Ötcsillagos idénnyitó

Mivel Gergő Franciaországban él jó háromnegyed éve, Galambérral kettesben nyitottunk idényt. Nem akárhogy! Ha nem is megfejelni, de beállítani mindenképp sikerült a tavaly előtti álomrajtot.

Szerencsénkre Balázs anyukája átvariálta a hétvégét, így nem hétfőn orkán szélben, hanem pénteken nyugis időjárásban horgásztunk.Hanem ahogy lekanyarodtunk a remek minőségű Homoki útról - ez vezet a falutól a csatornáig - láttuk, hogy nem csak mi terveztünk idényt nyitni. A csati partja szinte tele. Két kedvenc helyünknél is voltak, a zsilipnél és utána az első helyen is. Anemjóját!

Balázs rögtön pergetésbe kezdett, motiválta, hogy a szomszédék érkezésünket követően szinte azonnal fogtak egy szép bálindtot, én meg szüttyögtem a szerelékekkel, majd amikor mindkettő kész volt elindultam, hogy beüljek a kedvenc helyem és a következő spori közé. A odaérek mikor, kedvenc helyemnél ülő szól, hogy ő lassan megy, igazából kishalért jött, de ad egy esélyt. Fú, köszi, nekem ez a a favorit placcom, sok csét és sügeret kirántottam már innen. Mire ő mutogatni kezdi a telefonján őszi-téli zsákmányait: jó ötös, hetes, csék és süllők. Minden a csatiból, de szerinte itt agyon van horgászva a víz, úgyhogy ő megy. Nem volt pofám rákérdezni tuti helyeire, meg úgy is voltam vele, hogy okés haver, te nagyon vágod a csatit, pont te horgászod agyon, meg azért én is konyítok a rablózáshoz.

Ehhez csináltam is acélelőkés csukázót, végén tiroli fával, hogy ne legyen a fenéken a kishal, mert a csatin sok a folyami rák és azok szétollózzák a kishalat. Szóval dobtam a cájgot és vártam, de valahogy éreztem, hogy nem az igazi. Váltottam. Búvárúszó, vastag monofil előke, ütközők, végén tiroli fa.

Alsó szerelék, ólom helyett tiroli fa

Viszont némely ütköző nem tartotta magát, így a távtartó egy-két dobás után lecsúszott a nehezékig. Némileg a véletlennek is köszönhető, de ez volt a legjobb szerelék amit a csatin összeraktam.

Galambér megindult útjára és csakúgy mint két éve még mutattam neki az első csukát, a legnagyobbat amit eddig ott fogtam, kicsit három kiló fölé saccoltam! Elég piszmogós kapása volt, viszont nem nyelte mélyre az apró horgot. Recsegett a fék és kicsit fárasztani is kellett.

Legnagyobb csati csukám, tele ikrával

Mivel hatalmas volt a bendője, gondoltam, hogy tele van még ikrával, így természetesen visszaengedtem közegébe, pláne, hogy egy ekkora méretű állat életének elvétele nekem már lelkifurdalást okoz.

Újradobom a fenekest, nem sokkal később az úszó indul el, sügért remélek, de csé jön, egy kolbász. Egy kolbász, de úgy összeharapdálva! Közepén nagy nyom, kopoltyúján sérülés, de túl kicsi, így visszaengedtem, hátha túléli és felépül. Mindenesetre jó jel, hogy volt étvágya.

A megharapott kolber szebbik oldala

Viszont a balek nem cserél előkét, így a következő kapás elszáll, balin lehetett, mert igen hirtelen merült az úszó. Szóval kénytelen voltam újabb horgot kötni, de megérte, nemsokára szép sügér kapott, de valahogy lelopta a kishalat. De nem ez volt az utolsó akció!

Galambér visszatért szokásos túrájából, éppen szendvicset készítettünk, amikor mozgolódást látok a távolból. Szépen nyugodtan sétáltam a bothoz, viszont a szendót már jóval gyorsabban tettem le, rángott a botvég, mint az istennyila. A zsineget levitte a víz, úgyhogy nem láttam merre lehet a hal, megemeltem a botot, a damil kissé megfeszült, és láttam hogy a vízen lévő része megiramodik. Na akkor bevágtam. Kis fékállítás, kis fárasztás és a szomszéd fia megint egy kettőn fölüli csukát szákol!

Ennek is nagy a hasa, de nem annyira, mint a másiknak, na de ezt elteszem, csukás ravioli lesz belőle!

A megtartott csé

Nem mértem le azonnal, csak feldolgozva. A hús gerinccel 1,1 kg, ikra: 40 deka, plussz a bél meg a fej, így jött ki, hogy két kiló fölött lehetett.  És még ezzel sem volt vége! Mert, hogy Galambért meg a többi sporttársat provokáljam vagy oktassam, még egy csukát sikerült kiszedni fenékről, az új szereléknek köszönhetően. Ez sem volt nagy, igazi csati kolber, de a negyedik csillag is felkerült. Újabb kolber És ha hiszitek, ha nem még, mindig volt hátra. Sikerült végre kedvenc halamat, a gyönyörű színezetű csapósügért is horogvégre csalni, egészen a part mellett, úszóval. Záróakkordként még merítettem párat az apró halakból, ebből készül az aquadella, egyik kedvenc csemegénk.  Ikrától vagy tejtől kövér sügér A feldolgozásról. A csukát este csak kibeleztem, de nem pikkelyeztem le, hűtőbe tettem. A kis halakat alaposan megmostam és sóztam, majd a hűtőbe tettem. Másnap reggel megnyúztam a csukát, csontjából és az arra tapadt húsokból, két evőkanál ikrából, hagymával, póréval, gyökérrel és petrezselyemzölddel, fehérborral alaplét főztem.  Az alaplében megfőztem a húst, nem főztem túl inkább kicsit ruganyosra hagytam, hogy ne száradjon ki. Leszedtem a csontokról és a maradék szálkát is kibogarásztam. (Így is maradt benne pár olyan 05-1,5 cm méretű, de senki sem vette észre úgy elbújtak.) A husit villával apróra törtem - Gő is valami hasonló módon csinálja a csukagombócot - főzőtejszínt öntöttem hozzá, két kanál ikra, aztán só, bors, petrezselyemzöld.  Aquadella Közben az aquadelláról alaposan leöblítettem a sót és hagytam száradni kicsit, és liszthez mindenféle pirospaprikát kevertem, csemegét, füstöltet, cayenne-borsot is. Lisztbe forgattam őket és mentek a forró olajba. Petrezselyemmel és citrommal adtam közre. Következő lépésként tésztát gyúrtam 20 deka lisztből, két tojásból és egy lötty olívaolajból. Fél óra hűtőben. Csukával töltött tortellini Aztán jött a varázslat. Erzsébet nagynénémtől kaptam némi keretet konyhai eszközvásárlásra, még szülinapomra, ebből vettem tésztanyújtót is, úgyhogy most nagy tortellini-készítésekben vagyok. A tésztát 7-es fokozatig nyújtottam, majd kiskanállal csukapempőt tettem rá, befedtem egy másik réteggel, kinyomkodtam a levegőt belőlük és cakkos pogácsaszaggatóval kiszaggattam a tortelliniket. 3-5 perc nem zubogó forróvíz, majd átkerültek a serpenyőben bugyborékoló tejszín-fokhagyma-alaplé-petrezselyem szószba. Tálalás. Előétel az aquadella volt.  Ebből állt a nagyszombati halas menü!  Fotók.: Aquadella: Rozsi Halak: én Halas portrék: Galambér Tortellini: Novákmarci

Kenyeres poszt

Mindennapi kenyér, meg kenyerem java, ilyen idétlen címeket is adhatnék a bejegyzésnek. Nem teszem, mert ha a kenyérsütés szóba kerül idétlenségnek, hülyeségnek helye nincs. Hihetetlen folyamat az elejétől a végéig. Vagyis kovászkezdéstől, kenyérszegésig.

Fehér kenyér

Először is, elnézést az eltűnésért! Az utsó poszt a tavaly szeptemberi berlini, pedig azóta voltam a Loire-on horgászni, nem írtam meg a sütés nélküli sütit és egy csomó más receptet és más élményeket sem.

Szóval az úgy volt, hogy régóta foglalkozom a kenyérsütés gondolatával, Galambér barátom  pedig már az óévi pecakor mesélte, hogy bagettet süt otthon. Ehhez hozzájön, hogy megjelent egy könyv Akik elmentek péknek címmel: mindenféle olyan péket mutat be, akik felhagytak eredeti szakmájukkal, hogy kenyeret süssenek.

Nos ebből a könyvből kiolvastam a kovászkészítést, és mivel sokat hivatkozik Limarára, elkezdtem olvasni az ő blogját is. Aztán elkezdtem e két forrásból kovászolni. Ez nyolc-kilenc napos folyamat, utána lehet vele kenyeret sütni. Motivációm egyszerű: adalék- és élesztőmentes pékárut akartam.

Gyermeki izgalommal és mindenféle tapasztalat nélkül kezdtem a kovászból kenyeret gyártani. Limara kezdőreceptjével indítottam. Bevált, annyira bevált, hogy ezt variálom, változtatom. Az alap marad.

Az első kenyérre nem mertem ránézni. Már jócskán túl volt a sütési idő felén, amikor először belenéztem a sütőbe. Olyan látvány fogadott, amit nehezen hittem el, gyorsan visszacsuktam, majd két perc múlva megint belenéztem, hogy elhiggyem a szememnek amit látok. Mintaszerű kenyér ült a tepsin.
Ezután azt képzeltem el nehezen, hogy ehető lesz. Pedig az. Könny gyűlt a szemem sarkába amikor levágtam az első szeletet és megkóstoltam. Hihetetlen íz és állag. A héj ropog, belül puha.

Rákövetkező héten már szombaton és vasárnap is sütöttem egyet: előbb egy simát (fele fehér, fele teljes kiőrlésű rozsliszt), vasárnap rozmaringosat.

Most hétvégén, szombaton egy fehéret (teljes fehérliszt, csak a kovász rozsos) vasárnap pedig magosat. (Ez eddig az über alles!).

Ezt a kenyeret magában is lehet enni. Mint egy rágcsálni való. Annyira elégedett vagyok vele, hogy egyelőre nincs is ingerem másfajtát kipróbálni.

Senki se csodálkozzon, ha legközelebbi alkalomra kenyeret kap tőlem! 

fotók: http://martonnovak.com/


Update!
Sörös kovász! Kiveszed az ősből a szokásos adagot, feléleszted 12 óra alatt. Utána felöntöd kb. másfél deci barna sörrel amiből kikavargattad előtte a buborékot! Hagyni kell érni, annyit, amíg el nem keld buborékozni, majd mehet bele a szokásos mennyiségű list, víz, só, obcionálisan méz, joghurt, stb. kinek mi.
Sokat kísérleteztem míg megtaláltam az ideális sört, próbáltam világost, barnát, ale-t, lágert. A legjobb a Soproni Démon!
Íze, állaga, hmm!




 

Visszatérés az Olympiastadionba

Bébébé. Valamiért a b-betűs városok és fociélményeim szorosan összefonódtak. Megannyi bilbaói túra, Barakaldo, barcelonai kupadöntő, Bécs kétszer, a Bordeaux-i csoda és most Berlin, másodszor.

Egoitz megint szerzett jegyet nekünk!

Berlinben egyszer voltam pár napot, amikor Wanda és Miki és gyermekük Hugó Pál majd fél évet a Haupstadtban éltek, Wanda munkája miatt. Már azelőtt is sok jót halottam Berlinről és ha várakozásaimat nem is múlta fölül a város, a sok jót mindenképpen igazolta. Lehet, hogy azért is szerettem meg, mert Mikiéknél lakhattam és ahol nem kell szállásért fizetni, - tudom gyarlóság - ott hatványozottan jól érzem magam.
Szóval tudtam hova sorsolták az Athletic Bilbaót az Európa Ligában, így a csoportkör kihúzása után máris hívtam állandó utazó és szurkolótársamat Ricsit, hogy Berlint nem hagyhatjuk ki. Másnapra az is kiderült, hogy bilbaói barátaink is ott lesznek. Sőt. A magyar Atlehtic-szurkolókhoz intézett köremail sem maradt eredménytelen, Gurpegi és Zozo is utaslistára vetette magát.
A következő hétfőn jegyet is vettünk Ricsivel. Air Berlineset. Ennek lesz még szerepe a nem igazán feszültségmentes utazásban. Megosztottuk a feladatokat: Ricsi kifizette a repjegyet, Gurpe a szállást én meg elszállásoltam Zozót, hiszen ő már a repülőút előtt megkezdte az utazást dombóvári lévén. Teljesen egyértelmű volt, hogy aki Sanjoburuz közelébe kerül az maga is Sanjoburuz lesz! Íme.

Zozo Sanjoburuz

Hogy ne legyen olyan sima az utazás, szerdán meglehetősen feszülten frissítgettem a berlini reptér és a légitársaság honlapját, mivel a csődben lévő Air Berlin kedden több, mint száz járatát törölte és szerdán is még vagy harmincat. Közben jött a hír Bilbaóból, miszerint a srácok Santander-Berlin járatát is törölte a Ryanair.
Szóval félelem és rettegés lett úrrá a Bilbaóból és Budapestről Berlinbe készülő szurkolókon. Olyannyira, hogy míg mi különböző lehetőségeket vettük számba, Egoitz az ő társaságukat átbookolta, így kedd helyett szerdán, Brüsszelen keresztül repültek. Én meg felkészülve minden lehetőségre fejenként két szendvicset csomagoltam az útra, mondván, ha várnunk kell vagy ha hosszabb úton érünk Berlinbe, legyen valami elemózsia nálunk.

Elég kemény, fárasztó menetet tűztünk magunk elé. Odafelé reggel 6.20-kor, visszafelé 8.45-kort indult a gépünk, vagyis nem számítottunk nagy pihenésre.

Ricsi jóvoltából, illetve kényelméből elég volt háromkor kelnünk, mivel Ricsi fizetett egy reptéri fuvart, mondván, ha taxival megyünk egy órával tovább alhatunk. De igazán mély alvásról szó sem lehetett, már ami engem illett, sem az utazás izgalma, sem a minden bizonnyal jót durmoló Zozo horkolása miatt. Mégis úgy keltem, mint akit kilőttek az ágyból, meg sem vártam, míg szól az ébresztő. Viszont a fürdőszoba helyett egyből a számítógéphez mentem: háromkor még semmi rossz hír járatunkról.

És négy óra előtt pár perccel sincs járattörlés. Ricsi a taxi mellett csápol, be a takkerba, Astorián beszáll
Gurpegi. Irány a reptér, becsekkolás, várás.

A fapados gépen Gurpegui kicsit túl méretesnek tűnt, ezért mivel volt szabad hely az XL-es üléseken, a stewardess felajánlotta neki, hogy foglaljon el egyet, így óriásunk előrébb utazott nálunk. És amikor turbulenciába kerültünk és rázkódott a gép, hátraszóltam az először repülő Zozónak, hogy ne ez az amit kifejezetten utálok a repülésben. De Ricsi mindkettőnket megnyugtatott: Azért rázkódunk, mert Gurpe fészkelődik elől! (Azt hiszem innentől örök-érvényű, ha kicsit is mozog a gép, akkor az Gurpegui mocorgása miatt van!) Nemsokára kedvenc részemet is mutattam Zozónak, a landolást.

Kb. negyed óra buszozás és kis térképolvasás után megtaláltuk a szállást, és Mikellel mit gondoltok hol futunk össze? Hát persze, hogy a konyhában: szépen telepakolt tányérral igyekezett az asztalhoz! Azért reggeli előtt az erkélyen dohányzó Zozónak és Gurpének megmutatta amennyit onnan Berlinből lehet látni:
-This is Berlin - mondta - very beautiful city! But not like Toledo! - utalt vissza felejthetetlen közbeszúrására, ami szállóigénk lett.    

Nemsokára előkerült Egoitz és Jorge is, ők épp csak felkeltek, úgyhogy megbeszéltük, hogy délben találkozunk a Brandenburgi kapunál. Amíg ők vakaróztak, nekünk fontos dolgunk akadt: a jó előre betervezett igazi berlini dönert kellett találnunk. Ezek a szendvicsek nagyon különböznek azoktól amiket itthon árulnak hasonló néven. Más a hús fűszerezése, mások az öntetek, a zöldségek! Mivel az első nyitva tartó döneres mindannyiunknak szimpatikus volt, beültünk. (Meg is találtam a Google Earthön: Kebab Baba!)

Lájti reggeli: sör és döner!

Rendeltünk és azt kaptuk amire vágytunk. Ricsi és Gurpe tálat, mi Zozóval szendvicset kértünk. (Amíg elkészült a kaja én rágyújtottam egy éhgyomor sörre.) Aztán előbb a tálak majd a szendók készültek el. Mennyi fűszerezésű hús, irgalmatlan lepényben, uborka, paradicsom, hagyma, nem volt agyontömve káposztával és megkérdezte tőlünk a döner mester, hogy milyen szószt kérünk. A csípős szósz is más mint itthon, nekem elég gyors az emésztésem, de ez egyáltalán nem csípett kétszer. (Jól emlékeztem, első berlini utam alatt se csípett kétszer, pedig akkor négy nap alatt ettem vagy 6-7 dönert!)
Annyira jól esett a kaja, hogy elfelejtettem lefotóztatni a srácokkal a tálakat, így kénytelenek vagytok beérni egy jóllakott fotóval, csak a söröm alján lötyög egy kevés...

Brandenburgi kapu. Itt még Zozo is mosolyog!

Berlini viszonylatban közel voltunk a Brandenburgi kapuhoz, mintegy 20 perc sétával oda is értünk. A trojka már ott fényképezkedett Javi Martinezzel - az igazi Javi Martinezzel - kiegészülve. Mi is beálltunk a sorba, közös fotó először a kapu majd a Reichstag előtt.

Der Reichstag

Majd teljes egyetértéssel a holokauszt emlékműhöz mentünk. Lenyűgöző a mementó. Felrázó, kiborító, félelmetes, ijesztő, hátborzongató hullámzó betontömb erdő. A tömbök nagyjából ugyanakkorák, de mégis különböznek, nem teljesen szabályosan állnak sorba és a talaj is dimbes-dombos alattuk. Bemész közéjük, elveszel, hallod, hogy jön valaki a párhuzamos vagy merőleges sorban, de csak az utolsó pillanatban látod meg ki és merről jön. A 2700 darab tömböt hosszas huzavona után 2003-ban kezdték lerakni. A II. világháború befejezésének 60. évfordulóján 2005 májusában avatták fel.
Azt hiszem ez az egyik legjobb, legkifejezőbb, legondolkodtatóbb szobor illetve, és, vagy emlékmű a világon! Előző ittlétemkor is legalább fél órát bolyongtam benne, most sem szabadultunk könnyen. (És akkor és ott jöttem rá, hogy ez az emlékmű kísértetiesen hasonló hatással volt rám, mint Richard Serra The matter of time című hatalmas vas ellipszisei a Guggenheimben.)

Betontömbök velünk...

...és magukban

De erre az élményre igazán megszomjaztunk! Ettől a blokktól nincs nagyon messze az Alexanderplatz a világórával és a tévétoronnyal, így toronyiránt mentünk, hogy találkozzunk Txikiékkel, akikkel már Augsburgban és Bécsben is együtt iddogáltunk és szurkoltunk a meccsen. Txikiék alatt két párt kell érteni, akikben az a fantasztikus, hogy ők négyen egymás között baszkul beszélnek. Szoktam is fülelni mit mondanak!
Szóval egyesültünk a Txiki-féle csapattal és együtt mentünk egy kerthelyiségbe jó drága sörért. Ekkor már lassan két óra volt és mivel hatalmas záport kaptunk Ricsi, Zozó és Gurpe elvonult becsekkolni és sziesztázni. Én csakúgy, mint Bécsben a baszkokkal maradtam.
A jó öreg Javi Martinez a.k.a. Kubika (spanyol nyelvterületen így ejtik a lengyel autóversenyző nevét), ahogyan Augsburgban, most is feltérképezte az étteremállományt, most is céltudatosan indult és vezetett bennünket. Egy 1840 óta működő egységben kötöttünk ki, ahol kilencünk számára összetoltak két asztalt.
Pincérünk pedig nem volt más, mint az Asier " El Bufalo" Villalibre hasonmásverseny második helyezettje.  

Az asztalnál előbb sörök következtek majd tradicionális berlini ételek. No döner nem, de azért curry wurst volt az étlapon. Txiki csaja kért egy gulyást is. Sajnos későn vettem észre, de ahogy kihozták a mi baszkjaink egyből oltani kezdték: ez nem is gulyás, ha igazi gulyást akarsz Magyarországra kell menni és a többi, és a többi. Bezzeg Ricsiéknél igazi házi gulyást ettek! Egoitz felsorolta a nálam evett menüt is, ismételten megjegyezve, hogy mennyire ízlett neki a desszert. Megnyugtattam, hogy már tudok jobbat is, ha legközelebb errefelé jár.
Aztán hozták a tápot. Kolbászokkal, sült csülkökkel telt meg az asztal, talán csak Egoitz evett hamburgert.
Te, ezek a baszkok nem esznek káposztát. Egoitz is kipiszkálta a párolt káposztát a hamburgerből - mondjuk mi a halált keres káposzta egy burgerben? - és Kubika is otthagyta a sült mellett. Ellentétben Jorgéval - ő csak tiszteletbeli baszk - aki úgy befalt mindent, hogy szinte mosogatni sem kellett utána.
Jómagam kolbászt kértem, currymártás nélkül, de ettem már jobbat is. Viszont a majonézes krumplisaláta nagyon bejött! Csúszott is a sör utána.
Ekkor beszéltem viszonylag folyamatosan baszkul, amikor azt kérdezték a lányok, hogy hányszor voltam Bilbaóban. Én meg szépen felsoroltam mikor és kivel és hányadik alkalommal voltam ott! Hú de jó érzés volt, mivel javítani se kellett nagyon!
És hogy milyenek ezek a baszkok. Fizetünk s indulnánk, amikor megint jön egy zápor. Ezek a jóemberek se szó se beszéd visszakanyarodtak a bárpulthoz, rendeltek még egy kanyar sört, sőt néhányan rövidet is ittak.
Zápor el, mi meg a Hauptbahnhofhoz, hiszen oda beszéltünk meg találkozót Ricsiékkel.

Nagy vidáman tettük meg a tizenegy-néhány metrómegállónyi utat a stadionig. Szinte mi voltunk az elsők a stadion előtti bodegánál, még sörért sem kellett sorba állni. Újabb literek következtek, mire olyan jókedvem lett, hogy másnap meg kellet kérdeznem a srácoktól, hogy mi a fene volt az amin görcsöt kaptam a röhögéstől és amit én főcímként akartam látni valamelyik napilapon. (Másnap amikor kérdeztem Zozo visszaemlékezett, hogy azon röhögtem, hogy Kubika telefonján ott az Athletic applikáció. És hogy az újságok címoldalán kellene szerepelnie: Letöltötted már az Athletic appot? Már másnap sem volt annyira vicces, de a meccs előtt nagyon jól szórakoztam rajta.)

Nagy a jókedv!

Stadionba be. Ismerős a környék. 2013 áprilisában voltam itt, pontosabban nem itt, a vendégszurkolók szektorában, hanem szemben az Ostkurvéban. Mielőtt mentem, vetettem Mikivel két jegyet a Sandhausen elleni találkozóra. A sors úgy hozta, hogy abban a fordulóban győzelem esetén feljuthatott a Hertha az első osztályba. A hazaiak első, egyetlen és győztes góljáig akkor a 85. percig kellett várni. Az élmény a körülöttünk hullámzó, skandáló, egy emberként mozgó Ostkurvéval lenyűgöző volt.

Magyar Oroszlánok baszk lányokkal

Most is hasonlóra vágytam, csak más szemszögből. Ricsi és Mikel annak rendje s módja szerint mentek zászlót kötözni. Igazán nagy volt a meglepetésük, amikor a stadion biztonsági emberei felkötötték helyettük a Julen Sarratxagás és a Hungarian Fans lobogót.
Annak ellenére, hogy a baszkok még olyan infókat olvastak, hogy csak 12 ezer berlini jön a meccsre, majdnem 30 ezren lettünk végül. És hát az Ostkurve az Ostkurve, ugyanúgy együtt ugráltak, hullámoztak és skandáltak, mint négy éve. Varázslatos hangulatot teremtettek.
Egoitz szerint cirka ötszázan jöttek Bilbaóból és még kétszáz Athletic drukker máshonnan a környékről. Főleg az Herri Nortés fiataloknak köszönhetően az első félidőben elég jól szurkoltunk mi is. Kíváncsi lennék vajon belőlünk mennyi hallatszott!

A meccs? A meccs kérem, hát az volt az egyetlen rossz az egész útban. Amiért igazából mentünk az volt a legrosszabb. Szurkoltunk, szurkoltunk, de hogy minek? Kilátástalan volt a játék - azaz játék megint semmi csak rögtönzés - minden próbálkozásunk középre ment, ahogy Muni is általában befelé indult balról, hiába volt előtte terület, főleg miután Cordóbát RG váltotta a 71. percben. Hiába volt hát elől a két agresszív kampós-orrú, akik ellen nem szívesen játszanánk, a meccs embere még a nézőtérről is Iago Herrerín, azaz a kapusunk volt. (Másnap be is szavazták az Európa Liga fordulójának kapujába!) Szóval megint nagy mázlink volt, illetve a Hertha naggyá tette Iagót. Vagyis inkább ő saját magát.
Legalább lett volna 1-1, hogy örüljünk egy gólnak. De nem volt találat, így tizedik Athletic-meccsemet 0-0-val "ünnepeltem".
Azért sokat nem lógattuk az orrunkat, ezek a baszkok annyira pozitívak, húztak egyet a szájukon a meccs miatt, aztán már el is felejtették és fotózkodtak egymással, egymás zászlói előtt.

Mikel zászlóival Berlinben is!

Viszont én, mire visszametróztunk a városba, kifulladtam. Három óra alvással és több liter sörrel a hátam mögött alig álltam a lábamon. És mivel a másnap ébresztőt reggel ötre lőttük be, meglapogattuk bilbaói barátaink vállát, azt húzás aludni.

Mély depresszióval - utazni akarok, utazni akarok, utazni akarok! - és olyan hanggal ébredtem a tegnap szurkolás után, hogy Gurr nem ismerte fel, hogy én beszélek.
Az ilyenkor szokásos fáradt röhögéssel készültünk a reptérre. Jó korán kiértünk, úgyhogy majdnem két órát fészkelődtünk még a Tegel kényelmetlen várójában. Innen való a Gurpegi által készített mém. A felirat: Magyar Oroszlánok - Berlin út

Gurpe mémje a fárasztó útról

Gépre fel, gépről le, azt a Kökin arcon csap a magyar valóság a jegyellenőr személyében, akiről ha nem ismerném az országot feltételezném, hogy csaló. És jegykezelés. Ja, Berlinben az egynapos bérlet, ami hét és fél euróba kerül, mindenre érvényes. A reptéri buszra is.


A fotókat a Hungarian Athletic Fans és Mikel facebookjáról vadásztam, illetve Zozótól és Gurpegitől kaptam.
    










  

Sült-paradicsom-leves

Jó régóta érik már ez a bejegyzés, merthogy nyár eleje óta kísérletezem ezzel a recepttel. Viszont csak mostanra állt össze, maga a recipe, meg Rozsi igazán minőségi fotói, meg úgy az egész.

Mindjárt az elején: nem vagyok nagy leveses, ezért még magamnak is furcsa, hogy itt ez az írás.
Igazán nyári kaja, amikor már olcsó, érett és mézédes a paradicsom. Egyszerű, gyors, könnyű és tápláló!

Kell mondjuk négy darab nagy rendes és pár szem koktélparadicsom. (Ez is olyan fogás, ami annál finomabb, minél többféle paradicsomból, hagymából készül.) Aztán kell még három-négy hagyma. Legyen benne lila, fehér, vörös. Egy gerezd fokhagyma, pár ág kakukkfű, rozmaring, bazsalikom.

Sütés előtt

Egy tepsire sütőpapírt terítünk. Mehetnek rá a keresztbe vágott paradicsomok. Vízszintesen keresztbe, így jobban kifolyik a levük! A hagymákat negyedeljük, kicsit szedjük szét. A koktélparadicsomokat hosszába félbe, de ne teljesen vágjuk szét, csumával lefelé, a két fél közé egy levél bazsalikom. Só, bors ízlés szerint, kevés barna cukor és currypor a paradicsomok vágott felére. Az egészet meglocsoljuk olívaolajjal és 200 fokos sütőben 20-30 percig sütjük. Negyedóra után érdemes megforgatni a paradicsomokat, hogy még puhábbak legyenek. Ha már színt kapott minden, kivehető.

Sütés után

Innentől sok dolog nincs. A hozzávalókat átkanalazzuk egy lábosba, a levét is ráöntjük mind! Jöhet egy botmixer, amivel tetszőleges állagúra aprítjuk a cuccot. Talán nem is leves, inkább rusztikus főzelék lesz belőle. Jöhetnek a nem elhanyagolható díszek, feltétek. Már az elsőhöz is vettem mini-mozzarellát. A kis golyók majdnem felolvadnak a forró levesben. Tetejére reszelt parmezán és friss bazsalikomlevél illik!

Praktikák. A Fény utcai Piacon vettem egy kofánál "savmentes" paradicsomot. Ugyan 270 forintba került egy darab - 1200 kilója - viszont az egész leves savmentes lett tőle. Vagy placebo-hatás. A levest igazán forrón kell a mozzarellára merni, hogy legyen esélye megolvadni.







 

Van Padrón!

Most megint egy szövevényes poszt következik: mi, hogyan és miért vág egybe. Mint megszokhattátok ez is azon néhány téma egyike-másika körül forog, amikről írni szoktam. Ezúttal (is) kaja és Baszkföld.

Nagy kedvenc magyar újságban!

Hongos a la plancha - vargányák vaslapon

Akinek szegről-végről köszönhető ez a történet, az Gödör Éva kedves, idős törzsvásárlónk az Atlantiszban. Nemrég meglátta az asztalomon a magyar-baszk szótárt és egyből rá is kérdezett, mi a fenét keres ez itt. Mondom, használom, mert tanulom a nyelvet. Kérdezte az okot, meséltem neki az Athleticról, baszk barátainkról, élményeinkről, gasztronómiáról.
No, a kedves hölgy nemsokára az utcán megállított és kérdezte láttam-e a Magyar Konyha aktuális számát, mert abban a tapasokról/pintxókról és baszk fogásokról is írnak. Sőt el is hozta nekem a lapszámot.
Tegnap volt rá időm, hogy felüssem a magazint, látom benne a tapas világnapja június 15!
Hát akkor enni kell!
És már írtam is Rozsinak meg Novákmarcinak, akikkel az Eliott Erwitt kiállítást szándékoztunk megnézni - mivel a megnyitó napján ingyenes volt - hogy a fotók után nézzük meg valamelyik tapas bárt.
Aztán továbblapoztam a cikket és látom az egyik képillusztráció a Bar Ganbarra nevű donostiai (San Sebastiáni) helyen készült. Paff! Ez volt ez egyik kedvenc bárunk Renjoe-val, amikor kilenc éve Baszkföldön jártunk. Frenetikusan és egyszerűen készítették a vargányát, máig a fülemben cseng, ahogy a főúr bekiált a konyhába:
"Mario, hongos a la plancha uno!"

Ahogy mi láttuk 2008-ban

Mundu txikia bat - Kicsi a világ

Ilyen kicsi a világ. Váczi Mariann sokszor mondta már, hogy igen, a baszk világ tényleg ilyen kicsi, de én mindig megdöbbenek ezen. Aztán ahogy kijöttünk a kiállításról mondom a két fényképésznek, hogy na gyerekek, akkor együnk egy tapast, ha már világnapja van. De hol tegyük? Bontxo, Falk Miksa? Pata Negra, Kálvin? Padrón, Horánszky? Hát legyen az utóbbi, a kicsi, meghitt hely: átvágunk a bulinegyeden a palotanegyedbe. A Korrika után is ott kötöttünk ki. A Padrónban az a jó, hogy a személyzetnek sikerül egy talpalatnyi Ibériát Budapestre varázsolni: például, ahogy helyet foglaltunk elkérték és eltették hátizsákjainkat, hogy kényelmesebb legyen. Nekünk. Ilyen közvetlenséget, ami legalábbis a bilbaói bárok jellemzője, én Magyarországon még nem tapasztaltam!
Mivel hármunk közül az ibériai konyhában leginkább én vagyok otthon a srácok rám hagyták a választást: első kanyarban a bár névadóját padrón paprikát kértünk valamint sült apróhalat és cevichét. Huhh. Az első kettőt ettem már a Korrika alkalmával, de cevichét itt még nem ettem, és étteremben sem és tengeri halból sem. (Kétszer csináltunk horgászat alatt, egyszer a csatin sügérből aztán meg Svédországban barna pisztrángból.)
Így érthető, hogy míg Rozsinak és Marcinak újdonság volt a kishal és a paprika, nekem a tengeri ceviche, amiben volt valami gyümölcs is (barack talán?). Mindenesetre elosztottuk mindhárom csemegét igazságosan. A kedves felszolgáló kisasszony kérdésére (aki emlékezett rá, hogy voltam már ott - Joder!?#%+"), hogy jól laktunk-e, csak mosolyogtunk és mutattuk az étlapot, hogy ezt azért mind be tudnánk falni egy ültő helyünkben.
És rendeltünk még egy kombót: chorizo, tintahalkarikák és gambas al pil-pil. A harmadik, a csípős garnéla bilbaói egységek étlapján is szerepel és mennyei a szaftja (is) kenyérrel kitunkolva.
Ezek után alap, hogy a kasztíliaiul kértem a számlát: "La cuenta por favor!". Visszakaptuk a táskákat - titokban abban reménykedtünk, hogy mindegyikbe csempésztek valami jóféle sonkát, majd halas, fokhagymás, csípős ízekkel a szánkban távoztunk az Astoria felé...

Esparragos y vainas - spárgák és hüvelyek

Ami nagyon bejön még a Padrónban, az hogy van szezonális étlap az általános mellett. Vagyis éppen szezonban lévő alapanyagokból is készítenek kajákat - érdemes a folyamatosan nézni a facebookjukat, hiszen ritka csemegék is felbukkannak. Meg szívesen javasolnék is nekik: például a serranóba tekert spárgát, amit az idei spárgaszezonban többször is megcsináltam és amivel Zolibá tapas-versenyt nyert a Cervantes nyelvtanfolyamán. Vagy a serranós cukorborsót, amiért borsót termesztek a kertben már harmadik éve.

A mennyei dárdák

Asszem tavaly ettem először spárgát, amikor Gővel kettesben lementünk Csongrádra és Gő a marhasteak mellé lobogó vízben blansírozta köretként . Az annyira nem ízlett, viszont idén elém került a sonkába tekert spárga recepjte. Szinte hetente csináltam, amint elérhető árba került a zöldség. (A petrezselymes újkrumpli nagyon illik hozzá, kitörölgetni a szaftját is! És hidegen még finomabb, mint melegen!)
Na és az elmaradhatatlan cukorborsó. Idén, a jó támasztéknak köszönhetően rekordot döntöttem cukorborsóilag. Kétszer egy kilót arattam, az egyik kilót Csongrádon zabbantottuk meg, a megszokott sonkás-fokhagymás szaftban, a másikat itthon, szintén a baszkföldi recepttel.
De a héten is szedtem még egy keveset, amiből leves lett.

Egy kiló cb.

Scania-i napló, avagy pisztrángfogás Svédországban

Rögtön magyarázom is a címet. Első része. Scania-i elnevezés nem kamionos naplót takar, hanem ez Svédország legdélebbi megyéjének "nemzetközi" elnevezése. A helyiek így hívják: Skåne.
Második része. Richard Brautigan író könyvére utal, melynek címe Pisztrángfogás Amerikában. Szó sincs benne horgászatról. Egyszer belekezdtem, mert azt reméltem horgászós lesz, de nem. Viszont azóta sem száműztem a polcról...talán majd egyszer. (És akkor magyarázkodom is: annak idején pár horgászós Hemingway novella abszolúte kielégítette irodalmi-horgászigényemet.)

A történet ott kezdődik, hogy 1984 őszén Rajkai Balázs mellé ültem be az első osztályos padba a Lorántffyban, majd három évre rá Rosta Gergely osztálytársunk lett. Előbb csak osztálytársak és barátok voltunk (Balázs már első iskolás házibulin ott volt nálunk, amit névnapom alkalmából ültünk. Arra is emlékszem, hogy egy doboz gesztenyét kaptam tőle ajándékba, majd a harmadik résztvevővel Dalos Péterrel gesztenyeháborút vívtunk a szobában).
Aztán az általános után mi hárman együtt maradtunk: összekapcsolt minket a horgászat. Olyannyira, hogy Svédben arra jutottunk, hogy az elmúlt 25 évben legalább 130-szor mentünk úgy horgászni, hogy mindhárman ott voltunk. (Kétfős horgászatok sokkal többször történtek, de az itt nem ér.)

4. c. Itt még nem sejtettük

Boconádi teríték 2005, itt már tudtuk

És bár amikor Gő december 31-én a Csati partján elindította a most olvasható történetet, még csak azzal példálózott, hogy 40 évesek leszünk idén, jár nekünk egy külföldi horgászat, most már világos, hogy ezzel a kiruccanással negyedszázados horgászszövetségünket is ünnepeltük. Szóval Gő Szilveszter napján állt elő az ötlettel, miszerint negyedik ikszünk alkalmából menjünk horgászni Írországba. (Tavaly voltak ott Gyuri és Frank barátaival és elég jót verettek.) Gergely nem is restelkedett az ügyintézésben, január 4-én már volt ajánlatunk Ír- és Svédországból is. Sőt másnap már az a tó is megvolt, amit végül kiválasztottunk: a Ringsjön (Gyűrű tó). A helyszín ismeretében január végére kész is volt a terv: húsvétkor, autóval, négy teljes nap svédországi horgászat. Mindössze annyi kikötésem volt, hogy 200.000 forintba férjünk bele. Ennyit tudok erre áldozni.(Volt még egy olyan terv is, hogy mivel Gecsei Roland barátom Malmőben él, én egy napot eltöltenék vele, meg hát ott lakik a legendás gördeszkás Pontus Alv, akit ráadásul ismerek is. Szóval gondoltam ha már ott vagyok megnézném magamnak azt a várost, ahol e legmagasabb az egy főre jutó skatepark négyzetméter Európában s talán a világon is. Sajnos Roli azonban a nyár végéig Ausztráliában dolgozik, úgyhogy eme tervem dugába dőlt.)

Vajon emlékezni fogunk-e arra ezen blogbejegyzés nélkül, hogy egy héttel az indulás előtt még nem volt szállásunk? Illetve, hogy szándékaink szerinti szállásadónk baszott válaszolni az emailekre vagy két héten keresztül. Mindegy, a főszervező Gő ezt az akadályt is elhárította, és a Ringsjö kempingbe lefoglalt egy kisházat. Aztán némi logisztikázás után, - leginkább kaját és piát vittünk - pártunk és kormányunk jóvoltából nagypéntek hajnalán egy A8-as Audi fedélzetén kigördültünk Galambérék garázsából. Mintegy 1300 km-es út állt előttünk.

04. 14.

Brno és Prága között irgalmatlant szoptunk - kb. 1 órát vesztettünk - nem is baleset, hanem a folyamatos ügyködések miatt. Ügyködésnek az útlezárásokkal járó útjavításokat értjük a kilencvenes évek végétől, amikor is minden nyáron legalább egyszer Prágába utaztunk, leginkább a nagy gördeszkaverseny a Mystic Cup miatt. Hát azóta sem százas a Brno-Prága autópálya és még z új prágai körgyűrű is megtréfált minket, úgy 20 perc erejéig. Utoljára a kétezres évek elején jártam errefelé - Prágából mentünk Rotterdamba - és sok a változás a cseh sztrádán kívül. a cseh-német határon már autópálya vezet át, ahogy Drezdán is, így sajnos már nem látható "Észak-Firenzéjének" belvárosa autóból.
Aztán még egy kis idő eltelt a Berlinen való áthaladáskor is, így pont lekéstük a 19 órás kompot. Ezért kellett rostokolnunk Rostockban. Illetve a Rostocktól kissé északra lévő Warnemündében, ahonnan Gedserbe (Dánia) indul a komp. Mit tesz isten, csaknem negyven éve apám és anyám ugyanezen az útvonalon mentek Koppenhágába (és amikor visszaértek a családi legenda szerint én álltam a járókában és azt mondtam első szóként: mama).

Rostockban rostokolt rostogó Rosta Gő

Naná, hogy a komp is emlékeket idéz. A kétezres évek közepén jártam Dániában és akkor komppal mentünk át Miki barátom unokatestvéréhez néhány napra a Fehrman-szigetre. Ez a járat azonban a Fehrman-i út duplája, azaz két óra, az M/F Copenhagen fedélzetén. Gő és Balázs próbáltak aludni valamicskét, miközben én átfutottam a "szakirodalmat" a Magyar Horgászt és arra a megállapításra jutottam, hogy a hazai horgászsajtó igencsak sekélyes. Ehhez elég csak a címlapra tekinteni, amin egy pisztráng látható szákban, az orrára tekeredett damillal...

Szóval s tettel a kompról való legördülés után még majd 250 km várt még ránk a tóparti kempingig. Fel Koppenhágáig - a dán főváros előtt be az alagútba, és már dánokat a svédekkel összekötő Öresund hídon (Európa leghosszabb hídja 7875 méterrel) ki belőle. Ezt úgy oldották meg ezek a szerencsétlen elavult, ódivatú, maradi és mindenféle praktikumot nélkülöző skandinávok, hogy be se kell tenned a lábad a városba, átmész alatta és kész.
Amikor a lenyűgöző hídra felhajtottunk - 50 euró a hídpénz és ez csak egy menet! - már erősen bólogattam a mitfahrer ülésben, s hogy az út végén vezető Gergelyre át ne ragadjon irgalmatlan álmosságom, csak a jobb szememmel aludtam, a balt nyitva tartottam a látszat illetve Gő kedvéért. A hídon átérve megállít minket a svéd határőr/rendőr:
- What are you doing in Sweden?
- Fishing - szólt az autóból a kórus. Mire a rendőr széles mosollyal:
- Aaa, fishing is good!
Ennyiben maradtunk.

Aztán végre odaértünk. Éjjel kettő körül. Azt hiszem utazásaink során először nem pakoltuk ki a horgászcuccokat, maradtak a tetőcsomagtartóban, csak a ruhákat és a kajákat raktuk be a házba és egy-egy sör után nyugovóra tértünk azzal a tervvel, hogy jól kialusszuk magunkat, hogy a fáradtság miatt egy percre se kelljen megszakítani a másnap horgászatot...

Ideiglenes otthonunk frontja

04.15.

...fél 11-ig aludtunk. És amire keltünk attól elállt a szavunk, merthogy a havas eső vízszintesen szakadt az orkán miatt.
- Hát ilyen időjárásban ki nem hajózunk azt biztos - mondtuk. De a partról való bevetéshez kétség sem férhetett. Előtte azonban becsekkoltunk a kempingbe - itt megtudtuk, hogy igencsak "unusual" ez az idő -, vettünk horgászengedélyt és elmentünk a legközelebbi település - Hörby, igen, Hörby a parancsnok - ICA nevű szupermarketjébe. (Az ICA a svéd CBA. Vagyis nyilván nem cébéá, csak mivel svéd a vállalkozás, nem hiteles Tescóhoz vagy Auchanhoz hasonlítani.)
Na ott igazán sokkot kaptam. Nem mástól, mint a különböző termékek áraitól. Krumpli 11 egység - egy korona cirka 32,5 forint. Okés, akciósan lehet itthon 100 forintért is krumplit kapni, de a Hold utcai csarnokban a minap láttam 350-ért. Na takarodó. Utánanéztem, Svédországban a minimálbér fogalma nem létezik. Viszont egy 2013-as táblázat alapján egy bolti pénztáros fizetése havi 22600 egység. Tehát egy pénztáros több, mint 2000 kiló krumplit vehet a fizetéséből. Én nem tartom magam rosszul keresőnek, de ennek a felét sem tudnám megvenni, pontosan 800 kilót. Ejnye. Okés, az alkohol drága, meg a csónakbérlés, de a krumpli és az ásványvíz nem. Sőt például a sajt sem annyira: Gő és Balázs egy Allerums nevű sajt 70 dekás kiszerelése mellett döntött igen jól, mert nagyon finom az Allerums. E sajt kilója 133 SEK, azaz 4300 forint. Eléggé elkeserítőek ezek az arányok, pláne hogy albérlet és metrójegy árakat is összevetettem... Ja igen és majd elfelejtettem. A napijegy ára is fejbe vágott, ugyanis az 50 SEK, azaz 1625 HUF. A jó Csatira egy napijegy 3100 HUF. No comment.

Első napi körülmények

A kempingbe visszaérve már magunkhoz vettük a csúzlikat, hogy egy jó kajálást követően kezdhessük is a horgászatot. Minden holmit magunkra vettünk, mint egy valóságos téli peca alkalmával és elindultunk csapakodni. A kemping területén átfolyik és a Ringsjönbe torkollik egy patak, ennek a partjáról dobtunk először. Menetrend szerint szereltünk: Galambér elkezdte szórni a plasztikot, míg mi Gergővel úgy gondoltuk úszós készség lesz az ideális gilisztával csalizva, hátha be tudunk cserkészni pár szép sügeret, azonban egy pár akadón kívül semmi. Gő annyira értelmetlennek látta a tevékenységet, hogy egy beszakadás után vissza sem szerelkezett, inkább bebújt az ágyba. Bezzeg Galambér meg én!

Galambér, pisztráng, hó

Balázs megrögzött pergetőként kisvártatva észrevette, hogy a befolyónál rabol valami. Nem kellett sok, át is cuccoltunk és mivel Balázs nemsokára szép barna pisztrángot wobblerezett, kértem tőle én is egy jerkes botot és egy általa ígéretesnek vélt wobblert.  Nagyon sokat nem kellett dobálnom ahhoz, hogy két szüzességemet vesszem el egyszerre: sosem fogtam még halat wobblerrel és ez volt az első barna pisztrángom is! (A barna pisztráng tulajdonképpen sebes pisztráng. Az északon élő sebesekről hiányzik a piros pötty és bár ugyanaz az alfaj zöldesbarna színük van.) Icipici ugyan, de mégiscsak pisztráng, mégiscsak wobblerrel!

Kis pisztráng is pisztráng!

Nem hagyhattam aludni Gőt! Ha már én is pergetve fogok, Gő nem alhat!( Ilyen másodszor fordult elő a 25 év alatt, egyszer még Boconádon keltettem fel, olyan kapás volt hajnalban.) Csodálkozott is a jó Rostutyi: mi van itt? Máté perget, Galambér meg fenekezik? Igen, eléggé megborult a világ a tavaszi télben.    

A pisztráng baszkul amuarrain, azaz horoghal

 
Irgalmatlan pisztrángfogásba kezdtünk! A másodikat - egy szép példányt - is Galambér cájgjával fogtam, ugyanazzal a csalival. Mire felocsúdhattam volna Gő már egy kőhöz is verte szegény párát ezzel a szöveggel: ezt ma este megesszük! Az volt igen érdekes a pisztrángok kifogásában, hogy akasztás után nagyon furcsán jöttek. Bevágáskor magasra kiugrottak, ahogyan azt a csukákról híresztelik, majd egyenesen felénk vették az irányt, ilyenkor nem igazán érezni a halat, hiszen a damil nem feszül. Többször azt hittük már lefordult a horogról a zsákmány, majd kisvártatva ismét húzott.
Így pergettük végig a késő délutánt a torkolatban ívó kishalakra vadászó pisztrángok után. Balázzsal annyira belemelegedtünk a pisztrángozásba, hogy szinte észre sem vettük amikor Gő befejezte az akciót és elindult lefilézni a halakat és az előkészületek közben, már majdnem sötétben Balázs bedobott még egy pisztrángot. Kell-e mondjam milyet zabáltunk?! Gergő nagyszerű ötlete volt, hogy elevenítsük fel a tavaly a csatin elkészített cevichét. Ehhez ugyan nem volt lila hagymánk, sem korianderünk, sem csilink, de egy szál újhagyma és egy fél citrom leve negyed óra alatt éppen eléggé megfőzte az apróra vágott halat és nagyon passzolt a remek Wasa nevű kétszersültre. A nagy szeleteket meg egyszerűen megsütöttük vajjal egy jénaiban. Nagyon meglepett minket a pisztrángok hússzíne. Majdnem narancssárga az itthoni halványakkal ellentétben és sokkal olajosabb, zsírosabb. Majdnem lazac. És fenségesen finom!

Ceviche és vajjal sült pisztráng

04.16.

Másnap reggelre olyat változott az időjárás amilyent az óceánparton szokott: szélcsendre és verőfényes napsütésre ébredtünk. Egyértelmű volt, hogy kihajózunk. Bőséges reggeli - tulajdonképpen ez volt az kemping egyetlen szolgáltatása amit igénybe vettünk -  és szendvicskészítés követően merítettem egyet a nyugodt vízben kiválóan látható kishalakból, hogy legyen mit úsztatni a csónakból és vízre szálltunk. Helyismeret hiányában arra indultunk ahol csukát sejtettünk: a part melletti nádasokat kezdtük vallatni. Míg a többiek szórták a plasztikot én kishalat úsztattam vagy egyszerűen csak napoztam a csónak orrában.

Kép a csónakban

Kép a csónakból

Ha sütött a nap a szélcsendes öblökben kifejezetten kellemes volt az idő, viszont ha felhők jöttek és kikerültünk a szélárnyékból rendesen fáztunk. Ennek ellenére mindhárman megpirrantunk a napon. De sajna hiába próbálkoztunk, hiába mentünk egyik ígéretesnek tűnő helytől a másikig, erőfeszítéseinket nem koronázta siker, csak látott halig jutottunk. Viszont legalább jól beebédeltünk a vízen, úgyhogy a visszatérés után nem kellet időt tölteni a kajálással, egyből mehettünk a befolyóhoz. A kora estét megint pisztrángozással töltöttük. Minden módszert bevetettünk: úszózás, fenekezés kishallal, pergetés. Volt kapás rendesen, de csak úszóra és műcsalira. Gő egy idő után - ők már mindketten fogtak - azt mondja:
- Milyen érdekes, hogy fenekezőre nincs kapás...
- Még! - feleltem hangsúlyosan. És alig hogy ezt kimondtam máris vadul emelkedett a kapásjelzőm. Bevágás után szép magashátú pisztrángot fogtam, filére érettet. Meg is lett az utazás egyik jellemző szava, a hangsúlyos: MÉG.

Magashátú. MÉG. 

Halpucolás szempontjából úgy éreztem rajtam a sor és mivel magammal vittem a Mustad filézőkést amit szülinapomra kaptam a srácoktól meg is kértem Gergőt, hogy mutassa meg ismét azt a módszert amivel szép filéket lehet vágni. (Próbálkoztam már, de mivel nem volt jó késem csak szétszabdaltam a halakat.)
A jókora adag cevichét ezúttal cassoulet, azaz francia sólet követte amit Gő hozott a Bordeaux-i specialitások boltjából. Telezabálva már egyáltalán nem volt kedvünk átmenni a főépületbe szaunázni, ez talán megbocsátható. Főleg másnapi teljesítményünket nézve!

04.17.

A fényképek tanúsága szerint Balázs már 7:58-kor elkezdte vallatni a torkolatot, vagyis eléggé bekezdtünk. Az előző napi látott csuka helyére mentünk először s nagy meglepetésünkre Gergő és a nap első kapása egy pisztráng volt, ami minden bizonnyal területvédési szándékkal csapott oda a hozzá képest jókora csuka-wobblernek. Sőt egy fertály órán belül egy szelesebb részen Gő egy csét is kiemelt.
Tessék csak figyelni a csuka testén lévő sebeket! Mekkora lény fognyomai azok!

Gő és sebes csukája

A következő napszakban szelesebb vizekre hajóztunk minthogy Gő tavaly hallotta Írországban : No wind, no pike! azaz ha nincs szél, nincs csuka. És Galambér igazolta is a tézist, a szeles öblökben kétszer is eredményes volt. Balázs így tulajdonképpen visszatért, hiszen amikor általánosba jártunk a szülei dolgoztak többek között Svédországban így Galambér ha jól emlékszem két nyarat is horgászott (csukázott) már a svédeknél

Hanem ezek a csukák a szákban olyat verettek, hogy igazi művészet volt kibogozni őket, horogból, hálóból. Sajna a kisebb példány odalett a szabadítás közben így a csolnak aljára került Gő pisztrángja mellé.

A mi svédünk egy svéd példánnyal

Viszont nemsokára iszonyat idő kerekedett, számunkra legalábbis. Befelhősödött és igen erős szél fújt. Mivel elég messze keveredtünk a kempingtől úgy döntöttünk elindulunk haza, hogy még pisztrángozhassunk egy jót.  Visszafelé pont pofába kaptuk a szelet, amely fél méternél magasabb hullámokat korbácsolt. Ahogy téptünk a nyílt vízen, minden második hullám becsapott a csónakba. Főleg az orránál, ahol én ültem. Egy ideig nem nagy volt baj, de kb. az út felénél a padról elkezdtem átázni, méghozzá alulról. Nem voltunk ilyesmire felkészülve s én életem egyik legkeményebb negyedóráját éltem át. Széjjel fagytam a jéghideg víztől és széltől. 

Haragos a Ringsjön

Az alsógatyám is átázott, de mit volt mit tenni aznap még nem fogtam halat, gyorsan tennem kellett valamit, azaz átöltözés után vacogva ugyan, de kimentem a befolyóhoz. Ahol a vízen abbahagytuk, ott folytattuk a partról. A kemping szélvédett öbölben van, úgyhogy egy kis tornával sörivó-állapotra melegítettem magam a délutáni napon. Hamar kipergettem - ezúttal Gergő cájgjával - egy pisztrángot bár kabátba akadt neki. Ahogy vezetem, Gő jön a szákkal de a pisztráng ahogy meglátja a hálót kitör. Aztán megint, aztán megint. Na, mondom magamban, majd ha nekem kell szákolni, óvatosan tartom a vízben a szákot had húzza bele az elejtő. És nemsokára amikor Gőnek én szákolok, maradok hidegvérrel aztán jön a pisztráng, össze-vissza, beúszik alám, onnan szinte kirepül. Fú de szívatós volt. 

Gergő úszóval

Amikor Balázs megfogta a napi utolsót és én jöttem a szákkal, rám is mordult:

- Azt vidd innen!

Azonban a szákos balekolás és az utolsó pisztráng között még történt valami. Mégpedig az, hogy az egyik óvatos fenék-kapást sikerült megakasztanom és frankón fárasztanom is kellett a pisztrángkirályt. Egy 45, azaz negyvenöt centist pisztrángkirályt! Nagyon örültem, pláne az egész napi böjtölés, ázás-fázás után. Amikor készítettük a képet Gő az mondta:

- Ez már egy lazac!     

45 centiméter

Ez, az ötödik pisztrángom volt a legnagyobb. És oly hihetetlennek tűnt, hogy a "betlikerülő" hal, az a hal, amit akkor is fogunk, ha mást nem az a barna pisztráng. Nem sikerült a horgászat, akkor menjünk pisztrángozni, azt úgy is fogunk.

Halpucolásban Balázs volt a soros. És megint érintetlenül hagytuk az otthonról hozott kaját: három pisztrángot dolgoztunk fel. A királyt és Gő délelőttijét lefiléztük és vajjal kikent, majd feketeerdei sonkával bélelt tepsiben sütöttük meg. Hozzá sóban sült cékla és párolt krumpli. Előtte természetesen ceviche. Nézzétek azokat a filéket! Tényleg lazacszínű és lazacállagú. És hogy a cékla mennyire passzol a halhoz, nem gondoltam volna. 

Pisztráng tepsiben

Pisztráng tányéron

04.18.

Utolsó napra a tó távolabbi részeit terveztük felfedezni. Már kora reggeltől elég szeles volt az idő, úgyhogy az előző napi elázásból okulva felszerelkeztem amennyire lehet. Vagyis az esőköpenyem úgy magamra húztam, hogy sehol se lógjak ki belőle. Kellett is ahogy átverettünk a tavon. Mire helyet választottunk migrénes fejfájásom támadt. Mivel gyógyszer nem volt nálunk és mivel vizet nem akartam inni, mert a csónakból való ürítés nem éppen a legkellemesebb négy rétegből kihámozva, pláne nem nagy szélben, fejfájásom szinte elviselhetetlenné gerjedt. Az öbölben, amit kinéztünk tombolt a szél és hóviharok kerekedtek tízpercenként.

Hóvihar és napsütés egyszerre

A kapás sem volt jó - egyedül Balázsnak volt élménye egy nagy és ravasz süllő képében, aki kikövette a wobblerét, rá is fogott, de csak igen finoman - ezért úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk, bevásárolunk a hazaútra, kicsekkolunk és pisztrángozunk még egyet búcsúzóul.

A bodegában gyorsan bevettem egy folyékony algopirint, és ledőltem olyan negyed órára, amíg a többiek összeszedték magukat. Kicsekkoltunk - itt jött az első mellbevágó ár csónakbérlés: majd 90 ezer. 

Majd ahogy jöttünk, úgy mentünk az ICA-ba, én ámuldoztam és szörnyülködtem az árakon és a szuvenír sajtok és csokik, valamint a másnap elemózsia mellett azért vettünk egy koriandert, mert számítottunk arra, hogy az esti kapáskor meglesz a betlikerülő pisztráng, legalább egy cevichére való.

Jól okoskodtunk, bár majdnem ráfáztunk. A pisztrángok aznap nem voltak valami aktívak. Illetve amikor kaptak, csak óvatosan húzkodták a feltűzött kishalakat, műcsalira talán kapás sem volt. Aztán végül emelkedett a kapásjelzőm és fogtam egy átlagos pisztrángot. Ez volt a nap egyetlen és négynapos, felejthetetlen horgászatunk utolsó hala. Igazi, korianderes ceviche lett belőle, főételnek pedig egy tonhalas-paradicsomos spagetti. Konzervekből. 

Viszonylag korán lefeküdtünk, másnap 10.45-re legkésőbb Gedserben kellett lennünk kompindulásra. 

04.19.

Úgy meghúztam volna még egyszer a befolyót!
Visszafelé láthattuk világosban azt, amit jöttünkkor sötétben kihagytunk. Irigylésre méltóan tisztán és rendben tartott földek és szélmalom erőművek mellett vezetett az út. Meg is jegyeztük milyen elmaradottak ezek a skandinávok szelet használnak, biztosan nem ismerik az atomot. Bezzeg nálunk épül Paks 2 és nagy terhek a fenntartható energiatermelésen. Példát vehetnének rólunk!

Az Öresundon

Lund és Malmö után fel az Öresundra - nahát a híd két oldalán szélmalmok ameddig a szem ellát - majd be az alagútba, hogy tökéletesen alákerüljük Koppenhágát. Ahogy délnek vettük az irányt, szinte kilométerről kilométerre színesedett a vidék. És ez a vidéki Dánia! Mintha minden Legóból lett volna megépítve. Emlékszem az első Legóimra, azok frankón így néztek ki. A házak, az ajtók, az ablakok. A végtelen egyszerűség és funkcionalitás, mindenféle veretés nélkül. Sehol egy feltűnő verda, se a svédeknél se a dánoknál. Dánia legdélebbi részén belepisiltünk az Északi-tengerbe és a Balti-tengerbe egyszerre, majd Gergő elkezdte felolvasni az Estonia komp katasztrófájának vonatkozó Wikipédia szócikkét. A sztori ki is tartott Warnemündéig, no persze csak úgy hogy miközben Gő megpróbált aludni, Balázs meg én vásároltunk ezt azt a fedélzeten található duty freeben. A következő wikipédiázás Drezda környékén kezdődött elsősorban a bombázás és Az ötös számú vágóhíd kapcsán egészen a választófejedelmekig és Elő-Pomerániáig jutottuk. Közben az úton már elhagytuk Prágát és gyötrődtünk Brno felé. A sztráda mindkét oldalán állt a hó. Aztán itthon szélvész és özönvíz.
Mire hazaértünk elállt...

Sok tanulsággal szolgált eme hat nap.
Hosszú útra vigyél magaddal hangoskönyvet!
Csak visszafelé, Budaörs magasságába jutott eszünkbe, hogy még sosem utaztunk ennyit együtt, még sosem voltunk ennyi ideig összezárva: csaknem 3000 km egy autóban, négy nap egy csónakban és egy 20 négyzetméteres házban. Mindenféle probléma nélkül. Jó, mondhatnók, hogy több, mint 30 éves ismeritek egymást, de hát rigolyás vénemberek vagyunk, mégsem volt konflikt.
Aztán ott a víz. Ahhoz képest, hogy ismeretlen terepre mentünk kalauz nélkül és ennyi halat fogtunk, mindenképp elégséges. Nyilván, ha jobban felkészülünk, vagy informálódunk egy kollégánál, jobb lehetett volna a fogás, de így sem volt rossz.
Sajna az nem elég Svédországban, ha az ember mindenféle itthon viselt horgászruházatot magával visz, pláne a vízen. Oda elég speciálisan föl kell öltözni.
Gő jóslata bevált, ő azt mondta, ne vigyünk sok kaját, majd esszük amit fogunk. Tökéletesen osztottuk be a fogást, minden napra jutott zsákmány, úgy is, hogy a halak felét visszaengedtük.
Jómagam 6 darab pisztránggal végeztem a horgászatot 2-1-2-1 napi elosztásban.
Gilisztával, csontival még csak kapásunk sem volt a négy nap alatt, minden kishallal és wobblerrel fogtunk.
Majd egy teljes hét alig tűnt többnek, mint egy hétvége.
Bármikor, bárhova utaznék a két gyíkkal, csak anyagilag kell összeszedjem magam.
Így megy ez...