2018. augusztus 15., szerda

Baszk indián Budapesten

Indio széles mosollyal, Rayo-mezben jött be a könyvesboltba, öccse Javier társaságában. Első dolga volt, hogy közös bilbaói barátainkat hívta fel innen, majd a telefon a kezembe nyomta. Mikel azt kérdezte megismertem-e Indiót (!?!%*). Jorge épp ebédelt és mivel vele nem igazán van közös nyelvem csak annyi értettem mondanivalójából: comer, vagyis hogy eszik. Egoitz nem vette fel...

Ha pár bejegyzéssel visszalapoztok, olvashattok Indióról a Bordeaux-i posztban - együtt mentünk Bordeaux-ba az EB-re - de már négy évvel ezelőtti baszkföldi utunk alkalmával is találkoztunk vele. Akkor még csak tizennégy éves volt.
Azóta kicsit benőtt a feje lágya, bár ezt nem feltétlenül igazolja, hogy tulajdonképpen bilbaóiként a Rayónak szurkol, sőt meccsekre is eljár a Bukanerosszal, mit neki pár száz kilométer.
Indio a szüleivel és öccsével jött Budapestre, nyaralni. Már volt szó róla, hogy jönnek - asszem tavaly - de csak idén jött össze a budapesti út. 
Egyszer csak bejön egy Rayo mezes arc. Azon gondolkoztam, hogy milyen dal fütyülésével sújtsak le rá, amikor észrevettem, hogy Indio az, a tesójával, Javierrel. Mivel épp nagy melóban voltam, megbeszéltük, hogy este találkozunk és odaadta a mezeket - az Iberlanda kimenő-pólóit - amiket Mikel küldött Ricsinek és nekem.


Lugas: Rayito és Iberhool

Estére egy jó magyaros kaját terveztem be, ugyanoda mentünk - Belvárosi Lugas - ahová négy éve ültünk be a három fent említett bilbaóival. Menü ugyanaz a turista-menü, gulyás, paprikás csirke nokedlivel, zárásként somlói. Meg sör. A sört én tukmáltam, mivel először kólát kért. Később amikor felhívtuk Egoitzot, ő is furcsállta, hogy a gyerek sört ivott. Ízlett neki a kaja, fejébe szállt a sör, és bár addig is tulajdonképpen baszkul beszéltünk - illetve ő hozzám és én néha baszkul, néha angolul válaszoltam - alig bírtam követni. De azt tudom, hogy 5-6 játékos hiányzik még a Rayóból.
11-kor hagytam el a Bazilikánál.

Másnap létszámban nagyobb programot toltunk, ugyanis Ricsi és Zoli is becsatlakozott, még ha kevés ideig voltunk mindannyian együtt. Először a Szimpla kertben  ittunk pár sört, aztán a Hrabal sörözőben vártuk be Zolit. Később Zoli és Ricsi leváltak, ketten róttuk a belvárost, és mielőtt lepasszoltam volna Indiót Zolinak a Fröccsteraszon, akartunk enni egyet. De ha hiszitek, ha nem este 10 után sem a Kerkyra sem a Meat and Sauce nem volt nyitva. Maradt a lángos az Arany János utcánál. Az utolsó busszal mentem haza.

Egyszerűen Szimpla

Péntekre "kimenőm" volt. Délelőtt a Szecskában voltak, családilag, délután meg Zoli vitte a Fradi stadionba. Ahogy elképzeltük: stadion túra, múzeum, hivatalos bolt. Ahogy elképzeltük. Mert pont aznap sajnos nem volt túra és ahogy Zoli beszámolt róla, katasztrofális volt a múzeum: döglött legyek a vitrinekben. A múzeumból ugyan van egy ajtó a shopba, de az zárva, szóval gyász az egész. Zoli ki is bökte: Na az ilyenek miatt tart a magyar foci ott, ahol.

Beri, beri, beri good photo!

Szombaton jött a nagy menet. Este fél 8tól MTK-DVTK a Hidegkútiban. A család délelőtt dunai hajózásra ment, de közben pörgettük az sms-eket Indióval. Kérte foglaljak valami jó étteremben asztalt a meccs utánra, vagyis kb 10 utánra, nagyjából addig érünk vissza a városba. Hát ez nagyjából a lehetetlennel volt egyenlő, mivel a konyhák max. fél 10-ig vannak nyitva. Sebaj. Na akkor még azt gyúrjuk ki, hogyan szerezzük meg Pintér Ádám mezét! 
Ehhez azt kell tudni, hogy amikor Bordeaux-ba mentünk Mikel és Indio azt énekelték a Flinstones család címdalával, hogy "Ádám, Ádám Pintér lololololololo!".  
Egyszerűen azért, mert őt ismerték a magyar válogatottból, mivel Pintér korábban játszott a Zaragozában.
Mire elindultam otthonról még nem volt meg hogyan hangzik, hogy Add nekem a mezed spanyolul, szóval nem valami lelkesen bandukoltam lefelé új otthonomból. Azonban gyorsan jött a busz, Edit még bent volt a boltban, szóval bekopogtam és a közben megkapott üzenetet felfirkáltam egy kartonra. Aztán taxival irány a stadion.

Kamuzaragozaiak

Javier és Indio csak néztek, amikor elkértem az útlevelüket a jegyvásárláshoz. Ez a magyar foci, mondtam, mint a Fradi pálya. Kérdi a péntáros hölgy: melyik szektorba? Nem tudom, először vagyok itt, minél közelebb a játékoskijáróhoz. Nem tudja az melyik, a kolléganő se. Akkor a ledrágábbat tessék adni, az biztos elég közel van. Úgy is lett.
Aztán átmentünk a körút túloldalán lévő késdobálóba egy sörért. Meg persze Nógrádiért, ezt kell enni, ha meccsre megy az ember. Meg persze jó adag szotyiért és tökmagért.
Kicsivel később a stadionban újabb sör és kóla-adag, valamint Sport szelet. Az is jár a meccshez.
A meccs katasztrófa. Legalább jó az akusztika, így a mintegy száz dió és a mintegy harminc libás jó hangulatot teremt. Apropó libások. Nagy jófejség az MTK ultráitól, hogy mind a drapijukon, mind a nagy zászlójukon van liba. Kis fekete humor.
Amikor jönnek le a szünetre Pintér észreveszi a feliratot és mosolyog. Ez meg lesz, mondom Indiónak, látta a feliratot! Innentől jó kedvünk van, majd a libásoknak is, mert szereznek egy gólt, de ez minket nem igazán érdekel, a meccs végét várjuk.
És eljött a mérkőzés vége. Az MTK-sok boldogok, ünnepelnek, a csapat megy egy tiszteletkört, nálunk van a vége. Jön Pintér, Indio mutatja a táblát és meg üvöltök: Ádi, Ádi! A srácok Zaragozából jöttek! Zaragoza!
És akkor Ádi leveszi a mezét és odaadja Indiónak. Közös fotó, határtalan boldogság, ugyan ferdítettem az igazságon kicsit. Mea culpa.



"Ádám Pintér, lolololololo"

Nagy vidámságban egy agyonizzadt mezzel tértünk vissza a belvárosba. A Zorraquino szülők már vártak ránk, hogy vacsoráljunk együtt. Nagyon hajtott az idő, így a Pörc és Prézli teraszán kisírtunk még egy-egy főételt. Én borjú bécsit kértem, de nem is éreztem az ízét, egy mert addigra berúgtam, kettő mert elfáradtam, három mert nagyon kellet figyeljek mit mondanak nekem baszkul.

Nagy búcsúzkodás: másnapra nekik Gellért fürdő és szuvenírvásárlás és szunya, mert hétfő reggel fél hétkor ment vissza a gépük. Viszlát októberben, Bilbaóban!

Ja, és hogy Indio miért Indio? Én azt hittem, hogy valami hüly frizura miatt, de nem. Kiskorában mindig indiánnak öltözött, így maradt rajta a becenév.       

2018. június 14., csütörtök

79-97-99-70-76-76 avagy álmaink halai, életünk halai

Galambértől és Gőtől, legősibb barátaimtól írországi horgászatot kaptam negyvenedik születésnapomra.  Mindhárman tavaly léptünk a negyedik ikszbe, ezért a kivételesen nagy ajándék, a kalandra június első hétvégéjén került sor. A hónap első napján, kora délután egyesültek csapataink a dublini reptéren, mivel Gő lassan egy éve Párizs mellett él.

December 31-én egy boconádi pisztrángozással zártuk az évet, és akkor említette Gő, hogy ugyan még nincs kész szülinapi ajándékom, de hamarosan felkeres a boltban, hogy átadja. Nem sejtettem mi lehet az, kicsit meg is feledkeztem róla, de amikor Gő és fia, Dudu, egy Guiness sörrel jelentek meg az Atlantiszban, egyértelmű volt a szándék: megyünk Írországba! (Nagyon kellett uralkodnom magamon, hogy el ne sírjam magam a vásárlóközönség szeme láttára.)

A szokásos egyeztetések és egymás provokálása, húzása után Balázzsal pénteken beültünk a gépbe, majd másfél órát ültünk a gépen indulásig, majd másfél órás késéssel leszálltunk Dublinban, ahol Gő a késés miatt már hét órája várt. Bérelt autóba be, irány Írország nyugati része, Galway, majd fel északra Moycullen. E településtől nem messze a Corrib tó partján áll szállásadónk bed and breakfastje, a Portara Lodge. Michael Canney, egykori rendőr, nyugdíjazása után fogott a vállalkozásba. Nagyon szeret horgászni és hogy minden idejét ezzel tölthesse csinált egy panziót, ahol leginkább horgászokat fogad, de ottjártunkkor voltak "civil" vendégek is. Sőt, inkább civil vendégek voltak. Az évtizedek alatt, Michael oly tökéletesre fejlesztette a vendéglátást és a horgászok kalauzolását, hogy frankón edzeni, tesztelni járnak hozzá profi horgászok és olyan csapatok, mint a Salmo vagy a Rapala csalik válogatottjai. A legjobb helyre kerültünk.

Mielőtt bevettük volna magunkat a Portara Lodge-ba, Gő javaslatára egy kompkikötőhöz mentünk megnézni a vizet. Azért a kikötőhöz, mert a Corrib partja rendkívül tagolt és sokáig lapályos, vagyis igen nehéz a partról horgászni. A kikötőkben mindig mélyebb a víz. Kapásunk azonban nem volt.

Tó-mustra

Első bevetés


A lodge mintegy negyed órára van a kikötőtől, úgyhogy hamar Michael udvarán voltunk, varázslatos környezetben: a ház, szobánk ablaka a tóra néz, ablakunk előtt pálma - na ja, közel az óceán - és olyan zöld minden, mint nálunk április közepén, amikor még frissek a levelek.

Az öreg igen jó humorú, folyamatosan poénkodik és szívat és már az is vicces, ahogy a saját poénjain nevet. Lecuccoltunk, megbeszéltük a másnapi tervet és a házigazda javaslatára Oughterard városkába mentünk vacsorázni a Power's étterembe. Legjobbkor érkeztünk, pont volt egy asztaluk három főre. Csapolt sört választottunk: Galway Hooker, amely édes, gyümölcsös ízzel indul, majd hirtelen keserűvé válik, mint a pilzeni. Előételnek mindhárman lazacosat kértünk, ami olyasmi volt, mintha tortilla lett volna: Tulajdonképpen egy pogácsa: sült lazac darabkák, krumpli, talán tojás, tetején kapros majonéz. Kezdésnek nagyon harmonikus volt.
A második már kevésbé. Gő karaja kissé kiszáradt, az én fish &chipsem krumplija sima mirelit hasáb, a hal meg tök íztelen, se bors, se só. Talán Galambér báránybordája volt a legjobb a három főétel közül. Még egy pint sör, eztán szinte ruhástul aludtunk el az ágyban.

Minden a horgászatról szól

Reggel nem keltünk korán, vezetőnk tizenegy-deles indulást irányozott elő, ami azért is volt jó, mert Galambér hajnali öttől a stressz és a kimerültség okozta démonaival küzdött, így ő például kihagyta a kiadós "full irish breakfast"-öt. Ez nem más, mint szalonna (zsírréteg nélküli), tojás, kolbászkák, valamint puding, ami a véres illetve májas hurkának felel meg, grillezett paradicsom és toast.
Gővel jól belaktunk és nemsokára riasztottuk a "mi svédünket", aki azért a bevetés közeledtére összekapta magát.
Csónakba szálltunk, Balázs és én az egyik, Gő és Michael a másikban.
Nagyon durva ez a Corrib! Egészen sokáig legföljebb ha térdig ér a víz, tele sziklával. Hosszú, jelzőpóznákkal jelzett vízi úton jutottunk a mélyebb részekig, ahol azért szintén bóják között kellett közlekednünk a tó egy-egy nagyobb medencééig. Gyönyörű, mesebeli tájék, minden friss-zöld, a tipikus angolszász vidék, deréknyi kőkerítésekkel, köztük tehenek, bárányok. Pár épület a parton, egy vártorony, messzebb szélturbinák.

Torony felé pergetek

Délben már bevetettünk az egyik ilyen medencében. Kétféle módszert alkalmaztunk, pergettünk mindenféle műcsalival, illetve jókora fagyasztott vörösszárnyúakat kínáltunk fel, Írországban nem szabad élő hallal csalizni, noha nincs ellenőrzés. Olyan négy órát pektattunk eredménytelenül, amikor Michael uzsonnázni vitt minket. Az egyik szigeten - ahol egy kis hely dokkolásra - kikötöttünk, Michael vizet merített a tóból(!), felforralta, csináltunk kávét-teát és előkerült az úgynevezett lunch pack: tojáskérmes (jófajta ám!) szendvics, gyümölcsjoghurt, sütemény, alma.
Kaja után váltottunk, Balázs ment az öreggel, én Gővel, egy másik medencébe. Na és ott elszabadult a pokol! De csak szépen sorjában.
Ahogy vitt minket a vízáramlat és a fújdogáló szél, egyszer csak elmerül az úszóm, torkomba ugrott a szívem, de sajnos mivel egy viszonylag sekély és sziklás részre értünk csalódottan vettük tudomásul, akadás. Aztán Gő is elakadt, úgyhogy visszahajóztunk oda, ahonnan elsodródtunk.
Na, megint nincs meg az úszóm, óvatosan húzok egyet az orsón, de érzem, hogy valami van. Bevágok, lesz ami lesz. Hal az. Megvan. Akasztottam egy ír csukát.
- Te, Gő, ez valami orbitális példány!
- Máté, ez a tiszai csukaszörny! - vágja rá Gergő, utalva egy valóban hatalmas csukára ami Csongrádnál tépte meg a szerkóm pár éve.
Mintegy tizenöt perces fárasztás következett, olyan, mint amit még nem éltem át. Se csukánál, se harcsánál, semmikor. Gő egy pillanatban visszaülne, mire figyelmeztetem:
- Itt ne hagyj ezzel a szörnnyel!
Húzom, kiengedem, recseg a fék, kitör a hal, kiugrik. Látjuk teljes hosszában. Na ilyet nem játszunk, nem hagyom, hogy kirázza a horgot a szájából, úgyhogy nagyon óvatosan fárasztottam tovább. Aztán Gő megszákolta. A csónakban egy arasszal tippelt 70-75 centis csuka feküdt. Az eddigi legnagyobb - bélavári - csukám nem volt ekkora!

79 cm.

Sajnos túlfárasztottam, pedig megpróbáltuk a rendes módon levegőztetni és visszaengedni, de felfeküdt. Eltettük. Később Michael volt oly szíves és lefilézte majd levákuumozta és lefagyasztotta, hogy el tudjuk hozni, Ezt mondta az állatról: that's the best size to eat. Hát ő már csak tudja! (Nagyon kíváncsi vagyok milyen a pisztránghúson hízott csuka!)
Nem sokkal később, talán úgy negyven perc múlva megint nincs meg az úszó, megrántom, áh, ez elakadt. Kihúzom az épp eldobott wobblert, majd nekilátok a csévélésnek. Te, ez hal. Nem, nem hal, olyan, mint az előbb, amikor az akadás miatt a csónakot húztam az akadó felé.
Aztán két méter mélyen földereng az úszó, húzom megint, majd elszörnyülködök, egy valóságos szörnyeteg a szerelékem végén! Könnyebben jön, mint az előző, de ahogy meglát minket, kitör. Engedek a féken, levisz vagy harminc méter zsinórt.
- Te úúúúúristen! - mondom Gőnek, aki hitetlenkedve, szákkal a kezében nézi a hatalmas csukát.
Nagyjából húsz-huszonöt percet küzdöttem a hallal, egyszer még a vízi növényzetbe, - ahogy Michael mondta: weed - is beakadt, amely itt szerencsére nem túl erős. Mit hallal, krokodillal! A végén már azt sem tudtam, mikor húzom be vagy eresztem meg a féket, kézzel engedtem a csének. Érdekes volt, hogy úgy éreztem a kisebb jobban harcolt, a nagy inkább a súlya miatt volt sportos, kétszer, háromszor is a csónak elejéből a végébe kellett lépkedtem, hogy követni tudjam.
Végül Gő csodával határos módon megszákolta, ugyanis alig fért a szákba.
Tanulva az előző esetből, villámgyorsan kiszabadítottuk és visszaengedtük. Előtte azonban használtuk a centit. 97 centiméteres csukát fogtam!

97 cm.

Visszaengedtem, majd Gőnek hitetlenkedtem, ilyen nincs, ez micsoda szörnyeteg volt!, ezt tényleg én fogtam?.
Próbáltam rögtön hasonlítani az élményt, olyasmi volt, mint amikor megvertük az osztrákokat az EB-n és én ott voltam Bordeaux-ban, vagy amikor bekerült az esszém a San Mames könyvbe. Az a furcsa érzés kerített hatalmába, mint amikor először csókolóztam úgy, hogy egy lány a számba dugta a nyelvét.
Hihetetlen, addig át nem élt, katartikus élmény!  
Nem szoktuk ölelgetni egymást, de most jól meglapogattam Gergőt! Majd öt percig tartó remegés lett úrrá rajtam, olyan hatással volt rám a fogás.
Aztán hátradőltem a csónakban és megittam egy Guinesst.
Számomra innentől bármi történhetett eddigi egyik legjobban éreztem magam életemben!
Michael visszaszámolt, és elindultunk a lodge felé. A csónak elejében üvöltöttem a Fields of Athenry-t!
Az úton Gővel megbeszéltük, hogy húzzuk majd egy kicsit a többieket, ha visszaértünk.
Megbeszéljük mi volt.
- Én fogtam egy kisebbet meg egy nagyobbat, - mondom - az egyiket elhoztuk, mert végelgyengült.
- És ez melyik? - kérdezi Michael.
- Nézd meg a fotót!
Gergő mutatja a képet, mire Michael, kissé szenvtelenül persze:
- Ez egy szép hal!
Az. Köszi Michael, a te szádból ez igen jól hangzik!
Összeszedtük a cuccokat - a botokat mi sem természetesebb, bent hagytuk a csónakban - és mivel az öreg jóval előttünk felment, amikor odaértünk már mindenki, a személyzet, Michael felesége Joyce és a többi vendég ovációval fogadtak, és fotózták a kisebbik, az elhozott csukát, amely 79 cm hosszú volt.
Határtalan boldogsággal mentem az indiai étterembe - ez volt közel és nyitva - pedig ettem volna ír kaját és csak az tudott kizökkenteni, hogy az indiaiban nem volt ír sör csak indiai. Én a lehető legmérsékeltebb kaját kértem, de így is kétszer csípett, jól belaktunk és a lodge-hoz legközelebbi kocsmába mentünk még egy pint Guinnessre. A bútorokon fényesre kopott a kárpit, a padló valami okádék, de a csapolt Guiness fenséges, valami egészen más, mint melegen, dobozból, pedig úgy is frankó.

A legközelebbi kocsma

Bealvás. Egy hónapja nem aludtam ilyen jót. Nem is esik jól a fél kilences kelés, de hát szólít a kötelesség, szákolni szeretnék a srácoknak!
A full isrish breakfast megint nagyon ott van, ezúttal hármasban, majd végtelennek tűnő botszerelés kezdődik: ha van szél, Michael megmutatja hogyan lehet kérésszel pisztrángot fogni. Igen, kérésszel, Írországban nem védett a rovar, horgászboltban lehet venni, a legjobb és a kérész-időszakban egyetlen csalit. Ehhez nagyon speckó felszerelést csináltunk, amely kizárólag szélben működik. A hosszú bot kell, a damil végére kötni egy harisnyaanyag-szerű zsinórt, erre kétméteres előkét, végére apró horgot.
Dél körül indultunk a második napnak.
A forgás szerint, most én mentem Michaellel. Őszintén mondom, hogy kicsit paráztam a közös horgászattól, mivel sokszor nem értettem amit mond, és már kezdtem abban is kételkedni, hogy  a könyvesbolti és gördeszkás zsargonon kívül értem az angolt.

Egyetlen képünk az öregről

De beültem a csónakba az öreg elé, és öt perc múlva úgy éreztem, hogy mindig is ismertem a formát. Beszélgettünk. Nem csak horgászatról, úgy általában. Tök érdekes volt, mint később megbeszéltük, hogy mindhármunknak más-más sztorikat élményeket mesélt. Ő is kérdezett és én is, és közben néha rosszul fejeztem ki magam, és akkor kicsit szívta a vérem, de nagyon jól megvoltunk. Pláne, hogy vasárnap is odavertem. Hál'istennek a másik csónakban is volt akció.

Kábé így néz ki a másik csónak

Vasárnap egy sokkal távolabbi medencébe mentünk. Michael mesélni kezdte az itten élményeit, amikor látjuk, a másik csónakban akció van, egy hatalmas hal kétszer is kiugrik a vízből, de meglepően rövid a fárasztás, majd valamelyik a víztükörre kiálltja:
- 99!
- Azta, Michael, ez 2 centivel nagyobb, mint az enyém! - szólok az öreghez. Mire ő:
- Ki mérte le? - és röhög a saját poénján. Röhögök én is, majd azért elmondtam neki, hogy mi több mint harminc éve ismerjük egymást és ugyanúgy tudunk örülni a másik halának, mintha magunk fogtuk volna.
Kicsit később Galambér hangoskodik:
- Ugyanúgy remegek, mint Máté tegnap!

99 cm.

Kicsit távolabb kerültünk egymástól, mivel nem láttuk a következő két csét, amit az előző woblerre kapó példánnyal ellentétben döglött hallal fogott Balázs, de nálunk is volt akció!.
Először Michael cseszett el egy kapást, majd fogtam egy sügeret a jó 3-as Mepps Black Furyval - és Gő Gunki botjával amelyet a rendelkezésemre bocsátott, hogy tudjak pergetni - amit vezetőnk javaslatára, szabály ide-oda megtűztem. Nem mertem ellenkezni, na.
Egy újradobás után, mint Michael mondta, tulajdonképpen fejen találtam egy csukát. Alighogy leér a szerelék süllyed az úszóm, nyeletem, várok, engedem neki a zsineget, majd bevágás és fárasztás. Michael fel se áll. Egy másik bottal odapiszkálja nekem a szák nyelét. Gondolom ez is a vizsga része volt. Egy-két kirohanás után 76 cm-es csukát szákolok. Az öreg üggyel-bajjal lefotóz a telefonjával - remélem megleszek a képek - mérés, aztán gyorsan visszaengedem.

76 cm.

Két és fél méter csukánál jártam ekkor!
Michael javasolta, hogy menjünk vissza arrafelé, ahol a sügeret pergettem.
És akkor beindult a trolling. A trolling a csónak után vontatott műcsalit jelenti. Még sosem horgásztam így, és pont amikor kérdeztem volna Michaelt, hogy mit kell éreznem kapáskor egy szép sügér rávágott a Black Fury-ra. Aztán még egy, aztán egy kicsit nagyobb a kapás, pisztrángot remélek, de egy kb. negyvenes kolbász-csukesz. Közelítek a három méterhez.
Ebéd. Összekötöttük a csónakokat, another lunch pack, ezúttal szalámis, sajtos a szendvics, a többi ugyanaz, csak nincs kávé-tea, hisz a csónakban nem lehet tüzet rakni.
Kisüt a nap, kezdünk leégni, a halál se gondolta volna, hogy Írországban naptejre lesz szükség. Megpörkölődünk a napon.

70 cm.

Amint egy kis szél támad , Michael kibontatja a kérészes botokat. Két-két lényt tűzünk a horogra és magasba tartjuk a botot, hogy a speciális anyagba belekapjon a szél és tova vigye a kérészeket. De úgy kell tartani a botot, hogy az anyag ne érjen a vízbe, mert ha vizes nem kap bele a szél.
Sajna mire felszereltünk mindössze annyi légmozgás maradt, hogy három méterre tudjunk dobni, ami nem elég, mert a pisztrángok látnak minket.
- Időpocsékolás. - jelentette ki Michael, majd arrébb hajtottunk. Megtaláltuk a hínármezőz, amiből Galambér kiszedte a csukákat. Ismét bevetettem a Black Fury-t és további sügereket aprítottam, meg sem álltam összesen hétig. Jelesre vizsgázott a jó öreg körforgó!

A lodge a kikötőből

Mivel több mint húsz perc volt a visszaút, Michael nemsokára véget vetett a horgászatnak, mint később kiderült Balázs szerkóját éppen, szó szerint marcangolta egy csuka.
Fantasztikus napot zártunk, ezúttal a megszokott élőhalas módszerrel és pergetve is eredményes voltam. Pedig ez utóbbi nem igen jellemző rám. Két nap alatt összesen hét csukát és hét sügeret fogtunk. A csukák hossza csaknem öt méter!
Jó húsz, huszonöt percet hajóztunk visszafelé. Sajnos vasárnap mi már nem hagytuk a szerkókat a csónakban, bezzeg Michael, aki hétfőre kérészes pisztrángozást tervezett, mivel megmaradt két a doboznyi rovar.
Kikötéskor rágyújtottam a Fileds of Anthenry nótára, mire Michael:
- Hé, ez a Fileds of Athenry!
Mondtam, Michael öregfiú, tudom ezt a dalt, ezt énekeltem egész út alatt és úgy látszik szerencsét hozott!
Összepakoltunk. Joyce csinált pár szendót az útra, fél háromkor úton kellett lennünk, hogy eléejük az öt ötvenötös gépet.
Mire összeszedtük magunkat és beértünk Moycullenbe már bezártak a konyhák, indiait nem akartunk enni, a puccosra meg költeni, így maradt Nico elviteles pizzája. Életem legrosszabb pizzája. Virslivel. Mindannyiunk pizzáján volt virsli. Pedig én hústalant kértem.
Még egy pint Guiness a kocsmában, azt bealvás tízkor.
Vissza Dublin, repülés, Budapest. Vége.
Vége életem meghatározó élményének! Köszönöm a figyelmet! Balázs és Gő, köszönöm az ajándékot!

fotók: Gő és Galambér






      .




  

 

2018. május 7., hétfő

m&m's 2.0 - avagy edzés Írre

Jelentem Márton öcsém csukás! Április utolsó hétvégéjén edzettünk utoljára Galambérral az írországi horgászat előtt.

Így kezdett Márton

Történt, hogy legrégebbi és horgász barátaimtól negyvenedik szülinapomra kaptam egy írországi horgászatot. Gő már járt a Corrib tavon csukázni és mivel a tavalyi svéd út előtt is felmerült Írország, szinte egyértelmű volt, hogy idén oda utazunk. Nem árt azonban alaposan felkészülni a Csatin - mondogattuk Balázzsal - bár a környezet és az elejteni kívánt halak mérete egyáltalán sem hajaz az ír körülményekre. Gyakorolnunk kellett, na.

Mivel az idénynyitó horgászat remekül sikerült, úgy gondoltam, elhívom Mártont, hátha akad valami a horgára.

Döbbenten tapasztaltuk, hogy a Csatin verseny van, alighogy elkezdtünk kipakolni, már jött is egy faszi, hogy ugyan etetéssel ne zavarjuk má' a versenyzők halait. Nem is nagyon lett volna értelme kaját dobálni, mert víz nagy volt, a kishalak távolabb a parttól, emelőhálóval esélytelen volt őket megfogni, így először  Galambér aprította őket spiccbottal. Mihelyst meglett egy pár órányi csali a megátalkodott pergető szerkót is váltott és indult a befolyó vallatására. Sokáig nem is kellett várnia, csakhamar giga-sügeret mutatott fel, amelyet a tilalmi idő utolsó hétvégéje, valamint a hal méretei miatt szájbilincsre került.

Galmbér torpedóval

Következőnek Márton indult be, szintén sügérrel, aztán Galambér vetette a plasztikot egy-egy torpedó közé: két szép balint akasztott, majd engedett vissza. Közben Márton a második sügeren is túl kissé motivációját vesztette, na ja, ő már délben túl volt két fogáson. És mivel az év ezen szakaszában a folyami rákok nem igazán aktívak Márton szinte foglalatosság nélkül maradt.

A sügerezésből én is kivettem a részem két szép, "eltevős" példánnyal. Majd hopp, jött fenéken egy olyan balin, ami majdnem berántotta a cájgomat!
Aztán csend, síri csend, tűző nap és dögmeleg.

Cájgom és bálintom

Próbáltam még balint fogni, Balázs annak rendje s módja szerint bealudt a napon, legkisebb testvérem az árnyékban nyűglődött. Próbálkozásaimat nemhogy nem koronázta siker, hanem elcsesztem egy csomó balin-kapást és a zsinóromra tekeredő vízinövények miatt elhajítottam két-három szereléket.

Lefújták a versenyt, Balázs indulhatott pergetni. Mi Mártonnal egy úszóst hagytunk bent és azt terveztem, hogy beavatom a villantózás-twister-wobblerezés művészetébe. E szándékomat csakhamar keresztülhúzta a halőr megjelenése, aki maga is a zsilipnél horgászott: mivel Márton gyerekjegyével csak úszózásra jogosult, nem akartam konfilktusba keveredni és ezáltal Mártonnak negatív élményt szerezni.

Hét óra előtt pár perccel azonban a fellegekbe került a fiúcska! Miután megint elszúrtam egy kapást, mondtam Mártonnak, na én már eleget hibáztam, a következő a tiéd! Azt elmerül az úszó. Balinra gyanakodtam, ezért, hogy biztosan meglegyen a hal, megakasztottam, majd nyomtam is a botot Márton kezébe. Fék recseg, hal közel, Márton első igazi halával birkózik. Mondom mit csináljon, csinálja. Fárad a csuka, Márton eksztázisban. Fogom a szákot, merítem a vízbe és mondom Mártonnak: neked kell irányítani a halat! Szépen lassan vezesd a hálóba. Úgy lett!

Cím nélkül

- Ezt eltesszük, ugye, hazavisszük?! - így az öcskös.
- Ez nemes hal Márton, le kell mérni a hosszát! - feleltem - Hozd az engedélyed, abban meg vagyon írva mi a méret.
Márton hozza a papírt, megolvassa: 45cm.
-Na - mondom - akkor hozd a colstokodat, az mérd le, az orrától a farka tövéig.
- 45 centi! Akkor eltehetjük, Beírhatom a fogási naplóba?
- Nemhogy beírhatod, be kell írnod!       
- Ez az első hal amit beírok! Ez az első csukám! - repesett a gyermek.

Zárásnak én is intéztem egy szép csati-csukát, visszaeresztettem. Aztán Balázs is visszatért, rémületes fotóval. hatalmas törpeharcsát pergetett, amire azt hitte rendes harcsa és visszadobta. Pedig azt már megérte volna lenyúzni.

Cájgom és csukám

Félelmetes méretű téhá

Hazatérvén Márton társaságában megpucoltam és lefiléztem a csukát, ami másnap paprikás lisztben sült ropogósra. A sügerek szintén. Ha ilyen élmény után nem lesz horgász a kölyök, nem tudom mi kellhet. Ő most 11. Jelzem az első rablóhalam olyan 15 évesen fogtam...



 

2018. május 1., kedd

Mennyei manna - sült salátaszív

Valamelyik nap az Aldiban mintegy 30%-os árengedménnyel volt kapható a salátaszív. Lehet 480-ért nem vettem volna, de 350-ért nem éreztem luxusnak. A poszt címéből asszem kiderül, az előbbi ár sem sok, pláne ha az ember tudja mit kezdjen az alapanyaggal.

Szívecskék

Először is kevertem egy vinaigrette-t. Barna cukor, fehérborecet, só, bors, mustár, citromlé, olívaolaj, jól összekeverve.
Aztán a salátaszívek egy-egy külső levelét levettem, megmostam, lecsepegtettem, letöröltem, a torzsája végét levágtam és kettészeltem.

Kettészelt szívek

Felhevítettem egy serpenyőt kis olajjal, majd a fél salátákat először vágott felükkel, majd megfordítva megkapattam. (Érdemes a torzsánál kicsit odanyomni, hogy az is elég hőt kapjon!)

Megkapatott szívek

Jénaiba tettem őket, durva szemű sóval és borssal meghintettem, majd előmelegített 180 fokos sütőbe kerültek 12-17 percre.

Szívek készen

Az előbb használt serpenyőbe vékony szelet kenyereket tettem, amikor kicsit megbarnultak fokhagymával megdörzsöltem. Ez a köret.
Amikor a salátáknak a torzsáját meg lehet szúrni villával, már kész is. Tálaljuk. Vágott féllel felfelé, vinaigrette-tel meglocsoljuk, kis parmezán rá az íze kedvérét, mellé pirítós.

Sült szívek tálalása
Ha jut két fél fejenként érdemes az egyiket torzsától felfelé enni, a másikat csúcstól a torzsa irányába.
Egyszerű, gyors, egészséges, finom és az ára sem vészes. Előételként vagy könnyű vacsoraként javallt. Mint egy jó hús, vagy hal...


2018. április 4., szerda

Ötcsillagos idénnyitó



Mivel Gergő Franciaországban él jó háromnegyed éve, Galambérral kettesben nyitottunk idényt. Nem akárhogy! Ha nem is megfejelni, de beállítani mindenképp sikerült a tavaly előtti álomrajtot.

Szerencsénkre Balázs anyukája átvariálta a hétvégét, így nem hétfőn orkán szélben, hanem pénteken nyugis időjárásban horgásztunk.Hanem ahogy lekanyarodtunk a remek minőségű Homoki útról - ez vezet a falutól a csatornáig - láttuk, hogy nem csak mi terveztünk idényt nyitni. A csati partja szinte tele. Két kedvenc helyünknél is voltak, a zsilipnél és utána az első helyen is. Anemjóját!

Balázs rögtön pergetésbe kezdett, motiválta, hogy a szomszédék érkezésünket követően szinte azonnal fogtak egy szép bálindtot, én meg szüttyögtem a szerelékekkel, majd amikor mindkettő kész volt elindultam, hogy beüljek a kedvenc helyem és a következő spori közé. A odaérek mikor, kedvenc helyemnél ülő szól, hogy ő lassan megy, igazából kishalért jött, de ad egy esélyt. Fú, köszi, nekem ez a a favorit placcom, sok csét és sügeret kirántottam már innen. Mire ő mutogatni kezdi a telefonján őszi-téli zsákmányait: jó ötös, hetes, csék és süllők. Minden a csatiból, de szerinte itt agyon van horgászva a víz, úgyhogy ő megy. Nem volt pofám rákérdezni tuti helyeire, meg úgy is voltam vele, hogy okés haver, te nagyon vágod a csatit, pont te horgászod agyon, meg azért én is konyítok a rablózáshoz.

Ehhez csináltam is acélelőkés csukázót, végén tiroli fával, hogy ne legyen a fenéken a kishal, mert a csatin sok a folyami rák és azok szétollózzák a kishalat. Szóval dobtam a cájgot és vártam, de valahogy éreztem, hogy nem az igazi. Váltottam. Búvárúszó, vastag monofil előke, ütközők, végén tiroli fa.

Alsó szerelék, ólom helyett tiroli fa

Viszont némely ütköző nem tartotta magát, így a távtartó egy-két dobás után lecsúszott a nehezékig. Némileg a véletlennek is köszönhető, de ez volt a legjobb szerelék amit a csatin összeraktam.
Galambér megindult útjára és csakúgy mint két éve még mutattam neki az első csukát, a legnagyobbat amit eddig ott fogtam, kicsit három kiló fölé saccoltam! Elég piszmogós kapása volt, viszont nem nyelte mélyre az apró horgot. Recsegett a fék és kicsit fárasztani is kellett.

Legnagyobb csati csukám, tele ikrával

Mivel hatalmas volt a bendője, gondoltam, hogy tele van még ikrával, így természetesen visszaengedtem közegébe, pláne, hogy egy ekkora méretű állat életének elvétele nekem már lelkifurdalást okoz.

Újradobom a fenekest, nem sokkal később az úszó indul el, sügért remélek, de csé jön, egy kolbász. Egy kolbász, de úgy összeharapdálva! Közepén nagy nyom, kopoltyúján sérülés, de túl kicsi, így visszaengedtem, hátha túléli és felépül. Mindenesetre jó jel, hogy volt étvágya.

A megharapott kolber szebbik oldala

Viszont a balek nem cserél előkét, így a következő kapás elszáll, balin lehetett, mert igen hirtelen merült az úszó. Szóval kénytelen voltam újabb horgot kötni, de megérte, nemsokára szép sügér kapott, de valahogy lelopta a kishalat. De nem ez volt az utolsó akció!

Galambér visszatért szokásos túrájából, éppen szendvicset készítettünk, amikor mozgolódást látok a távolból. Szépen nyugodtan sétáltam a bothoz, viszont a szendót már jóval gyorsabban tettem le, rángott a botvég, mint az istennyila. A zsineget levitte a víz, úgyhogy nem láttam merre lehet a hal, megemeltem a botot, a damil kissé megfeszült, és láttam hogy a vízen lévő része megiramodik. Na akkor bevágtam. Kis fékállítás, kis fárasztás és a szomszéd fia megint egy kettőn fölüli csukát szákol!
Ennek is nagy a hasa, de nem annyira, mint a másiknak, na de ezt elteszem, csukás ravioli lesz belőle!

A megtartott csé

Nem mértem le azonnal, csak feldolgozva. A hús gerinccel 1,1 kg, ikra: 40 deka, plussz a bél meg a fej, így jött ki, hogy két kiló fölött lehetett. 
És még ezzel sem volt vége!
Mert, hogy Galambért meg a többi sporttársat provokáljam vagy oktassam, még egy csukát sikerült kiszedni fenékről, az új szereléknek köszönhetően. Ez sem volt nagy, igazi csati kolber, de a negyedik csillag is felkerült.


Újabb kolber

És ha hiszitek, ha nem még, mindig volt hátra. Sikerült végre kedvenc halamat, a gyönyörű színezetű csapósügért is horogvégre csalni, egészen a part mellett, úszóval. Záróakkordként még merítettem párat az apró halakból, ebből készül az aquadella, egyik kedvenc csemegénk. 


Ikrától vagy tejtől kövér sügér

A feldolgozásról. A csukát este csak kibeleztem, de nem pikkelyeztem le, hűtőbe tettem. A kis halakat alaposan megmostam és sóztam, majd a hűtőbe tettem.
Másnap reggel megnyúztam a csukát, csontjából és az arra tapadt húsokból, két evőkanál ikrából, hagymával, póréval, gyökérrel és petrezselyemzölddel, fehérborral alaplét főztem. 
Az alaplében megfőztem a húst, nem főztem túl inkább kicsit ruganyosra hagytam, hogy ne száradjon ki. Leszedtem a csontokról és a maradék szálkát is kibogarásztam. (Így is maradt benne pár olyan 05-1,5 cm méretű, de senki sem vette észre úgy elbújtak.) A husit villával apróra törtem - Gő is valami hasonló módon csinálja a csukagombócot - főzőtejszínt öntöttem hozzá, két kanál ikra, aztán só, bors, petrezselyemzöld

Aquadella


Közben az aquadelláról alaposan leöblítettem a sót és hagytam száradni kicsit, és liszthez mindenféle pirospaprikát kevertem, csemegét, füstöltet, cayenne-borsot is. Lisztbe forgattam őket és mentek a forró olajba. Petrezselyemmel és citrommal adtam közre.
Következő lépésként tésztát gyúrtam 20 deka lisztből, két tojásból és egy lötty olívaolajból. Fél óra hűtőben.


Csukával töltött tortellini


Aztán jött a varázslat. Erzsébet nagynénémtől kaptam némi keretet konyhai eszközvásárlásra, még szülinapomra, ebből vettem tésztanyújtót is, úgyhogy most nagy tortellini-készítésekben vagyok. A tésztát 7-es fokozatig nyújtottam, majd kiskanállal csukapempőt tettem rá, befedtem egy másik réteggel, kinyomkodtam a levegőt belőlük és cakkos pogácsaszaggatóval kiszaggattam a tortelliniket. 3-5 perc nem zubogó forróvíz, majd átkerültek a serpenyőben bugyborékoló tejszín-fokhagyma-alaplé-petrezselyem szószba.
Tálalás.
Előétel az aquadella volt. 
Ebből állt a nagyszombati halas menü! 

Fotók.:
Aquadella: Rozsi
Halak: én
Halas portrék: Galambér
Tortellini: Novákmarci


















2018. március 12., hétfő

Kenyeres poszt

Mindennapi kenyér, meg kenyerem java, ilyen idétlen címeket is adhatnék a bejegyzésnek. Nem teszem, mert ha a kenyérsütés szóba kerül idétlenségnek, hülyeségnek helye nincs. Hihetetlen folyamat az elejétől a végéig. Vagyis kovászkezdéstől, kenyérszegésig.

Fehér kenyér

Először is, elnézést az eltűnésért! Az utsó poszt a tavaly szeptemberi berlini, pedig azóta voltam a Loire-on horgászni, nem írtam meg a sütés nélküli sütit és egy csomó más receptet és más élményeket sem.

Szóval az úgy volt, hogy régóta foglalkozom a kenyérsütés gondolatával, Galambér barátom  pedig már az óévi pecakor mesélte, hogy bagettet süt otthon. Ehhez hozzájön, hogy megjelent egy könyv Akik elmentek péknek címmel: mindenféle olyan péket mutat be, akik felhagytak eredeti szakmájukkal, hogy kenyeret süssenek.



Nos ebből a könyvből kiolvastam a kovászkészítést, és mivel sokat hivatkozik Limarára, elkezdtem olvasni az ő blogját is. Aztán elkezdtem e két forrásból kovászolni. Ez nyolc-kilenc napos folyamat, utána lehet vele kenyeret sütni. Motivációm egyszerű: adalék- és élesztőmentes pékárut akartam.

Gyermeki izgalommal és mindenféle tapasztalat nélkül kezdtem a kovászból kenyeret gyártani. Limara kezdőreceptjével indítottam. Bevált, annyira bevált, hogy ezt variálom, változtatom. Az alap marad.

Az első kenyérre nem mertem ránézni. Már jócskán túl volt a sütési idő felén, amikor először belenéztem a sütőbe. Olyan látvány fogadott, amit nehezen hittem el, gyorsan visszacsuktam, majd két perc múlva megint belenéztem, hogy elhiggyem a szememnek amit látok. Mintaszerű kenyér ült a tepsin.
Ezután azt képzeltem el nehezen, hogy ehető lesz. Pedig az. Könny gyűlt a szemem sarkába amikor levágtam az első szeletet és megkóstoltam. Hihetetlen íz és állag. A héj ropog, belül puha.







Rákövetkező héten már szombaton és vasárnap is sütöttem egyet: előbb egy simát (fele fehér, fele teljes kiőrlésű rozsliszt), vasárnap rozmaringosat.

Most hétvégén, szombaton egy fehéret (teljes fehérliszt, csak a kovász rozsos) vasárnap pedig magosat. (Ez eddig az über alles!).

Ezt a kenyeret magában is lehet enni. Mint egy rágcsálni való. Annyira elégedett vagyok vele, hogy egyelőre nincs is ingerem másfajtát kipróbálni.

Senki se csodálkozzon, ha legközelebbi alkalomra kenyeret kap tőlem! 

fotók: http://martonnovak.com/

2017. szeptember 18., hétfő

Visszatérés az Olympiastadionba

Bébébé. Valamiért a b-betűs városok és fociélményeim szorosan összefonódtak. Megannyi bilbaói túra, Barakaldo, barcelonai kupadöntő, Bécs kétszer, a Bordeaux-i csoda és most Berlin, másodszor.

Egoitz megint szerzett jegyet nekünk!

Berlinben egyszer voltam pár napot, amikor Wanda és Miki és gyermekük Hugó Pál majd fél évet a Haupstadtban éltek, Wanda munkája miatt. Már azelőtt is sok jót halottam Berlinről és ha várakozásaimat nem is múlta fölül a város, a sok jót mindenképpen igazolta. Lehet, hogy azért is szerettem meg, mert Mikiéknél lakhattam és ahol nem kell szállásért fizetni, - tudom gyarlóság - ott hatványozottan jól érzem magam.
Szóval tudtam hova sorsolták az Athletic Bilbaót az Európa Ligában, így a csoportkör kihúzása után máris hívtam állandó utazó és szurkolótársamat Ricsit, hogy Berlint nem hagyhatjuk ki. Másnapra az is kiderült, hogy bilbaói barátaink is ott lesznek. Sőt. A magyar Atlehtic-szurkolókhoz intézett köremail sem maradt eredménytelen, Gurpegi és Zozo is utaslistára vetette magát.
A következő hétfőn jegyet is vettünk Ricsivel. Air Berlineset. Ennek lesz még szerepe a nem igazán feszültségmentes utazásban. Megosztottuk a feladatokat: Ricsi kifizette a repjegyet, Gurpe a szállást én meg elszállásoltam Zozót, hiszen ő már a repülőút előtt megkezdte az utazást dombóvári lévén. Teljesen egyértelmű volt, hogy aki Sanjoburuz közelébe kerül az maga is Sanjoburuz lesz! Íme.

Zozo Sanjoburuz

Hogy ne legyen olyan sima az utazás, szerdán meglehetősen feszülten frissítgettem a berlini reptér és a légitársaság honlapját, mivel a csődben lévő Air Berlin kedden több, mint száz járatát törölte és szerdán is még vagy harmincat. Közben jött a hír Bilbaóból, miszerint a srácok Santander-Berlin járatát is törölte a Ryanair.
Szóval félelem és rettegés lett úrrá a Bilbaóból és Budapestről Berlinbe készülő szurkolókon. Olyannyira, hogy míg mi különböző lehetőségeket vettük számba, Egoitz az ő társaságukat átbookolta, így kedd helyett szerdán, Brüsszelen keresztül repültek. Én meg felkészülve minden lehetőségre fejenként két szendvicset csomagoltam az útra, mondván, ha várnunk kell vagy ha hosszabb úton érünk Berlinbe, legyen valami elemózsia nálunk.

Elég kemény, fárasztó menetet tűztünk magunk elé. Odafelé reggel 6.20-kor, visszafelé 8.45-kort indult a gépünk, vagyis nem számítottunk nagy pihenésre.

Ricsi jóvoltából, illetve kényelméből elég volt háromkor kelnünk, mivel Ricsi fizetett egy reptéri fuvart, mondván, ha taxival megyünk egy órával tovább alhatunk. De igazán mély alvásról szó sem lehetett, már ami engem illett, sem az utazás izgalma, sem a minden bizonnyal jót durmoló Zozo horkolása miatt. Mégis úgy keltem, mint akit kilőttek az ágyból, meg sem vártam, míg szól az ébresztő. Viszont a fürdőszoba helyett egyből a számítógéphez mentem: háromkor még semmi rossz hír járatunkról.

És négy óra előtt pár perccel sincs járattörlés. Ricsi a taxi mellett csápol, be a takkerba, Astorián beszáll
Gurpegi. Irány a reptér, becsekkolás, várás.

A fapados gépen Gurpegui kicsit túl méretesnek tűnt, ezért mivel volt szabad hely az XL-es üléseken, a stewardess felajánlotta neki, hogy foglaljon el egyet, így óriásunk előrébb utazott nálunk. És amikor turbulenciába kerültünk és rázkódott a gép, hátraszóltam az először repülő Zozónak, hogy ne ez az amit kifejezetten utálok a repülésben. De Ricsi mindkettőnket megnyugtatott: Azért rázkódunk, mert Gurpe fészkelődik elől! (Azt hiszem innentől örök-érvényű, ha kicsit is mozog a gép, akkor az Gurpegui mocorgása miatt van!) Nemsokára kedvenc részemet is mutattam Zozónak, a landolást.

Kb. negyed óra buszozás és kis térképolvasás után megtaláltuk a szállást, és Mikellel mit gondoltok hol futunk össze? Hát persze, hogy a konyhában: szépen telepakolt tányérral igyekezett az asztalhoz! Azért reggeli előtt az erkélyen dohányzó Zozónak és Gurpének megmutatta amennyit onnan Berlinből lehet látni:
-This is Berlin - mondta - very beautiful city! But not like Toledo! - utalt vissza felejthetetlen közbeszúrására, ami szállóigénk lett.    

Nemsokára előkerült Egoitz és Jorge is, ők épp csak felkeltek, úgyhogy megbeszéltük, hogy délben találkozunk a Brandenburgi kapunál. Amíg ők vakaróztak, nekünk fontos dolgunk akadt: a jó előre betervezett igazi berlini dönert kellett találnunk. Ezek a szendvicsek nagyon különböznek azoktól amiket itthon árulnak hasonló néven. Más a hús fűszerezése, mások az öntetek, a zöldségek! Mivel az első nyitva tartó döneres mindannyiunknak szimpatikus volt, beültünk. (Meg is találtam a Google Earthön: Kebab Baba!)

Lájti reggeli: sör és döner!

Rendeltünk és azt kaptuk amire vágytunk. Ricsi és Gurpe tálat, mi Zozóval szendvicset kértünk. (Amíg elkészült a kaja én rágyújtottam egy éhgyomor sörre.) Aztán előbb a tálak majd a szendók készültek el. Mennyi fűszerezésű hús, irgalmatlan lepényben, uborka, paradicsom, hagyma, nem volt agyontömve káposztával és megkérdezte tőlünk a döner mester, hogy milyen szószt kérünk. A csípős szósz is más mint itthon, nekem elég gyors az emésztésem, de ez egyáltalán nem csípett kétszer. (Jól emlékeztem, első berlini utam alatt se csípett kétszer, pedig akkor négy nap alatt ettem vagy 6-7 dönert!)
Annyira jól esett a kaja, hogy elfelejtettem lefotóztatni a srácokkal a tálakat, így kénytelenek vagytok beérni egy jóllakott fotóval, csak a söröm alján lötyög egy kevés...

Brandenburgi kapu. Itt még Zozo is mosolyog!


Berlini viszonylatban közel voltunk a Brandenburgi kapuhoz, mintegy 20 perc sétával oda is értünk. A trojka már ott fényképezkedett Javi Martinezzel - az igazi Javi Martinezzel - kiegészülve. Mi is beálltunk a sorba, közös fotó először a kapu majd a Reichstag előtt.

Der Reichstag

Majd teljes egyetértéssel a holokauszt emlékműhöz mentünk. Lenyűgöző a mementó. Felrázó, kiborító, félelmetes, ijesztő, hátborzongató hullámzó betontömb erdő. A tömbök nagyjából ugyanakkorák, de mégis különböznek, nem teljesen szabályosan állnak sorba és a talaj is dimbes-dombos alattuk. Bemész közéjük, elveszel, hallod, hogy jön valaki a párhuzamos vagy merőleges sorban, de csak az utolsó pillanatban látod meg ki és merről jön. A 2700 darab tömböt hosszas huzavona után 2003-ban kezdték lerakni. A II. világháború befejezésének 60. évfordulóján 2005 májusában avatták fel.
Azt hiszem ez az egyik legjobb, legkifejezőbb, legondolkodtatóbb szobor illetve, és, vagy emlékmű a világon! Előző ittlétemkor is legalább fél órát bolyongtam benne, most sem szabadultunk könnyen. (És akkor és ott jöttem rá, hogy ez az emlékmű kísértetiesen hasonló hatással volt rám, mint Richard Serra The matter of time című hatalmas vas ellipszisei a Guggenheimben.)

Betontömbök velünk...

...és magukban

De erre az élményre igazán megszomjaztunk! Ettől a blokktól nincs nagyon messze az Alexanderplatz a világórával és a tévétoronnyal, így toronyiránt mentünk, hogy találkozzunk Txikiékkel, akikkel már Augsburgban és Bécsben is együtt iddogáltunk és szurkoltunk a meccsen. Txikiék alatt két párt kell érteni, akikben az a fantasztikus, hogy ők négyen egymás között baszkul beszélnek. Szoktam is fülelni mit mondanak!
Szóval egyesültünk a Txiki-féle csapattal és együtt mentünk egy kerthelyiségbe jó drága sörért. Ekkor már lassan két óra volt és mivel hatalmas záport kaptunk Ricsi, Zozó és Gurpe elvonult becsekkolni és sziesztázni. Én csakúgy, mint Bécsben a baszkokkal maradtam.
A jó öreg Javi Martinez a.k.a. Kubika (spanyol nyelvterületen így ejtik a lengyel autóversenyző nevét), ahogyan Augsburgban, most is feltérképezte az étteremállományt, most is céltudatosan indult és vezetett bennünket. Egy 1840 óta működő egységben kötöttünk ki, ahol kilencünk számára összetoltak két asztalt.
Pincérünk pedig nem volt más, mint az Asier " El Bufalo" Villalibre hasonmásverseny második helyezettje.  

Az asztalnál előbb sörök következtek majd tradicionális berlini ételek. No döner nem, de azért curry wurst volt az étlapon. Txiki csaja kért egy gulyást is. Sajnos későn vettem észre, de ahogy kihozták a mi baszkjaink egyből oltani kezdték: ez nem is gulyás, ha igazi gulyást akarsz Magyarországra kell menni és a többi, és a többi. Bezzeg Ricsiéknél igazi házi gulyást ettek! Egoitz felsorolta a nálam evett menüt is, ismételten megjegyezve, hogy mennyire ízlett neki a desszert. Megnyugtattam, hogy már tudok jobbat is, ha legközelebb errefelé jár.
Aztán hozták a tápot. Kolbászokkal, sült csülkökkel telt meg az asztal, talán csak Egoitz evett hamburgert.
Te, ezek a baszkok nem esznek káposztát. Egoitz is kipiszkálta a párolt káposztát a hamburgerből - mondjuk mi a halált keres káposzta egy burgerben? - és Kubika is otthagyta a sült mellett. Ellentétben Jorgéval - ő csak tiszteletbeli baszk - aki úgy befalt mindent, hogy szinte mosogatni sem kellett utána.
Jómagam kolbászt kértem, currymártás nélkül, de ettem már jobbat is. Viszont a majonézes krumplisaláta nagyon bejött! Csúszott is a sör utána.
Ekkor beszéltem viszonylag folyamatosan baszkul, amikor azt kérdezték a lányok, hogy hányszor voltam Bilbaóban. Én meg szépen felsoroltam mikor és kivel és hányadik alkalommal voltam ott! Hú de jó érzés volt, mivel javítani se kellett nagyon!
És hogy milyenek ezek a baszkok. Fizetünk s indulnánk, amikor megint jön egy zápor. Ezek a jóemberek se szó se beszéd visszakanyarodtak a bárpulthoz, rendeltek még egy kanyar sört, sőt néhányan rövidet is ittak.
Zápor el, mi meg a Hauptbahnhofhoz, hiszen oda beszéltünk meg találkozót Ricsiékkel.

Nagy vidáman tettük meg a tizenegy-néhány metrómegállónyi utat a stadionig. Szinte mi voltunk az elsők a stadion előtti bodegánál, még sörért sem kellett sorba állni. Újabb literek következtek, mire olyan jókedvem lett, hogy másnap meg kellet kérdeznem a srácoktól, hogy mi a fene volt az amin görcsöt kaptam a röhögéstől és amit én főcímként akartam látni valamelyik napilapon. (Másnap amikor kérdeztem Zozo visszaemlékezett, hogy azon röhögtem, hogy Kubika telefonján ott az Athletic applikáció. És hogy az újságok címoldalán kellene szerepelnie: Letöltötted már az Athletic appot? Már másnap sem volt annyira vicces, de a meccs előtt nagyon jól szórakoztam rajta.)

Nagy a jókedv!

Stadionba be. Ismerős a környék. 2013 áprilisában voltam itt, pontosabban nem itt, a vendégszurkolók szektorában, hanem szemben az Ostkurvéban. Mielőtt mentem, vetettem Mikivel két jegyet a Sandhausen elleni találkozóra. A sors úgy hozta, hogy abban a fordulóban győzelem esetén feljuthatott a Hertha az első osztályba. A hazaiak első, egyetlen és győztes góljáig akkor a 85. percig kellett várni. Az élmény a körülöttünk hullámzó, skandáló, egy emberként mozgó Ostkurvéval lenyűgöző volt.

Magyar Oroszlánok baszk lányokkal

Most is hasonlóra vágytam, csak más szemszögből. Ricsi és Mikel annak rendje s módja szerint mentek zászlót kötözni. Igazán nagy volt a meglepetésük, amikor a stadion biztonsági emberei felkötötték helyettük a Julen Sarratxagás és a Hungarian Fans lobogót.
Annak ellenére, hogy a baszkok még olyan infókat olvastak, hogy csak 12 ezer berlini jön a meccsre, majdnem 30 ezren lettünk végül. És hát az Ostkurve az Ostkurve, ugyanúgy együtt ugráltak, hullámoztak és skandáltak, mint négy éve. Varázslatos hangulatot teremtettek.
Egoitz szerint cirka ötszázan jöttek Bilbaóból és még kétszáz Athletic drukker máshonnan a környékről. Főleg az Herri Nortés fiataloknak köszönhetően az első félidőben elég jól szurkoltunk mi is. Kíváncsi lennék vajon belőlünk mennyi hallatszott!

A meccs? A meccs kérem, hát az volt az egyetlen rossz az egész útban. Amiért igazából mentünk az volt a legrosszabb. Szurkoltunk, szurkoltunk, de hogy minek? Kilátástalan volt a játék - azaz játék megint semmi csak rögtönzés - minden próbálkozásunk középre ment, ahogy Muni is általában befelé indult balról, hiába volt előtte terület, főleg miután Cordóbát RG váltotta a 71. percben. Hiába volt hát elől a két agresszív kampós-orrú, akik ellen nem szívesen játszanánk, a meccs embere még a nézőtérről is Iago Herrerín, azaz a kapusunk volt. (Másnap be is szavazták az Európa Liga fordulójának kapujába!) Szóval megint nagy mázlink volt, illetve a Hertha naggyá tette Iagót. Vagyis inkább ő saját magát.
Legalább lett volna 1-1, hogy örüljünk egy gólnak. De nem volt találat, így tizedik Athletic-meccsemet 0-0-val "ünnepeltem".
Azért sokat nem lógattuk az orrunkat, ezek a baszkok annyira pozitívak, húztak egyet a szájukon a meccs miatt, aztán már el is felejtették és fotózkodtak egymással, egymás zászlói előtt.

Mikel zászlóival Berlinben is!

Viszont én, mire visszametróztunk a városba, kifulladtam. Három óra alvással és több liter sörrel a hátam mögött alig álltam a lábamon. És mivel a másnap ébresztőt reggel ötre lőttük be, meglapogattuk bilbaói barátaink vállát, azt húzás aludni.

Mély depresszióval - utazni akarok, utazni akarok, utazni akarok! - és olyan hanggal ébredtem a tegnap szurkolás után, hogy Gurr nem ismerte fel, hogy én beszélek.
Az ilyenkor szokásos fáradt röhögéssel készültünk a reptérre. Jó korán kiértünk, úgyhogy majdnem két órát fészkelődtünk még a Tegel kényelmetlen várójában. Innen való a Gurpegi által készített mém. A felirat: Magyar Oroszlánok - Berlin út

Gurpe mémje a fárasztó útról

Gépre fel, gépről le, azt a Kökin arcon csap a magyar valóság a jegyellenőr személyében, akiről ha nem ismerném az országot feltételezném, hogy csaló. És jegykezelés. Ja, Berlinben az egynapos bérlet, ami hét és fél euróba kerül, mindenre érvényes. A reptéri buszra is.


A fotókat a Hungarian Athletic Fans és Mikel facebookjáról vadásztam, illetve Zozótól és Gurpegitől kaptam.