Lemberg-Lvov-Lviv - A történelmi Bajnokok Ligája győzelem

Bár több, mint egy hónapja hazaértünk Lembergből, csak mostanra sikerült összeraknom a bejegyzést. Elnézést a késedelemért, de előbb a baszkokat kalauzolgattuk még Budapesten, majd jött a karácsonyi hajtás. Talán úgy, hogy páran találkoztatok a bilbaói haverokkal, érdekesebb lesz ez a majdnem 20.000 karakter...

Lemberggel kapcsolatban először szeptember elsején váltottuk Egoitzzal. Ebben Ego még figyelmeztetett bennünket, hogy ne igyunk hidegvizet a Lviv-i meccsre, mert lehet, hogy a Shakhtar Cirpuson játssza majd a meccseit. (A donyecki stadion ugyebár találatot kapott.) De nemsokára ráittuk, mivel az UEFA honlapján is közölte, a Shakhtar hazai BL mérkőzéseit Lvivben rendezik.

Féktelen brainstormingba kezdtünk, égtek a képzeletbeli postadrótok a Bilbao-Budapest vonalon: ki jön, hogy menjünk és a többi. Személyautó, kisbusz, vonat. Végül ez utóbbi maradt, bár erősen latolgattuk egy kisbusz kibérlését, de végül az Ész – Egoitz – javaslatára elvetettük, mondván ukrán utak, korrupt rend- és határőrök. Hosszabb, de biztosabb a vonatút. Így amikor Ricsivel visszajöttünk Bilbaóból, az első munkanap bementünk az Ibuszba és vásároltunk 6 jegyet, Budapest-Lviv-Budapest, hálókocsival! (30.000 Ft/darab.)

Indulás a Keletiből. Zozó, Ricsi, én, Mikel, Jorge, Egoitz 

És mivel baszkjaink szörnyen kíváncsiak Budapestre, november 21-én este 11-kor egymás hátát lapogattuk, már el is telt az a two weeks ago amiről Mikel beszélt a bilbaói búcsúzáskor. (Budapesti időtöltésük egy következő bejegyzés témája lesz terveim szerint. ) Szóval 24-én hétfőn a Keleti pályaudvaron összetalálkoztunk a hatodik utassal, Zozóval, vagyis összeállt a lembergi túra baszk-magyar vegyes válogatottja: Egoitz, Jorge, Mikel, Ricsi, Zozó és én. (Zozó szinte – nagyon helyesen – kijavította addigi fatális tévedésünket, miszerint Jorgét Józsinak hívtuk Ricsivel. Jorge ugyanis Gyurit jelent. Innentől kapta Jorge a „Józsi, aki Gyuri” rövid becenevet.)  

Hazudnék, ha azt állítanám az orosz vasút Budapestről induló 3 személyes utazó- és hálófülkéi tágasak volnának. Igazából se ülni, se feküdni nem jó, ha ülsz, csak összeszorított térddel tudsz, ha fekszel csak felhúzott térddel. Kényelmesen nagyjából 170 centi alatt fér el az ember az ágyban. A folyosón elsőre klausztrofóbia támadott meg, olyan szűk. Igazán nem értem a nagy orosz medvék hogy férnek el egy ilyenben. Vagy ezt kifejezetten a Távol-Keletre tervezték?

Az út úgy kezdődött, hogy a Népstadion magasságában a leginkább kápószerű vagy GULAG-őrre emlékeztető vonatkísérő „hölgy” elvitte az oda-vissza jegyeinket. Természetesen csak oroszul beszélt. A következő attrakciót Zozó mutatta be, aki oly kellemes összhangba került némi pálinkával, hogy a vécéről visszafele álltában elaludt a folyosón, és mintegy szörfös, a korlátba kapaszkodva úgy másfél órát utazott, édes mosollyal a száján. Nagyon jól szórakoztunk.

Kicsivel később elrontotta az örömünket, hogy a lengyel Athletic-szurkolók facebookjukra posztoltak valamit, amiben szerepeltek az alábbi szavak: idiot, police és hasonló nemzetközi kifejezések. Gyorsan, még a magyar határ elérése előtt próbáltunk tájékozódni lengyel kollégánk és különböző honlapok segítségével – hiszen a határ túloldalán már nem volt mobilnetje Ricsinek. Kiderült, hogy egy-két atrocitás érte az Athletic szurkolókat Lembergben, sálat, zászlót vettek el tőlük, sőt olyan rémhíreket is kaptunk, miszerint valakit kővel dobtak meg. Mindenesetre javasolták, ne viseljünk sálat, jelvényeket, ne nagyon produkáljuk magunkat Lvivben.  A kommunikációt és az informálódást a facebookon, de privát üzenetben folytattuk, nehogy az ukrán szurkolók megorrontsanak valamit. Erre fittyet hányva ugyanakkor az elnök úr telerakta twitterjét és facebookját fotókkal és név szerint is megemlített mindenkit, meg hogy mikor érünk a pályaudvarra! Hihetetlen! Persze így utólag üvöltve röhögünk az egészen…

Már javában túl voltunk a Kárpátokon, mire megvirradt. Szürke és lehangoló volt a táj, minden harmadik autó Zsiguli és olyan érzésem volt, hogy az erdőfoltokból, árkokból bármelyik pillanatban partizáncsoportok bukkanhatnak elő. Egyszóval nyomasztó volt. Aztán egyszer csak begördültünk a lembergi pályaudvarra. Az Athletic kitűzőket gyorsan levettük a táskákról, sálakat a táskák mélyére. Azt ki a nagy ukrán ismeretlenbe. Most, hogy leléptünk vonatkísérő matrónánk már ránk is mosolygott és szívesen fényképezett le bennünket. És a velünk egy vagonban utazó mongolok is kedvesen és közlékenyen búcsúztak tőlünk: Ők még 6 napon át utaznak Ulánbátorba, ahova látogatóba mennek. Egy hét vonatozás. Nem semmi! (Baszki, mire ezek odaérnek, addigra mi már Lvovból vissza, a baszk fiúk meg már újfent Bilbaóban.)

Ahogy kiléptünk az állomás takarásából, megdöbbentő látvány fogadott bennünket. A pályaudvar előtti parkoló megdöbbentő látványa. 40 év mínusz. Annyi legalább. Macskaköves út és parkoló, de olyan, hogy minden tízedik macskakő hiányzik. De ezzel a döbbenettel tulajdonképpen nyugtáztuk is, hogy ez ilyen lesz. Egyszer, még a kilencvenes évek közvetlen elején voltam Erdélyben, kifejezetten arra, a huszonöt évvel ezelőtti Romániára emlékeztetett a lepukkantság. No de gyorsan fogtunk egy természetesen taxióra nélküli kisbuszt, ami potom 10 euróért bevitt minket a központba, a főtérre – Rinok tér – ahova Egoitzzal intéztük a szállást.

Lembergi érkezés

Gyönyörű lenne Lemberg amúgy, belvárosa lengyel városra, leginkább Krakkóra hajaz, de mint közösen megállapítottuk itt valószínűleg utoljára a Monarchia idejében történ jó, a tavalyelőtti EB megrendezéséig. Elsőre feltűnt a közlekedési káosz, a zebrák, jelzőlámpák, a sávok hiánya. És a busz sem vitt be ajtóig, hanem hirtelen megállt és mutatta, innen bizony gyalog kell menni. Hát mentünk. Cirka száz métert kellett sétálnunk a rendkívül csinos és tiszta On The Square Guesthouse-ig. (Jó szívvel ajánljuk a szállást!) A ház aljában lévő üzlet kirakatában hatalmas tésztákat nyújtottak, Mikel meg is jegyezte: Itt fogunk enni!

Mondom, hogy Krakkó!

A „vendégház” Lvov egyik legrégebbi még álló épülete. Úgy spekuláltunk a panzió nyitását minden bizonnyal az EB-re időzítették, s ha nem is külföldi a tulajdonos, bizonyára nyitott szemmel járkált Nyugat-Európában. Ezt bizonyították a modern, de puritán szobabelsők is; 3 darab kétágyas, kilátással a Rinok térre, illetve rálátással a polgármesteri hivatalra.

11 óra körül járt, időnk, mint a tenger, szóval irány a tér környéke, de csakis színmentesen ám! Persze az első dolog, ami történt, hogy Ricsi feladva inkognitóját, alighogy kilépett a kapunk máris fotózkodni kezdett az épp arra járó Athletic-drukkerek azon csoportjával, akik mindig mindenhol ott vannak, s a klubbal együtt utaznak (vagyis van mit a tejbe aprítaniuk). Megnéztük a hotelt ahol a csapat lakott – a játékosok sajna épp pihentek – majd egy-két ajándékbolt után úgy döntöttünk, eszünk valamit. Hát akkor menjünk a helyre amit Mikel kinézett: "I know a very good pizzeria!", a házunk aljában. Fú és megyünk, belépünk, majd konstatáljuk, ez kurvára nem egy pizzéria, hanem egy rétesező-reggeliző és a kirakatban a rétestésztát nyújtják. Mikel ismét szolgált röhögnivalóval, utunk következő szlogenje ez is lett: I know a very good pizzeria!

A következő sarkon aztán már valóban very good pizzeriát találtunk és jól bezabáltunk, gyönyörködve a Scarlett Johanson hasonmásverseny kelet-európai győztesében. (A lány frankón SJ volt, de tényleg megszólalásig hasonlított a színésznőre!) Majd a nem igazán pihentető vonaton alvás és a kajálás után sziesztára vonultunk. (Zozó a csendes pihenő egy részét a galíciai főváros felfedezésével töltötte, ha már ott voltunk.)

Az elfelejtett BL jegy

Csakhamar beesteledett és nekünk jelenésünk volt az Arena Lvivben. Annak rendje s módja szerint hívtunk egy kisbuszt – ami ugyebár nem tud a szálláshoz értünk jönni, tehát előre megbeszélt helyre kellett mennünk – majd annak s rendje módja szerint én otthon felejtettem a meccsjegyeket. Hiába, nem minden nap szokott nálam Bajnokok Ligája jegy lenni! És ez volt az este az első szerencsénk. Visszamentem a jegyekért, és a recepciós srác mondja, hú de nagy mázlid van haver, a taxis most hívott, hogy ott nem tud majd megállni, egy másik helyre kell mennetek. Asszem még most is ott várnánk a takkert, ha nem megyek vissza. De így is nyugtalanítóan sokat kellett várjuk a felkötött karú (!) sofőrre. Olyan is volt az út, no nem a félkarú taxis, hanem a lembergi útviszonyok miatt. Tovább mélyült bennünk az az érzés, hogy szinte sehol sincs közvilágítás, sem útfestések, sem lámpák. A kétszer kétsávos úton például úgy kellett szlalomozni az autókkal mit sem törődő, úttestre lépő gyalogosok között. Aztán tulajdonképpen a semmi közepén nagy fényesség látszott, ez volt az Arena Lviv. Körötte pusztaság, sehol egy lámpa. Az emberek csak úgy jöttek a sötétből, a semmiből. A bevezető út melletti járda cirka 40 centi széles. Vezetőnk elvitt minket a 9-es kapuhoz, ahol a vendégszurkolóknak kellett bemenni. Kértük jöjjön vissza majd értünk, mire ékes angolsággal, kézjeleket is sűrűn bevetve elmagyarázta, hogy ide a parkolóba nem engedik be a meccs után a rendőrök – miért is engednék – hanem oda kellene majd menni – mutat a cirka három kilométernyire látszó fényekre – a benzinkúthoz és ő majd odajön értünk. (Hülye vagy ember? A semmin keresztül menjünk oda?) Teljesen készen voltunk, de csak lesz majd valahogy, gondoltuk és abszolút egyetértettünk abban, hogy valami elképesztő korrupciónak kell lennie az UEFÁban ahhoz, hogy Ukrajna megkapta a 2012-es EB-t.

A következő hidegzuhany, ami a -2 fokos ukrán novemberben ért minket, hogy hátizsákot egyáltalán nem vihettünk be és Mikel két hatalmas zászlóját is elkobozták még az első ellenőrzőpont előtt. (Volt ám több is!) Hiába magyarázta a lehendakari jauna, hogy eleddig példátlan eset a mostani, hogy tizenhárom különböző stadionban voltak már az Athletic miatt, de ilyen sehol sem történt. Szerencsére a klub biztonsági főnöke, akit a szurkolók egy rajzfilmfigura miatt csak Don Celesnek becéznek, aki mindig elutazik a szurkolókkal egyből kezébe vette a meglehetősen elégedetlenkedő Athletic-szurkolók ügyét. Így biztonságos széfbe került a hátizsákok és a zászlók. De ezzel korántsem volt vége az ellenőrzésnek. Először csekkolták a jegyet. Aztán megmotoztak, de olyan alapossággal, hogy szinte a hímtagomat is megtapogatták, a sálamat kétszer is átfogdosták. A második kapu előtt meg kellett várni, míg a többiek is beérnek, majd együtt tovább a jegyes forgókapuhoz. Megint összevárás, együtt fel a lelátókhoz. Ismét egy jegyellenőrzés és megint egy motozás baszki! Hitetlenkedtünk, de bent voltunk. A stadion belülről is impozáns látvány. Szektorunk kicsi volt, egyik oldalon csak a fal, így csak három oldalról, alulról, felülről és jobbról kellett védenie bennünket a katona-rendőr-biztonsági ember összetételű személyzetnek.

"Biztonsági" zóna

Tőlünk jobbra felállított „biztonsági zóna” egyébként minden értelmét elvette a beengedési tortúrának, hiszen az nem más volt, mint öt széksor, ami mellé műanyag szalagot húztak és rájuk borítottak egy réteg tyúkketrechálót. Hát ez majd jól megvéd minket, ha megindul harmincezer ukrán! Pff. De úgy látszott inkább tőlünk védik a hazaiakat, mert ha lementem a büfébe vagy a vécére, visszafelé újból megmotoztak. Na jó. Betartjuk a szabályaitokat, mert mást úgy sem tehetünk.    

Mikel kötözi a zászlónkat

Olyan háromnegyed órát vártunk a kezdésre, mondanom sem kell, szétfagytunk. Aztán a hónapban másodszor lettem libabőrös a BL himnusztól és már kezdődött is a meccs. Az első szögletünknél mondtam a srácoknak: figyi San José bebólintja! De nem bólintotta és néha nagyon jöttek a donyecki brazilok.

Ami nagyon érdekes volt az a szurkolás. Mert ugyebár Donyeck épp elszakadni kíván Ukrajnától, miközben Lviv az egyik legnagyobb ukrán-ukrán város és népségét hírek szerint erősen átitatta a nacionalizmus. Ennek megfelelően a meccs néha az egységes Ukrajna melletti tüntetéssé változott. Félidőnként kétszer-háromszor felállva elénekelték az ukrán himnuszt vagy „Ukrajna! Ukrajna!” ezt skandálták. Ilyenkor a Shakthar keménymagja nem is szurkolt.

Ego, Mikel, Zozó és Ricsi a lengyel szurkolókkal

Egyetlen percecske volt az első játékrész hosszabbítása, pontosan így mondta a hangosbemondó: 1 minutito.

A meccs előtti várakozás és az első félidei feszültség miatt úgy átfagytam, hogy pisilni se mentem el, a szünetben, egyszerűen egyáltalán nem volt kedvem lehúzni s sliccem, nehogy egy fikarcnyi meleg is távozzon belőlem. A második félidőben azonban elfelejtettem fázni. Először is mert felpörgött a meccs, másodszor mert bejött Aduriz, - ahogy a hangosbemondó mondta: Aritz Aduritz – majd nem sokkal később egy szabadrúgást követően San José a léc alá vágta a labdát!

Hát innentől majdhogynem egyenesen melegem lett! Üvöltöttünk mindenféle szurkolást, majd mindenféle ritmusokkal San José nevét skandáltuk. Ugráltunk, üvöltöttünk és nem nagyon hittünk a szemünknek, amikor az eredményjelzőre néztünk. Az órára viszont félve tekintettünk, és mint anno a matekórán pillantásokkal próbáltuk az időt haladásra bírni, mindezt másodpercenként. Hú de hosszú 22 perc volt hátra! Belefért, hogy a Shakthar keménymagja a meggyújtotta zsákmányolt sálat, hogy Itu kétszer is feldobja magát a középpályán és majdnem gólt kapunk belőle, sőt még Balenziaga kezezése is a tizenhatoson belül, a hosszabbításban. 

Győztesek öröme

Aztán egyszer csak vége a meccsnek, egymás nyakába ugrálunk és üvöltünk, és mindenféle módon éltetjük a csapatot és San Josét. Viszont a hideg is visszatért ráadásul úgy háromnegyed órára, amíg a hazai nézők elhagyták a stadiont. Megtapsoltuk a csapatot, akik megtapsoltak minket, és megtapsoltuk az ifi csapatot is, annak ellenére, hogy kaptak egy hatost délelőtt. Igazából mindent és mindenkit megtapsoltunk hiszen, ahogy baszkjaink számolgatták illetve nézegették a statisztikákat a csapat 1958 óta nem nyert BL meccset idegenben. Történelmi győzelemnet éltünk át a helyszínen! (Ezt megfejelendő Jorge és én is elvesztettem idegenbeli nyeretlenségi szüzességem. Sem ő, sem én nem éltem át győzelmet még idegenben.)

A csapat megköszöni a szurkolást

Kedvünk némileg lehűtötte a belvárosba való visszatérés gondolata, de Don Celes és vele közreműködő spanyolul jó beszélő idegenvezető Marianna ezt is megoldották: a nem a klubbal utazó szurkolók számára szereztek két buszt, ami a belvárosba, a baszkok által leginkább lakott szállodához szállította a drukkereket. A buszra is tartalékoltunk még hangunkból, így a tízperces utat is végig „sanhozéztük”. És hogy mennyire kellett a jármű, a rendőri felvezetéssel tépő konvojt a külvárosban petárdával dobták meg a jó ukránok. (Zozó látni vélte, hogy a tűzijáték a rendőr és az egyik busz között robbant.)    

Páran vigyáztak ránk...

Miközben a szállodában taxira vártunk, hogy biztonságos szállásunkra vigyen minket, megtudtunk néhány érdekességet a többi bilbaóitól. Az ukrán szurkolók azért rágtak be az Athleticre, mert a San Mamesben lejátszott meccsen az Herri Norte a donyecki körzet kiállására biztatott (mármint az Ukrajnától való elszakadásra.) Ezért a jobbos Karpati Lviv drukkerek megpróbáltak elégtételt venni vélt vagy valós sérelmeikért. Ezen kívül kiderült, hogy az Athletic-szurkolók kényelméről, kalauzolásáról és biztonságáról Marianna, a lvivi rendőrfőnök lánya gondoskodott. Olyannyira, hogy az általa idegenvezetett csoportra civil ruhás rendőrök vigyáztak. Egy alkalommal – mesélték a baszkok – az egyik fegyvert is rántott egy huligánra, aki Athletic sálért vagy zászlóért indult portyára.     

Belvárosi bolhapiac téliesítve...

Nemsokára ismét biztonságos szállásunk falai között voltunk, de Zozóval úgy éreztük, mindenképp lassítanunk kell magunkat valamivel, így a recepción megérdeklődtük hol lehet éjfél után, valahol a közelben felhajtani pár kriglivel. A következő ház pincéjében volt a hely. Már lejutásunk is érdekes volt, mert ha fel nem jön, valaki nem találjuk meg a helyet. Mert a kocsma – a budapesti Marximra hajaz kicsit – ukrán partizánosra van véve, kérem. Ajtónyitás kopogásra, utána jelszó, utána meg a pincérek néznek rád mint a hülyére, hogy mi a faszt keresel ott és mulatságosnak vagy inkább meghökkentőnek tartják, hogy nem vágod a szitut. Valamelyik megszánt minket, leültünk, rendeltünk helyi sört, kettőt is. Végigolvastuk az étlapot – el is dőlt, hogy másnap itt ebédelünk, hiszen csupa ukrán kaja volt az étlapon köztük a félméteres kolbásszal. És amit még csináltunk kétkorsónyi idő alatt: egyrészt ámultunk, hogy az ukrán fiatalok mennyire aljasra bírják inni magukat (lépcsőről leesés, fej sziklába való beverése és a többi) illetve, hogy milyen jól tettük, hogy nem az egész társasággal, győzelemittasan, ünnepelve jöttünk. Tuti agyonvertek volna…

Aktuálpolitikai szuvenír

Másnap hóesésre és temetési menetre ébredtünk, ami pont az ablakunk alatt haladt el. Kicsekkolásig a BL összefoglalókat néztük, így húztuk az időt, hogy ne kelljen a -2 fokos városba flangálni este 8-ig, amikor indult a vonat. Így aztán többször is megéljeneztük San José gólját, és minden alkalommal ugyanúgy örültünk neki, mint első alkalommal. De aztán eljött a pillanat, és mivel nem volt lehetőség úgynevezett „late check-out”-ra, nemsokára mennünk kellett. (Persze a csomagokat otthagyhattuk.) Első utunk a Mikel-féle pizzériába vezetett, ahol jól bereggeliztünk sós és édes rétesekből, majd irány a belváros, a hóesésben. Szuvenírestől szuveníresre jártunk, főleg Mikel vásárolta a csecsebecséket és focisálakat és kiderült, hogy nem minden szobor vagy autó a barátja, nem „mindenkivel” akar lefotózkodni.

A paci Mikel barátja. De nem minden volt az!

A késői ebédet a partizánkocsmában ejtettük meg. Megint kalandos volt a lejutás, mert bár tudtuk nagyjából mire számíthatunk, a kapuban jelszót kértek, amiről fogalmunk sem volt. „Slava Ukraini!” – kiabált ránk a kapunyitó, olyan hangsúllyal, hogy baszki, ti jelszó nélkül akartok ide lejutni?! (Viccnek nyomát sem éreztük.) Majd mindenkibe beleerőltetett egy kupicát. (Nyilván utánanéztem, a jelszó annyit tesz kb., hogy Dicsőséget Ukrajnának!) Ezzel persze nem volt vége viszontagságainknak. Rendeltünk piát, kaját – nem volt rossz – Egoitz például ráment a félméteres kolbászra. Többen ettünk káposztalevest, másodiknak marhaszeletet választottam, amit diós-aszaltszilvás mártással öntöttek nyakon. Kifejezetten ízlett, bár képzelem az ukrán partizánok hányszor ettek marhahúst a háború alatt. Aztán jött megint a Mikel-show. Egyszer csak harmonikás népviseletes, gépfegyveres formák jöttek és énekelni kezdtek. A közönség zajos reakcióiból hamarosan rájöttünk, hogy a dalok nagy részét meglehetősen átitatja a nacionalizmus. Aztán két dal között odalép az énekes hozzánk: „Honnan jöttetek?”. Egoitz mondja, hogy olaszok vagyunk, Ricsi, hogy magyarok – próbáljuk megúszni hogy, kiderüljön kik és miért vagyunk itt – erre Mikel: Baszkföldről. Szerencsére valahogy ez a válasz elsunnyadt. De azt a pörlekedést látnotok kellett volna, amit Egoitz utána levágott Mikellel! A jó ukránok ezután mintha hangosabban és kicsit agresszívabban énekeltek volna. Hát onnantól annyira már nem csúszott jól a kaja.

Ha nem a stadionban, akkor a szálláson bontunk zászlót!

Lembergi időtöltésünk utolsó része következett: taxi és pályaudvar. Elköltöttük a hrivnyákat, még egyszer rácsodálkoztunk, hogy még nekünk, magyaroknak is mennyire olcsó minden, azt fel a vonatra és húzzunk innen!

Képeslap a lembergi pályaudvarról

Visszafelé eléggé lestrapálva húzódtunk vissza kabinjainkba, persze előtte azért kiborítottuk a kísérő személyzetet, mivel igazán a vonaton tudtuk kiadni magunkból győzelmi örömünket. Úgy éltettük a gólszerzőt – San José, San José, San José! – hogy ránk szóltak, „Pazsálusztá...!”.              

A határon pedig ismét Zozó sújtott le: annyira bealudt, hogy amikor ellenőrizték az útleveleket, Zozó csak felpofozással lehetett felébreszteni. Amikor nagyjából ez sikerült, nagy kómájában először egy pólót nyújtott a határőrnek, majd egy igazolványt, de semmikképpen sem az útlevelet. Végül már három egyenruhás topogott a szűk kabinban.

Határtalan öröm! Ismét a Keletiben!

És aztán hopp, már meg is érkeztünk a Keletibe. Baszkjaink érzékeny búcsút vettek Zozótól aki ment vissza Dombóvárra és ennyi. Szerencsére egész hétre szabit vettem ki, és a srácok még vasárnapig maradtak, úgyhogy a szünidő kivételesen nem ért véget azzal, hogy újra Budapesten voltunk…

A képeket a Lehendakari Jauna és a Hungarian Athletic Bilbao Fans facebook oldaláról szedtem. Köszönet értük!

Így ment ez... 2014-ben

Jó évjáratot tervezett be a sors nekem 2014-re. Azzal kezdődött, hogy Zoli elhozta a mezemet és a San Mames könyveket Bilbaóból, amit egy Wellington-sertésszűzzel ünnepeltem meg. Tavasszal két dologért remegtem igazán, az egyik, hogy megkapjuk öcsémmel a lakáshitelt és ezzel apánk testvéreinek része, mintegy tizenöt évre az FHB-ra szálljon. A másik, hogy az Athletic európai helyre jusson a bajnokságban.
Mindkét óhaj bejött, sőt boldogságomat megsokszorozta, hogy a süllyesztőbe küldött Offline magazin helyett a könyvesboltban leltem "másodállásra", március elejétől én rendelem a külföldi könyveket! (Még hogy a pénz nem boldogít!). Mindezek könyvszakmai tetejébe a Könyvhéten irgalmatlanul megdöntöttünk mindenféle forgalmi rekordot!

Irány Európa!

Ezekkel párhuzamban kezdtem veteményesek felállításába otthon és a Riónál. Előbbi igen jól termett, friss és bioparadicsom és cukkini egészítette ki zöldségigényünket. A Rióst elhanyagoltam és mivel rajtam kívül más nem vette a fáradtságot, hogy palántákat öntözze, így többé-kevésbé kiszáradt. Ellentétben a napraforgókkal, amik még októberben is ott virítottak a rézsűszélen. És ha már a Riónál tartunk, szert tettem egy német barátra Sven személyében, akivel nemcsak együtt deszkáztunk a tavasszal, de ősszel, mielőtt munkába állt, a német még eltöltött pár napot Budapesten. De hogy ennyivel ne múljon el a Riós nyár, augusztus elején elkezdtük betonozni a bárkát, ami szeptember végére nagyjából alakot is öltött. Persze egy diy spot sosem lesz kész, de ahhoz legalább már közeledünk!

Horgászati szempontból megint balekolós évem volt. Pláne úgy, hogy eddigi két legnagyobb akasztott halam ment el. Egy hatalmas harcsa augusztusban, majd egy hatalmas csuka - ezt a szörnyet láttuk is Gővel - szeptemberben. Mindkettő a fenséges Tiszán. Aztán október végén fogtam egy kis süllőt, aminek az sokszorozta meg az értékét, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve darált dióban hempergettem meg, így új receptet kreáltam.

A fociév remekül sikerült, hisz az Athletic 16 év után újra BL-es helyre vívta magát, majd augusztusban a főtábláért kiverte a Napolit. És bár nem indult túl fényesen a szezon, azért 7 BL pont az 7 BL pont, nem is beszélve arról, hogy elvesztettem BL-szüzességem. Kettőt is, hiszen a Porto elleni meccs előtt sosem voltam BL találkozón, így amikor Lembergben megvertük a Shakhtart az európai nyeretlenségi szériám is megszakadt. És a focihoz köthető a bilbaói kirándulás is, amiről az előző posztban részletesen beszámoltam.

Győzelmes visszatérés Ukrajnából. Ez év egyik legjobb pillanata! 

Ami a legjobb főzéseket és kajálásokat illet. Volt az éveleji Wellington, aztán egy időre az olívabogyókrém kerített hatalmába. A veteménynek köszönhetően sokszor volt bográcsban lecsó, lecsós csirke. (Piszok jó a bokorról egyenesen a bográcsba vágni a zöldséget!) És sokat sütöttünk a rácson is: cukkinit, kolbászokat, csirkét. A Gergő esküvőjére készült 150 darab csokiskeksz ipari mennyiséget sütő emberré formált, nagyon jókat ettem Baszkföldön és igyekeztem kitenni magamért amikor itt voltak baszk barátaink: kacsaleves, diós süllő, Wellington és csokitorta menüvel vártam őket. (Amit még egy hét múlva is emlegettek.) A karácsonyi újítás a Street Kitchen mázas sonkája volt, amit jó szívvel ajánlok mindenkinek!
A kajálás annyira jellemzője volt az évnek, hogy a december 30-én bezabált sonkák, sajtok és bottargás tészták révületéből másnap estére tudtam kikecmeregni, úgyhogy az év fordulóján pirítóssal és csapvízzel ünnepeltem.

A gördeszkázás a Riós sztorik mellett: az OSG-re annyi külföldit sikerült összeszervezzek, amennyien soha nem voltak még és itt az év végi kiállítás a Talajfogás nevezetű csoportos tárlat, amelyen a 7Réteg is kapott egy falat.

Ami meg a közéleti helyzetet illeti: az év végén egyre többet tüntettünk...

ui.: Hamarosan elkészülök végre a lembergi út leírásával is, de annyi dolgom volt a múlt hónapban, hogy egyszerűen képtelen voltam befejezni.

   
  

Bizkaiai napló - Hét nap Bilbaóban

Mindjárt az elején tudatnom kell a tisztelt olvasóval, már az út közben imigyen sóhajtoztam: „leírhatatlan ez az utazás, szavakkal kifejezhetetlen”. Azért mégis kísérletet teszek rá, a képekkel és videókkal kiegészítve talán valamennyire mégis sikerül visszaadni belőle valamit. Lenyűgöző élményben volt részem, részünk!

Felmerülhet a kérdés, hogyan kerültünk mi majd’ egy hétre Bilbaóba úgy, hogy ott autentikus kalauzok várnak. Véletlen, egyszerű véletlenek sorozata, minden az Athletic iránti szenvedélyből ered és, hogy Pinnyey Ricsi barátom, szurkoló- és útitársam a nagy Európa Liga-menetelés elején elutazott Salzburgba, ahol annak rendje s módja szerint kitette a zászlóját. Mit tesz isten, rendkívül közvetlen vendéglátóink szóba elegyedtek vele, miféle csudabogár ő? Rá egy évre már Prágában együtt szurkoltunk, majd hullottunk szét, majd tavaly Ricsi a családjával látogatott Bilbaóba.

Így amikor tavaly májusban 3-0-s igába hajtottuk a Sevillát s ezzel biztossá vált európai szereplésünk, Egoitz – fő-fő kalauzunk, a kis csapat esze – már ezt írta szokásos meccsnézős képünk alá a Facebookon: „See you in Europe next season!” Pláne „next season”, hogy bejutottunk a BL-be! Summa summarum, a Napoli kiejtése után pár nappal már kezemben is volt a két repülőjegy, október utolsó napjától november 6-ig, Bilbao!

***

Mondanom sem kell, ráhangolódnunk egyáltalán nem kellett az útra, gondolom Ricsi is zizis volt már az utazást megelőző napokban, én konkrétan majdnem magamon kívül, annyira vártam. És egyszer csak amszterdami átszállás után, már ereszkedett is repülőgépünk az aireportua leszállópályája felé. Öt óra tájban léptünk ki a gépből, arcunkat egy forró napot követő langyos szellő cirógatta…

…és a két kopasz fej ott várt minket a reptéren, Egoitz és Mikel (Jorge ez idő tájt még dolgozott). Kocsiba be, kocsiból ki, panzióba felrohan aztán irány az óváros, a Casco Vijeo, a labirintus, ahol bár tavernát ér. Ez a környék péntek és szombat este zsúfolásig telik, leginkább fiatalokkal, de az ott lakó idősebbek egyáltalán nem érzik feszéjezve magukat, ők is jönnek-mennek, bedobnak egy pintxót, egy sört vagy egy pohárka bort. (Szombat este például így botlottunk Jorge anyukájába, aki puszival és olyan szívélyesen üdvözölt minket, mintha mindig is jól ismertük volna egymást).

Péntek esti utcakép, Jorge fejével az előtérben

Szóval belemerültünk a Zazpi Kaleak (Hét utca), az óváros, az Unamuno tér és a Plaza Nueva bárjaiba és utcáiba. Az első sört és pintxót az óvárosi Athletic Pena bárban vertük be, majd következtek a többiek, kb. olyan sorrendben, ahogy eddig baszkföldi gasztro-élményeimről meséltem. Így már az első este végigettük szinte az összes helyi specialitást. Voltunk olyan helyen, ahol csiperkét sütnek vaslapon, ahol chorizót adnak kis fény nyárson. Jorge, harmadik vendéglátónk abban a bárban csatlakozott ahol épp két adag txipriones fritas-t, azaz bundázott tintahalat tömtünk magunkba. De ezzel még korántsem volt vége, hiszen amikor Egoitz kérdésére, miszerint akarunk-e sonkát enni, és igennel válaszoltunk, a főnök kiadta a parancsot: Irány Claudio! Merthogy ott lehet a legjobb sonkát enni. Nyilván nincs sok tapasztalatunk az ilyesmiben, de Claudio sonkája valóban remek. Szétomlik a szájban és kívánja a jóféle, La Rioja-i, száraz vörösbort (ami nyilván felkavarja az előtte és utána ledöntött söröket.)Borra sör, még egy kör, aztán a megfáradt magyar utazók szállásukra tértek, mivel aznapra alig négy órát aludtak.

***

A panziónk alatti bárba – amely egyébként remek és szombat kivételével minden nap ott reggeliztünk – reggel 6 és 6.30 között érkezik meg a szakács, hogy elkészítse a reggelit. Felhúzza a rácsot, bemegy, majd visszahúzza. Erre az előző este meg- és elfáradt magyar utazók felébredtek és bár nyűglődtek, forgolódtak még az ágyban, álom már nem tért a szemükre vissza. Ricsit kevésbé viselte meg az előző este, ezért ő már fél 10-kor elindult a Lezamába gyerekek edzését nézni és Iraolával, Iturraspéval, Urzaizzal és Etxeberriával fotózkodjék. 

Míg én a parton voltam, Ricsi sem tétlenkedett! Itu és Iraola.

Valamint hogy ámulatba ejtse őt az Athletic ultráinak Herri Norte nevű csoportja, akik a nagycsapat edzésen pirotechnikával szurkoltak! Én viszont még egy órán át agonizáltam, de mivel az időjósok csak szombatra jeleztek kifogástalan időt, egy óra múlva már én is metrón ültem. No nem az Athletic edzőközpontja felé, Getxóba tartottam, a mennyei La Kantera gördeszka pálya felé, azzal a szándékkal, hogy testmozgást testmozgás kövessen és gördeszkásában megizzadt és felhevült testemet a november 1-én 19 fokos tengerben hűtsem le.  Így is tettem. Imádom, a La Kanterát, tipikusan az a pálya, ahol a kölykök el tudják sajátítani az alapokat, ahol lesz sikerélményük, ezáltal rákattannak a sportra és gyorsan is tudnak fejlődni a pálya változatossága miatt. Azt hiszem még én is hamar meg tudnék tanulni poolozni, legalábbis erre következtettem mintegy másfél órás gördeszkázás alatt/után.

La Kantera, Getxo. Álomvilág.

November 1. Megszárad rajtam a sós víz.

És akkor nézzük a tengert! Mielőtt átöltöztem volna, feltűrt gatyában teszteltem a víz hőmérsékletét – egy sunyi hullám rá is vert egyet jobboldali nadrágszáramra – ugyan nem volt meleg, inkább sportos. De ez nem akadályozott meg abban, hogy fürdőgatyát vegyek és megmártózzam benne (utoljára három éve voltam sós vízben, Splitben.) Hangosan nevettem, amikor belemerültem. November 1-én fürdök az óceánban! (Ugyebár a Bizkaiai-öböl már az Atlanti Óceán része!). Őrület! Hagytam magamon megszáradni a sós vizet, visszaöltöztem és mivel a deszka meg a tenger kivette az erőmet elmentem az három percre lévő supermerkatuába, vettem sonkát, kenyeret, üdítőt és leültem a domboldalba falatozni. Épp törtem bagettet, amikor hív Ricsi és adja Egoitzot, aki mondja, hogy kb. fél óra és itt van értem. Pff. Hintó előáll!

A kis Forddal is cirka húsz perc volt, míg átértünk Lezamába, (La Kanterából, La Kanterába) ami kicsit túl van a város másik felén. A nagycsapat tagjai egy edzés és Etxeberria egyik csapatának meccse után épp jöttek el – De Marcost és Gorkát láttam még kolbászolni a környéken – helyettük zöld-fekete mezbe öltözött drukkerek jöttek, a Sestao River szurkolói, akiknek a Bilbao Athletickel volt meccsük, a harmadosztályban.

Az igazat megvallva nem volt valami jó meccs. Sőt, ottlétünk alatt talán ez volt a legrosszabb, kivéve a Sestao-szurkolóknak. Merthogy a River begyűjtötte a három pontot, még ha úgy is, hogy az utolsó pillanatban kiállították kapusukat, mivel a tizenhatoson kívül utolsó emberként szabálytalankodott a BA gólra törő csatára ellen. De ezek a River szurkolók olyan jól buzdították a csapatukat – na ja, tavaly valami félelmetesen balek módon nem jutottak fel a másodosztályba – hogy ma is a fülünkben cseng a szurkolásuk. Sőt, tulajdonképpen Ricsivel mindketten Sestao-drukkerek lettünk! (Pláne, hogy Gergő és Balázs horgászpajtásaimmal a Tiszát régóta Tiszao-nak hívjuk a Sestao miatt.) Egoitz később elmesélte, hogy miért River a River. Még a hőskorban a Barakaldo-szurkerek kitalálták, hogy a színek miatt (sárga-fekete) ők a Penarol. Több sem kellett szomszéd városban székelő nagy rivális Sestaósoknak, ők kikiáltották magukról, ha a Barakaldo a Penarol, ők a River Plate. Hát innen jön a River elnevezés, nincs ott semmiféle folyó!

River-szurkolók előtérben hős kapusukkal

De ezzel még nem volt vége a meccsnézésnek, következett a Mikel által elnökölt Iberlanda mérkőzése a Derio pályáján – az utolsó olyan osztályban, ami még szerepel az El Correo sportrovatának táblázataiban. A parkolóban Mikel és Jorge vártak bennünket. Ide úgy jutottunk be, hogy az elnök úr kártyát készített a számunkra, Ricsi lett az relación international felelőse, jómagam meg a relación con penas-é, azaz a nemzetközi kapcsolatok illetve a szurkolócsoportokkal való kapcsolattartók lettünk. Sőt Senor Presidente még mezekkel is megdobott minket! 

Egy teljes szezonban a szurkolókért!

A derbi igazi „mennyei megyei” összecsapás volt, műfüves pályán, villanyfényben. Az első tíz percben még mindenki hajtott, mint az állat, aztán elnehezültek a végtagok és sok lett a szabálytalanság, sőt sérülés miatt cserélni is kellett. Mindenestre a csapat, melynek elöljárói lettünk három meccsből, harmadik győzelmét aratta a szezonban. Ricsi szokásos hévvel tette ki a magyar és az Hungarian Athletic Fans zászlót és megismételhetetlen élményben volt részünk, amikor az Iberlanda második góljának szerzője odarohant a lelátóhoz és Magyarországnak ajánlotta találatát. Nem mellesleg labdarúgó szószedetem a meccs alatt három kifejezéssel is gyarapodott, Mikel unokahúgának köszönhetően, aki lelkes Iberlanda-fan és mellettem kiabálta végig a játékot. Ezek az arbitro, ami hivatalosan játékvezetőt jelent, szabad fordításban azonban inkább címeres barom. A kontuz szót akkor használják, ha jön az ellen. Vigyázat! figyelem! a megfelelője. Harmadik meg a tranquil, amit franciás műveltségemnek köszönhetően türelemnek fordítottam, vagyis nyugit jelentene magyar pályákon. 

Ünnepelni, elemezni nem nagyon volt időn meccs után, csupán begyűjtöttük a Senor Presidentét s loholtunk a Bilbao Basket arénájába – közben találkoztunk Jorge mamájával – hogy a BB-Sevilla meccs nagy részét láthassuk. Mivel a srácok szereztek socio kártyát meg valami ingyenjegyet, fejenként 7 euróért mehettünk be a csarnokba. Remek helyünk volt. Ugyan nem vagyok nagy kosárfan, de jó volt a műsor, a BB puhára verte ellenfelét, élveztük az előadást és vendéglátóinknak is tetszett, nem szoktak kosármeccsre járni, így ők is fotózkodtak a csarnokban.

Ez este/éjszaka további részében ugyanazt csináltuk, mint pénteken, vagyis bárról bárral jártunk és sört nyakaltunk sör után. Egészen fél kettőig. Addig bírtuk az egész napos aktivitást meg a söröket, aznap sem kellett ringatni bennünket, arra mérget vehettek!

***

Vasárnap reggel – redőnyhúzás fel s le után – az alattunk lévő bárban prolongáltuk magunknak a reggelit a hétre, neve is van: Hatari. 

A kiadós reggeli után rohantunk is Egoitzzal és Jorgéval találkozni, mert délben kezdődött az Athletic Sevilla elleni meccse. A többiek még nem reggeliztek így útközben egy cukrászdában magunkhoz vettünk néhány édes falatot, majd Inigo Cabacas emléktáblája felét vettük az irányt. (Ő volt az a szurkoló, akit a rendőrök agyonlőttek a Schalke-meccs utáni ünnepléskor. Halálának pontos körülményei azóta sem ismertek, nincs felelős, nincs gyilkos. Minden szurkolói csoport megemlékezik róla, ha Bilbaóba látogat csapata.) Ricsi ötlete volt, hogy egy trikolór szalagra írjunk valamit – a sztori után egyértelmű volt a Justice for Inigo szöveg - és tegyük a táblához, úgyhogy kisvártatva a Justice for Inigo! – Hungarian Athletic Fans szalaggal fotózott bennünket Egoitz. Menet közben elmagyarázta az Herri Norte helyzetét is. Ők a kapu mögött szeretnének lenni és több olcsó jegyet/bérletet akarnak kicsikarni a klubtól a fiatalok és a munkanélküliek számára. Ezért a meccs első húsz percében nem is fognak szurkolni – így is tettek és más a hangulat, amikor ők belekezdenek. 

Népszerű művünk

Ittunk egy sört és vásároltunk pár apróságot az Herri Norte árusító asztalkájánál, azt irány a San Mames. A stadion, amit tavaly Ricsi és Zoli csak félkészen láttak, én meg csak a régiben voltam, 6 éve. Ez tényleg olyan, mint egy színház, baszki, mint egy ultramodern színház. Csak odatartod a kártyát a leolvasóhoz, mint a metrón és már mehetsz is be. Vénaszkenner, motozás, táskába nézés nuku! Mondom, tényleg színház, azzal a különbséggel, hogy akár egy rekesz sört is bevihetsz!

Csodálkozunk, örülünk, borsódzik a hátunk a látványtól, mikor is felénk jön egy tisztes úr, Egoitz azt mondja: „Na, itt a biztonságiak főnöke!” Torkomba ugrott a szívem, na most innen minket kibasznak. De a kerekfejű csak viccelt és bemutatta az idősebb Ayerdit, Inakit, akinek szegről-végről a BL meccs jegyeit is köszönhetjük. (Egyébként ő, Egoitz papája mesélte fiának, hogy a baszk tv bemondta, hogy a San Mames-pályázatán egy magyar drukker is nyert. Ez voltam én.) Egoitzék helye közvetlenül a vendégszektor mellett van. Szerintem nem szándékosan, oda jutott hely nekik – akit érdekel, november utolsó hetében megkérdezheti tőlük személyesen. Ez azért érdekes, mert így a Sevilla ultrák, a Biris szurkolását szinte testközelből nézhettük/hallhattuk végig. Plusz egy élmény! Mindemellett, hogy hoztak egy Inigo Cabacas drapériát, nagyon szépen szurkoltak végig, és csapatuk veresége ellenére szó szerint végigénekelték a meccset. Még az sem zavarta meg őket, hogy Aduriz a 12. percben tökéletesen robbant be Susaeta beadására és kapásból a léc alá vágta a labdát. 1-0. Fel sem fogtam a gólt, emlékszem régen a válogatott meccseken ilyenkor magamra rántottam mindenkit, belekapaszkodtam az ismeretlenekbe is és tomboltam. Most Ricsi ölelése kellett ahhoz, hogy felocsúdjak: gólt láttam az új San Mamesban. Nem is kicsit! Bármi lehet az eredmény, láttam gólt a Katedrálisban, ez az élmény már az enyém!

Így megy ez... Középen a két Ayerdi.

Amúgy gyűlölöm az ilyen meccseket. Az elején vezetést szerzünk, azt a végéig rághatjuk a körmünket, őszülhetünk, míg véget nem ér. Arról nem is beszélve, ha a védőink az 88. percben egymás hátába rúgják a lasztit a saját ötösünkön. Hát ez egy ilyen meccs volt. Mindenesetre szerencsét és győzelmet hoztunk a csapatnak és ez jelenlegi helyzetünkben nagyon fontos volt. Amiért jöttünk megkaptuk, Ricsi szerint – utólag szerintem is – ez a meccs volt a fontosabb, nem a BL. Széles jókedvünk kerekedett és ezt csak fokozta, hogy a Sevilla-szurkolókkal együtt távoztunk a stadionból, mindenféle incidens nélkül. A sarkon összefutottunk Árpáddal - aki Budapesten él és dolgozik, őt a Napoli meccs óta ismerjük - és baszk kollégáival, ők is együtt nézték a meccset, sőt Árpit a baszk tévé meg is interjúvolta.  Majd irány a belváros és egy jóféle ebéd.

A meccs után ismét tüntetett az Herri Norte

A Casco Viejóban vasárnap fél három tájban elég nehéz asztalt kapni öt főre. Néhány próba után mégis kaptunk egy utcai asztalt, menüt rendeltünk, ami hétvégén 20, hétköznap 10-12 euró, jár hozzá kenyér, víz és bor. Szinte ugyanolyan a szisztéma, mint itthon, van 3-4 féle előétel, főétel és pár desszert. A menüt nagyjából értettem, de Egoitz segítségével sikerült a leghalasabbat összeválogatni. 

Tintahalas előétel

Előétel: tintahal tintájától fekete rizs, tetején grillezett tintahal, körötte sajtmártás idiazabal sajtból. Életemben nem gondoltam, hogy a hal és a sajt összejön. De úgy összejöttek, hogy minden falaltot jól megforgatva, ízlelve én végeztem utoljára az előétellel. Másodiknak tőkehalat kértem, amiért nem vagyok nagyon oda, de ez ismételten csak sajttal olyan finom volt, hogy megint csak addig ízlelgettem, hogy már mindenki fényesre nyalta a tányérját mire befejeztem. Sőt annyira ízlett a merluza, hogy a desszertemet inkább odaadtam Ricsinek. (Bocsánat, hogy Ricsi menüjéről nem írok, de annyira el voltam foglalva a magaméval, hogy egyszerűen nem tudtam figyelni az övét.)

Mit gondoltok, mi jöhet egy végigpiált este, kettőkor való lefekvés, koránkelés és egy nagy zaba után? Igen egy édes szieszta. Én elmentem hunyni egyet, míg Ricsi Mikel kíséretében Barakaldóba látogatott, hogy megnézzék a helyiek Tudelano elleni mérkőzését. (Amíg én a panzióban, addig Mikel Ricsi mellett a stadionban húzta a lóbőrt. Nem is csoda, a 0-0-val zártak a csapatok.) És mivel elkezdett esni az eső, este csak egy kis kört mentünk a 7 utca környékén, hiszen másnap korai kelést és kirándulást irányoztak elő vendéglátóink.

***

Kedvenc fotóm:  Egoitzzal Mikel szülőháza előtt.

Másnap fél 10-kor vett minket fedélzetére a kék Ford, Egoitz programként a bizkaiai partvidék felfedezését tűzte ki célul. Felvettük Mikelt lakóhelyén Arrankudiagaban, ahol az elnök úr családjának kocsmája is van. Ebben az egységben régi, némiképp kompromittáló, de főként vicces képeken megtaláltuk a két kopaszt, még hajjal is. (Itt készült a nekem leginkább tetsző fotó is.) Következő lépésként visszaadtuk a Bilbao Basket socio kártyákat a helyi optikusnak, azt irány a Costa Vasca! (Ez a kirándulás azért volt nagyon kedves nekem, mert 8 éve, amikor Renjoe-val voltunk 13 napot Baszkföldön, San Sebastianból indulva mi is eljutottunk egy ilyen tengerparti faluba, Zumaiaba, de mivel nem autóval voltunk, egy napra csak egyet tudtunk vállalni, így a végén maradt az egyetlen Zumaia.)

Első állomásunk Bakio. Hiába vittem fürdőgatyát, akkora hullámok voltak, aminek csak a szörfösök örülnek, várakoztak is páran benn a vízben a deszkájukon ülve, de én nem mertem bevállalni a megmártózást. Egy öböllel arrébb álltunk meg aztán, a valóban festői Gaztelugatxe San Juan kolostoránál, ahol szívesen megtettük volna a félórás lépcsőkön vezető utat a kolostorba, de épp felújították az utat, így ez kimaradt. (Majd legközelebb!)

Festői kolostor  Gaztelugatxe szikláin

És hogy milyen kicsi a világ Eneko barátunknak, aki egy évet volt Dunaújvárosban Erasmusszal, egy a kolostort ábrázoló kép a borítóképe a Facebookon! Az étterem zárva volt, ahol tavaly Ricsi ette a txipriones a la planchá-t, így Bermeón keresztül, kanyargós hegyi utakon továbbálltunk Mundakába. Mundaka igazán híres szörfös és nem kevésbé lélegzetelállítóan szép hely. Állítólag egész Európában csak itt van balról érkező hullám, ezért közkedvelt a hullámlovasok között. A hullám annyira a városka védjegyévé vált, hogy még a kukákat is az díszíti. Láttunk is pár holland illetve francia lakókocsit szörfcuccal a tetején. 

Mundakai kuka

A partközeli kis hotel bárja is nagy szörfös hepajokról árulkodik, falán tele híres sportolók képeivel, aláírásaival, deszkáival. Magunkba tömtünk pár falatot és sört, hogy kibírjuk ebédig amit Lekeitioban ejtettünk meg. 

Hmm. Lekeitio. Na, ez meg azért fontos nekem, mert van egy baszk zenekar, a Betagarri – voltunk a koncertjükön 2008-ban – és nekik van egy számuk, aminek a címe Lekeitio’s Beach. Nekem ez a dal (is) jelenti Baszkföldet. Annyira pozitív, annyira hangulatfestő, hogy a Betagarri több számát azonosítom Baszkfölddel. Mondtam is Egoitznak, aki a bandát ismerte, de ezt a számot nem. És baszki és én most eljutok oda! Parkolás után bevettük magunkat az első bárba, – Egoitzot hívta a szükség – mert ezek a srácok annyira rendesek és illemtudók, hogy meg sem fordul a fejükben, hogy fogyasztás nélkül csak úgy bemenjenek valahova pisilni. Tehát újabb sör következett és ha már ott virított megkóstoltuk a fokpiszkálóra szúrt pulpo gallego, azaz a galíciai módra készített polip szeleteket is.

Welcome to Lekeitio's beach

Itt mondta Egoitz, – illúzióimat némiképp lerombolva – hogy az egyik asztalnál az öregek baszkul beszéltek, de ő egyáltalán nem érttette. Nagyon nehéz a nem irodalmi baszk nyelv, amit egy a múlt században vagy hat nyelvjárásból összerakott mesterséges nyelv. Mert az igazi baszk más a különböző tartományokban, más francia Baszkföldön, más a partvidéken és a szárazföld belsejében.

Lekeitiónak két strandja is van és annak rendje s módja szerint, ahogy általában ezekben az öblökben, sziget a közepén, ahová ráadásul apálykor be is lehet gyalogolni. Dagály volt szél és hatalmas hullámok, úgyhogy a hullámtörő mellvédje mögött sem voltunk biztonságban, mert néha átcsapott rajta a víz. Gabilondo pajtásunknak lefotóztuk a Che Guevarás halászhajót és kerestünk egy jó kis tavernát. Megint jól belenyúltam az előételbe: sonkás zöldborsóhüvely fokhagymásan, főtt tojással. Hétfőn ez volt az überfrankó, az utána kért hal már nem volt annyira jó – bár azért meg tudnám enni akár minden nap!

A varázslatos Lekeitio után (ahonnan, hogy bassza meg elfelejttettem homokot hozni arról a bizonyos strandról) Gernika felé vettük az irányt. Tudjátok, Gernika, a Szent Tölgy, Condor-légió, Picasso festménye és a többi. Szóval már zuhogó esőben elzarándokoltunk a Szent Tölgyhöz, ami valljuk meg nincs túl jó állapotban. Talán a képen is látszik, hogy épp a földet cserélik körülötte. Megcsodáltuk a bizkaiai parlamentet is (ahol Ricsinek leesett, hogy az Athletic címerben van két farkas, nekem meg az, hogy bárányokat tartanak a szájukban).

A gernikai Szent Tölgy előtt

Utolsó állomásunk a Bilbaóhoz már közel lévő Sopela felé Ricsi és Mikel is elszunnyadt a kocsiban, ez nem is csoda a szakadatlan eső és az esti dugó okozta araszolás miatt. Sopela a srácok kedvenc fürdőhelye, ide járnak nyáron a tengerhez. Jorge is itt szokott szörfözni. Megszokott megállónkénti sörünket a Sunset bárban ittuk, ami kihalt volt eléggé (viszont amikor jöttünk el és a felhők fölé ért a gépünk láthattuk, hogy miért is Sunset a bár neve. Atom lehet onnan a naplemente.) 

Visszaérve Bilbaóba még egy missziónk maradt: Egoitz megkérte barátjukat, Iont, aki a Dolaretxe nevű bárt viszi, hogy másnapra rittyentsen nekünk egy jó ebédet. Ion az Etxebarria park szomszédágában van, egy szépen felújított és kifestett bár. (Persze, hogy Jorge festette ki!). Amikor Ion barátainak mondta a bár ötletét, a környékbeliek óvva intették, hiszen a Dolaretxe helyén korábban sötét, visszataszító kocsma volt. Ezt Ion teljesen újjávarázsolta és a féltés ellenére népszerű egységet csinált belőle. A falon keretben egy baszk sapka, bajnoki felirattal. 

Ion bajnoki sapkája a Dolaretxe falán

Persze ezt egyből lefotóztam, majd Egoitz elmondta, Ion a Begona-i (ez a városrész neve) pintxokészítő versenyen ért el első helyezést. Erre Ion már nyújtja is a falatkát: „Hé Máté, ez a nyertes pintxo!” Gusztálom, szagolom, kóstolom: ebben van curry. Kiejtem „köri”. Nem érti egyik sem. Mondom megint „köri”. Úgy se értik. Mondom, tudjátok a sárga, indiai fűszerpor. Áááá, „kurri”. (Nagy zűrzavart okozott az a Bábel!) Hiába mentünk autóval, pokolian elfáradtunk, majd 12 órás portyánkon. Úgy zuhantunk az ágyba, mint egy zsák, azzal a nyugtalanítót tudattal, hogy a heves eső miatt a  helyi sajtó már hétfő este a San Mames vízelvezető rendszerének tesztjéről írt…

***

Kedd valódi shopping nap volt, esőben. Úgy intéztük, hogy kb. fél 10től este hatig csámborogtunk a városban. Az Athletic központjában, az Ibaiganéban kezdtünk. Ide van kontaktunk, egyrészt az esszém miatt, másrészt mert Ricsi pártoló tagja az alapítványnak és meg kellett újítani a kártyáját. Galder Reguera fogadott bennünket, – ő hívott tavaly májusban telefonon, hogy én vagyok az egyik nyertes – körbemutatta az épületet. Galder az Athletic alapítványának „kulturális attaséja”. 

"Szent tehénnel" az Ibaigane kertjében

Ő szervezi az alapítvány körüli eseményeket, kulturális programokat. Rövid ideig voltunk ott, mert sok látnivaló egy-egy kupán és San Mames csontdarabkáján kívül nem nagyon van, másrészt mert Galder sajtótájékoztatóra sietett. Kaptunk két jegyet a Guggenheimbe, mert mint Galder mondta: „Mi vagyunk az egyetlen futballklub, akinek múzeummal van partnersége. Ezt követően irány a két márkabolt: Ricsi a Bilbao Basket shopjában akart körülnézni, közös célunk pedig a legnagyobb Athletic üzlet volt a stadionban. Itt kevesebb, ott több időt töltöttünk azért is, mert Ricsi évi egyszeri ruházkodását kizárólag az Athletic boltban oldotta meg tavalyhoz hasonlóan. Így az én tételem (három pár zokni) elenyészett Ricsi temérdek pólója között. Körülnéztünk a belvárosi souvenir boltokban is – Ricsi újabb két pólót szerzett be – és a baszk válogatott 2012-es kiegészítő kollekciója utána nyomoztunk. Póló még akadt a méretünkben, de amit igazán szerettem volna, egy ugyanilyen kapucnis csak gyerekmértékeben volt sajna. 

Hungariako gorri-zuri

Még a nagy Corte Inglés áruház sportosztályát is megnéztük, de semmi. Ebédeltünk egy az előzőekben leírtakhoz képest felejthetőt, császkáltunk még egyet a belvárosban és szinte már vége is volt a napnak.

***

Mivel hétfő délután óta esett kicsit paráztunk, hogy elmaradnak a szerdai meccsek: ifjúsági és a nagy BL a Porto ellen. Szakadó esőben mentünk ki a gyönyörű Barakaldo stadionhoz, amit azért választott a klub vezetősége a Lezama helyett, mert a Lezamának csak egy lelátója van és az első ifi találkozóra annyian mentek ki, hogy nem tudtát hova tenni az embereket. Az ékszerdoboz egyik hosszanti lelátója meg is telt szimpatizánsokkal, bár folyamatos szurkolás nem volt, azért egyszer kétszer felhangzottak az ismert rigmusok. 

Belépés ingyenes, de jegy azért van

Főleg a második félidőben, hiszen a „txakorros” hármat rúgott abba kapuba, ahol mi ültünk.(Az első félidőben még a Porto vezetett 0-1-re.) A portugálok ráfaragtak a sportszerűtlen játékra és időhúzásra: első gólunkat úgy rúgtuk, hogy az egyik, saját szabálytalansága után fetrengő játékost még nem engedte vissza a bíró, és abból a szabadrúgásból egyenlítettünk. A vasárnapi fotót, amit Ricsi feltett szurkoló csoportunk facebookjára többen is megosztották, az Orgullo Athleticzale honlap ki is tette, így nőtt az ázsiónk: a Barakaldo stadionban többen is lefotózták a piros-fehér zászlót. Úgy láttuk a kicsik között van egy-két nagy tehetség. Jurgi Oteo sokkal jobb volt kortársai, mint a felnőtt Sestao ellen. A bal szélen Cordóba futott el és cselezett remekül többször, és az erőcsatár Villalibre is kifejezetten ügyes. Van potenciál bennük. Megint láttunk Athletic-gólt, méghozzá hármat!

Farkas-, akarom mondani oroszlánéhesen értünk a Dolaretxébe, Ionhoz, ebédre. De nem sejtettük, hogy milyen ebédre! Kérlek szépen, salátával kezdtünk. A saláta náluk a következőképp néz ki: legalul jégsaláta, rukkola és madársaláta keveréke. Közötte nagy szelet paradicsomok, amik első blikkre éretlennek tűnnek, azonban nagyon ízesek. Marinált piros pimiento paprika. Rajta szardellafilé, tonhalfilé – nem Rio Mare, hanem nagy, szaftos tonhaldarabok, olívabogyó, salátaöntet, balzsamecet. Friss bagettel. Most is összefut a nyál a számban. Ezt a felejthetetlen salátát, Ion egy sonkatállal überelte. Salamanca-i házi sonka, amit Ion szakácsa hozott egy rokonától – na ilyet Egoitzék sem esznek gyakran –, mellette iberico, mellette kétféle chorizo (egyik paprikás, másik téliszalámira hasonlító,) és lomo, ami azt hiszem szárított, pácolt sertés szűz. Paff. És akkor következett ízlelőbimbóink fő megpróbáltatása egy tál galíciai polip személyében. Te atya-úr-isten! Volt szerencsém enni pár polipot, de ez… Legtöbbször a polipok állagával van bajom, amikor túlságosan rágósak. De ez… omlott a szájban, pont jó fűszerezéssel. Mennyei csemege!

Ion bárjának névjegye

És ha azt hinnétek, hogy itt a vége, hát nem! Mert jött a sajttal, sonkával töltött csirkecombfilé. Nézegetem, bontogatom a tekercset, mire kérdezi Ion: Máté, mit keresel? Baszod, Ion, azt találgatom, hogy csináltátok, hogy sült meg! Hát így: bőrét rajta hagyta, kivette a csontot meg az ínakat, annak helyére ment a sajt, majd a sonka. Összetekerték, összevarrták majd be a sütőbe. Nem túl nagy hőmérsékleten, folyamatos ellenőrzés és forgatás mellett sütötték, amíg aranysárga nem lett a bőr. Varratokat ki és már kész is. Kicsit hasonlított a hazai ízekre, de valahogy finomabb, lágyabb volt a hús. A desszertet, a sült pudingot, ami nagyon népszerű náluk, Ion felesége készítette otthon. Legyűrtem ezt is, majd úgy 20 percet agonizáltam az asztalnál, annyira telezabáltam magam. A sörömet épp ki tudtam inni és eszembe jutott az Élet értelme című film zárójelenete a mentalevéllel. Menten kipukkadok. (Ennyitől még Tamásunk is jól lakott volna!) Kellett is, hogy a sok lépcsőn lezötyögjünk az óvárosba, és ha húsz percre is de ledőljünk. 

És hopsz már 6 óra is lett, lassan indulnunk kell a BL meccsre, hogy előtte még Enekóval is tudjunk találkozni. Amikor az Indautxunál kiléptünk a metróból, ismét nagyon kicsi lett a világ. Egiotz mondja, hívjam Enekót az ő telefonjáról, hívtam, majd átadtam Egoitznak a telefont, hiszen én nem tudom hova kell menni, hol érdemes találkozni a nagy tömegben. Egoitz mondta Enekónak a bár nevét, és ha hiszitek, ha nem, Eneko épp ott volt. 

Enekóval - ő balról a második

Bár összesen kétszer találkoztuk vele Budapesten, mintha ezeréves cimborát láttunk volna újra. Beszélgettünk majd másfél órát, közben megjöttek az ő haverjai is, a mieink kérdezték milyen Budapest, ő mesélt, mi meséltünk, szóval mindenki mesélt és nagyon jól éreztük magunkat. Sok közvetett-közvetlen ismerős, és mindent az Athleticnek való szurkolásnak köszönhetünk! Ez hozott össze minket! Széles jókedvünknek a kezdőcsapat vetett véget. A srácok csalódottak voltak, amiért a klub tulajdonképpen, az összeállítás alapján feladta a BL-t. Ez azonban csak picit nyomta rá bélyegét a hangulatunkra. Én még soha, Ricsi meg a Fradi-Real találkozón volt BL meccsen utoljára. Szóval, ha már elveszett az Athletic győzelem szüzességem – a Sevilla elleni volt az első győztes meccsem élőben – vesszen a BL-es is! Uzsgyi, már bent is voltunk a stadionban, az ötödik sorban. A pályától karnyújtásnyira, az ötödik sorba szólt a jegyünk, amiért nem győzünk hálálkodni az idősebb Ayerdinek.

És hát a Sevilla elleni szurkolói megnyilvánulások eltörpültek a keddi telt-házas aréna bömböléséhez képest. Amikor megszólalt a BL dal libabőrös lettem, még belül is. Remélem, a videók visszaadják az atmoszférát. Az óriási hangulat akkor hágott a tetőfokára, amikor a Porto kihagyta a tizenegyest. Az öröm és a káröröm meghatványozta az ovációt, nemhogy kihagyott tizenegyes, inkább gólöröm, sőt továbbjutás okozhat ilyen hangrobbanást. Életemben nem éltem meg ehhez hasonlót! Sajnos a portugálok végül behúzták a meccset, így a BL elúszott. 

A BL elment, a jegy megmaradt. (Köszönjük a jegyet Inaki!)

Ami szerencsét hoztunk azt a Sevilla és az ifi meccsen felélte az Athletic. Nem lehet mindig tízest lőni… Most – prágai kiruccanásunkkal ellentétben – a baszkok lógatták az orrukat, és mi mondtuk nekik, hogy nem baj, ott van még az Európa Liga, meg hogy beti zurekin… Ittunk még egy sör az Inigo táblája melletti bárban, ahol meglepődve tapasztaltuk, hogy valaki celluxszal odaragasztotta a falra a szalagunkat - mi elfelejtettünk vinni - köszönjük a kedves ismeretlennek! Majd elkaptuk az utolsó metrót, azt irány haza.

***

Csütörtök reggel, utolsó reggeli a Hatariban. Bepakolás után kerestünk egy Eroskit – az Eroski a baszk szupermarket hálózat – hogy ínyencségeket vásároljunk. Nem sokkal később még visszatértünk a szuveníreshez pár apróságért. Gurpegui barátomnak beszereztem a kért Arrano Belzta – jelentése fekete sas, ez a baszk függetlenség egyik szimbóluma – ereklyéket. Vettem egy képeslapot is, megyünk a postára feladni, útközben még egy-két kis bolt, mondom Ricsinek, na, ide még nézzünk be! És nem hiszitek el, ahogy belépek, egyből kiszúrom a baszk válogatott pulóvert, elég nagynak néz ki, megnézem a címkét: L-es! Próba, marad is rajtam. Két óra még indulásig és az utolsó üzletben megvan a kapucnis! Ettünk még egy menüt, ugyanazt rendeltük: Paella con mariscos – paella tenger gyümölcseivel és txipriones en su tinta – tintahal tintájában. 

Paella con mariscos. Jó nem?

Előbbi frenetikus, utóbbi kevésbé volt jó. És innentől tulajdonképpen arra koncentráltam, hogy ne érzékenyüljek el a reptéren, amikor búcsúzunk Egoitztól és Mikeltől. Reptér, huh ezen gyorsan essünk túl! Szerencsére a reptér előtt csak 5 percig lehet megállni, gyors hálálkodás, ölelés, de látom Egoitz kész van, elhomályosult a tekintete. Számomra Mikel menti meg a helyzetet, aki Shakespeare-i angolsággal mondja: Two weeks ago in Budapest! Innentől kezdve egész úton hazafelé Mikel hülyeségein röhögtünk, de mint a fakutyák…

Kérem szépen lezárásként annyit, hogy ez az út maga volt a csoda! Hét napig tartó csoda, amit Egoitznak, Mikelnek és Jorgénak köszönhetünk. A történet azonban nem zárult le a bilbaói reptéren, jövő péntek éjszaka jön a triász, hogy két budapesti hosszú hétvége között együtt menjünk Lvovba, ahol a nagy összekötő kapocs BL meccset játszik a Shaktar ellen… Ha a felét vissza tudnánk adni annak, amit kaptunk, boldogok lennénk!  

Minden alkalommal ez az utolsó fotó!

ui.: Feltétlenül hálás vagyok Ricsinek, hogy a salzburgi meccs hozományaként megismerhettem a baszk fiúkat és hogy kiváló útitársam volt. Nem is beszélve a fényképekről.

 GURE BIHOTZETAN ZAUDETE GUZTIOK!         

 

 

A rendetlenség rendje - Nagyicce 2.

A tavalyi banzáj után a nagyiccei srácok megint szerveztek egy punkoskodós gördeszkázást.



Már a plakát is bomba, nem? Nekem egyből a Todd Francis által rajzolt Anti Hero grafikák jutnak az eszembe róla. Az üvöltő magnót totemként levegőbe emelő, lángoló zsaru. Kurvajó. Ez mellet végtelen egyszerűség és letisztultság jó betűtípussal.
Na igen, ez és a tavalyi megmozdulás már előre is vetítette a minőséget. Arról már nem is beszélve, hogy a tót atyafi, Milos segítségével és közreműködésével "Nagyicce Alapjai" pár új betonszart is alkottak a nyáron.

Úgyhogy teljesen ALAP volt, hogy kinézek, még ha kis időre is, még ha csak dísznek viszem a deszkám, mert annyira beteg voltam, hogy előző este az öcsém ki akarta hívni az ügyeletet. (Baszki olyan szarul voltam, hogy még sört se ittam. Én...)

Nem volna túl punk dolog azon keseregni, hogy miért voltunk kevesebben - főleg gördeszkások - mint tavaly, helyette inkább csak annyit, hogy hol volt az ikerbanda, a Rio Crew nagy része? (tisztelet a kivételnek).Egyből látszott, hogy ki az aki nap, mint nap deszkázik a helyen és ki az aki ritkán vagy eddig soha. HC például úgy ment, mint az állat, bár ő mindig és mindenhol úgy megy. És Jurkovich Petya boardkontrollja sem kopott meg, akár ismerős, akár ismeretlen elemeken deszkázik.

HC száll és fog. Fotó: Bánkuti Béci

A zenélésben kissé nagyobb káosz uralkodott, mint tavaly, sőt valamivel kevésbé voltak élvezhetők a koncertek, bár nekem bejött az a banda, aminek a nagydarab basszusgitárosa volt és olyan Fugazi-s volt a hangzása. Petikééknek még egy kicsit gyakorolniuk kell, még ha garázspunk is amit játszanak. Ha jól értettem volt még hátra banda, amikor is...

Ők nyomták Fugazi-stilóban. Nekem bejött. Fotó: masnapok.tumblr.com

... jöttek a zsaruk. Többen, többfelől, sőt a betonszar város felőli végén civil verdában rendőrnők ültek amikor eljöttem. Szóval jöttek a zsaruk és nem azért mert ördögvillát akartak az égbe dobni. És mivel nem izgágáskodtam az történtekkor, illetve nem oknyomoztam, álljon itt a a rendőr-sztori, az egyik szervező, Balla Peti kicsit megszerkesztett tolmácsolásában:

"Az volt a szitu, hogy ugye először nagyon úgy festett hogy a zene mindenképpen off, (persze már reggel egyeztettünk Levivel diplomatikus dumákat erre az esetre, amiket el is lőtt szépen Levi) és az a félórás várakozás az volt hogy felhívták a rendőr bigbost, aki azt mondta hogy derítsék ki kié a terület, és az ő engedélye kell. Nem tudták kideríteni kié a terület, elvileg magánszemély, egy bank meg BKV közt vándorolt, és végül azt mondták addig mehet a buli míg nem érkezik lakossági bejelentés ellene. Viszont ha valaki a sínen megy át keresztbe meg az úttesten, akkor Levit és aki át ment az úton, fejenként minimum 50-re büntetik ha meglátják amikor visszajönnek. ( Én amúgy nem számítottam ilyen hepiendre ). Levié a best trick: a zsekák kimagyarázása!"

Én erre úgy refkeltáltam, hogy csak a helynek ne legyen baja!

Mire Petike bedobta az álomválaszt:

"Bízom benne hogy nem lesz, ezt az eshetőséget az első Nagyicés buli előtt megvitattuk, hogy vagy kockáztatunk és bevállaljuk, vagy tovább álmodozunk életünk legjobb délutánjáról!"

Életünk délutánja. Hát ez gyönyörű! Azért gyönyörű ez az egész - a két eddigi nagyiccei októberi délután - meg a do it yourselfesdi, mert az ember olyat csinál amilyet igazán szeretne magának. Azt hiszem, ha lenne egy fikarcnyi elfogadása és/vagy kultúrája a magyar társadalomban az úgynevezett foglalt házaknak (squat) a Nagyicce és a Rios Crew már rég fedett pályákon deszkázna és egy részük ott is élne...

Amúgy van Nagyicce logo? Mert azonnal magamra varratom!
Több képet, dumát innen értek el: Nagyicce is not dead 2.

A cukkini-tökély

Cukkini- és paradicsomültetvényeimnek köszönhetően hetente friss, biozöldséggel látom el a konyhát. A paradicsomot hagyományosan, lecsónak, tésztaszósznak használom, cukkiniből viszont annyi van, hogy bőven jut a kísérletezésre.

Hazai ízek

Sütöttem olajban, töltöttem, forgattam lisztbe, meg minden. De augusztus utolsó napján - mikor máskor ha nem a nyár legvégén - megtaláltam a cukkini tökéletes receptjét. Egy nagy, de kemény cukkini kell hozzá. Olyan 3x15 centis darabokra vágjuk, belsejét ki/levágjuk, héját meghagyjuk. Eztán így ahogy van, mehet a grillrácsra. Gyakran forgatjuk a darabkákat, amíg meg nem puhulnak (de ne essenek szét!). Közben egy nagy, lapos tálban összekeverünk egy deci olívaolajat némi balzsamecettel, sózzuk, borsozzuk, belenyomunk egy gerezd fokhagymát, és pár ágacska friss kakukkfüvet. A grillezett cukkiniket ebbe a löttybe tesszük és jól meghempergetjük, és befedjük pár percre. Tálaláskor citromlét nyomunk rá. 

Kihagyhatatlanul kötelező, ha tűz gyúl a grillrács alatt!