Ír vagyok. 2012. június 14. csütörtök estétől kezdve. Történt az Európa Bajnokságon, hogy a spanyol-ír meccsen, 4-0-ás spanyol vezetésnél az ír drukkerek rágyújtottak a The Fields of Athenry című dalra. A wikipédia szerint a dal "ír folk-ballada; az 1990-es labdarúgó-világbajnokság óta kultikus sporthimnusz". A büszke írek - az EB-re utazó legnagyobb szurkolótábor - mintegy öt-hat percen keresztül énekelték. A hideg futkosott a hátamon tőle és egyáltalán nem értettem, hogy másnap Roy Keane miért hordta le a fanatikusokat, miszerint négy gólos égésnél minek énekeltek.
Gyönyörű és romantikus volt ez a gesztus, amivel az írek búcsúztatták csapatukat - ti. ezzel a vereséggel kiestek, hiába volt még egy meccs hátra. Úgy érzetem benne volt az ír történelem keserűsége a nagy éhínségtől kezdve, az IRA merényletein át, Henry kezezős góljáig. Így ismételték a refrént:
A The Fields of Athenry-t több zenekar feldolgozta, sok punk-rock banda is. Bár a Dropkick Murphys-féle is nagyon üt, nálam a No Use For a Name-é a favorit, talán a bömbölő "csordavokál" miatt. Íme:
Apropó! Bár nyilván nem ér nagy ír író elődei nyomába, mindenképpen érdemes elolvasni Robert McLiam Wilson Az Euréka utca című regényét, amely a kilencvenes évek elején, Észak-Írországban, Belfastban játszódik. Protestáns és katolikus fiatalok óhajtják és gyűlölik a békét. Magyar fordítása kifutott, alighanem csak könyvtárban fellelhető, az Atlantiszban van angolul, '99-ben a BBC négyrészes mini-sorozatot csinált belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése