Átélni a csodát – Bilbaóból az EB-re

Lehet szeretni, utálni a focit, de abban bizonyára minden kedves olvasóm egyetért, a válogatott csodát tett Bordeaux-ban. És ezt a csodát én átéltem több ezer magyar, köztük Pinnyey Ricsi és néhány baszk barátunk társaságában.

„Indul az utazás, csak erre vártál...”

A mi utazásunk egész pontosan november 27-én indult, amikor az augsburgi pályaudvaron Egoitz kitalálta, ha a magyar válogatottat Bordeaux-ba vagy Toulouse-ba sorsolják, akkor mi kimegyünk Bilbaóba és onnan autóval megyünk át a meccsre, mivel Bilbao mindkét francia nagyvároshoz közel esik. Így hát, amikor megtudtuk, hogy a sógorokkal Aquitania fővárosában játszunk, egyből leveleztünk a baszkokkal és január elején beregisztráltunk a jegyekért. Egyszer volt egy 12-esem a totón, azóta nem nyertem soha, sehol, semmit. De most végre nyertem valamit: 4 darab 25 eurós jegyet vehettem, míg Ricsi két 105 eurósat. (Úgy okoskodtunk, hogy megyünk 4 olcsó jegyért, és két drágábbért, azzal a kitétellel, hogyha nem nyerjük meg a 105 eurósat, akkor elfogadunk drágábbat is. Nehogy már 40-50 eurón múljon, hogy látjuk-e a csapatot világversenyen…) 

Amikor pedig február 10-én reggel azt láttam a beérkező emailjeim között, hogy: Az Ön jegyigénylése sikeres! – hát azonnal hívtam Ricsit és üvöltöttem neki a telefonba, majd írtam Mikelnek és Egoitznak, majd kisvártatva foglaltunk is repjegyet Bilbaóba (Düsseldorfon keresztül): június 13-tól június 17-ig. Onnantól majd minden héten írtunk egymásnak Ricsivel, már csak ennyit kell várni, már csak x nap… hátborzongató volt belegondolni, hogy végre világversenyre megyünk szurkolni! Májusban kaptam egy nagy borítékot Franciaországból, benne 4 darab névre szóló jeggyel!

Négy jegy a nevemre, nekünk!

És ahogy közeledett az utazás, elővettem a zászlót, amivel jobbára a kilencvenes években jártunk meccsre és aminek a fehérje már sárga, annyiszor áztunk meg vele. És elővettem a válogatott mezem, amit Zoliéktól kaptam 30. szülinapomra. Aztán eljött az időpont, vasárnap este szépen behajtogattam zászlót és a mezt a táskámba, másnap reggel meg 8-ra kint voltunk a reptéren. Meglepett minket, hogy sokan választották ugyanezt az útvonalat: Bilbaóba viszonylag emberi áron lehet repülni, onnan meg autóbérlés vagy vonat.

Bilbaóba félórás késéssel érkeztünk, amit azért sajnáltunk nagyon, mert mint utóbb kiderült Mikel és Indio déltől vártak ránk a reptéren, de negyed órával érkezésünk előtt megunták, hogy nem jövünk. Ebéd és egy kis szieszta után az Unamuno téren – szokásos találkozóhely – csapódtunk a nagy trojkához: Egoitz, Jorge és Mikel jöttek lefelé a lépcsőn. És elkezdődött a szintén szokásos kocsmázás: bárról bárra, sörről sörre, nagy beszélgetésekkel az Athleticről és a válogatottról leginkább. Majd felmentünk Jon bárjába, a Dolaretxébe, ahol Ricsi magyar huligánba öltöztette a társaságot. (Érdekes, a spanyol tv csak egy mecset ad naponta, és hogy láthassuk a belga-olaszt, Egoitz hazaugrott a laptopjáért.) A sörök és Jorge cigijei lassú, de alapos munkát végeztek rajtam, úgyhogy a meccs után takarodtunk is aludni, hiszen a Főnök másnap reggel 7-re tűzte ki az indulást.

Iberhools = Hungarohools

6-kor keltünk, ami szinte fájt, mivel az út előtt a Könyvhetet nyomtam és eléggé kivoltam már a koránkeléstől. Legalább 10 percig az ágyon ülve, pulzáló fejemet a falnak nyomva meditáltam, de friss óceáni levegő hamar rendbetett. (Azért amikor Egoitz garázsából felfelé autóztunk a szerpentinen, majdnem jött Vuk) Mikel és Indio egy benzinkúton várt ránk, majd Galdakaóban reggeliztünk. Indio és Mikel már az út elejétől idétlenkedtek mindenfélével és dalt is énekeltek a Flinstone-család zenéjére, Pintér és Szalai nevével, hiszen őket ismerték még a Real B-csapatából illetve a Zaragozából. (Azóta is a fülemben a dal: Pinter, Adam Pinter, lolololololoooo!)

Reggeli képeslap Galdakaóból

Reggeli előtt fotó – egészen a meccs kezdetéig furcsa drukk volt bennem, ezért is tűnhet minden meccs előtti fotón az átlagosnál is idiótábbnak az ábrázatom – utána pedig indulás Bourdeaux-ba, elhaladva Guipuzkoa tengerparti települései mellett, hogy aztán a spanyol-francia határon a rendőrök minket szedjenek ki a sorból. Mondanom sem kell, egy mukkot sem beszéltek se spanyolul, se angolul, körbevették az autót, nehogy szökni próbáljunk. Ellenőrizték az okmányokat, felnyittatták a csomagtartót, majd nagy nehezen megértették, hogy 5 mezbe öltözött, zászlóba burkolózott ember minden bizonnyal valóban meccsre megy Bordeaux-ba. 

Utazóhangulat

Egy megállóval útközben meg is érkeztünk a tett helyszínére. (A megállóban - mit tesz Isten – debreceniekbe botlottunk, ők kisbusszal jöttek, majd mentek még tovább Marseille-be és Lyonba.) Ahhoz képest, hogy egyikőnk sem volt még a városban, viszonylag könnyen odataláltunk a stadionhoz, ahol ingyenes parkolóba tehettük le az autót, sőt még hivatalos magyar útbaigazító lány is segített. Aztán, mintegy 25 perces villamosozással irány belváros, a szurkolói zóna környékére igyekeztünk.

Magyar szupersas vagyok!

Ebéd. Nos most bizonyára arra vártok, hogy ódákat zengek a francia konyháról. Lóf@szt. Én is azt vártam, hogy majd ódákat zengek, lóf@szt. Pedig nem úgy tűnt, hogy szar kajáldába ültünk be, jól nézett ki, tele volt láthatóan helyi erőkkel, és mint a végén kiderült jó drága is volt. Mindezek ellenére a kaja épphogy átment. A többiek burgereztek én tőkehalat kértem. Se íze, se bűze halat kaptam, köretként valami babcsíra. Az is tök íztelen. Ahogy néztem útitársaim sem voltak elragadtatva a burgertől. Aztán együtt a számlától. Öten ettünk egy-egy kaját, hozzá három kóla, két sör, mit gondoltok mennyi? 120 ajró. Mersziboku! 

Drága és rossz ebéd

Gondoltuk, csalódottságunkat leöblítjük a sarkon vagy a zónában, de a zóna majdnem üres volt, így be sem mentünk, a sarki helyen, ahol igencsak jó hangulat uralkodott a sógor és a magyar szurkolóknak köszönhetően, szomorúan nyugtáztuk, hogy it is 7 euró egy sör és a vécéhez legalább negyedórás sor áll. Sebaj, lehorgonyoztunk, szoptunk már nagyobbat is a válogatottért...

Iszonyat készültség: zsaru bikáz zsarut a szurkolói zónánál

Dobtunk pár héteuróst, azt vissza a villamosra. Itt végre igazi, öreg szurkolótársakra leltem, énekeltünk az „Élesebb legyél a késnél...” kezdetű dalt, csapkodtuk hozzá a villamos plafonját, egyszóval sikerült visszaadni valamit a baszk fiúknak, akikkel például Augsburgban szurkoltunk hatalmasat. Akkor az Athleticnek...

A stadion megállójában belefutottunk az épp „bevonuló” Carpathian Brigade-ba, az vezérszurkoló a vonulás végén valami ilyesmit mondott „Most bemegyünk és szurkolunk egy szépet”. Innentől hihettem abban, hogy sportszerű szurkolás lesz.

"Varázsolj nekünk valami szépet..."

A nem túl komoly motozás után – Ukrajnában sokkal inkább megtapiztak, és Mikel itt mindkét nagy zászlóját bevihette – Mikel és Indio bementek a stadionba és jól látható helyre tették ki a zászlókat, míg Ricsi, Egoitz és én még egy sört akartunk inni, de olyan zuhé kerekedett, hogy mire a stadion esőárnyékába futottunk ronggyá áztunk, olyannyira, hogy a dzsekim és a pulóverem csak másnap reggelre száradt meg. Ha tudom mi történik az elkövetkező két és fél órában, bármennyit állok az esőben!

Mikel Bordeaux-ban is sokat dolgozott

Mert az történt, hogy ez a válogatott, ott akkor, visszaadta azt, amit az elmúlt húsz-huszonkét évben szenvedtem a magyar foci miatt. Amikor először válogatott meccsen voltam a kilencvenes évek elején, akkor arról álmodtam, hogy még fiatalként eljutok egy világversenyre, ahol szurkolhatok a válogatottnak. Nem szurkoltam soha egy magyar klubnak se, csak a válogatottnak. És azért voltam nagyon mérges az elmúlt két évtizedre, mert úgy éreztem a magyar labdarúgás szereplői elveszik tőlem azt az élményt, hogy a világban vagy a kontinensen szurkolhassak. Hát eljött az idő!

És akkor az elmúlt 20-22 évet beleüvöltöttem a Nouveau Stade de Bordeaux légterébe. (Esztétikailag és akusztikailag is lenyűgöző építmény az új stadion!) Őrületes szurkolás volt kérem, megnéztem, a közvetítésben sokminden nem hallatszott. Igazán sportszerű volt, igazi biztatás, az ellenféllel csak akkor foglalkozott a tábor, ha fetrengett: Conchita! Conchita! – skandáltuk akkor. A második félidő elején volt egy kis trianonozás, de ennyi. A mérkőzést láttátok, tudjátok, így arról nem teszek említést, annál inkább arról, hogy Mikel nem sokkal az első gól előtt – amikor Szalai elvesztett egy labdát és a közönség bödézni kezdett – azt kérdezte, nincs-e egy jobb csatárunk?

Hogy jobb, ember, ennél jobb? Ádi 5 percen belül betalált! Nem hittem el. Ki más lőné az EB-n a gólunkat, ha nem az a csatár, aki nem talált be 41 meccse.  Indio úgy ugrált körülöttem, mint egy majom én meg hol üvöltöttem, hol sírtam, mennyi van még hátra?, úristen még fél óra. Ólomlábakon jártak a percek, még a kiállítás után is úgy érzetük. Aztán jött a kegyelemdöfés, amitől önkívületbe kerültünk, a baszkok, a magyarok, a franciák – úgy tűnt az üres helyeket helyi diákokkal töltötték föl.

A lefújáskor nem tudtam leplezni örömkönnyeim, baszkok a nyakamban, szép volt fiúk, meg minden ilyenkor szokás. (Ilyenkor szokás? Nem, ez egyáltalán nem szokás, magyar válogatottal világversenyen lenni egyáltalán nem szokás.) Eb-n vagyunk, gólt szerzünk, pontot szerzünk, győzünk! És innentől történjék bármi, ezt a győzelmet, a győzelem megélését már nem veheti el tőlünk senki! Újabb kedvenc "B" betűs városunk Budapest és Bilbao mellett Bordeaux! (Bárcsak Fülöp Marci meg Fehér Miki megérhették volna ezt!) 

Trikolór és Ikurrina

Olyan arcokat láttam: felhőtlen gyermeki örömöt nagypapák arcán, bőgő kigyúrt állatokat, újpestieket fradisták mellett. Ünneplés után leszedtünk Mikel zászlóit és Ricsi ikurrináját majd elindultunk kifelé, hogy összeszedjük Ricsit és Egoitzot. Az önfeledt örömöt az illusztrálja a legjobban, hogy elfelejtettünk meccs utáni csapatfotót csinálni, illetve Ricsi, a fő fotófelelős elfelejtett képet csinálni! Hát ekkora jókedvünk kerekedett! Ricsi minden második emberrel énekelt egyet, majd beültünk az autóba és irány Bilbao – Egoitznak munkanap volt másnap.

De az úton – végig szakadt-ömlött az óceán fölül lecsapó eső – végig baromkodtunk, énekeltünk, röhögtünk, és nem hittük el, ami délután történt. Visszafelé is csak egyszer álltunk meg, már Baszkföldön, ahol mi sem természetesebb találkoztunk magyarokkal: mesélték mi megy a körúton, meg nem magyarokkal is, de Ricsinek azon az estén mindenki testvére volt, úgyhogy mindenkinek énekelt vagy skandált valamit, legyen francia, spanyol, akár még osztrák is. Ilyen jó hangulatban keveredtünk haza és bár majd leragadt a szemünk, azért pár videót, bejegyzést még megnéztünk. Olyan igazinak tűnt minden, nem álmodtunk!

„Veled van tele a sajtó…”

Másnap reggel azért megint megnéztük a híreket, hogy tényleg nyertünk-e, és a hírek arról szóltak, hogy nyertünk. Azt viszont nem gondoltuk, hogy a hírek rólunk is szólnak! Nemcsak a válogatottról, hanem rólunk is! A napilapok általában egy oldalon lelkendeztek a válogatottról, kiemelve Királyt, Szalait, a Kis Vöröset, illetve rólunk „mínuszosban”, „keretesben”. Ugyanis Mikel olyan jó helyre tette a zászlókat, hogy az egész közvetítés alatt lehetett látni őket. A baszk média gyorsan összerakta, hogy ezek a zászlók a magyar válogatott meccsein a magyar Athletic-pena jelenlétét bizonyítják, így kerültünk be az AS, a Deia és a Gara újságokba, Mikelt név szerint is megemlítették. Döntse el ki-ki maga, hogy most mi vagyunk tiszteletbeli baszkok, vagy bilbaói barátaink tiszteletbeli magyarok. Én azt hiszem mindkettő egyszerre!

AS

Deia

Who is the captain of women's team?

Délelőtt Ricsi futott egyet – úgy másfél órát – míg én bóklásztam, majd kaja és szieszta, aztán délután Mikel kivitt minket az Athletic női csapatának edzésére a Lezama edzőközpontba. (Ez úgy lehetséges, hogy Mikel unokahúgának a kedvese Manex a lánycsapat kapusedzője.) A már bajnok lányok a kupaelődöntőre gyakoroltak. Jött is a sajtósuk, hogy nem szabad fényképezni.  Végignéztük a tréninget, majd jött Manex és kérdezte, hogy akarunk-e fotót a csapattal. Ricsivel, mondtuk, hogy persze, de nem akarunk zavarni, mire Manex intett, hogy dehogy zavarunk. Elkezdtük leszedni a zászlókat, mire Manex megint intett: ne szedjétek le, maradjatok, a csapat majd idejön.

Új szerelmeim!

Ember. A bajnokcsapat odajött hozzánk! Nem Mohamed, hanem a hegy, érted?! Közrefogtak minket a lányok, Erika Vasquez – a legjobb ibériai játékos – meg kifeszítette a zászlót, hogy nem fújja a szél. Érted?! A legjobb spanyol női játékos kifeszíti a zászlónkat! Hihetetlen. Aztán Ricsi a magyar sálát a csapatkapitány, Iraia nyakába kötötte. (Innen jött a bekezdés címe. Ricsi a kapitány nyakába akarta kötni a sálat, ezért a fotózkodás után megkérdezte: Who is the captain of women's team? Innentől Mikel húszpercenként kérdezte tőlem: Máte, who is the captain of women's team? Ezzel szívta Ricsi vérét a hátralévő másfél napban…)   

Ezekkel az újabb elképesztő történetekkel értünk vissza a Dolaretxébe. Hamarosan csatlakozott hozzánk Egoitz és Jorge is, így néztük az Osa-Girona másodosztályú rájátszás első meccsét, csak hogy egy minutumra se maradjunk foci nélkül. Közben a Lezamás kalandunknak is híre ment, szépen terjedt közös fotónk a neten.

Utolsó napunkat a vásárlásnak szenteltük. Ki a stadionba a nagy boltba, ahol szinte a kezeink között áraztak le bizonyos termékeket, így háromnegyed óra alatt, hiába költözöttünk ketten 200 eurót, közben kerestünk is kábé 100-120-at! Aztán a belvárosban szuvenír shopról szuvenír shopra jártunk, amíg Gurpeginek össze nem szedtünk az előírt mennyiségű Baszkföld-pólót. Közben jöttünk rá, hogy már Bilbaóban is minden rólunk szól, magyar zászlót is találtunk, végül is minden nézőpont kérdése. És ezt a megállapításunkat erősítette az is, hogy ebéd után az utcán nagyon nézi Ricsi mezét két faszi, majd spanyolul elkezdtek beszélni hozzánk:
-Ti vagytok a magyarok?  - nézünk Ricsivel, hogy mi van ezekkel... - Láttuk a fotótokat Jon bárjában! 

Szóval valakinek a facebookján láttak minket, majd megszólítottak az utcán. Megint egy hihetetlenség!

Már Bilbao belvárosában is! Haha!

Aztán este jött egy irgalmatlan gasztro-dózis. Egoitz már előző este elmondta hová foglalt asztalt: az Once Aldeanos étterembe. (Az Athletic1954-62-es legendás csapatát nevezték így.) Este 10-re végül nyolcan lettünk: a szokásos brigádhoz csatlakozott még Indio, akit ismerhettek a Bordeaux-i útról, Kubica, azaz Javi Martinez, akiről az augsburgi naplóban olvastatok és Unai, aki több bejegyzésben is szerepelt már. 

Elég fancy helynek tűnt a 11 vidéki, várnunk is kellett az asztalunkra. Még sosem voltam bár/étterem hátsó részében. Vannak arrafelé olyan helyek, ahol a hosszú bárpult után van egy függönnyel vagy ajtóval zárt helység. Most  tudtam meg, hogy mi van ott, legalábbis, hogy ott-ott mi volt.. Alighogy helyet foglaltunk, kezdték hozni a táplálékot. Még meleg, könnyű kenyér, paradicsomszósszal. Aztán paradicsomkarikák, rajtuk nagy tonhaldarabok. Sonkatál, bivalysonkával, kétféle szalámival, szárított szűzzel és ibericóval. (Utóbbi olvadt a szájban, mint a vaj, marhasonkát meg sosem ettem még…) 

Sonkatál és tonhaltál

Galíciai polip következett. (Erre a többiek azt mondták igen sós, de mivel sem Ricsinek sem nekem nem volt viszonyítási alapunk, nekünk nem volt sós.)  Kövi: garnélarák vaslapon. Tőkehalfilé grillezett zöldpaprikával. A végére az egészet letömködni: marhasteak. Majd egy szerény csoki torta desszert. Hűdejó volt emberek! Ez volt az eddigi legteljesebb kajálás Bilbaóban. (Mondjuk fizettünk is rendesen, fejenként 40 euró volt, de a szar francia kajáért is kiperkáltuk ennek a felét.) Őrületesen bezabáltunk. Benne voltunk már az éjszakában, ittunk még egyet, aztán búcsú: Igen, legközelebb valahol Európában találkozunk az Athletic miatt, majd hazasétáltunk. Ó a manóba, hogy már megint vége az itt töltött időnek!

Utolsó vacsora után

Péntek délelőtt még beszereztünk pár apróságot, majd Jorge kivitt minket a reptérre. Pár óra késéssel haza is értünk de más emberként, mint ahogy elindultunk. Ugyanis teljesült egy nagy álmunk, amiről az igazat megvallva már mindketten letettünk: világversenyen győzelmet szurkoltunk a magyar válogatottnak!

Persze aznap éjjel felvételről megnéztem a meccset. Akkor is könny szökött a szemembe, meg tegnap is, amikor megintcsak megnéztem.   

Kiegészítések:
1. Ricsi úgy gondoskodik rólam néha, mintha az apám lenne.
2. Úgy tűnik Bilbaóban elég kevés eséllyel fogok baszkul megtanulni. Sajnos.
3. Azért volna jó lottót nyerni, mert akkor midannyiótokat elvihetnélek arra a helyre amit imádok.
4. A győzelem és a továbbjutás NEM Orbán Viktornak köszönhető!
5. Bordeaux-ra nagyon kíváncsi voltam, de sajnos alig láttunk belőle valamit.

A fotók Mikel és Ricsi telefonjával készültek, kivétel a sonkás, azt az étterem tripadvisorjáról nyúltam.