Szuperkupa döntő és ünneplés

Hétfő este szuperkupát nyert az Athletic. Harmincegy éve várnak trófeára a csapat szurkolói és játékosai. Még mindig nehéz elhinni, olyan szokatlan a helyzet. Talán azzal, hogy leírom a történteket, könnyebb lesz feldolgozni. Íme, pár sor és kép a közös meccsnézésről és pár ízelítő az ünneplésből.

Múlt péntek este valahogy úgy ültem a net elé – nincs Digim, ezért – hogy alig vártam a meccset, arra számítva, hátha az európai szuperkupa döntő hosszabbításos meccse után, nem lesz kedve-ereje focizni a Barcának és egy sokgólos meccsen megverjük őket, mondjuk 5-2-re. És a Barcának valóban nem túl sok kedve látszott játszani. Pláne, miután San José majd a félpályáról bevágta Ter Stegen kifejelt labdáját. Itt az összefoglaló elején látható. Érdemes megnézni, sőt meghallgatni; nagyon kész, ahogy a két riporter meg a szakértő egyszerre üvöltenek teljesen artikulálatlanul.

 A második félidőben aztán Aduriz még három góllal piszkálta a Barcát. Már a meccs alatt is emailek és üzenetek hada érkezett hozzám és távozott tőlem, hát még utána. Mariann például, aki épp Zambiába utazott azt hitte szívatom. Nem is tudtam elaludni egészen sokáig. Ez olyan eredmény, amihez nagyon rossz játék kell, hogy eblukjuk a kupát, hiába fogadkozott Luis Enrique.

Egyértelmű volt hát, együtt kell, nézzük a meccset, ahányan csak tudjuk. Amikor hétfő délelőtt felhívtam törzshelyünket, a Zöld Gyémántot, a kedves hölgy majdnem hogy lebaszott, hogy hol a fenében voltunk pénteken, hogy ilyen meccset kihagyni, és a többi. Semmi gáz, mondtam, majd ma bepótoljuk a hangulatot!

Naná, hogy bepótoltuk, Javi Sagrado és kuzinja társaságában! Zita, Tamás, Javi, Laci a kuzin és én voltunk a szurkolótábor. Zitával a kezdő sípszótól az első félidő végéig 5 percenként számoltuk vissza a hátralévő időt. Onnantól már nem néztünk az órára Piqué kiállításáig. Mert attól a pillanattól a katalánoknak csodára volt szükségük. De a csoda velünk történt, amikor Aduriz két meccs alatt negyedszer mattolta a teljesen szétesett Barcelonát. Megőrültünk. Érkeztek az újabb sörök, pálinkák. Elvesztettük a kontrollt. Üvöltöttük az Athletic-indulót, a szurkolói rigmusokat és nem tudom hogy értem haza… Anyám másnap azt mondta nagyon kiabáltam az éjjel.

Txapeldunak! Oléoléolé!!!

A másnap nagyon másnap volt, de kedves kollégáimnak köszönhetően az egész napot nyugiban tölthettem a kasszán kívül, így szinte teljesen végignéztem a bilbaói ünneplést. Begona katedrálisban (Begona Szűz Máriát jelent baszkul, ő a város védőszentje)kezdtek, aztán jött a polgármesteri hivatal erélye, majd nyitott emeletes buszon a Lopez de Harón a bizkaiai kormányzóság épületéig.

Könnyekig meghatott, ahogy Gurpegui és Valverde elvitték és megmutatták a Begona szobornak a kupát. (A csapat a kupadöntőkre, nagy meccsekre való indulás előtt mindig elmegy a templomba a Szűz segítségét kérni. És most, hogy nyertek valamit, azt egyből megmutatták a segítőnek.) Fülig ért a szám, ahogy Muniain vezényelte a több tízezer embert az önkormányzat erkélyéről. Majd következett a diadalmenet a bizkaiai tanácsig. Hihetetlen volt ez az egész A-Z-ig.

Szuperbajnok az Athletic!