Visszatérés az Olympiastadionba

Bébébé. Valamiért a b-betűs városok és fociélményeim szorosan összefonódtak. Megannyi bilbaói túra, Barakaldo, barcelonai kupadöntő, Bécs kétszer, a Bordeaux-i csoda és most Berlin, másodszor.

Egoitz megint szerzett jegyet nekünk!

Berlinben egyszer voltam pár napot, amikor Wanda és Miki és gyermekük Hugó Pál majd fél évet a Haupstadtban éltek, Wanda munkája miatt. Már azelőtt is sok jót halottam Berlinről és ha várakozásaimat nem is múlta fölül a város, a sok jót mindenképpen igazolta. Lehet, hogy azért is szerettem meg, mert Mikiéknél lakhattam és ahol nem kell szállásért fizetni, - tudom gyarlóság - ott hatványozottan jól érzem magam.
Szóval tudtam hova sorsolták az Athletic Bilbaót az Európa Ligában, így a csoportkör kihúzása után máris hívtam állandó utazó és szurkolótársamat Ricsit, hogy Berlint nem hagyhatjuk ki. Másnapra az is kiderült, hogy bilbaói barátaink is ott lesznek. Sőt. A magyar Atlehtic-szurkolókhoz intézett köremail sem maradt eredménytelen, Gurpegi és Zozo is utaslistára vetette magát.
A következő hétfőn jegyet is vettünk Ricsivel. Air Berlineset. Ennek lesz még szerepe a nem igazán feszültségmentes utazásban. Megosztottuk a feladatokat: Ricsi kifizette a repjegyet, Gurpe a szállást én meg elszállásoltam Zozót, hiszen ő már a repülőút előtt megkezdte az utazást dombóvári lévén. Teljesen egyértelmű volt, hogy aki Sanjoburuz közelébe kerül az maga is Sanjoburuz lesz! Íme.

Zozo Sanjoburuz

Hogy ne legyen olyan sima az utazás, szerdán meglehetősen feszülten frissítgettem a berlini reptér és a légitársaság honlapját, mivel a csődben lévő Air Berlin kedden több, mint száz járatát törölte és szerdán is még vagy harmincat. Közben jött a hír Bilbaóból, miszerint a srácok Santander-Berlin járatát is törölte a Ryanair.
Szóval félelem és rettegés lett úrrá a Bilbaóból és Budapestről Berlinbe készülő szurkolókon. Olyannyira, hogy míg mi különböző lehetőségeket vettük számba, Egoitz az ő társaságukat átbookolta, így kedd helyett szerdán, Brüsszelen keresztül repültek. Én meg felkészülve minden lehetőségre fejenként két szendvicset csomagoltam az útra, mondván, ha várnunk kell vagy ha hosszabb úton érünk Berlinbe, legyen valami elemózsia nálunk.

Elég kemény, fárasztó menetet tűztünk magunk elé. Odafelé reggel 6.20-kor, visszafelé 8.45-kort indult a gépünk, vagyis nem számítottunk nagy pihenésre.

Ricsi jóvoltából, illetve kényelméből elég volt háromkor kelnünk, mivel Ricsi fizetett egy reptéri fuvart, mondván, ha taxival megyünk egy órával tovább alhatunk. De igazán mély alvásról szó sem lehetett, már ami engem illett, sem az utazás izgalma, sem a minden bizonnyal jót durmoló Zozo horkolása miatt. Mégis úgy keltem, mint akit kilőttek az ágyból, meg sem vártam, míg szól az ébresztő. Viszont a fürdőszoba helyett egyből a számítógéphez mentem: háromkor még semmi rossz hír járatunkról.

És négy óra előtt pár perccel sincs járattörlés. Ricsi a taxi mellett csápol, be a takkerba, Astorián beszáll
Gurpegi. Irány a reptér, becsekkolás, várás.

A fapados gépen Gurpegui kicsit túl méretesnek tűnt, ezért mivel volt szabad hely az XL-es üléseken, a stewardess felajánlotta neki, hogy foglaljon el egyet, így óriásunk előrébb utazott nálunk. És amikor turbulenciába kerültünk és rázkódott a gép, hátraszóltam az először repülő Zozónak, hogy ne ez az amit kifejezetten utálok a repülésben. De Ricsi mindkettőnket megnyugtatott: Azért rázkódunk, mert Gurpe fészkelődik elől! (Azt hiszem innentől örök-érvényű, ha kicsit is mozog a gép, akkor az Gurpegui mocorgása miatt van!) Nemsokára kedvenc részemet is mutattam Zozónak, a landolást.

Kb. negyed óra buszozás és kis térképolvasás után megtaláltuk a szállást, és Mikellel mit gondoltok hol futunk össze? Hát persze, hogy a konyhában: szépen telepakolt tányérral igyekezett az asztalhoz! Azért reggeli előtt az erkélyen dohányzó Zozónak és Gurpének megmutatta amennyit onnan Berlinből lehet látni:
-This is Berlin - mondta - very beautiful city! But not like Toledo! - utalt vissza felejthetetlen közbeszúrására, ami szállóigénk lett.    

Nemsokára előkerült Egoitz és Jorge is, ők épp csak felkeltek, úgyhogy megbeszéltük, hogy délben találkozunk a Brandenburgi kapunál. Amíg ők vakaróztak, nekünk fontos dolgunk akadt: a jó előre betervezett igazi berlini dönert kellett találnunk. Ezek a szendvicsek nagyon különböznek azoktól amiket itthon árulnak hasonló néven. Más a hús fűszerezése, mások az öntetek, a zöldségek! Mivel az első nyitva tartó döneres mindannyiunknak szimpatikus volt, beültünk. (Meg is találtam a Google Earthön: Kebab Baba!)

Lájti reggeli: sör és döner!

Rendeltünk és azt kaptuk amire vágytunk. Ricsi és Gurpe tálat, mi Zozóval szendvicset kértünk. (Amíg elkészült a kaja én rágyújtottam egy éhgyomor sörre.) Aztán előbb a tálak majd a szendók készültek el. Mennyi fűszerezésű hús, irgalmatlan lepényben, uborka, paradicsom, hagyma, nem volt agyontömve káposztával és megkérdezte tőlünk a döner mester, hogy milyen szószt kérünk. A csípős szósz is más mint itthon, nekem elég gyors az emésztésem, de ez egyáltalán nem csípett kétszer. (Jól emlékeztem, első berlini utam alatt se csípett kétszer, pedig akkor négy nap alatt ettem vagy 6-7 dönert!)
Annyira jól esett a kaja, hogy elfelejtettem lefotóztatni a srácokkal a tálakat, így kénytelenek vagytok beérni egy jóllakott fotóval, csak a söröm alján lötyög egy kevés...

Brandenburgi kapu. Itt még Zozo is mosolyog!

Berlini viszonylatban közel voltunk a Brandenburgi kapuhoz, mintegy 20 perc sétával oda is értünk. A trojka már ott fényképezkedett Javi Martinezzel - az igazi Javi Martinezzel - kiegészülve. Mi is beálltunk a sorba, közös fotó először a kapu majd a Reichstag előtt.

Der Reichstag

Majd teljes egyetértéssel a holokauszt emlékműhöz mentünk. Lenyűgöző a mementó. Felrázó, kiborító, félelmetes, ijesztő, hátborzongató hullámzó betontömb erdő. A tömbök nagyjából ugyanakkorák, de mégis különböznek, nem teljesen szabályosan állnak sorba és a talaj is dimbes-dombos alattuk. Bemész közéjük, elveszel, hallod, hogy jön valaki a párhuzamos vagy merőleges sorban, de csak az utolsó pillanatban látod meg ki és merről jön. A 2700 darab tömböt hosszas huzavona után 2003-ban kezdték lerakni. A II. világháború befejezésének 60. évfordulóján 2005 májusában avatták fel.
Azt hiszem ez az egyik legjobb, legkifejezőbb, legondolkodtatóbb szobor illetve, és, vagy emlékmű a világon! Előző ittlétemkor is legalább fél órát bolyongtam benne, most sem szabadultunk könnyen. (És akkor és ott jöttem rá, hogy ez az emlékmű kísértetiesen hasonló hatással volt rám, mint Richard Serra The matter of time című hatalmas vas ellipszisei a Guggenheimben.)

Betontömbök velünk...

...és magukban

De erre az élményre igazán megszomjaztunk! Ettől a blokktól nincs nagyon messze az Alexanderplatz a világórával és a tévétoronnyal, így toronyiránt mentünk, hogy találkozzunk Txikiékkel, akikkel már Augsburgban és Bécsben is együtt iddogáltunk és szurkoltunk a meccsen. Txikiék alatt két párt kell érteni, akikben az a fantasztikus, hogy ők négyen egymás között baszkul beszélnek. Szoktam is fülelni mit mondanak!
Szóval egyesültünk a Txiki-féle csapattal és együtt mentünk egy kerthelyiségbe jó drága sörért. Ekkor már lassan két óra volt és mivel hatalmas záport kaptunk Ricsi, Zozó és Gurpe elvonult becsekkolni és sziesztázni. Én csakúgy, mint Bécsben a baszkokkal maradtam.
A jó öreg Javi Martinez a.k.a. Kubika (spanyol nyelvterületen így ejtik a lengyel autóversenyző nevét), ahogyan Augsburgban, most is feltérképezte az étteremállományt, most is céltudatosan indult és vezetett bennünket. Egy 1840 óta működő egységben kötöttünk ki, ahol kilencünk számára összetoltak két asztalt.
Pincérünk pedig nem volt más, mint az Asier " El Bufalo" Villalibre hasonmásverseny második helyezettje.  

Az asztalnál előbb sörök következtek majd tradicionális berlini ételek. No döner nem, de azért curry wurst volt az étlapon. Txiki csaja kért egy gulyást is. Sajnos későn vettem észre, de ahogy kihozták a mi baszkjaink egyből oltani kezdték: ez nem is gulyás, ha igazi gulyást akarsz Magyarországra kell menni és a többi, és a többi. Bezzeg Ricsiéknél igazi házi gulyást ettek! Egoitz felsorolta a nálam evett menüt is, ismételten megjegyezve, hogy mennyire ízlett neki a desszert. Megnyugtattam, hogy már tudok jobbat is, ha legközelebb errefelé jár.
Aztán hozták a tápot. Kolbászokkal, sült csülkökkel telt meg az asztal, talán csak Egoitz evett hamburgert.
Te, ezek a baszkok nem esznek káposztát. Egoitz is kipiszkálta a párolt káposztát a hamburgerből - mondjuk mi a halált keres káposzta egy burgerben? - és Kubika is otthagyta a sült mellett. Ellentétben Jorgéval - ő csak tiszteletbeli baszk - aki úgy befalt mindent, hogy szinte mosogatni sem kellett utána.
Jómagam kolbászt kértem, currymártás nélkül, de ettem már jobbat is. Viszont a majonézes krumplisaláta nagyon bejött! Csúszott is a sör utána.
Ekkor beszéltem viszonylag folyamatosan baszkul, amikor azt kérdezték a lányok, hogy hányszor voltam Bilbaóban. Én meg szépen felsoroltam mikor és kivel és hányadik alkalommal voltam ott! Hú de jó érzés volt, mivel javítani se kellett nagyon!
És hogy milyenek ezek a baszkok. Fizetünk s indulnánk, amikor megint jön egy zápor. Ezek a jóemberek se szó se beszéd visszakanyarodtak a bárpulthoz, rendeltek még egy kanyar sört, sőt néhányan rövidet is ittak.
Zápor el, mi meg a Hauptbahnhofhoz, hiszen oda beszéltünk meg találkozót Ricsiékkel.

Nagy vidáman tettük meg a tizenegy-néhány metrómegállónyi utat a stadionig. Szinte mi voltunk az elsők a stadion előtti bodegánál, még sörért sem kellett sorba állni. Újabb literek következtek, mire olyan jókedvem lett, hogy másnap meg kellet kérdeznem a srácoktól, hogy mi a fene volt az amin görcsöt kaptam a röhögéstől és amit én főcímként akartam látni valamelyik napilapon. (Másnap amikor kérdeztem Zozo visszaemlékezett, hogy azon röhögtem, hogy Kubika telefonján ott az Athletic applikáció. És hogy az újságok címoldalán kellene szerepelnie: Letöltötted már az Athletic appot? Már másnap sem volt annyira vicces, de a meccs előtt nagyon jól szórakoztam rajta.)

Nagy a jókedv!

Stadionba be. Ismerős a környék. 2013 áprilisában voltam itt, pontosabban nem itt, a vendégszurkolók szektorában, hanem szemben az Ostkurvéban. Mielőtt mentem, vetettem Mikivel két jegyet a Sandhausen elleni találkozóra. A sors úgy hozta, hogy abban a fordulóban győzelem esetén feljuthatott a Hertha az első osztályba. A hazaiak első, egyetlen és győztes góljáig akkor a 85. percig kellett várni. Az élmény a körülöttünk hullámzó, skandáló, egy emberként mozgó Ostkurvéval lenyűgöző volt.

Magyar Oroszlánok baszk lányokkal

Most is hasonlóra vágytam, csak más szemszögből. Ricsi és Mikel annak rendje s módja szerint mentek zászlót kötözni. Igazán nagy volt a meglepetésük, amikor a stadion biztonsági emberei felkötötték helyettük a Julen Sarratxagás és a Hungarian Fans lobogót.
Annak ellenére, hogy a baszkok még olyan infókat olvastak, hogy csak 12 ezer berlini jön a meccsre, majdnem 30 ezren lettünk végül. És hát az Ostkurve az Ostkurve, ugyanúgy együtt ugráltak, hullámoztak és skandáltak, mint négy éve. Varázslatos hangulatot teremtettek.
Egoitz szerint cirka ötszázan jöttek Bilbaóból és még kétszáz Athletic drukker máshonnan a környékről. Főleg az Herri Nortés fiataloknak köszönhetően az első félidőben elég jól szurkoltunk mi is. Kíváncsi lennék vajon belőlünk mennyi hallatszott!

A meccs? A meccs kérem, hát az volt az egyetlen rossz az egész útban. Amiért igazából mentünk az volt a legrosszabb. Szurkoltunk, szurkoltunk, de hogy minek? Kilátástalan volt a játék - azaz játék megint semmi csak rögtönzés - minden próbálkozásunk középre ment, ahogy Muni is általában befelé indult balról, hiába volt előtte terület, főleg miután Cordóbát RG váltotta a 71. percben. Hiába volt hát elől a két agresszív kampós-orrú, akik ellen nem szívesen játszanánk, a meccs embere még a nézőtérről is Iago Herrerín, azaz a kapusunk volt. (Másnap be is szavazták az Európa Liga fordulójának kapujába!) Szóval megint nagy mázlink volt, illetve a Hertha naggyá tette Iagót. Vagyis inkább ő saját magát.
Legalább lett volna 1-1, hogy örüljünk egy gólnak. De nem volt találat, így tizedik Athletic-meccsemet 0-0-val "ünnepeltem".
Azért sokat nem lógattuk az orrunkat, ezek a baszkok annyira pozitívak, húztak egyet a szájukon a meccs miatt, aztán már el is felejtették és fotózkodtak egymással, egymás zászlói előtt.

Mikel zászlóival Berlinben is!

Viszont én, mire visszametróztunk a városba, kifulladtam. Három óra alvással és több liter sörrel a hátam mögött alig álltam a lábamon. És mivel a másnap ébresztőt reggel ötre lőttük be, meglapogattuk bilbaói barátaink vállát, azt húzás aludni.

Mély depresszióval - utazni akarok, utazni akarok, utazni akarok! - és olyan hanggal ébredtem a tegnap szurkolás után, hogy Gurr nem ismerte fel, hogy én beszélek.
Az ilyenkor szokásos fáradt röhögéssel készültünk a reptérre. Jó korán kiértünk, úgyhogy majdnem két órát fészkelődtünk még a Tegel kényelmetlen várójában. Innen való a Gurpegi által készített mém. A felirat: Magyar Oroszlánok - Berlin út

Gurpe mémje a fárasztó útról

Gépre fel, gépről le, azt a Kökin arcon csap a magyar valóság a jegyellenőr személyében, akiről ha nem ismerném az országot feltételezném, hogy csaló. És jegykezelés. Ja, Berlinben az egynapos bérlet, ami hét és fél euróba kerül, mindenre érvényes. A reptéri buszra is.


A fotókat a Hungarian Athletic Fans és Mikel facebookjáról vadásztam, illetve Zozótól és Gurpegitől kaptam.