialakított emelvényről (Igen, a vendégszektorban /is/ volt külön állvány a vezérszurkolóknak!)

A második félidő aztán totál joder. Ó, kapitány, kapitányom! Hát mit csináltatok megint a kapu előtt?! 2-1, összeomlottunk és jött húsz perc iszonyat szenvedés. A nyolcvanadik percben, amikor arra gondoltam, hogy baszki még egy nap itt, aztán tíz óra buszút vissza és még ki is kapunk... förtelmes, nyomorúságos érzés volt. Aztán Itu és Inaki rúgattak két gólt Adurizzal. Na, hát nem volt fölösleges, hogy lefotóztatta magát velünk!

Régóta nem éltem át ilyen gólörömöket, mint a WWK Arénában. Olyan igazi elesős, egymást rángatós, sörkiöntőős, széktámlán és állványon állós, felszabadultan agresszív, gólöröm. És üvöltés és éneklés. És lefújás után a csapat megtapsolt minket, mi meg őket, meg az ellenfelet, meg az ellenfél szurkolóit.

Ilyen sportszerű tábor, mint az Athleticé nincs még egy, nem először éltük át!

Nagyot szurkoltunk. Előtérben a vezérszurkolók.

Nem kellett várni, míg a hazaiak elhagyják a stadiont, de mi még énekeltünk párat, majd lassan elindultunk kifelé, hang nélkül, mivel azt mind otthagytuk. Belekiabáltuk a WWK-ba. Viszont jöttek az üzenetek sms-ben, kommentben. Zoli Itut éltette és megírta, hogy a Digin bemondták a magyar zászlót, ahogy az El Desmarque is a velünk a címben harangozta be a meccset.

Győzedelmesen Mikel zászlója mögött.

Villamossal vissza a városba és a „törzshelyre”. Ahogy visszaértünk a melegbe nagy fáradtság lett úrrá rajtunk, nem csoda, hiszen már negyven órája nem aludtunk rendesen. Azért pár órát még bírtuk Ricsivel, ezalatt énekeltünk, bevágtunk egy jó currywurstot, de pia már semmi. Nem úgy a többiek, akik döntötték magukba a Hacker-Pschorr-féle Münchner Hell-t meg a snapszot, amit a törzsvendégekkel kellett inni. Ezek a törzsvendégek meg a báros forma is imádtak minket és lelkendeztek. Az Augsburg ugyanis először szerepel Európában és ez az ősz a városiaknak igazi ritkaság, ilyet még nem éltek át, hogy holland, szerb, majd baszk szurkolók bolondítják meg Németország csak 25. legnagyobb városának életét. Cesar a legfiatalabb szurkolókkal ért vissza, bősz szitkozódással: a stadionban leesett a lépcsőn és elsősegélybe részesítették. Bár nagy kacajok közt találgattuk mi lehet vele, erre nem számítottunk.

Ricsi fiatal barátaival.

Elindultunk más helyre, aztán Ricsivel leléptünk. Baszk barátaink reggel fél hatig tolták...

Péntek reggel még mindig erősen basszus volt a hangunk, amit a puha reggeli – fánk, croissant, cappuchino – sem tudtunk orvosolni. Elnéztünk az FC Augsburg boltjába, ahol rádöbbentünk a helyiek igazából svábok, majd kikísértük baszkjainkat a pályaudvarra: fontos programjuk volt még aznapra, visszamentek Münchenbe, hogy délután megnézzék az Allianz Arenát. Megbeszéltük, hogy a december 14-i sorsoláson kit kapunk a 16 közés jutásért – Rapid Wien – és Egoitz meggyőzött minket arról, hogyha a magyar válogatottat Bordeaux-ba vagy Toulouse-ba sorsolják az EB-n, mindenképp menjünk, ők jönnek Bilbaóból!

Majd tíz óránk maradt még buszindulásig.

Visszabattyogtunk a szállásra, Ricsi elnyúlt én meg egy belvárostérképpel elindultam, hogy felfedezzem a Fugger-család - ami a középkori Európa egyik legjelentősebb bankár dinasztiája volt – nyomait a városban. A belváros pici, mindent megnéztem amit akartam másfél óra alatt, de a nulla fok körüli időben nem is vágytam több sétára.

Már csak egy célt kellett teljesítenünk, egy igazi bajor vacsorára vágytunk: disznósült, káposztával.

Kinéztem egy a térkép szélén hirdető éttermet, a Weisse Hasent. A Fehér Nyusziba ültünk be és rendeltük amire vágytunk: disznósült káposztával. Mellé Augsburger Original, agyagkorsóból! Kétfélét rendeltünk és elcseréltük a felét. Egy sörben sültet és egy sima sültet, egyiket savanyúbb fehér- másikat édes, fajéjhas lila káposztával. A sült olyan szépen meg volt sütve, hogy a ropogós bőrét is el lehetett ropogtatni, fogpótlás elvesztés nélkül. A káposzták nagyon passzoltak, ahogy a helyi sör is. Egyedül a krumpligombócnak volt valami furcsa mellékíze. 

Egyik sült...

...másik sült az Augsburgerrel.

Tulajdonképpen ezzel vége is volt, már csak a visszafelé zötykölődés volt hátra.

Három nap alatt nem sokat aludtunk, de ismét nagyot mentünk Ricsivel. Lettek új barátaink és bemutatkoztunk az elnökség felének. Ami egy szokatlan volt, hogy Mikel egy kicsit a háttérben maradt, na ja, Javi és Cesar ellopták előle a show-t. 

Tanultunk új szurkolást és egy nemzeti érzelmű baszk dalt, amit szurkolásként is énekelnek: legyen ez a bejegyzés zárása. A szöveg egyáltalán nem nehéz, álljon itt az Ikusi mendizaleak kemény rockos feldolgozása, mivel a magyar szurkolói klub többsége preferálja ezt a hangzást. Szóval Zita, Tamás, Gabilondo, Astarloza, Zozo, Gurpegui, Gerge, Zolibá, tessék tanulni! (Hogy a miénk legyen a szurkolás, az Euskal Herrikoak helyett énekeljetek Budapestekoak-ot vagy Hungariakoak-ot!)

Aupa Bilboko lagunak!

Aupa Don Celes!

Aupa Cesar!

Aupa Iberlanda!

A képek Mikel és Ricsi fészbúkjáról, a zazpiak bat indautxu twitteréről és a klub honlapjáról valók.

Bentmaradtunk!

Az Athletic Bilbao három fordulóval a vége előtt, bebiztosította első osztályú tagságát a Primera Divisionban.

Róka és oroszlán. Mindkét csatárunk betalált.

Igen gyötrelmes és hektikus szezon végén, egészen a 35. fordulóig kellett várnunk arra, hogy biztosak lehessünk benne, az új San Mamésban is elsőosztályú meccseket láthatunk majd. 

Igen, ezen a meccsen szerettem volna ott lenni, de a csapnivaló anyagi helyzetem keresztülhúzta eme vágyamat, így szombat délután otthon néztem, ahogy gyakorlatilag másodosztályba taszítjuk a Mallorcát.

A játékvezetőnek köszönhetően az utolsó percig para volt, mert ugyan Fontást kiszórta Hernandez Hernandez spori, már az ezt követő jogos tizenegyesnél elkezdett kompenzálni, mivel a kipattanót bevágó Muniain gólját nem adta meg.

A második félidőben szintén annulálta Ander találatát - Aduriz passza előtt nem volt kint a labda - és azt hittem Llorente kísértetiesen hasonló célját is elveszi. De nem.

A hagyomány folytatódik, vagyis a egyik liga alapítója továbbra is marad elsőosztályú, ahogyan története során mindig. Mindenesetre én a bennmaradás után meg is köszönöm Marcelo Bielsa munkáját, köszönöm a   z előző zseniális szezont és nem köszönöm az idei idegbetegséget. Várjuk a következő trénert - remélem Urrutia nem lesz idióta és legalább Valverdét hozza. (A fejemben megfordult már Heynckes is, aki volt már az Athletic edzője és a bajorokkal idén fantasztikus szezont produkált. De ott van a lehetőség, hogy a büszke és makacs Urrutia az utolsó pillanatban a Bilbao Athletic edzőjét, Zigandát kéri fel...)

A San Maméstől jövő vasárnap búcsúzunk a Levante ellen. Jövőre új stadionban, új célokért küzdünk majd, remélem sikerrel. 

Online nézd inkább!

Vasárnap este az Athletic elgyapálta az Atlético Madridot a San Mamésben. Ebben nem lenne semmi különös, ha a matracosok nem a második, az Athletic pedig nem a tizenötödik hely állt volna. A másik dolog amiért említést érdemel a meccs: a magyar szakértők.

Llorrente után is van élet a Katedrálisban!

Végre nyertek az Oroszlánok - december közepe óta először - és ami még fontosabb, hogy jó játékkal. Ebben a szezonban ilyen jól még nem játszott a csapat. Az első félidőben még nem jöttek össze a gólok, a másodikban aztán megrázta magát  gárda és hármat is bepakolt Courtois kapujába. Mindezt annak ellenére, hogy mind Muniz Fernandez játékvezető, mind az Atlético jelentős akadályokat gördített a csapat elé. Rég láttam már ennyire henteskedő Atléticót, hiába nyugtatta őket Simeone - a vezető operatőr többször is mutatta Cholót, ahogy nyugalomra inti brutálisan játszó csapatát. Fernandez az első félidőben egy-vagy két tizenegyest biztosan elnézett - pl. Juanfran kezezése - és aztán két fejre ütésért - Diego Costa és Godín - nem adott lapot. Talán ha az elején megfogja a meccset, nem sérül meg Ekiza. Nálam az a szándékos belépő egyértelmű piros. (Egy nullás állásnál Gurpegui jött be a helyére, ami miatt paráztam is, nehogy megint rajta menjen el a meccs.) És még korántsem volt vége, egy tizi és egy piros járt volna azért is amikor Cata Diaz nyakánál fogva rántotta le Adurizt az ötösnél.)
Bielsa végre - tavaly április eleje óta először - összerakta a csapatot. Sanjo kiválóan szűrt, De Marcos megint jól játszotta a futóbolondot, Ander - aki talán a csapat legjobbja a szezonban Aduriz mellett - remekül irányított. De aki megint a többiek fölé nőtt, az a rutinos vén róka Aduriz. Az első félidő elején adott egy gólpasszt De Marcosnak, kár hogy kimaradt. Tíz perccel később felrúgták a 11-es ponton, de Fernandez nem sípolt. A második gólnál tanítani való módon vitt el két védőt, hogy Susaetának legyen területe, a harmadik gólnál pedig akkora labdát adott, hogy csak na. Végre behúztunk egy rangadót. Idén először. Őszintén remélem ezzel a győzelemmel és azzal, hogy végre pont került a Llorrente-ügy végére, magához tér a csapat!

Általában interneten nézem a meccseket, de amikor a sporttévé közvetíti a meccsünket, a tévé elé ülök. És mint annyiszor, megint megbántam. A stream nézésben az a jó, hogy nem magyarul van. Általában angolul vagy spanyolul nézem a közvetítéseket. Több okból. Először is általában két riporter közvetít, így sokkal érdekesebb, izgalmasabb. Amíg az egyik csak a meccsel foglalkozik, a másik megállapít, anekdotázik, adatokat sorol, egyszóval színesíti a közvetítést. Kettő, nem mindent értek, így minden bizonnyal nem hallok meg óriási baromságokat, már ha mondanak ilyeneket. Három: jó nyelvgyakorlás. Négy: nem baszom fel magam azon, hogy egy majdnem monopolhelyzetben lévő televíziós csatorna idiótákat kér fel szakértőnek. Komolyan mondom magyar kommentárral nézni egy meccset kétszer olyan idegölő, mert nemcsak a meccs izgalmaival kell megbirkózni, hanem az idióták szövegével is. Horváth Feri általában vagy másik meccset néz, vagy csak dobálódzik a nevekkel, vagy teljesen fogalmatlan.  Hát nem hiszem el, hogy a csatorna szakértői teljesen hiteltelen, önmagukból ezerszer viccet csináló fazonok: Zombori, Várhidi "taxisszakszervezetiszóvivő" Péter, Bognár Gyuri meg a károgó varjú Hegyi Iván. Könyörgöm nagyon ráférne egy vérfrissítés a szakértő-brigádra! 

Hegyi Iván? Kösz nem!