Kacsamell sonkát csinálsz!

Kacsamell sonka a nagyszerű Raymond Blancnak köszönhetően, ugyanis a Paprika TV-n láttam/halottam először erről a csemegéről.

Persze Raymond sokkal szebben lenyesi a kacsa bőrét, utána follpackba hengergeti és majdan kisüti a salátához amivel a kacsamellet tálalja.
Szóval veszel kacsamellfilét. Én egy féllel kezdtem próbából, de a következő adag két darab négy fele lesz.
Lenyesed a bőrt a tetejéről - most már tudom, hogy a pecsenye kacsamellnek sokkal vékonyabb a hája, mint a simáé, ergo sokkal nehezebb levágni a bőrt.  Durva sóval keversz el kakukkfüvet, kevés borsot és pár borókaszemet. Alaposan besózod a kacsát és a sóágyon egy napra hűtőbe teszed! Másnap alaposan lemosod a sót, megszárítgatod a húst, és muszlinkendőbe vagy textilpelenkába csomagolva kiakasztod tizenkét napra valami olyan helyre, ahol jár a levegő! (Az anyagválasztásánál fontos, hogy jó légáteresztő képessége legyen!)
A lényeg, hogy 4 fok alatt legyen körülötte mindig. Én ezt úgy oldottam meg, hogy jó szeles helyre akasztottam egy kampón, amikor meg melegebb volt, beakasztottam a hűtőbe!

Mennyei csemege, pedig meg sem csináltam a mustáros körtelekvárt, amit terveztem hozzá. Kicsit sós lett, jobban le kell mossam a következő adagot.

Amúgy pofon egyszerű, semmi ördöngösség! (Bár a bőrt még nem próbáltam...)

Érdemes már holnap a piacon kezdeni!

Így csinálja az vén buzeráns:

És ha rákeresel a neten a duck ham szóra, kijön egy csomó találat, ahol mindenféle további praktikákat olvashatsz.

A bécsi huszonnégyórás - Rapid-Athletic Európa Liga meccs

December közepén a bécsi Rapiddal játszott - már tét nélküli - Európa Liga csoportmeccset az Athletic Bilbao. Természetesen a Magyar Oroszlánok ott voltak az Allianz stadionban.

Micsoda csapat!

Van-e kezdete ennek a történetnek, amit 2011 óta írunk, amikor is Ricsi összeszedte Egoitzot, Jorgét és Mikelt Salzburgban? Igen van, 2011 ősze, amikor is Ricsi összeszedte Salzburgban Egoitzot, Jorgét és Mikelt. Az Athletic meccsei ciklikusságot hoztak közös történetünkbe, félévenként, itt, ott, amott viszontlátjuk egymást. Tehát a történet abszolúte folyamatos. Ennek egy fejezete volt második (harmadik) bécsi kiruccanásunk. (Az első kettő az őstörténet. 2005-ben a 32 között az Austriát kaptuk és többek között Zozo, Gurpegi és Kiss Zoli társaságában kimentünk a meccsre. Azonban a nagy hó miatt elhalasztották a mérkőzést. Hatalmas élmény volt így is, hiszen a vadállat Austria drukkereket kardlappal oszlatták az osztrák rendőrök. És Zolibá - aki már akkor is verette a kasztíliait - vett nekem egy sálat egy szurkolótól. Ekkor találkoztunk először az Athletic nagyszerűségével és vonzerejével: elegáns öregasszonyok és urak tipegtek a stadion felé a térdigérő hóban. A megismételt meccsre aztán már nem jöttek Bilbaóból. Néhány cserediákkal vacogtunk a vendégszektorban.)
Itt - Budapesten, ott - Bilbaóban, vagy amott, bárhol máshol Európában. Az idei őszön a bárhol másholt Bécs jelentette, ezt már augusztus végén megtudtuk.
Október közepére - jó pár emailváltás után - összeállt az Hungariako Lehoiak valaha volt legnépesebb csapata. December 8-án két autóban és a buszon összesen tizenegyen indultunk Bécs felé.
(Hogy legyen miért izgulni arról az Orangeways gondoskodott. December 1-én küldtek egy sms-t, hogy a reggel 7-es busz csak 11-kor indul, vissza pedig 19.30 helyett már háromkor. Ráadásul mindenfelé azt olvastam ezután, hogy az Orangeways november közepe óta csődben van. Ez nem volt túl megnyugtató.)
Aztán mégiscsak rendbe lett minden.
Tamásék autója volt az előörs és középső-hadseregcsoport. Fegyvernemek eloszlása: Zita a bombázóhadosztály, Tamás és Gurpegui a nehézpáncélosok, a pici Gabilondo felderítő- és Astarloza Tamás a huszárság biciklis zászlóalja.
Ricsiék autója a nyugat-hadseregcsoport két koronaőr század, a szálfatermetű Ricsi és Ádám valamint a korelnök Gyuri, mint vezérkar.
Végül a kelet-hadseregcsoport, a a gyors reagálású gépesített gyalogság Gergő, valamint az egyszerű talpasok Zozo és én busszal.
Csütörtök délelőtt tehát három irányból, három ütemben támadtuk az osztrák fővárost. Először az előörs ért Bécs alá, s a megbeszéltek szerint az Athletic főhadiszállásán átvette a menetleveleket. (Vagyis a belépőket, amit én intéztem a klubnál és Ricsi fizetett ki.)

Egyesülünk a Schwedenplatzon. Gergő a legdurvább fejek vágója!

A két szárny nagyjából egyszerre érkezett, sajnos a nyugat-hadseregcsoport egyből csetepatéba is keveredett, amikor a zászlót bontott a leendő csatatér közelében. (Ricsi, Ádám és Gyuri a Rapid stadionjánál parkoltak le, és amikor fényképezkedtek az aréna bejáratánál, a szemköszti bárból kipattant két Rapid-huligán és Ricsire vetették magukat. Kitépték kezéből a magyar zászlót - ami azért is furcsa, mert a fradisták és a rapidosok jóban vannak, vagyis nem igazán érthető, hogy ha már zászló kellett nekik, miért nem az Ádámnál lévő ikurinára vadásztak. Tanulság: meccsnapon nem fotózkodunk az ellenfél stadionjánál.)
Ezalatt a kis időre egyesült középső- és kelet- hadseregcsoport ismét szétvált, hogy némi spéttel felüsse főhadiszállását a főpályaudvar közelében.

Ádám és Ricsi a nyúzás előtt

Közben a baszk harcosok zászlóalja is bejelentkezett, már az előző éjszaka megérkeztek, a légierő hozta őket. A magyar haderő végül a belvárosban egyesült. Végül a hosszúra nyúlt utánpótlásvonalak miatt este 6 után értünk a csatatérre. (Na, elég ebből a hadsereges baromságból!)

Viszontlátás öröme. Na ezért rohantam...

Csak a stadionban találkoztam a baszkokkal. Baszki. Azért akartam a reggeli busszal jönni és a másnap estivel menni, hogy minél többet lehessek velük, erre csak közvetlenül a meccs előtt futunk össze. Hatalmas örömködés a lelátón, Mikel, Jorge, Egoitz, Kubika és még páran akikkel Aubsburgban is voltunk.
Aztán Ricsi felfedezte pár sorral följebb a lengyeleket, akik csatlakoztak hozzánk.
Baszk-magyar-lengyel szurkolócsoport Bécsben! Micsoda multikulti!

Lelátónyi élőkép

A Rapid szurkolói teljes lelátónyi élőképpel készültek. Hihetetlenül szervezetten, koreografálva, percről-percre megrendezve szurkoltak elejétől a végéig. Megkockáztatom ilyen szurkolást még nem láttam élőben! A drapériák, feliratok többször változtak a mérkőzés közben, ahogy a dalok is. Nemcsak átlagos, szokásos dalokat énekeltek. (Például a német szurkolók az utóbbi időben minden pályán ugyanazt éneklik. Lehet bármilyen meccs ugyanolyanok a dalok, csak a szövegük változik. Nem is értem...)
Abszolút Athletic-fakót küldött pályára Valverde, csak Gorka, Rico és Etxeita voltak 26 fölött. Ennek fényében még jó is lehetett volna a meccs, hiszen vasárnap az Eibar ellen sem volt rossz, főleg a második játékrész.
De nem volt az. Egy edzőmeccset láthattunk tulajdonképpen, mindkét csapat számára tét nélkülit.
Úgy tűnt csak a Rapid szurkolói veszik komolyan az egészet.

Mikel zászlója mögött. Sokadszorra.

A félidő lefújása után - ahogy az Baszkföldön szokás - előkerültek a szendvicsek, sonkák, kolbászok és szalámik. És a baszkok megosztották velünk az ibériai csemegéket; Txiki passzolgatta nekünk a szeleteket.
De finom falatok ide-oda, lábunk majd odafagyott az Allianz-stadion betonjához. Jorge meg is jegyezte, hogy szerinte hidegebb van mint Ukrajnában volt két éve. Könnyen lehet, hogy igaza volt. A második félidő első fele szintén edzőmeccset idézet. Az unalmas játékot - a kapuk egyáltalán nem forogtak veszélyben - egy szurkolói közjáték dobta fel: a Rapid szurkolói Justizia por Inigo feliratot húztak ki a tribün közepén, e nemes gesztussal utalva arra, hogy a 2012-ben Bilbaóban a rendőrök által agyonlőtt Inigo Cabacas ügyében még mindig nincs eredmény és igazság. Le a kalappal! (Ezért is fölöttébb furcsa, hogy Ricsit megtépték!)

Justizia Inigorenzat

És amikor már azt képzeltük, hogy nem lehet hidegebb egy tizenhatoson belüli kavarodásból, ide-oda pattogó labdából a zöld-fehérek vezetést szereztek. Szinte azonnali fagyhalál állt be a piros-fehér sarokban.
Onnantól kiabáltuk a baszk Harcoljatok! Harcoljatok! rigmust, azaz Jo ta ke - Irabazi arte! (Üssétek a vasat amíg nem nyertek! - ilyesmi a magyar fordítása.)
Az utolsó tíz percre kanyarodva már-már majdnem szurkolást váltottunk - amikor szarban van a csapat szoktuk énekelni, hogy Beti zurekin! Athletic, beti zurekin!, magyarul Mindig veled! Athletic mindig veled! - és akkor egy a kapott gólhoz hasonló szituációt követően Villalibre a vasárnapi meccshez hasonlatosan belőtte a labdát középre, amit Saborit bekotort. 1-1.
Athletic gu gara! - váltottunk szurkolást - Az Athletic mi vagyunk!

Ricsi és a lengyel. Polak wegier dwa bratanki/ Lengyel, magyar két jóbarát!

A meccsből már alig volt hátra, amit a hideg miatt nem is nagyon bántunk. Benat még próbára tette a Rapid kapusát szabadrúgásból, aztán a török spori lefújta a meccset.
Legalább nem kaptunk ki ebben a hidegben, akkor nem biztos, hogy olyan elánnal és türelemmel várunk volna a közös nagy képre, mint ahogy ettük. (Ricsit kikérdezték a biztonságiak a kora délutáni afférról.)
Számoljátok csak meg, tizenhatan vagyunk a képen. Ennyien még sosem jöttünk össze - baszkok és magyarok - mióta közös történetünket írjuk és akkor még nem vettük a csapathoz Kubikát - az igazi Javi Martinezt, Txikit, a lányokat és a többieket, például Unait, aki szintén tiszteletbeli Magyar Oroszlán. (Nehéz lesz megdönteni ezt a számot. Gyanítom az Athleticnek ehhez Magyarországra kellene látogatnia.)

Megannyi mikulás a baszk tábor

Aztán meg elindultunk a stadionból, egyszerre az osztrákokkal. Ricsiékkel gyorsan elmentem az autóhoz Gergő harci szerekéért, majd vissza a bejárathoz amelyen már kitessékelték a baszk-magyar társaságot.
Mi legyen? Üljünk be valahova! Mikelék szálláshoz közel volt egy plázaszerűség és bár inkább ettem volna bécsi szeletet, a nem túl jó mexikói kajáért kárpótolt a társaság. Egy sör, egy kaja, szaladt az idő az utolsó metró felé, úgyhogy rajtam kívül a magyarok a szállás felé vették az irányt. Én meg pár sörre a baszkokkal tartottam, ha már félévenkénti rendes találkozónk kerete ez alkalommal mindössze huszonnégy órára szűkült.
Elmentünk egy-két helyre, egy-egy krigli mindenhol, ahogy az a baszkokkal szokás. Hanem elég érdekes volt, hogy az egyik helyen lehetett bent bagózni. Az ifjúkoromra emlékeztetett, amikor néha úgy éreztem, hogy a bagószagú ruhámtól vagyok másnapos. Az utolsó bárban már csak Egoitzzal és Jorge-vel mentem és közben megfordult a fejemben, hogy vajon mennyit fogok fizetni a taxiért. (Se kedvem, se energiám nem volt a fagyos-rohanós nap után az éjszakai járatokat bogarászni, bár az időjárás egyik bárról a másikra hirtelen megenyhült.)
Visszakísértem a srácokat a hotelhez, azt fogtam egy taxit. Vagy negyedórát furikázott és már arra gondoltam, hogy ezt biztos nem úszom meg 30 euró alatt, de amikor a Hauptbahnhofnál kiszálltam, emberünk 13,5 eurót kért. Hát ekkora út itthon sem nagyon kerülne kevesebbe!
Amikor ledőltem, csak akkor éreztem,  hogy mennyire sikerült szétcsapnom magam.

A szétcsapás hatására péntek reggel megküzdöttem démonaimmal. Háromnegyed tízkor rohanós zuhany, majd szálláselhagyás. A pályaudvaron megint felbomlott a társaság: Zita a két Tamással és Gabival az autóhoz, Gergő, Gurpe, Zozo meg én a pályaudvaron játszottunk el egy részt a Terminál című filmből. Nekem óráknak tűnt az idő amit ott voltunk. Aztán az autósok visszatértek, Astarloza csapódott hozzánk, mert Zita a karácsonyi vásárt nem akarta kihagyni. Mi meg elkísértük Gurpegit a sörök bécsi mekkájába.
Na az tényleg durva volt. Még baszk sört is lehet kapni!

És már vége is volt. Elbúcsúztunk Tamástól és Gurpegitől, az Schwedenplatznál gurítottunk még egy italt - egy bagózós kocsmában - azt fel a buszra és auf wiedersehen!

Hazafele úton megbeszéltünk jó pár dolgot. Egyetértettünk abban, hogyha 11-kor érkeztünk volna és este 7kor indulunk vissza, akkor nyilván több időt tölthettünk volna a baszkokkal, viszont a hideglelés és fáradtság mélyebb nyomot hagyott volna bennünk.
Igen érdekes volt, hogy a társaságból hárman egészen biztosan el voltatok hűlve attól, hogy Mikel, Egoitz és Jorge mennyire örül nektek, pedig alig pár órára találkoztatok velük. (Na jó, Zozo két napra.) Most már értitek miért akartam annyira rohanni és találkozni velük?
Aztán Győr közelében leszállt Gergő és mi Zozóval ahogy nemrég jöttünk, úgy visszazötykölődtünk Budapestre...
      
Kis hiányérzetem maradt annak ellenére, hogy az eredmény miatt nem volt ok szomorkodásra. Nem ettem wienerschnitzelt, pedig nagyon rágyúrtam és pontosan tudjátok mennyire szeretem a helyi ízeket tesztelni. Másik bosszúságom, hogy a meccsen kívül, mintegy 3-5 sörnyi időt tudtam csak bilbaói barátaimmal tölteni.
Harmadik, hogy kicsit árvának éreztem magam Ricsi nélkül, annyira megszoktam már, hogy mindig együtt megyünk a meccsekre. (Így aztán képekkel se nagyon tudtam annyira illusztrálni a bejegyzést, amennyire szoktam.)

A fotókat a Rapid ultráinak oldaláról, Ricsitől és Mikeltől nyúltam és Pál Gabilondo is adott párat.

m&m's

m&m horgászik, azaz Márton és Máté horgászik. Másodszor együtt, ezúttal két napot.

Miután szeptemberben gyerekpecát tartottunk - lásd előző bejegyzés - egyértelmű volt számomra, hogy a következő kiruccanásra viszem az öcsémet. Szárnypróbálgatás után a mélyvízbe került. Gergő nagyszerű terve szerint először a Csatira mentünk, hogy sügéreket, csukát és kishalakat fogjunk, és még aznap este át Csongrádra, ahol süllőzni terveztünk.

Fél hetes, sötétben indulás, hogy nyolckor már bevethessünk. És csak apám telefonjai: "na, horgásztok már?", "na fogtatok már halat", "na Márton élvezi?" szakítottak meg a csalétkek felkínálásában.
Gő és Galambér is elkezdték szórni a plasztikot, az igen alacsony és nagyon tiszta vízben.
A sügérek kérem azok jöttek szépen. Ennek igencsak örültünk, ugyanis ebédre ceviché-t terveztünk. (A ceviche dél-amerikai étel. A friss halfilére citruslét locsolnak, állni hagyják, ízesítik és befalják.) Egy óra magasságában nekiálltam kilenc szép sügi lefilézésének. Citrom és lime levet locsoltam rájuk, lilahagymát karikáztam és megsóztam. Sajna a koriander zöld és chili lemaradt. (A ceviche-ről bővebben itt és itt.)
Húsz percet álltak a haldarabok a löttyben, aztán nachosszal megettük. (Márton asszem másfél falatot gyűrt le. Kilenc és félévesen asszem én sem lelkesedtem volna a citromos nyers halért...)
Nagyon jó dolog a ceviche. Így is meggyőzött, hátha még legközelebb nyugodt, konyhai körülmények között tudom csinálni, rendesen felkészülve minden hozzávalóval!

Máté kifogta, Márton visszaengedte

A délután csendesebben telt - bár fenéken fogtam egy majdnem méretes csukát - Márton pedig események híján a folyami rákok űzésével foglalatoskodott. A Csatiban rengeteg rák van - itt a védelemnek semmi értelme látszólag - és szépen odagyűltek ahova a kishalaknak beetettünk. Márton vágott egy alkalmas pálcát magának, rákötöttünk egy damilt, pici ólmot és horgot a végére. Döglött csalihallal Márton remekül aprította a rákokat, de volt olyan is, hogy sikerült kiemelnie a kishalazó hálót, amiben két rák is tanyázott.
Volt ott minden. A rákok a Pista nevet kapták, a legnagyobb természetesen Orbán Pista volt, de Márton a parttól úgy fél méterre egész Pista-falvát, kolóniát látott annak minden nehézségével, például a migráns kishalakkal és a kényszer-betelepítési kvóta elleni népszavazással.
Mindeközben Gő és Balázs megfogták a másnapra való kishal adagot: jóképű vörösszárnyúak, mini-dévérek és sencik adták a csalihalak zömét.

Pisták a Pista utca 45-ben

Márton Csati-i sügérrel

Sötétedés körül indultunk át Csongrádra. Ott sem hagytuk alább a minőségi kaják elkészítését és bekebelezését. Tejszínes vargánya-őzláb levest készítettem, amit kivájt zsemléből kanalaztunk. Sajnos Márton erről lemaradt, mert ugyan nem kellett sokat várni a levesre, de ő az egész napos rákászás és sügerezés közben érthető módon teljesen kimerült.
Paradicsomos-fokhagymás - és jó parmezános - tésztával nyomtuk le a leves erdőízét és nyugovóra tértünk, hogy az átállított óra szerint kelhessünk jó korán.

Galambér pazar fotója a gombalevesről. Hmmm...

Így is lett, bár már fent volt a nap mire elindultunk. Szél van. Azanyád!
Kitelepültünk a tuti süllőző helyre, ahol akkor is lehet fogni, amikor máshol nem. Visszagondolva a történtekre baljós előjelként is vehettük volna azt, hogy a tuti helyen Márton fogta az első és mint kiderült egyetlen halat - saját maga harmadik sügerét.
Azt annyi. Átmentünk a kis erdőhöz. Hiába. A nap első és utolsó hala - vagyis az első és a második - között, mintegy nyolc óra telt el. Márton és én is elcsesztünk egy-egy kapást a kövezésen és a hétvége utolsó halát Gergő fogta, mit tesz isten, egy sügért.
Pont. Vége. A szél, a hideg, a kapástalanság olyannyira kedvemet vette, hogy előbb fejeztem be a horgászatot, mint a kistesóm. (Visszagondolva már szégyenlem magam, hogy ilyen példát mutattam neki...)

Márton tiszai sügérrel

Hogy azért minden jó, ha vége jó legyen, a háznál elképesztő türelemmel és precizitással megnyúztam Márton mindhárom sügérjét. Galambér meg is jegyezte, hogy milyen szépen dolgoztam.

A hazaúton bosszankodva elemeztük ki a helyzetet. Már a Csatin is minden halat búvóhely, akadó közeléből szedtük ki. Ami csukát láttunk mind a partközelben volt. A Tiszán megélt néhány kapás után egyből akadt minden horgunk. Vagyis a hideg betörés miatt a halak behúzódtak a fedezékükbe és nem igazán akartak kimozdulni onnan. Soha többé nem horgászunk ilyen időjárásban! Fölösleges.

A történet végére azt tett pontot, hogy Márton anyukája megsütötte a halakat. Nagyon ízlett nekik és Márton büszke volt, hogy az ő fogása tányérra került.

Következő felvonás november 20. Omszk. Márton jössz?

Utánpótlásválogatott

Beugratós a cím, nyilván. Nem fociról lesz szó, hanem ismét horgászatról, ugyanis Gergő elérkezettnek látta az időt a gyerekhorgásztatásra.

Nekem, nekünk ez volt az első alkalom, Gergőnek és fiának Dudunak (5 és fél éves) már a harmadik. Először Galambér toborzott gyereksereget maga mellé, aztán kettesben volt a két Rosta, tegnap meg én vittem két úttörőt. Helyszín a közeli Omszki tó, ahol remek rablóhalállomány van. És ez a tény rablóhorgász lévén igen fontos az utánpótlásképzésre nézve.

Gő szombat délelőtt küldött sms-t, hogy másnap gyerekpeca. Hívtam is az érdekelteket, Gurpegi barátom Marci fiát (7 és fél éves), féltesóm anyukája Mártont (9 és fél éves) hozta el reggel hozzám, ahonnan fél 9-kor indultunk.
A gyerkőcök hozták saját felszereléseiket, valamint egy ki elemózsiát és itókát is. Megérkeztünk a tóhoz, vettünk két sporthorgász napijegyet, azt irány a bevált hely; Dudu mutatta az utat, míg Gő leparkolt. Éppen csak elfoglaltuk a helyet, amikor már ripakodott is ránk a halőr: "Háá, és a gyárekeknek van é jágyük?" Kiderült, hogy az Omszkin nem az országos horgászrend van érvényben, vagyis hogy 15 éve alatt gyerekhorgásznak számítanak és felnőtt kíséretében egy bottal, egy horoggal engedély nélkül horgászhatnak, hanem hogy nekik is kell napijegy. Az biza. Még szerencse, hogy az én nebulóimnak van engedélye, kellett is, a napijegyhez.

Ezzel minden akadály elhárult a horgászat elől. Bevetettük hát a cájgot. Márton kezdte a halfogást, egy naphallal, amit tűztünk is Marci botjára. A koprodukció eredménye az első ragadozó, amit Marci valaha fogott: egy csapósügér. A következő naphalat kicsit a nádashoz közelebb dobtuk és vagy négyszer elvitte a fekete sügér a csalit, mire én meg tudtam fogni.
Sügerek, tehát a nád tövében. Marci és én már fogtunk, következett Márton. A sügerek vele is szórakoztak talán negyedikre lett meg neki is egy szép feketesügér, amit Marci szákolt meg.
Már csak Dudunak és Gergőnek kellett teljesítenie. Apát és fiát magukra hagytuk, odébb mentünk egy másik öbölbe, és amikor visszamentem egy szelepgumiért, Dudu épp kiemelt egy sügit.
Tulajdonképpen eddig szólt a megbízatásunk. Elindultam a srácokért és ahogy visszaértünk a bázisra Gőnek is szákolni kellett egy blacky-t!

Marci és sügere

Marci és a sügerem

Márton és sügere

Dudu és sügere

Gergő és sügere

Óriási nap (délelőtt)! Mindannyian fogtunk, és mindhárom fiúcska életében először fogott halat, kishallal. Mindenki a saját szerkójával aprított. Azt gondolom ennél jobb beoltás nem kell! (Talán, ha majd nemsokára a saját maguk által fogott halat megsütik és megeszik...)      
  

Halvacsora

Két fő horgászhelyünk közül az egyik, nevezetesen a Csati, nyáron tulajdonképpen meghorgászhatatlan. A minap azonban nem bírtunk magunkkal és kivonultunk egy napra.

Katalógusfotó helyett

Persze igazából majdnemhogy fölöslegesen. A vízinövények miatt nem lehet jól dobni, és a meg-megnyíló zsilipen folyamatosan átáramló hínár a fenekező horgászatot is lehetetlenné teszi. Maradt a partközeli úszózás, és annak ellenére, hogy mindannyiunkat megtépett egy-egy csukesz, az én egyetlen kolbászméretű csukám mentette meg a társaságot a betlitől. Fogtunk persze sügereket, de méretünk elmaradt a sütnivalótól.

A posztnak túlságosan nem is lenne értelme, ha nem találtam volna újdonságokat megint.
Első, Gergő már vitt haza emelőhálóval merített kisujjnyi sneciket, "aquadellának". Én is kipróbáltam a kishalakat. A horgászat végefelé emeltem párat a Csati bőséges állományából és Gő módszerét követtem, miszerint jól leöblítettem, aztán alaposan besóztam és egy éjszakára a hűtőbe tettem. Másnap leöblítettem a sót, majd paprikás lisztbe forgattam és bő olajba ropogósra sütöttem. Citromszelettel tálaltam.
Annyira bejött, hogy elfelejtettük lefotózni... Mindig, mindenhol ajánlott a ropogós halcsipsz!

A másik, hogy Galambér javaslatára igen puritán módon sütöttem meg a csukát. Kis citromlével meglocsoltam fél órával sütés előtt. Olívaolaj, forró serpenyő, és amikor egyik oldala megsült a halnak, megfordítottam és a már kész felét durvaszemű sóval hintettem meg, no meg egy kis borssal és zúzott fokhagymával. Amikor kivettem a szeleteket, ismét kapott egy adag durva sót, ami kábé ráolvadt és teljesen más íze lett a kajának, mintha sózva állt volna sokáig. Hamarosan kipróbálom, más alapanyagokkal is működik-e.

És még valami. Sokadszorra próbálkoztam a filézéssel, de megint nem sikerült, szétszabdaltam a jó csukát. Azt hiszem kell vegyek egy igazi filézőkést!

    

Őnözgetések, balinozgatások, avagy Marinált Bálint

Bálintom 1,95 kilóval és 57 centivel került a levegőre. Hazavittem, lecsutakoltam forró olajba mártottam, majd ecetes lébe három napra.

Gő ezzel a fogással csábított

Nem, nem született utódom, egy tiszai horgászat végződött ezzel az aktussal. A szokásos nyári, tiszai horgászat. Sajnos ezúttal Galambér nélkül, ami azt jelentette számomra, hogy Gergőék után mentem vonattal, Kiskunfélegyházáig IC-vel, onnan BZMOTtal. Huszonegyedik század eleje versus nyolcvanas évek, de semmiképpen sem a jelen. Illetve ez a magyar jelen.
És Csongrádon is magyar jelen: nincs napijegy a nagy horgászboltban. Na kérem Fazekas miniszter úr, így tetszettek megoldani, hogy a csúnya halászokkal ellentétben minden a horgászoké legyen? Nekem tök jó volt az interneten jegyvásárlás. Miért kellett az úgy ahogy működő rendszert szétbaszni? Hogy álljon a horgász Csongrádon és ahelyett, hogy horgászna magát és a tisztelt kompániáját szidja? (Nem beszélve arról, hogy egy esetleges betli után, honnan vegyek tiszai halat? Halászat nincs ugyebár, ergo tiszai hal sincs csak az, amit maga fog az ember. Nevetséges. Pláne mi lesz az amurokkal, busákkal és egyéb invazív fajokkal. Megint kitaláltok valamit, ami szar, azt majd utána kell dolgozni.)
De minden szopás ellenére 4-fél 5 körül már lent voltunk a parton, igaz nem a szeretett kövezésünknél, hanem jóval följebb, mivel a kövön ültek. A Rosta-család - Dávid jött velünk - hamarosan Lilivel és Diane-val egészült ki, így pektattunk együtt egy kicsit, majd amikor a sporttárs elhagyta a kövezést Gő hazavitte Dudut én meg átmentem a kőre.
Sajnos sem a kishalas, sem a harcsás cájgot nem érte támadás, így a kő előtti jól beetetett állóvízben spiccbotoztam, míg megjött Gő, nem is eredménytelenül, fogtam pár jászt, dévért, nagy bodorkákat és egy 20 centi körül kispontyot.
A kapókedv később sem nőtt, Gergő fogott egy kis harcsát, de ennyi. Hogy lehet ennyire halott a víz?
Hajnalban ismét a kőre ültünk, de megint totál feleslegesen, bár egy ladikban csorgó és kuttyogtató tatától megtudtuk, fent a fahíd mellett ülnek többen, keszegeznek és süllőznek.
Amikor elkezdtük érezni a nap erejét kitelepedést is bontottunk, Rostáék mentek a strandra én meg a hűs szobába aludni, hogy legyen erőm a délután-esti horgászathoz.
Váltottuk egymást, a srácok hazaértek és lefeküdtek én meg vegyes érzelmekkel elindultam a hídhoz. (Előtte Lili adta oda nekem a lángost amit a Körös-torokból hoztak, ragaszkodott hozzá, hogy ő adja!)

Kisebbik Bálintom hályogos szeme

A híd mellett van egy "komplejáró", a szimpatikusabbik felén ült egy tata, ezért a kevésbé ígéretes oldalra telepedtem, már csak azért is, mert láttam a sekélyben egy jókora őn riogatja a kishalakat. Bevettem egy fenekes békéshalast, kishalat fogtam spiccbottal és egy nagyon rövid eresztékkel bedobtam a húszcentis vízbe. (Azért vicces, hogy az utóbbi időben, ha más ragadozót nem tudunk fogni akkor balinozunk, mert egy időben egyenesen megfoghatatlannak gondoltuk a ragadozó őnöket, mostanában viszont egész jó betlikerülővé váltak, ha más nincs, balinozunk! És miután Galambér talán idén tavasszal bálintnak nevezte el a balinokat, féktelen agymenésünk lett a balin neveiből: őn, balin, bálint. Például: Őn, Bálint? Igen én őn vagyok!)
Nagyon sokat nem kellett várni, hogy a bálint meglelje. Szépen elvitte az úszót, és iramodott a szerelékkel. Mivel a szák nem volt kinyitva, sőt a bottartóban pihent, felfekvésig húzattam a ragadozót. A faszi szemben nézett is, hogy mit és mekkorát fogtam. Méretes bálint volt és az egyik szemén volt egy kinövés. Először azt hittem valami vízicsiga, hogy le tudom szedni szerencsétlen élősködőjét, de ahogy hozzáértem irgalmatlanul csapkodni kezdett, úgyhogy inkább hagytam és visszaengedtem természetes közegébe.
Nemsokára megjött apa és fia és ők is a húrokba csaptak, olyannyira, hogy apa egy szép magas hátú sügeret akasztott fenéken. (Újabb Lilis képeslap: én is kellett jóéjtpuszit adjak, kis szerelmemnek!)
Egyértelmű volt hát, hogy másnap ott kezdünk - már ha lesz hely.

Három S, azaz Gő terítéke

És mit tesz isten volt. A harcsázást ugyan fel kellett adjuk, mivel a fő sodrás jó messze volt, de annál inkább megtaláltuk a a hamisítatlan süllőzőhelyet. Úgy félóránként nyúltunk egyik vagy másik bot után, enervált kapásokkal jelentkeztek a kis süldők. Fogytak a kishalak így a két-két bedobott bot mellett elkezdtem spiccbotozni, mire a hidászok közül, akik épp karbantartást végeztek, az egyik elkezd süvölteni, hogy öt bot van bedobva. Erre Gő szépen leszámolta, hogy négy fenekező van bent, mire a hídról: Há meg ott a gyerek kezébe az ötödik! Jól van a kurrrva anyád! Kitekertem a nadályost, a jó kurva anyád, hogy ezzel vagy elfoglalva. Hát, mi a fasz bajod van, ha egy spiccbottal kishalazunk?! Okés, a horgászrend két botot enged és a spicc meg a háló is botnak számít, de most komolyan, csütörtök reggel 8-kor az a legnagyobb baja, hogy plusz egy bottal kishalazunk? Ó, hogy mekkora kibebasztott nagy rend van ebben az országban!
Nemsokára jött is a süvöltő, nyakában a rendészeti bilétával, leellenőrzött, majd megfedett bennünket. Hát tisztelt rendészeti hatáskörrel felruházott hidász úr, tessék jönni egy kicsit Budapestre és rendet tenni, úgy ahogy minket leteremtett, mondjuk Qestor-ügyben vagy Rogán-ügyben. Biztosan jól móresre tanítaná a bűnöző-minisztereket!
Gő két süllőcske után vissza a családhoz, nekem maradt még két órám. Kéne valamit aprítani, gondoltam, és nekikészültem átszerelni a nadályos botot süllőzőre, amikor a másik boton a kapásjelző irgalmatlan erővel vágódik a botnak, ami már indulna is befelé. Jó hogy a közelben ültem, mert ez a torpedó elvitte volna a cájgomat! Bevágok és fárasztok, kézbe veszem a szákot és fárasztok, és még mindig fárasztok egy kicsit.
Szép kettes bálint! Azannyát! Igen!!! Lesz ezen a nyáron is Marinált Bálint!
Megint spiccbot, friss kishal, újradob. Alig húzós kapás: mini süllő. Ez volt az utolsó halam ebben a pár napban.
Vissza összepakolni, Gergő kivisz az állomásra - előtte persze búcsúpuszi Lilitől Lilinek. Ja és Dudu megkapta legóember fejlámpámat. Remélem meglesz akkor is, amikor Dávid először visz majd bennünket horgászni, úgy tizenöt év múlva!

A bálintot otthon lemértem, 1,95 kg-ot nyomott, tenyerem szélességénél szélesebb farokúszója nélkül 57 centis! Amikor lemostam otthon és tartottam a farka alatt, fejjel lefelé olyan volt mint valami óriás hering.

Marinált Bálint személyesen

Mivel akármekkora is egy balin mindig tele van szálkával, már tavaly is szálkaoldó marinádban érleltem a sült balint. Olyan öt-hat centis darabokra vágtam a "heringemet", paprikás lisztbe forgattam, megsütöttem. Közben készítettem egy marinádot forró vízbe cukrot szórtam, babérlevelet, borsot és koriandermagot. Ecetet adtam hozzá, majd a kihűlt halszeletek alá és fölé vékonyraszelt hagymát tettem és fölöntöttem a löttyel. 3 nap hűtő.
  
Még egy újdonsággal szolgált ez a horgászat - mindamellett, hogy Rosta Lívia mintegy 48 órára szerelmem lett - hogy az egyik fotót butatelefonomról emailben elküldtem magamnak. És persze nem valami nagyon jó a kép, de azért látható. Bosszankodom is, hogy a nagy bálintot nem fotóztam le, így azt csak marinádban láthatjátok.

Átélni a csodát – Bilbaóból az EB-re

Lehet szeretni, utálni a focit, de abban bizonyára minden kedves olvasóm egyetért, a válogatott csodát tett Bordeaux-ban. És ezt a csodát én átéltem több ezer magyar, köztük Pinnyey Ricsi és néhány baszk barátunk társaságában.

„Indul az utazás, csak erre vártál...”

A mi utazásunk egész pontosan november 27-én indult, amikor az augsburgi pályaudvaron Egoitz kitalálta, ha a magyar válogatottat Bordeaux-ba vagy Toulouse-ba sorsolják, akkor mi kimegyünk Bilbaóba és onnan autóval megyünk át a meccsre, mivel Bilbao mindkét francia nagyvároshoz közel esik. Így hát, amikor megtudtuk, hogy a sógorokkal Aquitania fővárosában játszunk, egyből leveleztünk a baszkokkal és január elején beregisztráltunk a jegyekért. Egyszer volt egy 12-esem a totón, azóta nem nyertem soha, sehol, semmit. De most végre nyertem valamit: 4 darab 25 eurós jegyet vehettem, míg Ricsi két 105 eurósat. (Úgy okoskodtunk, hogy megyünk 4 olcsó jegyért, és két drágábbért, azzal a kitétellel, hogyha nem nyerjük meg a 105 eurósat, akkor elfogadunk drágábbat is. Nehogy már 40-50 eurón múljon, hogy látjuk-e a csapatot világversenyen…) 

Amikor pedig február 10-én reggel azt láttam a beérkező emailjeim között, hogy: Az Ön jegyigénylése sikeres! – hát azonnal hívtam Ricsit és üvöltöttem neki a telefonba, majd írtam Mikelnek és Egoitznak, majd kisvártatva foglaltunk is repjegyet Bilbaóba (Düsseldorfon keresztül): június 13-tól június 17-ig. Onnantól majd minden héten írtunk egymásnak Ricsivel, már csak ennyit kell várni, már csak x nap… hátborzongató volt belegondolni, hogy végre világversenyre megyünk szurkolni! Májusban kaptam egy nagy borítékot Franciaországból, benne 4 darab névre szóló jeggyel!

Négy jegy a nevemre, nekünk!

És ahogy közeledett az utazás, elővettem a zászlót, amivel jobbára a kilencvenes években jártunk meccsre és aminek a fehérje már sárga, annyiszor áztunk meg vele. És elővettem a válogatott mezem, amit Zoliéktól kaptam 30. szülinapomra. Aztán eljött az időpont, vasárnap este szépen behajtogattam zászlót és a mezt a táskámba, másnap reggel meg 8-ra kint voltunk a reptéren. Meglepett minket, hogy sokan választották ugyanezt az útvonalat: Bilbaóba viszonylag emberi áron lehet repülni, onnan meg autóbérlés vagy vonat.

Bilbaóba félórás késéssel érkeztünk, amit azért sajnáltunk nagyon, mert mint utóbb kiderült Mikel és Indio déltől vártak ránk a reptéren, de negyed órával érkezésünk előtt megunták, hogy nem jövünk. Ebéd és egy kis szieszta után az Unamuno téren – szokásos találkozóhely – csapódtunk a nagy trojkához: Egoitz, Jorge és Mikel jöttek lefelé a lépcsőn. És elkezdődött a szintén szokásos kocsmázás: bárról bárra, sörről sörre, nagy beszélgetésekkel az Athleticről és a válogatottról leginkább. Majd felmentünk Jon bárjába, a Dolaretxébe, ahol Ricsi magyar huligánba öltöztette a társaságot. (Érdekes, a spanyol tv csak egy mecset ad naponta, és hogy láthassuk a belga-olaszt, Egoitz hazaugrott a laptopjáért.) A sörök és Jorge cigijei lassú, de alapos munkát végeztek rajtam, úgyhogy a meccs után takarodtunk is aludni, hiszen a Főnök másnap reggel 7-re tűzte ki az indulást.

Iberhools = Hungarohools

6-kor keltünk, ami szinte fájt, mivel az út előtt a Könyvhetet nyomtam és eléggé kivoltam már a koránkeléstől. Legalább 10 percig az ágyon ülve, pulzáló fejemet a falnak nyomva meditáltam, de friss óceáni levegő hamar rendbetett. (Azért amikor Egoitz garázsából felfelé autóztunk a szerpentinen, majdnem jött Vuk) Mikel és Indio egy benzinkúton várt ránk, majd Galdakaóban reggeliztünk. Indio és Mikel már az út elejétől idétlenkedtek mindenfélével és dalt is énekeltek a Flinstone-család zenéjére, Pintér és Szalai nevével, hiszen őket ismerték még a Real B-csapatából illetve a Zaragozából. (Azóta is a fülemben a dal: Pinter, Adam Pinter, lolololololoooo!)

Reggeli képeslap Galdakaóból

Reggeli előtt fotó – egészen a meccs kezdetéig furcsa drukk volt bennem, ezért is tűnhet minden meccs előtti fotón az átlagosnál is idiótábbnak az ábrázatom – utána pedig indulás Bourdeaux-ba, elhaladva Guipuzkoa tengerparti települései mellett, hogy aztán a spanyol-francia határon a rendőrök minket szedjenek ki a sorból. Mondanom sem kell, egy mukkot sem beszéltek se spanyolul, se angolul, körbevették az autót, nehogy szökni próbáljunk. Ellenőrizték az okmányokat, felnyittatták a csomagtartót, majd nagy nehezen megértették, hogy 5 mezbe öltözött, zászlóba burkolózott ember minden bizonnyal valóban meccsre megy Bordeaux-ba. 

Utazóhangulat

Egy megállóval útközben meg is érkeztünk a tett helyszínére. (A megállóban - mit tesz Isten – debreceniekbe botlottunk, ők kisbusszal jöttek, majd mentek még tovább Marseille-be és Lyonba.) Ahhoz képest, hogy egyikőnk sem volt még a városban, viszonylag könnyen odataláltunk a stadionhoz, ahol ingyenes parkolóba tehettük le az autót, sőt még hivatalos magyar útbaigazító lány is segített. Aztán, mintegy 25 perces villamosozással irány belváros, a szurkolói zóna környékére igyekeztünk.

Magyar szupersas vagyok!

Ebéd. Nos most bizonyára arra vártok, hogy ódákat zengek a francia konyháról. Lóf@szt. Én is azt vártam, hogy majd ódákat zengek, lóf@szt. Pedig nem úgy tűnt, hogy szar kajáldába ültünk be, jól nézett ki, tele volt láthatóan helyi erőkkel, és mint a végén kiderült jó drága is volt. Mindezek ellenére a kaja épphogy átment. A többiek burgereztek én tőkehalat kértem. Se íze, se bűze halat kaptam, köretként valami babcsíra. Az is tök íztelen. Ahogy néztem útitársaim sem voltak elragadtatva a burgertől. Aztán együtt a számlától. Öten ettünk egy-egy kaját, hozzá három kóla, két sör, mit gondoltok mennyi? 120 ajró. Mersziboku! 

Drága és rossz ebéd

Gondoltuk, csalódottságunkat leöblítjük a sarkon vagy a zónában, de a zóna majdnem üres volt, így be sem mentünk, a sarki helyen, ahol igencsak jó hangulat uralkodott a sógor és a magyar szurkolóknak köszönhetően, szomorúan nyugtáztuk, hogy it is 7 euró egy sör és a vécéhez legalább negyedórás sor áll. Sebaj, lehorgonyoztunk, szoptunk már nagyobbat is a válogatottért...

Iszonyat készültség: zsaru bikáz zsarut a szurkolói zónánál

Dobtunk pár héteuróst, azt vissza a villamosra. Itt végre igazi, öreg szurkolótársakra leltem, énekeltünk az „Élesebb legyél a késnél...” kezdetű dalt, csapkodtuk hozzá a villamos plafonját, egyszóval sikerült visszaadni valamit a baszk fiúknak, akikkel például Augsburgban szurkoltunk hatalmasat. Akkor az Athleticnek...

A stadion megállójában belefutottunk az épp „bevonuló” Carpathian Brigade-ba, az vezérszurkoló a vonulás végén valami ilyesmit mondott „Most bemegyünk és szurkolunk egy szépet”. Innentől hihettem abban, hogy sportszerű szurkolás lesz.

"Varázsolj nekünk valami szépet..."

A nem túl komoly motozás után – Ukrajnában sokkal inkább megtapiztak, és Mikel itt mindkét nagy zászlóját bevihette – Mikel és Indio bementek a stadionba és jól látható helyre tették ki a zászlókat, míg Ricsi, Egoitz és én még egy sört akartunk inni, de olyan zuhé kerekedett, hogy mire a stadion esőárnyékába futottunk ronggyá áztunk, olyannyira, hogy a dzsekim és a pulóverem csak másnap reggelre száradt meg. Ha tudom mi történik az elkövetkező két és fél órában, bármennyit állok az esőben!

Mikel Bordeaux-ban is sokat dolgozott

Mert az történt, hogy ez a válogatott, ott akkor, visszaadta azt, amit az elmúlt húsz-huszonkét évben szenvedtem a magyar foci miatt. Amikor először válogatott meccsen voltam a kilencvenes évek elején, akkor arról álmodtam, hogy még fiatalként eljutok egy világversenyre, ahol szurkolhatok a válogatottnak. Nem szurkoltam soha egy magyar klubnak se, csak a válogatottnak. És azért voltam nagyon mérges az elmúlt két évtizedre, mert úgy éreztem a magyar labdarúgás szereplői elveszik tőlem azt az élményt, hogy a világban vagy a kontinensen szurkolhassak. Hát eljött az idő!

És akkor az elmúlt 20-22 évet beleüvöltöttem a Nouveau Stade de Bordeaux légterébe. (Esztétikailag és akusztikailag is lenyűgöző építmény az új stadion!) Őrületes szurkolás volt kérem, megnéztem, a közvetítésben sokminden nem hallatszott. Igazán sportszerű volt, igazi biztatás, az ellenféllel csak akkor foglalkozott a tábor, ha fetrengett: Conchita! Conchita! – skandáltuk akkor. A második félidő elején volt egy kis trianonozás, de ennyi. A mérkőzést láttátok, tudjátok, így arról nem teszek említést, annál inkább arról, hogy Mikel nem sokkal az első gól előtt – amikor Szalai elvesztett egy labdát és a közönség bödézni kezdett – azt kérdezte, nincs-e egy jobb csatárunk?

Hogy jobb, ember, ennél jobb? Ádi 5 percen belül betalált! Nem hittem el. Ki más lőné az EB-n a gólunkat, ha nem az a csatár, aki nem talált be 41 meccse.  Indio úgy ugrált körülöttem, mint egy majom én meg hol üvöltöttem, hol sírtam, mennyi van még hátra?, úristen még fél óra. Ólomlábakon jártak a percek, még a kiállítás után is úgy érzetük. Aztán jött a kegyelemdöfés, amitől önkívületbe kerültünk, a baszkok, a magyarok, a franciák – úgy tűnt az üres helyeket helyi diákokkal töltötték föl.

A lefújáskor nem tudtam leplezni örömkönnyeim, baszkok a nyakamban, szép volt fiúk, meg minden ilyenkor szokás. (Ilyenkor szokás? Nem, ez egyáltalán nem szokás, magyar válogatottal világversenyen lenni egyáltalán nem szokás.) Eb-n vagyunk, gólt szerzünk, pontot szerzünk, győzünk! És innentől történjék bármi, ezt a győzelmet, a győzelem megélését már nem veheti el tőlünk senki! Újabb kedvenc "B" betűs városunk Budapest és Bilbao mellett Bordeaux! (Bárcsak Fülöp Marci meg Fehér Miki megérhették volna ezt!) 

Trikolór és Ikurrina

Olyan arcokat láttam: felhőtlen gyermeki örömöt nagypapák arcán, bőgő kigyúrt állatokat, újpestieket fradisták mellett. Ünneplés után leszedtünk Mikel zászlóit és Ricsi ikurrináját majd elindultunk kifelé, hogy összeszedjük Ricsit és Egoitzot. Az önfeledt örömöt az illusztrálja a legjobban, hogy elfelejtettünk meccs utáni csapatfotót csinálni, illetve Ricsi, a fő fotófelelős elfelejtett képet csinálni! Hát ekkora jókedvünk kerekedett! Ricsi minden második emberrel énekelt egyet, majd beültünk az autóba és irány Bilbao – Egoitznak munkanap volt másnap.

De az úton – végig szakadt-ömlött az óceán fölül lecsapó eső – végig baromkodtunk, énekeltünk, röhögtünk, és nem hittük el, ami délután történt. Visszafelé is csak egyszer álltunk meg, már Baszkföldön, ahol mi sem természetesebb találkoztunk magyarokkal: mesélték mi megy a körúton, meg nem magyarokkal is, de Ricsinek azon az estén mindenki testvére volt, úgyhogy mindenkinek énekelt vagy skandált valamit, legyen francia, spanyol, akár még osztrák is. Ilyen jó hangulatban keveredtünk haza és bár majd leragadt a szemünk, azért pár videót, bejegyzést még megnéztünk. Olyan igazinak tűnt minden, nem álmodtunk!

„Veled van tele a sajtó…”

Másnap reggel azért megint megnéztük a híreket, hogy tényleg nyertünk-e, és a hírek arról szóltak, hogy nyertünk. Azt viszont nem gondoltuk, hogy a hírek rólunk is szólnak! Nemcsak a válogatottról, hanem rólunk is! A napilapok általában egy oldalon lelkendeztek a válogatottról, kiemelve Királyt, Szalait, a Kis Vöröset, illetve rólunk „mínuszosban”, „keretesben”. Ugyanis Mikel olyan jó helyre tette a zászlókat, hogy az egész közvetítés alatt lehetett látni őket. A baszk média gyorsan összerakta, hogy ezek a zászlók a magyar válogatott meccsein a magyar Athletic-pena jelenlétét bizonyítják, így kerültünk be az AS, a Deia és a Gara újságokba, Mikelt név szerint is megemlítették. Döntse el ki-ki maga, hogy most mi vagyunk tiszteletbeli baszkok, vagy bilbaói barátaink tiszteletbeli magyarok. Én azt hiszem mindkettő egyszerre!

AS

Deia

Who is the captain of women's team?

Délelőtt Ricsi futott egyet – úgy másfél órát – míg én bóklásztam, majd kaja és szieszta, aztán délután Mikel kivitt minket az Athletic női csapatának edzésére a Lezama edzőközpontba. (Ez úgy lehetséges, hogy Mikel unokahúgának a kedvese Manex a lánycsapat kapusedzője.) A már bajnok lányok a kupaelődöntőre gyakoroltak. Jött is a sajtósuk, hogy nem szabad fényképezni.  Végignéztük a tréninget, majd jött Manex és kérdezte, hogy akarunk-e fotót a csapattal. Ricsivel, mondtuk, hogy persze, de nem akarunk zavarni, mire Manex intett, hogy dehogy zavarunk. Elkezdtük leszedni a zászlókat, mire Manex megint intett: ne szedjétek le, maradjatok, a csapat majd idejön.

Új szerelmeim!

Ember. A bajnokcsapat odajött hozzánk! Nem Mohamed, hanem a hegy, érted?! Közrefogtak minket a lányok, Erika Vasquez – a legjobb ibériai játékos – meg kifeszítette a zászlót, hogy nem fújja a szél. Érted?! A legjobb spanyol női játékos kifeszíti a zászlónkat! Hihetetlen. Aztán Ricsi a magyar sálát a csapatkapitány, Iraia nyakába kötötte. (Innen jött a bekezdés címe. Ricsi a kapitány nyakába akarta kötni a sálat, ezért a fotózkodás után megkérdezte: Who is the captain of women's team? Innentől Mikel húszpercenként kérdezte tőlem: Máte, who is the captain of women's team? Ezzel szívta Ricsi vérét a hátralévő másfél napban…)   

Ezekkel az újabb elképesztő történetekkel értünk vissza a Dolaretxébe. Hamarosan csatlakozott hozzánk Egoitz és Jorge is, így néztük az Osa-Girona másodosztályú rájátszás első meccsét, csak hogy egy minutumra se maradjunk foci nélkül. Közben a Lezamás kalandunknak is híre ment, szépen terjedt közös fotónk a neten.

Utolsó napunkat a vásárlásnak szenteltük. Ki a stadionba a nagy boltba, ahol szinte a kezeink között áraztak le bizonyos termékeket, így háromnegyed óra alatt, hiába költözöttünk ketten 200 eurót, közben kerestünk is kábé 100-120-at! Aztán a belvárosban szuvenír shopról szuvenír shopra jártunk, amíg Gurpeginek össze nem szedtünk az előírt mennyiségű Baszkföld-pólót. Közben jöttünk rá, hogy már Bilbaóban is minden rólunk szól, magyar zászlót is találtunk, végül is minden nézőpont kérdése. És ezt a megállapításunkat erősítette az is, hogy ebéd után az utcán nagyon nézi Ricsi mezét két faszi, majd spanyolul elkezdtek beszélni hozzánk:
-Ti vagytok a magyarok?  - nézünk Ricsivel, hogy mi van ezekkel... - Láttuk a fotótokat Jon bárjában! 

Szóval valakinek a facebookján láttak minket, majd megszólítottak az utcán. Megint egy hihetetlenség!

Már Bilbao belvárosában is! Haha!

Aztán este jött egy irgalmatlan gasztro-dózis. Egoitz már előző este elmondta hová foglalt asztalt: az Once Aldeanos étterembe. (Az Athletic1954-62-es legendás csapatát nevezték így.) Este 10-re végül nyolcan lettünk: a szokásos brigádhoz csatlakozott még Indio, akit ismerhettek a Bordeaux-i útról, Kubica, azaz Javi Martinez, akiről az augsburgi naplóban olvastatok és Unai, aki több bejegyzésben is szerepelt már. 

Elég fancy helynek tűnt a 11 vidéki, várnunk is kellett az asztalunkra. Még sosem voltam bár/étterem hátsó részében. Vannak arrafelé olyan helyek, ahol a hosszú bárpult után van egy függönnyel vagy ajtóval zárt helység. Most  tudtam meg, hogy mi van ott, legalábbis, hogy ott-ott mi volt.. Alighogy helyet foglaltunk, kezdték hozni a táplálékot. Még meleg, könnyű kenyér, paradicsomszósszal. Aztán paradicsomkarikák, rajtuk nagy tonhaldarabok. Sonkatál, bivalysonkával, kétféle szalámival, szárított szűzzel és ibericóval. (Utóbbi olvadt a szájban, mint a vaj, marhasonkát meg sosem ettem még…) 

Sonkatál és tonhaltál

Galíciai polip következett. (Erre a többiek azt mondták igen sós, de mivel sem Ricsinek sem nekem nem volt viszonyítási alapunk, nekünk nem volt sós.)  Kövi: garnélarák vaslapon. Tőkehalfilé grillezett zöldpaprikával. A végére az egészet letömködni: marhasteak. Majd egy szerény csoki torta desszert. Hűdejó volt emberek! Ez volt az eddigi legteljesebb kajálás Bilbaóban. (Mondjuk fizettünk is rendesen, fejenként 40 euró volt, de a szar francia kajáért is kiperkáltuk ennek a felét.) Őrületesen bezabáltunk. Benne voltunk már az éjszakában, ittunk még egyet, aztán búcsú: Igen, legközelebb valahol Európában találkozunk az Athletic miatt, majd hazasétáltunk. Ó a manóba, hogy már megint vége az itt töltött időnek!

Utolsó vacsora után

Péntek délelőtt még beszereztünk pár apróságot, majd Jorge kivitt minket a reptérre. Pár óra késéssel haza is értünk de más emberként, mint ahogy elindultunk. Ugyanis teljesült egy nagy álmunk, amiről az igazat megvallva már mindketten letettünk: világversenyen győzelmet szurkoltunk a magyar válogatottnak!

Persze aznap éjjel felvételről megnéztem a meccset. Akkor is könny szökött a szemembe, meg tegnap is, amikor megintcsak megnéztem.   

Kiegészítések:
1. Ricsi úgy gondoskodik rólam néha, mintha az apám lenne.
2. Úgy tűnik Bilbaóban elég kevés eséllyel fogok baszkul megtanulni. Sajnos.
3. Azért volna jó lottót nyerni, mert akkor midannyiótokat elvihetnélek arra a helyre amit imádok.
4. A győzelem és a továbbjutás NEM Orbán Viktornak köszönhető!
5. Bordeaux-ra nagyon kíváncsi voltam, de sajnos alig láttunk belőle valamit.

A fotók Mikel és Ricsi telefonjával készültek, kivétel a sonkás, azt az étterem tripadvisorjáról nyúltam.

Cukorborsó, cukorborsó, cu-kkor-bor-só!

Minden kertbe, minden talpalatnyi földre cukorborsót! Ez a kaja is Baszkföldről gyün; amikor tavalyelőtt Bizkaia tartományban jártunk, Egoitz elvitt minket Lekeitióba, ahol előételként ettem a lekak urdaiazpikoarekin-t.

Itt még nőlnek...

Azóta kattogok a cukorborsón. Sajna itthon nem igazán vagy egyáltalán nem lehet kapni - legalábbis én nem találtam - úgyhogy kénytelen vagyok termeszteni. Tavaly is ültettem, de keveselltem a mennyiséget, ezért idén a jól felásott és megtrágyázott földbe 150 magot ültettem. Állítottam mindenféle támasztékot, többek között a régi fregoliból, de akkorák lettek, hogy több felfutott a rózsákra, illetve a súlyos tetejű növények összeomlottak saját tömegüktől. Az összeomlás ellenére is jó kilót szüreteltem a minap.

Kilós mennyiség

Amellett, hogy kínai kajába is tettem, természetesen fő attrakció ismét a sonkás cukorborsó, amelyet legrégebbi barátaimmal, kortársaimmal és állandó horgásztársaimmal Gővel és Galambérral faltunk be.
Íme a recept!

Hozzávalók:
1 kiló cukorborsó
1 nagy fokhagyma
10 deka ibériai sonka
olívaolaj

A borsót megtisztítjuk és 2-3 centiméteres darabokra vágjuk, vizet forralunk és 3 perce beledobjuk a a hüvelyeket. Felaprítjuk a fokhagymát és forró olajba tesszük. Hozzáadjuk a feldarabolt sonkát, majd leszűrjük a borsót és a sonkás-fokhagymás cuccba öntjük. Még rotyogtatjuk úgy 5 percig, aztán friss bagettel gyorsan befaljuk!

Hmmm

És itt a recept baszk nyelven! Joder!

Osagaiak:
Kilo bat lekak

Baratxuri handi bat

100 grammo urdaiazpiko

oliba olio

Hasteko baratxuria eta lekak garbitu eta txikitu.

Berotu olioa eta ipini baratxuria. Irakin ura eta ipini lekak, utzi 5 minutuz.

Orduan ipini urdaiazpikoa eta gorritu baratxuriarekin. Isuri ura, lekak nahasi urdaiazpiko eta baratxuriarekin, buelta eta utzi gora-behera 3-5 minutuz ontzian.

Azkenean atera platerera.

On egin!

A fotók Gő telefonjával készültek.

Váteszkedés a kvótanépszavazásról

Jön megint a nyár. De vajon milyen nyár? Remélem nem olyan, mint a tavalyi, szívszorító-ökölszorító menekült-történetekkel!
De erre azért ne vegyünk mérget. A kvótanépszavazás - kvótanépszavazás 5 milliárdért - eldöntése óta, mintha a menekültsegítős oldalakon egyre több olyan bejegyzés lenne, hogy itt is, ott is felbukkannak menekültek, meg hogy már itt az előszele az újabb menekülthullámnak.

Noormális?

Na kérem most azért tessék belegondolni abba, hogy tavaly sem véletlenül és magától lett áldatlan állapot a Keletinél meg a Nyugatinál - leginkább.
Hogy ebben benne volt a Habony-művek rendesen, aki megmondta a tikkelő vezérnek, hogy Viktorkám úgy szétloptatok mindent, olyan szarul csináltátok, hogy most kénytelenek vagytok a menekültek ellen való uszítással megnyerni a következő választást.
És most jön a népszavazás. Az érvényes népszavazáshoz, ugye, mintegy 5 millió választópolgárnak kellene szavaznia. Szerintem ezt a számot csak irgalmatlan propagandával tudják majd elérni. Vagyis nem csak propagandával, hanem olyan vélt/valós/kitalált eseményekkel, amire majd ugrik a közvélemény.
Körmendi történetek - és annás sokkal durvábbak - lesznek itt szép számmal a népszavazásig! Az is lehetséges, hogy már most át- átengednek embereket a határon, csak úgy, menj amerre látsz. Azt előbb-utóbb csak elkövet valami hibát a szerencsétlen.

Szóval picit se csodálkozzatok, ha megint tele lesznek a közterületek szíriaiakkal, afgánokkal, afrikaiakkal! Ne csodálkozzatok, ha balhék lesznek!

Az még külön jó és szép, ahogy az agymosott kormányhívők magasztalják óvét a fészbúkon. Kedvencem az Isten áldja meg a miniszterelnök Úrat. Husszú úúúúval. Jól van paraszt...



  

Kekszes-habos eperkorona

Nakérem. Készítettem egy mennyei, pihe-puha, epres, tejszínhabos etwast. Következzen a hiteles történet és a recept.

A Paprika Tv-n bűvészkedett valami olasz maca, olasz piskótát vagdosott egy magas falú üvegtálba, meglocsolta limoncellóval, aztán felezett epreket nyomott a tál falához, megragasztgatta tejszínhabbal, amarettós kekszet tört bele és ezt ismételgetve három emeletet épített.
A másik ok, meg hogy a Spar akciós újságjában 300-ért ajánlottak fél kiló epret.
Nyilván nem akartam 5000 forintos édességet csinálni ezért kicsit változtattam a hozzávalókon. Tejszínhab oké, nem nyomós, rendes felverős tejszínhab, fél liter, 3-4 teáskanál cukorral. Piskóta helyett vettem fekete-fehér kalácstésztából készült kiflit. Ezeket vékonyra szeleteltem és vajon, serpenyőben megpirítottam. Ez lett mindennek az alja. Meglocsoltam pálinkával. Megfeleztem az epreket és csúccsal fölfelé, "tenyeressel" a fal felé sorakoztattam őket. Jött egy adag tejszínhab, nagyjából az eprek magasságáig, befelé leejtősen. A kis krátert olyan 1 centis babapiskótakockákkal és morzsával töltöttem ki. Megint egy kis tejszínhab, egy réteg kalács, pálinka, tejszín, eper, babapiskóta és a tetejére reszelt keserű csoki.
Pár óra alatt összeérik a hűtőben. Megbontás után sok esélye nincs a túlélésre.
Hát ilyen az én eperkoronám!

10.000!

Tízezer kattintás érte a blogomat! Tudom, a legtöbbje orv támadás, de mit érdekel ez engem!
Tízezer, tízezer, tízezer!

Catch and filézz! - idénynyitó

Március 31-én éjfélkor végre lejárt a csukatilalom, és bár a csatin nincs fajlagos tilalom, mi korrekten kivártuk az ívás hivatalos végét. Április 3-án tartottuk az idénynyitót. Catch and release helyett kikiáltottam a catch and filézz idényt!

Csukafüzér friss zöldben

De még milyet! 8 óra 45 perckor vetettem be - Galambér és Gő azonnal nekiláttak a kilométereknek - a szokásos első helyen.
Emeltem pár kishalat, és már hajigáltam is a cájgot. Hogy arrább dobjam a fenekest, kihúztam az úszóst és csak belógattam oldalra, amikor elmerül az úszó. Bevágtam, de sügérre számítottam, úgyhogy leakadt a csuka. De tapasztalt csukázó lévén, friss kishallal azonnal dobtam is vissza ugyanoda. Természetesen nem eredménytelenül. A jó 16-os zsineg végén máris ott küzdött egy máfleles csé. A többiek még látták ahogy szákolom olyan hamar jött.
Na, hát ezért megérdemlek egy kis jutalmat, gondoltam, és az autók szélárnyékába húzódtam. Megyek vissza a botokhoz, jutalommal a kezemben, ahogy odaérek, szépen bemozdul a kapásjelző, majd szinte indul utána a bot. Bevágok, az ellenállás heves, és hát bűvészkednem kellett, egyedül voltam és Galambér szákjának nagyon hosszú a nyele, úgyhogy nyögtem rendesen, amikor partra emeltem a szép kettő feles csukát!
Azonnal hívtam a többieket, hogy bármit is csinálnak azonnal hagyják abba és kezdjenek fenekezni-úszózni.
Gő hamar megfogadta a tanácsomat, csakhamar visszatért és helyfoglalás után nemsokkal horogra csalt egy szép sügeret. Majd még egyet. Nagyjából ezzel egy időben elkezdtek csapkodni a balinok. És mikor Gő már azt mondta volna: Ezeket a büdös életben nem tudjuk kifogni, merült is az úszója. Egy jó kettes balin volt a zsákmány, amit fárasztani kellett a matchbottal, vékony damillal.

Gő tavaszi torpedója

Majd, hogy a világ rendje helyreálljon Gő is aprított két kis csukeszt. Majd, hogy még inkább helyre álljon, én is beújítottam még két kolbászt meg egy sügeret. (Galambér sajnos betlizett, de ezt írjuk annak a számlájára, hogy aznap nem szerették a ragadozók a műcsalit, Balázs pedig türelmetlen a statikus horgászathoz.)

Les kolbers

Az ürömöt az örömben az jelentette, hogy sajnos a nagyobbik csé szabadította magát a bilincsről. Fél év alatt már másodszor történt ilyen - tavaly Galambér egyik csukája oldotta magát -, tanultunk belőle, soha többé nem teszünk két csukát egy bilincsre!

Szóval így nyílt az idény. A cím előrevetíti, hogy a hazavitt csukát lefiléztem. Így tulajdonképpen fogott halaim 4/5-ét visszaengedtem. Volt tehát, catch, release és filéz is. Remélem a szabadult csuka jól van...

update: csak most néztem meg és frankón nem vágtam, hogy van már ilyen címmel mindenféle cucc a neten.