Halak nullatizenkettő

Háromfős horgász-barát társaságunk, vagyis Gő, Galambér meg én, huszadik éve kattantunk rá végérvényesen a horgászatra. Előtte is horgászgattunk már, de az első gimnáziumi év volt  igazán meghatározó mindhármunk számára.

2012-ben, talán nem túlzás, jól megünnepeltük ezt az évfordulót. Nem emlékszem, hogy melyik évben voltunk annyit vízparton, mint tavaly. És annyi vízparton. Boconádod bebuktuk ugyebár és emiatt portyákat kellett tennünk erre s arra. Voltunk Bélaváron háromszor, a Tiszán 'Kécskénél és kétszer Csongrádon. A pilisszentiváni tavat is abajgattuk párszor, ahogyan a Duna Újpesti öblét is. 

Nem eredménytelenül. Aki horgászott már egyszer is, az tudja, hogy ha nem is az eredmény a legfontosabb, de azért nem elhanyagolható. 

Az évadot Bélaváron nyitottuk meg, ahol az Ügyvédúr aprított két szép csukát én meg elvesztettem fekete sügér-szüzességem egy viszonylag elfogadható példány elejtésével.

                                                       Galambér és a két pergetett csé.

                                                        Ezt a szép blacky-t akasztottam!

Alig egy hónappal később ismét Bélaváron voltunk, annyira bejött ez a vadregényes, hínáros-tökleveles rablóparadicsom. Balázstól átvettem a stafétát és ez alkalommal és vittem a prímet, bár Gő is fogott csukát és sügeret is. 

Gővel ökörködünk. Az ő csukája sem kolbász, legalább standard, az enyém majdnem hármas! És kopaszodunk...

Július végén véltük elérkezettnek az időt, hogy ismét lesújtsunk. Csongrádon tettük mindezt, Gővel kettesben. Későn találtuk ki, hogy menjünk, így péntek estére nem kaptunk már napijegyet, ezért a Tiszára merőleges holtágban próbálkoztunk első este. Nagy nullának, posványos, bűzös víznek nézett ki, de legnagyobb meglepetésünkre mindketten fogtunk egy-egy süllőt. Az én fogasom naplementekor, Gő süllője napfelkeltekor jött. Ekkora - több, mint két és fél kilós - süllőt még sosem fogtam.

                                                                                             A fogas.

                            
És akkor még nem sejtettük mi vár ránk másnap. Átszedelőzködtünk az élő Tiszához. Éppen reggelizni készültünk, én kentem a kenyerekre a pástétomot, amikor kapást látszott a botom spiccén. Mondtam is Gőnek, hogy nézz már rá, míg megkenem a szendvicset. A következő pillanatban már görbült is a bot és Gergő kitekert egy hármas szürke harcsát. Erre mondják, hogy közös hal. Kedves és igen bőbeszédű vendéglátónk, Kertitomi tűzhelyén végezte. A nap további része eseménytelenül telt, én tizenegy óra tájban az irgalmatlan hőség ellenére megpróbáltam aludni a kocsiban, amikor hirtelen feltűnt az üvöltő Gergő, derékig vizesen. Úgy fogott harcsát, hogy a bot után kellett ugrania, a ha olyan erővel cibálta a horogra tűzött nadályt. Mire visszaültem a helyemre a kapás megállt.    

Augusztus eleji, tiszakécskei kiruccanásunk alkalmával Galambér utolsó utáni pillanatban fogott balinja mentett meg minket a teljes betlitől. (Amiről az egész túra emlékezetes marad az a parasztság. Azt hiszem nem túlzás, legszívesebben minden második embert likvidáltuk volna. És nem a kigyúrt széttetovált állatokkal van igazán probléma, hanem szabad strandon dübörgő technóval, az agresszivitással, azzal, hogy a zebrán levállal a szembe jövő és az autós ránk húzza a kormányt. Mintha más országban lettünk volna, valahol a súlyos, reménytelen Balkán közepében. Na oda nem vágyom vissza, legföljebb a büfében kapható roston rántott kecsege miatt.)
            
A következő nagy csapatás ismét Bélaváron volt október elején, de Galambér csukáján kívül - amit elloptak a pányváról - csak apró fekete sügereket fogtunk, de legalább nagyon sokat.

Az együttes évadzáróra - vagyis ahol mindhárman ott voltunk - november elején kerítettünk sort, Pilisszentivánon. A többiekkel ellentétben nekem jól sikerült. Ki-ki szólóban volt még csapakodni egyet-egyet és terveztünk is még közös pektatást, de végül is ez a Pilispisti maradt a "hivatalos" évzáró.

                                         Minden jó, ha vége jó. Kolbászok Pilispistiről.

Az év fájdalmas tanulsága, hogy ellustultam és már nem pergetek. Csak néha, kicsit. Viszont a rablózást nem adom fel, még a vicc kedvéért se. Halaim zömét úszóval fogtam, durva szerelékkel, de a novemberi kolberek fenéken jöttek, aminek azért örültem nagyon, mert a fel s alá ereszkedő kapásjelző látványa olyan izgalomba hoz még mindig, hogy a nyelvem is elzsibbad. Ennyit minimum kéne menni az idén is!