Zilina-Athletic, avagy tour de joder

Ugyan a sorsoláskor még nem tudtuk, sőt a szervezés alatt sem, mint később kiderült azonban, szuperkupagyőztes Athleticet mentünk megnézni Zsolnára.

Többször hangoztattuk már, hogy számunkra az év legizgalmasabb pillanatai közé tartozik, amikor az európai kupákat sorsolják. Görnyedünk a tévé vagy a számítógép képernyője előtt és azért szorítunk, hogy az Athletic hozzánk közeli csapatot kapjon, ha már a magyar élmezőny ismét képtelen volt legalább a playoffig eljutni.

Idén igazán nem panaszkodhatunk, hiszen a csoportkörbe kerülésért a Zilinát kaptuk. Én speciel azt írtam ki chatboxba, hogy őket szeretném. Minden kívánságom így teljesüljön.

Ahogy kihúzták a párosítást, egyből emailezni és telefonálni kezdtem. Ricsi, Tamás, Zoli, Astarloza Tamás, Gurpegi, email Egoiztnak és Mikelnek, Mariannak. Sajna baszkjainknak nem volt szabadsága a hónapra, Ricsi viszont pont előre leszervezett nyaralásra ment.

A szervezésben sok izgalom nem volt, annyira elhatároztam magam, hogy ha törik, ha szakad, ha kell még stoppal is nekivágok. De akadtak utastársak, Zita és Tamás szereztek egy Ignist, és hátulra még Astarloza Tamás és Zolibá ült be mellém.

Vittük még magunkkal Sanjo-t is, illetve az ő papír-rajzfilm mását, amit már a kupadöntőn megcsodáltam Barcelonában, akkor eltökéltem, hogy egy ilyen kell nekünk is. (Santi a SanJoburuz  facebook és twitter oldaltól volt kedves és elküldte a fájlt, amit kinyomtattam és felkasíroztam egy nagy kartonra.)

Kész a SanJoburuz

A jegyek árát Karcsi kollégám volt olyan kedves átutalta az Athleticnek, így a vendégszektorba szólt a belépőnk.

Augusztus 20-án reggel 9 óra körül, a volán mögött Zitával kigördültünk a Keleti parkolójából.

Zita igazán hősiesen vezetett, pláne, hogy négy söröző férfi ült vele egy autóban, a sörök miatt szinte negyvenpercenként meg kellet álljunk és előfordult olyan is, hogy Tamás, aki a mitfahrer szerepét vállalta, a helyes iránynál sokkal fontosabbnak érezte, hogy Iraola utánpótlásáról értekezzen. (Egyébként is, amikor Tamás okította Zitát, mi igyekeztünk válaszul Tamás vérét szívni...)

Első megálló: Astarloza Tamás buruz

Igazán nagyon jó hangulatban telt az odafelé, külön örömömre szolgált, hogy beigazolódott teóriám, hogy azzal, hogy Zoli már nem kollégám ismét felvirágzott rég nem érzett barátságunk. Azt is most tudtam meg, hogy Zoli apai ágon tót, és nagyon sokat jártak a Felvidékre kirándulni. Pont kábé azon a tájon, amin mi is keresztül mentünk: Zólyom, Besztercebánya, Turócszentmárton, Zsolna.

Sanjoburuz útban Zsolnára

Zsolna. Egyből a stadionhoz mentünk. Vagyis majdnem a központhoz, belvároshoz. A stadion, az Atheltic szállodája úgy 50 méterre vannak egymástól, a vasút három, a belváros négy percnyire. Felvettük a belépőinket – ismét Zita volt a „legtökösebb”, mivel rákérdezett a recepción, hol vehetjük fel az én nevemre szóló jegyeket – majd irány a belváros, egy jó kis étterem, ahol felitathatjuk valami jóféle szlovák specialitással a Budapest óta legördült és még gyomrunkban lévő söröket.

Hostia szektor. Mikel hogy is mondja? Somos la hostia!

És a következő bekezdést, mintha Astarloza Tamás meg is jósolta volna, következzen amit ettünk. Már az izgalmas, szlovák része. Zolival feleztünk egy vadas marhát, igazi remekbe szabott, hihetetlen állagú knédlivel és áfonyalekvárral, valamit egy natúr sertéspecsenyét. (Most tudtam meg azt is Zolitól, hogy van speciális knédli liszt!) Én még ettem utána egy meggyes-mákos pitét. Ami a többiek kajáját illeti, a nagy truváj a tócsniba bundázott cordon bleu volt. Igaz, az étlapon Gordonként szerepelt, és nem is a nálunk megszokott volt, annál jobban nézett ki. Két szelet olyan tipikus, zsíros, nem olvadós szlovák sajt, közötte sonka, és ez tócsniköpenyben. Elsőre olyan volt, mint egy bazi vastag bundás kenyér. Nyilván sört ittunk hozzá és egyáltalán nem zavart, hogy Bernardot csapoltak a helyen, ami ugyebár cseh sör.

A meccs előtt már csak a visszafelé-sör adagot kellett megvenni, üldögéltünk kicsit a közeli parkban, aztán irány a stadion. Elég vicces volt a sok zöld-sárga szlovák drukker között egy jó méteres San José fejjel, de az ég egy-adta világon semmi paránk nem volt. Az egész közeg sokkal kulturáltabbnak látszott, mint itthon.

Gyönyörű kis stadion ez a zsolnai. A két kapu mögötti lelátó fémszerkezetes, a két hosszanti rendes épület, 12000 fő a befogadóképessége.

Jó kedvvel érkeztünk a stadionba

Meg is töltötték a tót atyafiak úgy tízezren, ehhez jött, mint egy száz Athletic-szurkoló, főként idősek. De hallod, a szlovák szurkolók megtapsolták az odalátogató rojiblancókat. Hihetetlen élmény volt. Mi a kapu mögött foglaltunk helyet, mintegy ötven baszkkal, a főtribünön még ugyanennyien. Imádták a Sanjoburuzunkat, fotózták, twittelték, miegymás. Sőt, mint Santi megírta, az Athletic hivatalos twitter oldala is megírta, hogy ott van Zsolnán Sanjo buruz!

Fotózkodtak velünk

Nagy iramban kezdtük a meccset, főként Aketxe és Sabin villogott, utóbbi az első negyedóra végén be is talált, hanem pont ez idő alatt igencsak feltűnt Kike Sola mit nyámnyiláskodik. Még szerencse, hogy az ellenfél gólhelyzetbe hozta... Ekkortájt küldhette itthonról a mi Gurpegink, az sms-t, hogy frankón látszunk a közvetítésben!

"Eddig minden rendben..."

Hihetetlenül gyorsan eltelt az első félidő, boldogok voltunk, arra számítottunk, hogy gurítunk még kettőt. De nem így történt. A szlovákok vették fel az oroszlánjelmezt, amit mi levettünk az öltözőben. Bár a 60. percben azt beszéltük Zitával, hogy kéne pár gólt rúgni, mert elalszunk az unalomtól, az utolsó félórában egyenesre rágtam a körmöm – mindhiába. Szépített a Zilina, majd Benat „botolján meg Boborján fiam” módjára elveszett egy labdát és jött az egyenlítés. Ezután már csak hab volt a tortán, hogy a sérüléséből felépülő Williams ismét megsérült, a koktélcseresznyét a habra a szlovákok hosszabbításban elért, győzelmet érő gólja jelentette. Megérdemelték a győzelmet, megérdemeltük a vereséget. Mi persze, szurkolók, kurva nagy győzelmet érdemeltünk volna. Ez nem volt szép srácok! Kifelé semmi para, a Sanjo ellenére, a két szurkolótábornak összetűzése nem volt. Több Athletic-drukker gratulált a zsolnaiaknak, azt ment mindenki isten hírivel. Ahogy mi is.

Visszafelé ismét elkezdődött a nagy mitfahrerkedés és térképolvasás, immáron a vice-kalauzzá avanzsált Zoli segítségével. Ahogy fogytak a kilométerek, úgy fogytak a sörök és egyre fáradtabbá vált a röhögés is. Azt azért még kitaláltuk valahogy, hogy Sola és Benat mennyire idegesítően bénák voltak. Meg hogy Sola olyan mint egy kibaszott kandúr. És hogy mekkora vicc, hogy ő szuperkupa győztes, Toquero és Iraola meg nem. Na mindegy ez nem releváns. Cica Sola. Egyik kézen fullkar tetkó, frizura pöpec. Cica Sola. De a töködet elhagytad valahol!

Hajnal négyre értünk vissza a Keletihez. Az idő múlását tulajdonképpen Tamás sörfogyasztásával lehetne érzékeltetni, aki 17, azaz tizenhét sört puszilt be, ha azt vesszük, óránként egyet.

Nagyon jók is út volt, pláne, hogy a két Tamással és Zitával még sosem utaztam, Zolival meg azon filóztunk, hogy mi utoljára 2004/05-ben voltunk együtt bárhol is. Mit bárhol is? Akkor Bécsben voltunk, na, kitaláljátok milyen apropóból? Igen, Athletic-meccsen.

Hát így megy ez...

Zita és Tamás, eskerrik asko!

 És akkor kérni szeretnék valamit, már ami a következő sorsolást illet. (Bízunk benne, hogy csütörtökön továbbmegyünk a Zilina ellen.) Szóval, hogy én még sosem voltam Plzenben és nagyon kíváncsi vagyok rá. Igen a sörgyárra is. Szeretném, hogy az Európa Liga csoportkörében egyik ellenfelünk a Viktoria Plzen legyen!