Ez az első kép nélküli poszt. Leginkább azért, mert hajnalban képtelen voltam lefényképezni magam. Azért is mert annyira megijedtem.
Történt, hogy hétfő hajnalban félálomban úgy éreztem, hogy nehezen nyelek, mint amikor torokgyulladása van az embernek. Megtapogattam a torkom, és azt éreztem, hogy be van dagadva. Méghozzá eléggé. Annyira, hogy kimentem a fürdőszobába, hogy tükör előtt megnézzem.
Borzasztó volt. A tokám, mintha kétszeresére dagadt volna és kemény volt. Olyan volt az érzés, mintha valami baromi nagy pókcsípés lett volna a torkom bal- és jobboldalán.
Nem igazán, sőt egyáltalán nem tudtam visszaaludni. Igen ez az az érzés, amikor az ember számot vet addigi életéről és a következő kérdéseket teszi fel magában. Mi lesz a lakással? Mi lesz a macskával? Kit kérdezzek erről először? Kemoterápia? Műtét? Kihullik a hajam? Tudok majd dolgozni? Most sikkasszak a lakáspénzből és menjek kurvázni Malájföldre, kokainozni Kolumbiába és még egyszer egy meccsre Bilbaóba?
Igen, azt hittem itt a vég, rákos vagyok.
Reggel felé aztán elaludtam, de amint meghallottam Palkó hangját, már röppentem is ki az ágyból. Rám néz: neked meg mi van a torkoddal? Full me van dagadva. Mondom, ja, nekem mondod? Hajnalban szarabbul nézett ki. Fullpara. Azt mondja erre: a nagypara nem jön ilyen gyorsan.
Hm. Kicsit meg is nyugtatott meg nem is. Anyám máris jelentett be a körzetihez.
Lemegyek. Néz a doki, forgatja a fejét, kérdez, csóválja a fejét. Beutal a gégészetre.
Gégésznő szintén. Nézi, nyomkodja: a szakállán keresztül nem érzem. Odateszem az ujját, ahol érzem a duzzanatot. Aha, mondja, benyúl a számba onnan is nyomkodja. Hát magának nyálköve lehet. Erre utal a duzzanat és a mirigyek keménysége. És egy kis nyálmirigy gyulladás. Felír egy lórúgásnyi antibiotikumot.
Az egész tipikusan olyan érzés volt, hogy: Amíg nem történik meg veled, úgysem tudod milyen. Abszolút átérzem, megértem mit élhetnek/élhettek át azok, akinek van/volt már nagy parájuk. Csak délutánra ocsúdtam fel igazán, addig nagyon nyomasztott. Nyomasztott a lehetősége a komoly betegségnek. Öregszem, öregszik a testem, ezzel tisztában vagyok.
Ezt az érzést azonban nem kívánom senkinek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése