Kalandozások Augsburgban

Tavaly három Athletic meccsen voltam, az idei kupadöntő és a zsolnai selejtező után is kellett egy harmadik, hogy jövőre legyen mihez igazodni. Belgrádba nem akartam menni, így maradt a kicsit messzebb lévő Augsburg.

Ezúttal nem a klubtól vettük a jegyet.

A sorsolás után azt mondtam Pinnyey Ricsinek, én megyek. Bármi is legyen, ha egyedül akkor egyedül, de megyek. (Csak Augsburgig, meg onnan vissza, mivel Egoitz hatuknak intézte a repjegyet meg a szállást.)

Amikor október elején azt mondtam, én most megveszem a buszjegyet – akkor a busz olcsóbbnak és biztosabbnak látszott, mint a vonat – Ricsi azt mondta, vegyél nekem is. Eldőlt, biztosan megyünk. Aztán a párizsi történések miatt két hete megint ingott kicsit az utazás, figyeltük is az Athletic-híreket lesz-e egyáltalán meccs. Végül szerda este felszálltunk a buszra, amely 11 óra harminc percen keresztül zötykölődött velünk a magyar történelemből oly jól ismert Augsburgig.

Az Hungariako Lehoiak/Magyar Oroszlánok utazó nagykövetei.

Abban reménykedtünk, hogy megérkezésünk után egyből be tudunk majd csekkolni a hostelbe és tudunk aludni normálisan pár órát, a buszon ugyanis leginkább csak kómázni lehet, normális pihenésre nincs esély. Reményünk hamar szertefoszlott, talán 10 után, mondta a recepciós csaj. Mi mindketten azt gondoltuk, hogy csak szívatott minket. S amíg én a hostel tv szobájában próbáltam aludni, Ricsi a sarki pékségben már össze is szedett egy Athletic-drukkert, a mélynövésű Cesart. (Hihetetlen kisugárzása van, mondhatom állandó útitársamnak, Ricsi anélkül, hogy igazán bármiféle idegennyelvet rendesen  beszélne, mindig összeszed jó arcokat, akik hozzá hasonlóan általában anyanyelvükön kívül nem nagyon beszélnek máshogy.)

Dávid és Góliát. Ricsi és Cesar.

Lásd ez igazolja, hogy elég egy piros-fehér sál a nyakadba meg egy Athletic-címer a hátizsákodra s ezek lebontják a nyelvek építette falakat.

Cesar felhívására, miszerint ha akarunk találkozni a csapattal ő tudja melyik szállodában laknak, sőt az elnökségből is ismer valakit, felkerekedtünk hát. Bilbaói barátaink csak dél körül érkeztek meg Münchenből. 

Megkerestük a hotelt, de mivel nem volt wifi, Cesar nem tudott szólni az ismerősének, de azt javasolta üljünk le a hallban, hátha találkozunk valakivel. Szakmai ártalomból épp a hall könyvespolcain sorakozó TeNeues könyveket – a méregdrága kiadó nagy luxuséletmódot bemutató albumai voltak – vizslattam, amikor megjelent a Kapitány – Gurpegui – és Mikel Rico. Ricsi egyből oda a mi zászlónkkal, és Gurpegui, ahogy meglátja a Hungarian feliratot, egyből kérdez: Ti voltatok Lvivben? Én persze nem kapcsoltam, eléggé el voltam foglalva azzal, hogy ott áll előttem a kapitány személyesen. Ekkor feltűnt Gorka is, aki ki akart bújni a fotózás alól, de a Kapitány, szólt neki: Gyere csak ide, itt vannak a magyar szurkolók. És a nagy mamlasz kénytelen volt visszafordulni és átölelni Ricsit. Nem gondoltam volna, de erősen dobogott a szívem, amikor összekapaszkodtunk! (Később Cesar amikor egyedül csatangolt a városban és találkozott a csapattal, nem mulasztotta le megmondani Gurpeguinek, hogy igen, mi voltunk Ukrajában.)

Iraizoz, Ricsi, Gurpegui, Rico, Máté. Ennyi.

Boveda, Susaeta, Máté, Aduriz, Cesar, Lekue, Elustondo. 

Máté, Inaki, Ricsi.

Aztán jöttek a többiek. Egy nagyobb krú, lásd fotó, majd Inaki egyedül.

Teljesen lehidaltunk.

Legvégül, de nem utolsó sorban, jöttek Cesar ismerősei az Athletic elnökségéből: Elaia Gangoiti – a női csapat korábbi védője, Izkasun Kortajanera, Laura Martinez, Silvia Muriel, és Jokin Garatea. Mindent tudni akartak. Hányan vagyunk magyar szurkolók, van-e penánk, merre jártunk eddig. Kábé húsz perces országimázst reklámot tartottunk Ricsivel, Cesarnak köszönhetően. Jokin a lelkünkre kötötte, szurkoljuk ki a győzelmet, hogy meglegyen a kvalifikáció és február közepéig ne kelljen foglalkozni az Európa Ligával.

Elaia, Cesar, Laura, Máté, Ricsi. 

A társaság elindult várost nézni – Laura puszival köszönt el! -, mi pedig vissza a hostelbe és mit tesz isten be tudtunk csekkolni. Gyors zuhany és már indulhattunk is a többiek hoteljébe, hogy együtt sújtsunk tovább. Persze már félúton összetalálkoztunk. Ez a legjobb, egy mindannyiunk számára ismeretlen helyen találkozni. Ilyen baszott jó volt Barcelonában is. Ez valami frenetikus érzés. 

A csapat még Javi Martinezzel – na nem azzal – lett teljes, aki elképesztő nagy dumás, már előző este is Augsburgban volt, így egyből egy fiatalos sörözőbe, az Altstadt Caféba kalauzolt minket. (Egoitzzal persze egyből levettük, hogy Javi nyilván jutalékot alkudott ki magának, ha jó sok embert visz oda.) És elkezdődött az alapozás. Jó bajor sörök, Jäger, aztán éneklés, éneklés, éneklés, szurkolás, szurkolás, szurkolás. A fiatal és öreg baszkok egyre csak gyűltek a csehóban, aminek jó nagy ablakai vannak, tehát az utcáról kitűnően látszott mi folyik bent. Irgalmatlanul jól éreztem magam, annak ellenére, hogy több, mint huszonnégy órája alig aludtam fél órát.

Ennél rosszabbat sose!

És amikor szóba került, hogy baszkul tanulok, megkérdezték, hogy baszk-e a tanárom, mondtam, persze, Debából való, Guipuzkoából. Akkor ő txurri-urdin, nem, nem ő nem szereti a focit. És ezt elmondtam baszkul. Baszki. Közeli barátainkon kívül úgy néztek rám, mintha legalábbis Zarra jött volna közéjük, csillogó szemmel lapogatták a hátam és a fiatalabbak társaságából meg is kérdezték, hogy hívják a tanáromat, mert egyikük barátnője szintén deba-i, hátha ismeri.

Így múlattuk az időt, közben előkerültek a srácok által magukkal hozott sonkák, szalámik, úgyhogy a bajor sör mellé jóféle ibériai sonkát faltunk. Mivel a meccs hétkor kezdődött korán elindultunk. A legkisebb, Cesar elképesztő show-t csinált, már a sörözőből is fél korsó sörrel indult el, majd Mikelék szállodájából is, mindenkinek énekelt vagy üvöltött utcán. Az Augsburg szurkolóival együtt mentünk a stadionhoz, villamossal. Hihetetlen hangulatot csináltunk, ugráltunk énekeltünk az úton.

A vendégszurkolók szektorához meg kellett kerülni a stadiont, ahol a belvárossal ellentétben elképesztő rendőri készültség volt. Sok baszk szurkoló busszal érkezett – láttam felhívást az Aupaathletic oldalon, hogy egyes penák buszos körutazást szerveztek a Bilbao-Augsburg-München-Velence-Milánó útvonalon – és volt olyan busz, amiből kipakolták a csomagokat és kutyákkal nézették át a zsaruk.

A beengedés is komoly volt, majdnem az Ukrajnait idézte, úgy ki kellett pakolnom a zsebeimet, mint a reptéren, kabát, sál le, csak a motozáskor nem értek a fütykösömhöz, mint tavaly Lembergben.

Jó nagy szektorunk volt és mire beértem, Mikel és Ricsi már felkötözték a zászlókat.

Az ElDesmarque beharangozójának címében.

Kis híján telt ház. Jól szurkolnak a németek, bár nekem kissé unalmas, hogy minden pályán ugyanolyanok a dallamok, csak a szöveget alakítják a csapatokhoz, de ők ezt szeretik.

(Érdekes, hogy mindenhol vannak faszfejek. Jelesül, mi a fiatalabbak a szektor alsó részét foglaltuk el. Egyszer csak jön egy ötvenes pár, nézik a jegyet, keresik a helyüket, megtalálják, és elkezdik takarítani a székeket, majd leülnek, ahova szól a jegyük. Aztán jönnek srácok, akarnának átmászni a székeken, de ezek nem engedik őket. Kis szóváltás, anyázás, majd a srácok mégiscsak átmásznak a székeken.  A faszért nem ültek oda, ahol az öregebb szurkolók voltak?! Pedig ha tudták volna a nyomik, hogy akik átmásztak a fő hangulatfelelősök. Nem csak Augsburgban, hanem a San Mamesban is. Az Herri Norte és a Piratak Athletic csoportok vezérszurkolói. Na mindegy. A második félidőben már nem ült ott a pár.)

Mi is jól szurkoltunk, húzott minket a FCA ultrák szüntelen skandálása. Hát még akkor, amikor Susaeta lövése bement, szinte a semmiből! Harminc percig örültünk, amíg védelmünk megint bizonyította, hogy igen gólerős, csak sajnos nem az ellenfél kapujánál.

Az első felvonás vége előtt, a biztonságiak megengedték a kápóknak, hogy az arra kialakított emelvényről (Igen, a vendégszektorban /is/ volt külön állvány a vezérszurkolóknak!)

A második félidő aztán totál joder. Ó, kapitány, kapitányom! Hát mit csináltatok megint a kapu előtt?! 2-1, összeomlottunk és jött húsz perc iszonyat szenvedés. A nyolcvanadik percben, amikor arra gondoltam, hogy baszki még egy nap itt, aztán tíz óra buszút vissza és még ki is kapunk... förtelmes, nyomorúságos érzés volt. Aztán Itu és Inaki rúgattak két gólt Adurizzal. Na, hát nem volt fölösleges, hogy lefotóztatta magát velünk!

Régóta nem éltem át ilyen gólörömöket, mint a WWK Arénában. Olyan igazi elesős, egymást rángatós, sörkiöntőős, széktámlán és állványon állós, felszabadultan agresszív, gólöröm. És üvöltés és éneklés. És lefújás után a csapat megtapsolt minket, mi meg őket, meg az ellenfelet, meg az ellenfél szurkolóit.

Ilyen sportszerű tábor, mint az Athleticé nincs még egy, nem először éltük át!

Nagyot szurkoltunk. Előtérben a vezérszurkolók.

Nem kellett várni, míg a hazaiak elhagyják a stadiont, de mi még énekeltünk párat, majd lassan elindultunk kifelé, hang nélkül, mivel azt mind otthagytuk. Belekiabáltuk a WWK-ba. Viszont jöttek az üzenetek sms-ben, kommentben. Zoli Itut éltette és megírta, hogy a Digin bemondták a magyar zászlót, ahogy az El Desmarque is a velünk a címben harangozta be a meccset.

Győzedelmesen Mikel zászlója mögött.

Villamossal vissza a városba és a „törzshelyre”. Ahogy visszaértünk a melegbe nagy fáradtság lett úrrá rajtunk, nem csoda, hiszen már negyven órája nem aludtunk rendesen. Azért pár órát még bírtuk Ricsivel, ezalatt énekeltünk, bevágtunk egy jó currywurstot, de pia már semmi. Nem úgy a többiek, akik döntötték magukba a Hacker-Pschorr-féle Münchner Hell-t meg a snapszot, amit a törzsvendégekkel kellett inni. Ezek a törzsvendégek meg a báros forma is imádtak minket és lelkendeztek. Az Augsburg ugyanis először szerepel Európában és ez az ősz a városiaknak igazi ritkaság, ilyet még nem éltek át, hogy holland, szerb, majd baszk szurkolók bolondítják meg Németország csak 25. legnagyobb városának életét. Cesar a legfiatalabb szurkolókkal ért vissza, bősz szitkozódással: a stadionban leesett a lépcsőn és elsősegélybe részesítették. Bár nagy kacajok közt találgattuk mi lehet vele, erre nem számítottunk.

Ricsi fiatal barátaival.

Elindultunk más helyre, aztán Ricsivel leléptünk. Baszk barátaink reggel fél hatig tolták...

Péntek reggel még mindig erősen basszus volt a hangunk, amit a puha reggeli – fánk, croissant, cappuchino – sem tudtunk orvosolni. Elnéztünk az FC Augsburg boltjába, ahol rádöbbentünk a helyiek igazából svábok, majd kikísértük baszkjainkat a pályaudvarra: fontos programjuk volt még aznapra, visszamentek Münchenbe, hogy délután megnézzék az Allianz Arenát. Megbeszéltük, hogy a december 14-i sorsoláson kit kapunk a 16 közés jutásért – Rapid Wien – és Egoitz meggyőzött minket arról, hogyha a magyar válogatottat Bordeaux-ba vagy Toulouse-ba sorsolják az EB-n, mindenképp menjünk, ők jönnek Bilbaóból!

Majd tíz óránk maradt még buszindulásig.

Visszabattyogtunk a szállásra, Ricsi elnyúlt én meg egy belvárostérképpel elindultam, hogy felfedezzem a Fugger-család - ami a középkori Európa egyik legjelentősebb bankár dinasztiája volt – nyomait a városban. A belváros pici, mindent megnéztem amit akartam másfél óra alatt, de a nulla fok körüli időben nem is vágytam több sétára.

Már csak egy célt kellett teljesítenünk, egy igazi bajor vacsorára vágytunk: disznósült, káposztával.

Kinéztem egy a térkép szélén hirdető éttermet, a Weisse Hasent. A Fehér Nyusziba ültünk be és rendeltük amire vágytunk: disznósült káposztával. Mellé Augsburger Original, agyagkorsóból! Kétfélét rendeltünk és elcseréltük a felét. Egy sörben sültet és egy sima sültet, egyiket savanyúbb fehér- másikat édes, fajéjhas lila káposztával. A sült olyan szépen meg volt sütve, hogy a ropogós bőrét is el lehetett ropogtatni, fogpótlás elvesztés nélkül. A káposzták nagyon passzoltak, ahogy a helyi sör is. Egyedül a krumpligombócnak volt valami furcsa mellékíze. 

Egyik sült...

...másik sült az Augsburgerrel.

Tulajdonképpen ezzel vége is volt, már csak a visszafelé zötykölődés volt hátra.

Három nap alatt nem sokat aludtunk, de ismét nagyot mentünk Ricsivel. Lettek új barátaink és bemutatkoztunk az elnökség felének. Ami egy szokatlan volt, hogy Mikel egy kicsit a háttérben maradt, na ja, Javi és Cesar ellopták előle a show-t. 

Tanultunk új szurkolást és egy nemzeti érzelmű baszk dalt, amit szurkolásként is énekelnek: legyen ez a bejegyzés zárása. A szöveg egyáltalán nem nehéz, álljon itt az Ikusi mendizaleak kemény rockos feldolgozása, mivel a magyar szurkolói klub többsége preferálja ezt a hangzást. Szóval Zita, Tamás, Gabilondo, Astarloza, Zozo, Gurpegui, Gerge, Zolibá, tessék tanulni! (Hogy a miénk legyen a szurkolás, az Euskal Herrikoak helyett énekeljetek Budapestekoak-ot vagy Hungariakoak-ot!)

Aupa Bilboko lagunak!

Aupa Don Celes!

Aupa Cesar!

Aupa Iberlanda!

A képek Mikel és Ricsi fészbúkjáról, a zazpiak bat indautxu twitteréről és a klub honlapjáról valók.