Idénynyitó Kovídiusz idején

A csukatilalom lejártával szoktunk idényt nyitni most már évek óta, április elején. Sajnos Korona Kovídiusz miatt az idei első bevetés három hetet késett, sőt a helyszín s a horgász társ is rendhagyó volt, Pilispisti a víz, Bágzi a kolléga. 

Kiszabadultunk...

Pilispisti, azaz Pilisszentiván mellett a helyiek által Slötyinek hívott mintegy hektáros bánya tó. Sok szép emlék köt ehhez a tóhoz: itt kezdtünk igazán önállóan horgászni Gővel és Balázzsal. A kilencvenes évek elején annyi csuka volt benne, hogy ifi napijeggyel is annyit vihettünk amennyit akartunk, ráadásul méretkorlátozás nélkül. Volt olyan nap, hogy hárman huszonegy néhány csét fogtunk, jobbára pergetve. Igazi klasszikus időnk volt ez, villamossal, busszal, majd gyalog vagy stoppal mentünk, s jöttünk. Később törpeharcsa került a vízbe és bár egyszer-egyszer lejártunk, nem lett törzshelyünk a Slötyi annak ellenére, hogy nem sokszor betliztünk. Aztán Ákiék 'Szentivánra költöztek de ennek ellenére néhány pecától eltekintve nem nagyon jártunk ki velük sem. 

Bágzi barátommal, akiről most először esik szó a blogon, meg olyan huszonöt éve ismerjük egymást. Gördeszkázás, bulik, aztán laktunk egy albérletben, együtt focizunk már évek óta és bár Bágz inkább békés halra szokott menni, tavaly eljött velünk a Csatira, ahol a csukafogással is sikerült beoltani. 

Igazából Galambérral a jövő héten, 31-én mentünk volna Párizsba Gőhöz, hogy megint meghúzzuk a tavalyi nagy peca helyszínét a Szajnát, de az ismert körülmények miatt ez ugyebár bukó. Nyilván Gő sem jöhet, Balázs dolgozik, az ügyek folynak a járvány ellenére, ezért Bágzit kellett rávennem a horgászatra. Amíg legutóbbi chatelésünkkor Bágz a felvetésemre azt írta, hogy "Hát azt meg hogy?", és én csak annyit válaszoltam, hogy "Egyéni sportolás célja." még nem mentünk, az azóta eltelt három hét megkattantott mindkettőnket annyira, hogy a minap kimentünk Pilispistire. Előtte kikérdeztem Ákit, mit hol merre, viszont kicsit későn értünk ki, így az igazán jó helyek már foglaltak voltak. Nem bánkódtunk, egy benyúló földnyelvnél helyezkedtünk el, s nem haboztunk a bevetéssel, volt még pár fagyasztott kárászom, úgyhogy már a kishal fogás előtt tudtunk rablóra csalizni, Bágzinak volt is egy mozdítása. Sőt egy másik is, megakasztotta a potykát, de sajna az a part előtt pár méterrel lefordult a horogról. Közben elkezdtem spiccbotozni, de sajna csak gébeket tudtam fogni a sekély vízben. Sebaj, jobb ez, mint a fagylalt, megtűztem egyet az úszósra. Nem kellett várnom sokat az idény első kapására, az idény első halára, az idény első sügerére. 

Első idei. Pici hal, nagy öröm!

Egyszer csak jön egy ellenőrző személy, tök normális volt, kérdezte beikszeltük-e a horgász naptárban a napot. Nem, persze, hogy elfelejtettük, amit sürgősen pótoltunk, mivel a tag azt mesélte, a szövetségi halőrök már többször büntettek itt százezer forintra emiatt. (Azért ez beszarás nem, be kell ikszelni a napot amikor horgászol. Miközben ott van az aznapra megváltott napijegy. Ez milyen f@sz szabály már???) Nemsokára lejött Áki, ugyan nem horgászni ült velünk egy kicsit a parton.
Közben a fenekezős cájgomat is megrángatta egy példány, újabb sügér!

Második csíkos

Áki el, majd jön vissza később, bátyjával Andrissal, mi Bágzival meg elkezdtünk szénné égni a napon. És hogy az odaégésre ne figyeljünk, egyszer csak szépen elindul az úszóm oldalra, nem lefelé, csak szépen nyugodtan oldalra. Utánaengedtem a zsinórt, majd bevágtam, "Hú, ez már szákos" mondok Bágzinak, majd kiugrik a csuka a vízből, rázza a pofáját. Érzem, hogy a part felé jön, próbálom a víz felszín alatt tartani, de megint kiugrik, aztán szabadul. Kirázta a pofájából a horgot. A sekély vízben nyilván elrugaszkodott a talajtól és így szabadult. Rutinos versenyző lévén, azonnal dobom vissza a cájgot ugyanoda. Jött is a kapás, szinte ugyanott, ugyanúgy. Most már nagyon vigyáztam. Csak egyszer ugrott ki, folyamatosan sikerült a felszín alatt tartani. Igen szépen ment, kicsit kellett fárasztani is, többször kitört. Bágzi egy szép 50-es csét szákolt. Ment is a szájbilincsre.

Der Hecht

Nemsokára visszatértek az Oroszok. András fia Álmos, maga András, és Ákos. Jót bandáztunk, egyszerűen jó volt látni őket, látni bárkit, akit ismerek és nem az anyám, akivel ötödik hete karantálódok. Csatlakozott Ákiék egy ismerőse is, a nagy harcsás csávó, aki már "unja" a csukát. És felhívta a figyelmemet, hogy a csét vagy csapjam le és tegyem az autóba, vagy engedjem el, mert a tavon május 1-ig meghosszabbították a csuka tilalmat, mivel egy csomóan lejöttek "csukázni" és közben süllőket vittek el. Szóval ezek miatt az idióták miatt és most nem vihetek el egy csukát. Persze napijegyváltáskor erről szó sem esik! Baszki, százezerre büntetnek, ha nincs behúzva az iksz, de a csukatilalom meghosszabbítva a süllők védelmében?! Hát akkor a f@szért nem a fogásokat ellenőrzik?! 

Hát milyen országban élünk komolyan! Nyilván nem csapok le egy halat és teszem az autóba. Micsoda gondolat ez egyáltalán? Kurrv@élet. Lassan megürült az ajánlott part szakasz, az Oroszok hazamentek ezért úgy döntöttünk, hogy nem élvezzük tovább a "csuka-unó" nagy harcsavadász társaságát és még egy kis időt eltöltünk ott, ahol a helyi öregek 10 percenként fogták a friss telepítésből származó 2-3 kilós pontyokat. Kapásunk már nem volt, bár néhány szép vörösszárnyút meg dévért sikerült fogni. Így esett meg az idénnyitó idén. És ebben az egész szarságban valami hihetetlenül jó érzés volt barátokkal lenni és nem otthon lenni. Öt hete nem voltam ennyit nem otthon és nem töltöttem ennyi időt senkivel. Hogy átértékelődnek ilyen kicsi dolgok! Már nagyon várom a következő bevetést. Akár még a Slötyin is...

Tölgy, Sas-hegy, Athletic

Az utóbbi időben igyekszem környezettudatos lenni. Komposztálok, szelektíven hulladékgyűjtök, amennyire lehet piacon vásárolok és a többi. Tavaly madáritatót és darázsgarázst telepítettem a Dayka Gábor utcát kettészelő kiserdőbe, ma pedig örökbe fogadtam egy tölgyet a Sas-hegyen.

A jel

Ha valaki nem tudná, majd' két éve eladtuk az egykori családi pecót és nekem akkora mázlim volt, hogy meg tudtam venni azt a lakást, ahol már tíz évvel ezelőtt laktam két évig. Akkor béreltem, most sajátom.

A lakás egy kis társasházban van a Sas-hegy lábánál, szemben velem elvadult kertek, parcellák, ahonnan reggelente rikolt a fácán. Átellenben pedig kezdődik a Budai Sas-hegy Természetvédelmi Terület, országos jelentőségű természetvédelmi terület, amely a Duna-Ipoly Nemzeti Park felügyelete alá tartozik. 

Ahogy másodszor is ideköltöztem, beléptem az eléggé aktív Sas-hegy Védő Egyesületbe. Az egyesület minden heggyel kapcsolatos információt megoszt a facebookon, jót-rosszat egyaránt, és mint legnagyobb jóság innen szereztem tudomást arról, hogy a nemzeti park a Sas-hegy déli leejtőjén ritkítja a cserjést és őshonos fákkal ülteti be a környéket.

Ezzel kapcsolatban örökbefogadási felhívást is tettek, miszerint ha valaki tudja vállalni, hogy az aszályos időszakban kéthetente fél vödör vízzel megöntöz egy-egy csemetét, akkor fogadja azt örökbe, és jelezze, hogy azt a fát már locsolja valaki.

Tegnap láttam a felhívást, így ma cselekedem. 

Tölgyet választottam, mivel az a fa baszk nemzeti jelkép.

A tölgyemet Haritznak neveztem el, baszkul az haritz tölgyet jelent, de keresztnévként is népszerű, lásd Aritz Aduriz.

Ő Haritz

És ha már több, mint egy hónapja Athletic Bilbao meccsek nélkül vagyok, a környezetvédelembe belecsempésztem kicsit a focit, Haritz tölgyem a jelzését Athletic címerrel láttam el.

Egy kis mozgás, természetvédelem és persze Athletic.

Így megy ez a karantén idején...

Kamu webáruház figyelmeztetés - Fake webshop alert!!!

Kamu webáruházban "sikerült" vásárolnom, azért írom ezt a posztot, hogyha bárki a világon megtalálja ezt az oldalt, nehogy vásároljon tőlük!!!

Ezen az oldalon  - Alpen-blick.at - találtam egy cipőt, amit régóta szerettem volna megvenni, s ráfaragtam. Túl lelkes voltam, és csak ímmel-ámmal tájékozódtam a webshopról. Sajnos. Ugyanis megtaláltam én az alpenblick.at-t, elérhetőséggel, címmel, de az, mint kiderült egy szálloda és nem úgy írják, mint ezeket a gennyládákat: alpen-blick.at. 

Egyébként is azt gondolta, egy .at oldal biztosan hiteles. Hát nem!

21.000 forintom bánta, de most leírom nektek, ha bárki véletlen ezekre bukkan,  nehogy rendeljen tőlük!

Remélem ezek a rohadékok a blogot nem találják meg és nem lopják el az összes adatomat. Ha meg igen, akkor kivonulok a cybertérből!

Három ember egy csónakban

Három ember egy csónakban

Balekok

Harmadszor indultunk Franciaországba Gergőhöz és egyáltalán nem tulajdonítottuk jó előjelnek, hogy amikor a reptéri buszhoz gyalogoltunk, jött az email a jó erfransztól, hogy fél órával később indulunk. A buszon kaptuk a következőt: két órás késéssel indulunk. Majd Ferihegyen becsekkolás után az utolsót: éjfél körül indulunk. 

Hát most mi a szart csináljunk? Az utolsó RER-t (ez a párizsi HÉV) Gőékhez biztosan elbuktuk, hiszen a landolást hajnali három körülre lőtték be. Rúgjunk be - nagyon nem kellett győzködnünk egymást - és azzal beültünk a reptéri O'Learys "ír" sportkocsmába. Döntöttünk így azért, mert az összes többi helyen elég szarul nézett ki a kaja. Rosszul döntöttünk. Az O'Learys highly not recommended hely. Vagy húsz percet vártunk mire felvették a rendelésünket, ami két burger volt egy-egy sörrel. Na mármost a burger, amit full marhának írtak az étlapon legfeljebb nyomokban tartalmazott marhát, kb. fasírtra emlékeztetett nem csoda, hogy telerakták mindenféle szósszal, bár ez az infó valahogy nem szerepelt az étlapon. A sör autentikus ír Soproni...

Közben kiderült, hogy a késés miatt kapunk 2700 (?!?) forint kajajegyet, amit persze az O'Learys-ben nem tudunk beváltani. Ejj de jó! Aztán az utolsó fekete pont a helynek: mint kiderült zárás előtt tíz perccel a főúr rávett bennünket még egy korsó sörre, amit kis híján húzóra kellett meginnunk, mivel a hely öt perc múlva zárt. Hát valahogy ezt is elfelejtették mondani. Ja és a ceh: 13900.- Ezek után beváltottuk a kuponokat sörre, folytattuk az iddogálást, majd amikor befáradtunk kényelmesebb, puhább helyet nem találván a reptéri játszótérre mentünk pihenni, ahol a játékok puhák vagyis kényelmesebbek, mint a padok, széksorok.

Többen le is fényképeztek minket, sőt a reptéri takarítóhölgyek meg is jegyezték milyen leleményesek vagyunk.

Alternatív reptéri fekhely

Ilyen jól indult az utazás, ezek után csak reménykedtünk benne, hogy nem fogunk betlizni úgy, ahogy tavaly s két éve betliztünk Gő tuti helyein.

Három után landoltunk Párizsban. És még szerencse, hogy volt egy-két hiéna, aki mindenféle hivatalosságot nélkülözve várt a későn érkező balekokra. És még további szerencse, hogy tudtuk, hogy nagyjából 100 euró egy fuvar Gergőékhez, úgyhogy belementünk a 120 euróba amit emberünk ajánlott. Már csak röpke 50 percet kellett autókáznunk, mire "hazaértünk".

   

A balek

A következő balekolás abszolút egyes szám első személyes. Merthogy utazás előtt learattam a szépen kifejlődött padrón paprikákat az erkélyről - lásd előző bejegyzés - mondván ínyenc barátaimmal mindenképp meg kell kóstoltassam eme mennyei csemegét. 

Péntek délelőtt meghúztuk a helyi vizet, az Yvette-t, egyrészt pályáztunk szép domolykókra és pisztrángra - ezekre volt esélyünk, Gő szépen fogott belőlük a nyáron - másrészt a Szajnára fogtunk csalihalat, mert patakban szép nagy kárászok és vörösszárnyúak akadnak horogra. 

Vissza a kajához. Diane jóféle avokádó-grapefruit-garnéla salátával és párolt-sült farkashal filével várt minket, e kettő közé illesztettük be a sült paprikákat. Bár ne tettük volna! Kétszeresen égtem, egyrészt a szám, a paprikák olyan csípősre értek, másrészt a fejem, hogy akaratomon kívül megszívattam a barátaimat. úgy a felét kóstolgattuk el, a másik fele a kukában landolt. Nem bírtuk megenni. 

Ebédtől elnehezülve indultunk Normandiába, Rouen alá, ahol a Szajna mellett két hatalmas bányató található s nem messze az Eure folyócska.  

Szajna-teszt

Mintegy két órát autóztunk északnyugatnak, közben a mindig és mindenhol bealudni képes Galambér be-be bólintott az anyósülésen. Azért nem késlekedtünk, mert meg akartuk nézni, hogy az elkövetkezendő két nap mely vizeket érdemes meghorgásznunk, bár Gergő a nyáron egy teljes hétvégét töltött az itteni vizek feltérképezésével. Megálltunk az Eure mellett, a nagy tónál, a kisebb tónál, amelyet hajózható csatorna köt össze a Szajnával, majd letelepedtünk a szállásunk előtt közvetlenül, hogy teszteljük egy kicsit a folyót. A Szajnát itt több ágra osztja pár sziget. A víz nem gyors, mivel pár kilométerrel lejjebb egy nagy duzzasztó van, de azért van áramlás. A hozzánk közel lévő szigetről bedőlt fák tovább lassítják a Szajnát, hínarasokat, visszaforgókat, tökleveleseket létrehozva. Fantasztikus terep! 

Galambér bekezdése

Én szokásomhoz híven kishallal kezdtem rablózni, úszóval és fenéken, míg két barátom elkezdte megpergetni a vizet. Gő csakhamar filére hízott sügeret villantott, aztán Balázs egy kolbász-csukát fogott második dobásra. A kishalakon nem volt mozdítás. 

A ház előtti Szajna

Hamar nyugovóra tértünk, hiszen alig aludtunk pár órát és másnap korán akartunk kelni, főleg a csónak összerakása végett.  

Szombat

Igazából restellem, hogy az előző két párizsi túránkról nem blogoltam, de bár mindkétszer fenomenálisan éreztük magunkat és nagyon jókat ettünk Dianne-nak és Gőnek köszönhetően, a halak elkerültek minket, szinte kudarcként éltük meg a kalandokat. Ja, igen, a csónak. Tavalyelőtt már összeraktuk és használtuk a Loire-on Gő felpumpálható, merevíthető és rendkívül praktikus Bark márkájú csónakját. Most is ezt alkalmaztuk. Gyors reggeli után összeraktuk a Barkot, de magasan járt a nap, mire vízre szálltunk. Mivel nekem hosszú botjaim vannak, Gergő kisegített egy UL (ultra light, vagyis nagyon könnyű) Thompson-féle SteelheadPro bottal. És nekivágtunk a Szajnának. 

A vízről még jobban néz ki! Látjuk hogyan helyezkednek el a hínarak, érezzük a vizet. A szemben lévő sziget sarkánál azonban semmi, a mellette lévő szigetnél szintén semmi, csak apró ütések. Aztán, aztán... amikor visszafelé motorozunk az elektromotorral, Balázs trollingozás közben fog egy sügeret. Amikor az szállásunk felé lévő kis ág elé érünk én is fogok egyet. Sárga négyes Mepps a csali, amit szintén Gő ajánlott. Aztán még egy sügér, meg még kettő-három mindhármunknál. Csorogjunk lejjebb!

Pergető paradicsom

Lejjebb csorgunk, dobok egy bokor alá, első húzásra egyből ütés, kapás és az első orsófék-húzó hal, nem hiszitek el, egy hatalmas vörösszárnyú csapott oda a körforgónak! Még csak meg sem szákoltuk, Gő egy másik bokor alól szép domolykót fog, majd Balázs egy filé-sügeret! Elképesztő ez a hely. Kérem én szinte teljesen leszoktam a pergetésről és most, hogy megtaláltuk a helyeket, sec-perc alatt fogtam négy-öt halat. Aztán csorogtunk tovább, fogtuk a sügereket, dobtuk az akadókat, szabadítottuk a műcsalikat, néha lehorgonyoztunk.

 

Vörösszárnyú, domi, sügér

Egy mély bokros résznél aztán Galambér botján irgalmatlan nehezedés. Aki? (Akadó?) Vagy kapi? (Kapás?) Elsőre nehéz volt megmondani, de amikor a bot karikába hajlott majd megszólalt az orsó és a bot vége képtelen volt egy helyben maradni, konstatáltuk, hogy Balázs minden bizonnyal egy irgalmatlan méretű harcsát akasztott. A hal egy ideig állt. Aztán megindult. Balázs próbálta követni, fárasztani, de egyszer csak a jószág megindult és Balázs képtelen volt visszatartani. Illetve szerelékének egy darabja képtelen volt megtartani az állatot: egyszerűen kihajlott egy alumínium kapocs. Nem a horog tört el, nem a fonott zsinór adta meg magát, hanem egy kapocs. Beszarsz. Még csak nem is láttuk a halat!
"A kapi, nem aki, mégis szaki". Azaz kapás, nem akadás, mégis szakadás. 

Ez kapi, nem aki, de sajna szaki.

Elszörnyülködve elemeztük az akciót és hitetlenkedünk Balázs akasztásán. Bárcsak a jó Koós-féle harcsázókat beraktuk volna a csónakba!

Ekkortájt már magasan járt a nap és kezdtünk megpirranni, úgy döntöttünk tehát, hogy visszamegyünk a házhoz, eszünk, ejtőzünk, fogunk kishalakat és a harcsázószettekkel térünk vissza a tépés helyszínére. 

Gő ebédre nagy szendvicseket készített, mi meg fogtunk pár vörösszárnyút délutánra. Három után ismét vízen voltunk. Lecsurogtunk a harcsás helyre, bedobtunk három úszós és egy fenekező készséget és vártunk és vártunk és vártunk, teljesen hiába. 

Fejezzük ezt be és pergessünk megint, itt csak ennek van értelme! Jól döntöttünk. Délután valahogy úgy sodort minket a víz, hogy én a közeli partnak mindig háttal ültem, de nem nagyon szegte kedvem, a túlparttól mélyben húzott villantóra jött egy sügér majd nem sokkal később valami nagyobb ütötte a körforgót. Az elején nem igazán húzott, azt hittem megint sügi, de csónakhoz közel erősebbnek bizonyult. Szép világos süllő! Régen fogtam méretes süllőt, kb. 6-7 éve és hogy mikor fogtam pergetve?... arra már nem is emlékszem. Ha lett volna hagymánk, citromunk, korianderünk biztos cevichét csinálunk belőle, ezek hiányában a szép kis süllőt is visszaengedtem, mint a többi halat. 

Pergetett süllőm

Igazából ez volt az utolsó szombati történés, hacsak nem számítjuk, hogy Gő savanyú káposztás, kolbászos-virslis elzászi vacsorát choucroute-ot, húsos káposztát, rittyentett nekünk. 

Vasárnap

Vasárnapra esőt mondtak, de egész jól megúsztuk. Az időjárás változásával azonban a halak kapókedve is megváltozott, sokkal gyérebb lett a szombatihoz képest. Jól megszokott utunkat pergettük végig, hátha sikerül megdobni a harcsát, de igazán semmi sem ment. Hanem kedvenc partszakaszunk végénél, a zápor előtt, Gő egy csét majd kicsivel utána egy domolykót is fogott. 

Zápor előtti csé

Elképesztő, ahogy Gő a domikat szedi a bokrok alól. Tűpontos dobás a majdnem a partra, és valóban ott a sekélyben lapulnak a domolykók. Aztán rákezdett a heves eső. Visszapergettük magunkat a szálláshoz, a csónakból leeresztettük a benne felgyűlt vizet, vizes cuccainkat a fűtőtestre dobtuk és tartottunk egy kis pihenőt: én ülve bealudtam a kanapén, ami hullámzott és forgott alattam, a csónakban töltött elmúlt másfél nap miatt. 

Szajna-parti idill

Az eső megszűntével, kora délután szálltunk ismét csónakba, hogy a velünk szemben lévő, eddig meg nem pergetett vizeket kapjuk botvégre. 

A folyó többi ága nekem igazából nem jött be hiába volt változatos a part mindenhol, a nagy ágban jöttek a hatalmas uszályok és kirándulóhajók, és valahogy a mellékágak sem tetszettek. Meg voltak a potenciális haltartók, de nem találtam a "helyem". Egyszerűen nem volt bizalmam bennük. Sőt a szél is feltámadt, így elindultunk visszafelé, hogy a maradék időt a tuti szakaszon töltsük. 

Szépen csorogtunk visszafelé, egy szélvédett tökleveles mellé értünk, hosszút dobtam előre egy-másfél méterre párhuzamosan a tökössel - gondoltam is milyen önzőség ilyen hosszút dobni, így a többiek lehetőségeit sokáig blokkolom. Húzom a jó öreg 4-es Meppset, jó mélyen, amikor valami irgalmatlan odavág. Messze a csali, a mélyben és valami szörnyeteg a horgán. Bot karikában, fék recseg, de ez a cájg annyi összhangban van és a csónakkal könnyű a hal után menni, hogy pár perc fárasztás után Balázs egy 75 centiméteres csukát szákolt nekem! Olyan átmérője volt, hogy alig bírtam kivenni a hálóból és nézzétek a pofája is sokkal kegyetlenebb, mint a szintén nem kicsi ír csukáké amiket tavaly fogtunk! Üvöltöttem mekkora állatot fogtam ismét, majd következett a nagy halak fogását követő remegés, ami leírhatatlanul jó érzés. (A visszaengedős videón, alább hallatszik Gő reakciója. Nos mi így tudunk örülni a másik halának és azt hiszem ez nagyon fontos több mint három évtizedes barátságunkban! Nem mellesleg olyan jól fárasztottam, hogy mindkét nagy pergető megdicsért és kivételesen Gő sem általa adott bece- illetve gúnynevemen - Matej - szólított, hanem csak simán Máténak!)

A 75 centis ragadozó

Nemsokára meg is érkeztünk a mólóhoz és a kikötőhöz de erre a szakaszra visszakanyarodtunk még egyszer, hátha nem csak egy csét rejt a töklevél. 

Nem rejtett. 

A napnyugtáig hátralévő időt kedvenc águnkban pergettük le, de egy-két sügér kivételével más nem fogtunk.
Azt hiszem ekkor hagyta el a számat a gondolat, miszerint "Úgy érzem kezdek boldog lenni!"

Csappanásnak indult kaja- és sörkészleteinket egy nem is olyan közeli kis szatócsüzletben töltöttük fel, belaktunk és gyorsan nyugovóra tértünk, mert hétfőn elég sok dolgunk volt; horgászat, összepakolás, repülőtérre menés, hazajövés...

Fear of the Bark

Utolsó reggel sem henyéltünk, a kisebbik tó felderítése szerepelt terveink között. De csak terv maradt. A tóhoz vezető uszályok által járt csatorna végéig sem jutottunk el. Csordogálva, keringve néztük meg a part menti hínarasokat, tökleveleseket, bedőlt fákat és akadókat. A délelőtt tovább fogdostuk a sügér-állományt, találtunk olyan fészket, ahonnan minden húzásra jött hal, még ha nem is nagyok, nagyon jó szórakozás volt: öt perc alatt fogtunk fejenként vagy ötöt. A többi jól kinéző rész nem adott ilyen mennyiségben halat, de szinte minden támadást értékesítettünk azért. A sügerek füleiben bizonyára az Iron Maiden dal cseng azóta is, kicsit átírva: Fear of the Bark!

Mivel Balázsnak és nekem három óra körül a reptéren kellett lenni, visszafordultunk. Persze végigdobáltuk ezt az utat is, bár alig-alig eredményesen.   

Lakunk a vízről

Csónak kivesz, szétszed, becsomagol, - háromszor, mert az első két próbálkozásra nem jól hajtogattuk és nem fért be a zsákba - összepakolás, azt irány a reptér. Az úton jól kibeszéltük ezt a kerek hétvégét, annyira sok volt az akció és az élmény, no meg a fáradtság, hogy alig baromkodtunk. Ellenben Balázsnak a sok forgástól, dobálástól, nekem a sok üléstől és horgonyfelhúzástól készült ki a derekam. 

Tulajdonképpen eseménytelen hazaérkezés azon kívül, hogy a gépen ismét megrökönyödtünk honfitársaink bunkóságán. No meg a reptér-belvárosi busz amelyre szerencsétlen külföldiek normál jeggyel próbáltak felszállni. Mentségükre legyen mondva elsőre mi sem találtuk melyik almenüben lehet jegyet venni a 100E-re.

És hogy mikor fogtam tizensok halat pergetve... ilyen talán még nem is volt.
Ami tanulsága a túrának, hogy be kell szerezzünk egy Barkot, akkora hatással volt ránk a nehezen megközelíthető, akadós helyek meghorgászása. A másik, hogy kell vennem egy UL pergető botot.

Gő, ismét nagyon köszönjük a vendéglátást!


fotók Galambér és Gő

Padrón vagy gernikai paprika az erkélyről.

Bejegyzek. Már több, mint egy éve nem, de hát alakult és sűrű volt az élet. Nem volt ihlet, de az erkélyen vetett és gondozott zöldségek hozzák a termést. 

A 120 x 600 centiméteres erkélyt igencsak teleültettem. Sajnos a cukorborsónak nem volt elég mély a balkonláda, így csak fél kisujjnyi hüvelyek termettek. A paprikák viszont jól érzik magukat cserépben tele vannak virággal, fejlődő kis paprikákkal, eddig 15 darabot arattam. 

Baszkföldön és Budapesten a Padrón tapas bárban ettem ilyen paprikát. Forró serpenyőben, olívaolajon szinte feketére sütik, sópehellyel megszórják és kész is a kitűnő előétel.

Az az érdekes, hogy az első aratásnak több, mint a fele csípett. A másodikból egy darab sem. A piacon is megkérdeztem az őstermelőt, akitől vettem a múltkor kétmaréknyit, hogy mi a tapasztalat csípősség ügyében, de nem tudott kielégítő választ. Egyik csíp, másik nem, teljesen random. 

"Desszertnek" meg cukkinivirág sörtésztában. A cukkinik nagyon szeretik a sashegyi klímát. Július elsején ültettem őket a cukorborsó helyére és már szüreteltem vagy tíz virágot, és legalább 4-5 gyümölcs alakul.

Fantasztikus különlegességeket lehet így termeszteni. Más nem kell hozzá, mint mag, víz és törődés! 

Baszk indián Budapesten

Indio széles mosollyal, Rayo-mezben jött be a könyvesboltba, öccse Javier társaságában. Első dolga volt, hogy közös bilbaói barátainkat hívta fel innen, majd a telefon a kezembe nyomta. Mikel azt kérdezte megismertem-e Indiót (!?!%*). Jorge épp ebédelt és mivel vele nem igazán van közös nyelvem csak annyi értettem mondanivalójából: comer, vagyis hogy eszik. Egoitz nem vette fel...

Ha pár bejegyzéssel visszalapoztok, olvashattok Indióról a Bordeaux-i posztban - együtt mentünk Bordeaux-ba az EB-re - de már négy évvel ezelőtti baszkföldi utunk alkalmával is találkoztunk vele. Akkor még csak tizennégy éves volt.

Azóta kicsit benőtt a feje lágya, bár ezt nem feltétlenül igazolja, hogy tulajdonképpen bilbaóiként a Rayónak szurkol, sőt meccsekre is eljár a Bukanerosszal, mit neki pár száz kilométer.

Indio a szüleivel és öccsével jött Budapestre, nyaralni. Már volt szó róla, hogy jönnek - asszem tavaly - de csak idén jött össze a budapesti út. 

Egyszer csak bejön egy Rayo mezes arc. Azon gondolkoztam, hogy milyen dal fütyülésével sújtsak le rá, amikor észrevettem, hogy Indio az, a tesójával, Javierrel. Mivel épp nagy melóban voltam, megbeszéltük, hogy este találkozunk és odaadta a mezeket - az Iberlanda kimenő-pólóit - amiket Mikel küldött Ricsinek és nekem.

Lugas: Rayito és Iberhool

Estére egy jó magyaros kaját terveztem be, ugyanoda mentünk - Belvárosi Lugas - ahová négy éve ültünk be a három fent említett bilbaóival. Menü ugyanaz a turista-menü, gulyás, paprikás csirke nokedlivel, zárásként somlói. Meg sör. A sört én tukmáltam, mivel először kólát kért. Később amikor felhívtuk Egoitzot, ő is furcsállta, hogy a gyerek sört ivott. Ízlett neki a kaja, fejébe szállt a sör, és bár addig is tulajdonképpen baszkul beszéltünk - illetve ő hozzám és én néha baszkul, néha angolul válaszoltam - alig bírtam követni. De azt tudom, hogy 5-6 játékos hiányzik még a Rayóból.

11-kor hagytam el a Bazilikánál.

Másnap létszámban nagyobb programot toltunk, ugyanis Ricsi és Zoli is becsatlakozott, még ha kevés ideig voltunk mindannyian együtt. Először a Szimpla kertben  ittunk pár sört, aztán a Hrabal sörözőben vártuk be Zolit. Később Zoli és Ricsi leváltak, ketten róttuk a belvárost, és mielőtt lepasszoltam volna Indiót Zolinak a Fröccsteraszon, akartunk enni egyet. De ha hiszitek, ha nem este 10 után sem a Kerkyra sem a Meat and Sauce nem volt nyitva. Maradt a lángos az Arany János utcánál. Az utolsó busszal mentem haza.

Egyszerűen Szimpla

Péntekre "kimenőm" volt. Délelőtt a Szecskában voltak, családilag, délután meg Zoli vitte a Fradi stadionba. Ahogy elképzeltük: stadion túra, múzeum, hivatalos bolt. Ahogy elképzeltük. Mert pont aznap sajnos nem volt túra és ahogy Zoli beszámolt róla, katasztrofális volt a múzeum: döglött legyek a vitrinekben. A múzeumból ugyan van egy ajtó a shopba, de az zárva, szóval gyász az egész. Zoli ki is bökte: Na az ilyenek miatt tart a magyar foci ott, ahol.

Beri, beri, beri good photo!

Szombaton jött a nagy menet. Este fél 8tól MTK-DVTK a Hidegkútiban. A család délelőtt dunai hajózásra ment, de közben pörgettük az sms-eket Indióval. Kérte foglaljak valami jó étteremben asztalt a meccs utánra, vagyis kb 10 utánra, nagyjából addig érünk vissza a városba. Hát ez nagyjából a lehetetlennel volt egyenlő, mivel a konyhák max. fél 10-ig vannak nyitva. Sebaj. Na akkor még azt gyúrjuk ki, hogyan szerezzük meg Pintér Ádám mezét! 

Ehhez azt kell tudni, hogy amikor Bordeaux-ba mentünk Mikel és Indio azt énekelték a Flinstones család címdalával, hogy "Ádám, Ádám Pintér lololololololo!".  

Egyszerűen azért, mert őt ismerték a magyar válogatottból, mivel Pintér korábban játszott a Zaragozában.
Mire elindultam otthonról még nem volt meg hogyan hangzik, hogy Add nekem a mezed spanyolul, szóval nem valami lelkesen bandukoltam lefelé új otthonomból. Azonban gyorsan jött a busz, Edit még bent volt a boltban, szóval bekopogtam és a közben megkapott üzenetet felfirkáltam egy kartonra. Aztán taxival irány a stadion.

Kamuzaragozaiak

Javier és Indio csak néztek, amikor elkértem az útlevelüket a jegyvásárláshoz. Ez a magyar foci, mondtam, mint a Fradi pálya. Kérdi a pénztáros hölgy: melyik szektorba? Nem tudom, először vagyok itt, minél közelebb a játékoskijáróhoz. Nem tudja az melyik, a kolléganő se. Akkor a legdrágábbat tessék adni, az biztos elég közel van. Úgy is lett.
Aztán átmentünk a körút túloldalán lévő késdobálóba egy sörért. Meg persze Nógrádiért, ezt kell enni, ha meccsre megy az ember. Meg persze jó adag szotyiért és tökmagért.
Kicsivel később a stadionban újabb sör és kóla-adag, valamint Sport szelet. Az is jár a meccshez.
A meccs katasztrófa. Legalább jó az akusztika, így a mintegy száz dió és a mintegy harminc libás jó hangulatot teremt. Apropó libások. Nagy jófejség az MTK ultráitól, hogy mind a drapijukon, mind a nagy zászlójukon van liba. Kis fekete humor.
Amikor jönnek le a szünetre Pintér észreveszi a feliratot és mosolyog. Ez meg lesz, mondom Indiónak, látta a feliratot! Innentől jó kedvünk van, majd a libásoknak is, mert szereznek egy gólt, de ez minket nem igazán érdekel, a meccs végét várjuk.
És eljött a mérkőzés vége. Az MTK-sok boldogok, ünnepelnek, a csapat megy egy tiszteletkört, nálunk van a vége. Jön Pintér, Indio mutatja a táblát és meg üvöltök: Ádi, Ádi! A srácok Zaragozából jöttek! Zaragoza!
És akkor Ádi leveszi a mezét és odaadja Indiónak. Közös fotó, határtalan boldogság, ugyan ferdítettem az igazságon kicsit. Mea culpa.

"Ádám Pintér, lolololololo"

Nagy vidámságban egy agyonizzadt mezzel tértünk vissza a belvárosba. A Zorraquino szülők már vártak ránk, hogy vacsoráljunk együtt. Nagyon hajtott az idő, így a Pörc és Prézli teraszán kisírtunk még egy-egy főételt. Én borjú bécsit kértem, de nem is éreztem az ízét, egy mert addigra berúgtam, kettő mert elfáradtam, három mert nagyon kellet figyeljek mit mondanak nekem baszkul.

Nagy búcsúzkodás: másnapra nekik Gellért fürdő és szuvenírvásárlás és szunya, mert hétfő reggel fél hétkor ment vissza a gépük. Viszlát októberben, Bilbaóban!

Ja, és hogy Indio miért Indio? Én azt hittem, hogy valami hülye frizura miatt, de nem. Kiskorában mindig indiánnak öltözött, így maradt rajta a becenév.       

79-97-99-70-76-76 avagy álmaink halai, életünk halai

Galambértől és Gőtől, legősibb barátaimtól írországi horgászatot kaptam negyvenedik születésnapomra.  Mindhárman tavaly léptünk a negyedik ikszbe, ezért a kivételesen nagy ajándék, a kalandra június első hétvégéjén került sor. A hónap első napján, kora délután egyesültek csapataink a dublini reptéren, mivel Gő lassan egy éve Párizs mellett él.

December 31-én egy boconádi pisztrángozással zártuk az évet, és akkor említette Gő, hogy ugyan még nincs kész szülinapi ajándékom, de hamarosan felkeres a boltban, hogy átadja. Nem sejtettem mi lehet az, kicsit meg is feledkeztem róla, de amikor Gő és fia, Dudu, egy Guiness sörrel jelentek meg az Atlantiszban, egyértelmű volt a szándék: megyünk Írországba! (Nagyon kellett uralkodnom magamon, hogy el ne sírjam magam a vásárlóközönség szeme láttára.)

A szokásos egyeztetések és egymás provokálása, húzása után Balázzsal pénteken beültünk a gépbe, majd másfél órát ültünk a gépen indulásig, majd másfél órás késéssel leszálltunk Dublinban, ahol Gő a késés miatt már hét órája várt. Bérelt autóba be, irány Írország nyugati része, Galway, majd fel északra Moycullen. E településtől nem messze a Corrib tó partján áll szállásadónk bed and breakfastje, a Portara Lodge. Michael Canney, egykori rendőr, nyugdíjazása után fogott a vállalkozásba. Nagyon szeret horgászni és hogy minden idejét ezzel tölthesse csinált egy panziót, ahol leginkább horgászokat fogad, de ottjártunkkor voltak "civil" vendégek is. Sőt, inkább civil vendégek voltak. Az évtizedek alatt, Michael oly tökéletesre fejlesztette a vendéglátást és a horgászok kalauzolását, hogy frankón edzeni, tesztelni járnak hozzá profi horgászok és olyan csapatok, mint a Salmo vagy a Rapala csalik válogatottjai. A legjobb helyre kerültünk.

Mielőtt bevettük volna magunkat a Portara Lodge-ba, Gő javaslatára egy kompkikötőhöz mentünk megnézni a vizet. Azért a kikötőhöz, mert a Corrib partja rendkívül tagolt és sokáig lapályos, vagyis igen nehéz a partról horgászni. A kikötőkben mindig mélyebb a víz. Kapásunk azonban nem volt.

Tó-mustra

Első bevetés

A lodge mintegy negyed órára van a kikötőtől, úgyhogy hamar Michael udvarán voltunk, varázslatos környezetben: a ház, szobánk ablaka a tóra néz, ablakunk előtt pálma - na ja, közel az óceán - és olyan zöld minden, mint nálunk április közepén, amikor még frissek a levelek.

Az öreg igen jó humorú, folyamatosan poénkodik és szívat és már az is vicces, ahogy a saját poénjain nevet. Lecuccoltunk, megbeszéltük a másnapi tervet és a házigazda javaslatára Oughterard városkába mentünk vacsorázni a Power's étterembe. Legjobbkor érkeztünk, pont volt egy asztaluk három főre. Csapolt sört választottunk: Galway Hooker, amely édes, gyümölcsös ízzel indul, majd hirtelen keserűvé válik, mint a pilzeni. Előételnek mindhárman lazacosat kértünk, ami olyasmi volt, mintha tortilla lett volna: Tulajdonképpen egy pogácsa: sült lazac darabkák, krumpli, talán tojás, tetején kapros majonéz. Kezdésnek nagyon harmonikus volt.
A második már kevésbé. Gő karaja kissé kiszáradt, az én fish &chipsem krumplija sima mirelit hasáb, a hal meg tök íztelen, se bors, se só. Talán Galambér báránybordája volt a legjobb a három főétel közül. Még egy pint sör, eztán szinte ruhástul aludtunk el az ágyban.

Minden a horgászatról szól

Reggel nem keltünk korán, vezetőnk tizenegy-deles indulást irányozott elő, ami azért is volt jó, mert Galambér hajnali öttől a stressz és a kimerültség okozta démonaival küzdött, így ő például kihagyta a kiadós "full irish breakfast"-öt. Ez nem más, mint szalonna (zsírréteg nélküli), tojás, kolbászkák, valamint puding, ami a véres illetve májas hurkának felel meg, grillezett paradicsom és toast.
Gővel jól belaktunk és nemsokára riasztottuk a "mi svédünket", aki azért a bevetés közeledtére összekapta magát.
Csónakba szálltunk, Balázs és én az egyik, Gő és Michael a másikban.
Nagyon durva ez a Corrib! Egészen sokáig legföljebb ha térdig ér a víz, tele sziklával. Hosszú, jelzőpóznákkal jelzett vízi úton jutottunk a mélyebb részekig, ahol azért szintén bóják között kellett közlekednünk a tó egy-egy nagyobb medencééig. Gyönyörű, mesebeli tájék, minden friss-zöld, a tipikus angolszász vidék, deréknyi kőkerítésekkel, köztük tehenek, bárányok. Pár épület a parton, egy vártorony, messzebb szélturbinák.

Torony felé pergetek

Délben már bevetettünk az egyik ilyen medencében. Kétféle módszert alkalmaztunk, pergettünk mindenféle műcsalival, illetve jókora fagyasztott vörösszárnyúakat kínáltunk fel, Írországban nem szabad élő hallal csalizni, noha nincs ellenőrzés. Olyan négy órát pektattunk eredménytelenül, amikor Michael uzsonnázni vitt minket. Az egyik szigeten - ahol egy kis hely dokkolásra - kikötöttünk, Michael vizet merített a tóból(!), felforralta, csináltunk kávét-teát és előkerült az úgynevezett lunch pack: tojáskérmes (jófajta ám!) szendvics, gyümölcsjoghurt, sütemény, alma.
Kaja után váltottunk, Balázs ment az öreggel, én Gővel, egy másik medencébe. Na és ott elszabadult a pokol! De csak szépen sorjában.
Ahogy vitt minket a vízáramlat és a fújdogáló szél, egyszer csak elmerül az úszóm, torkomba ugrott a szívem, de sajnos mivel egy viszonylag sekély és sziklás részre értünk csalódottan vettük tudomásul, akadás. Aztán Gő is elakadt, úgyhogy visszahajóztunk oda, ahonnan elsodródtunk.
Na, megint nincs meg az úszóm, óvatosan húzok egyet az orsón, de érzem, hogy valami van. Bevágok, lesz ami lesz. Hal az. Megvan. Akasztottam egy ír csukát.
- Te, Gő, ez valami orbitális példány!
- Máté, ez a tiszai csukaszörny! - vágja rá Gergő, utalva egy valóban hatalmas csukára ami Csongrádnál tépte meg a szerkóm pár éve.
Mintegy tizenöt perces fárasztás következett, olyan, mint amit még nem éltem át. Se csukánál, se harcsánál, semmikor. Gő egy pillanatban visszaülne, mire figyelmeztetem:
- Itt ne hagyj ezzel a szörnnyel!
Húzom, kiengedem, recseg a fék, kitör a hal, kiugrik. Látjuk teljes hosszában. Na ilyet nem játszunk, nem hagyom, hogy kirázza a horgot a szájából, úgyhogy nagyon óvatosan fárasztottam tovább. Aztán Gő megszákolta. A csónakban egy arasszal tippelt 70-75 centis csuka feküdt. Az eddigi legnagyobb - bélavári - csukám nem volt ekkora!

79 cm.

Sajnos túlfárasztottam, pedig megpróbáltuk a rendes módon levegőztetni és visszaengedni, de felfeküdt. Eltettük. Később Michael volt oly szíves és lefilézte majd levákuumozta és lefagyasztotta, hogy el tudjuk hozni, Ezt mondta az állatról: that's the best size to eat. Hát ő már csak tudja! (Nagyon kíváncsi vagyok milyen a pisztránghúson hízott csuka!)
Nem sokkal később, talán úgy negyven perc múlva megint nincs meg az úszó, megrántom, áh, ez elakadt. Kihúzom az épp eldobott wobblert, majd nekilátok a csévélésnek. Te, ez hal. Nem, nem hal, olyan, mint az előbb, amikor az akadás miatt a csónakot húztam az akadó felé.
Aztán két méter mélyen földereng az úszó, húzom megint, majd elszörnyülködök, egy valóságos szörnyeteg a szerelékem végén! Könnyebben jön, mint az előző, de ahogy meglát minket, kitör. Engedek a féken, levisz vagy harminc méter zsinórt.
- Te úúúúúristen! - mondom Gőnek, aki hitetlenkedve, szákkal a kezében nézi a hatalmas csukát.
Nagyjából húsz-huszonöt percet küzdöttem a hallal, egyszer még a vízi növényzetbe, - ahogy Michael mondta: weed - is beakadt, amely itt szerencsére nem túl erős. Mit hallal, krokodillal! A végén már azt sem tudtam, mikor húzom be vagy eresztem meg a féket, kézzel engedtem a csének. Érdekes volt, hogy úgy éreztem a kisebb jobban harcolt, a nagy inkább a súlya miatt volt sportos, kétszer, háromszor is a csónak elejéből a végébe kellett lépkedtem, hogy követni tudjam.
Végül Gő csodával határos módon megszákolta, ugyanis alig fért a szákba.
Tanulva az előző esetből, villámgyorsan kiszabadítottuk és visszaengedtük. Előtte azonban használtuk a centit. 97 centiméteres csukát fogtam!

97 cm.

Visszaengedtem, majd Gőnek hitetlenkedtem, ilyen nincs, ez micsoda szörnyeteg volt!, ezt tényleg én fogtam?.
Próbáltam rögtön hasonlítani az élményt, olyasmi volt, mint amikor megvertük az osztrákokat az EB-n és én ott voltam Bordeaux-ban, vagy amikor bekerült az esszém a San Mames könyvbe. Az a furcsa érzés kerített hatalmába, mint amikor először csókolóztam úgy, hogy egy lány a számba dugta a nyelvét.
Hihetetlen, addig át nem élt, katartikus élmény!  
Nem szoktuk ölelgetni egymást, de most jól meglapogattam Gergőt! Majd öt percig tartó remegés lett úrrá rajtam, olyan hatással volt rám a fogás.
Aztán hátradőltem a csónakban és megittam egy Guinesst.
Számomra innentől bármi történhetett eddigi egyik legjobban éreztem magam életemben!
Michael visszaszámolt, és elindultunk a lodge felé. A csónak elejében üvöltöttem a Fields of Athenry-t!
Az úton Gővel megbeszéltük, hogy húzzuk majd egy kicsit a többieket, ha visszaértünk.
Megbeszéljük mi volt.
- Én fogtam egy kisebbet meg egy nagyobbat, - mondom - az egyiket elhoztuk, mert végelgyengült.
- És ez melyik? - kérdezi Michael.
- Nézd meg a fotót!
Gergő mutatja a képet, mire Michael, kissé szenvtelenül persze:
- Ez egy szép hal!
Az. Köszi Michael, a te szádból ez igen jól hangzik!
Összeszedtük a cuccokat - a botokat mi sem természetesebb, bent hagytuk a csónakban - és mivel az öreg jóval előttünk felment, amikor odaértünk már mindenki, a személyzet, Michael felesége Joyce és a többi vendég ovációval fogadtak, és fotózták a kisebbik, az elhozott csukát, amely 79 cm hosszú volt.
Határtalan boldogsággal mentem az indiai étterembe - ez volt közel és nyitva - pedig ettem volna ír kaját és csak az tudott kizökkenteni, hogy az indiaiban nem volt ír sör csak indiai. Én a lehető legmérsékeltebb kaját kértem, de így is kétszer csípett, jól belaktunk és a lodge-hoz legközelebbi kocsmába mentünk még egy pint Guinnessre. A bútorokon fényesre kopott a kárpit, a padló valami okádék, de a csapolt Guiness fenséges, valami egészen más, mint melegen, dobozból, pedig úgy is frankó.

A legközelebbi kocsma

Bealvás. Egy hónapja nem aludtam ilyen jót. Nem is esik jól a fél kilences kelés, de hát szólít a kötelesség, szákolni szeretnék a srácoknak!
A full isrish breakfast megint nagyon ott van, ezúttal hármasban, majd végtelennek tűnő botszerelés kezdődik: ha van szél, Michael megmutatja hogyan lehet kérésszel pisztrángot fogni. Igen, kérésszel, Írországban nem védett a rovar, horgászboltban lehet venni, a legjobb és a kérész-időszakban egyetlen csalit. Ehhez nagyon speckó felszerelést csináltunk, amely kizárólag szélben működik. A hosszú bot kell, a damil végére kötni egy harisnyaanyag-szerű zsinórt, erre kétméteres előkét, végére apró horgot.
Dél körül indultunk a második napnak.
A forgás szerint, most én mentem Michaellel. Őszintén mondom, hogy kicsit paráztam a közös horgászattól, mivel sokszor nem értettem amit mond, és már kezdtem abban is kételkedni, hogy  a könyvesbolti és gördeszkás zsargonon kívül értem az angolt.

Egyetlen képünk az öregről

De beültem a csónakba az öreg elé, és öt perc múlva úgy éreztem, hogy mindig is ismertem a formát. Beszélgettünk. Nem csak horgászatról, úgy általában. Tök érdekes volt, mint később megbeszéltük, hogy mindhármunknak más-más sztorikat élményeket mesélt. Ő is kérdezett és én is, és közben néha rosszul fejeztem ki magam, és akkor kicsit szívta a vérem, de nagyon jól megvoltunk. Pláne, hogy vasárnap is odavertem. Hál'istennek a másik csónakban is volt akció.

Kábé így néz ki a másik csónak

Vasárnap egy sokkal távolabbi medencébe mentünk. Michael mesélni kezdte az itten élményeit, amikor látjuk, a másik csónakban akció van, egy hatalmas hal kétszer is kiugrik a vízből, de meglepően rövid a fárasztás, majd valamelyik a víztükörre kiálltja:
- 99!
- Azta, Michael, ez 2 centivel nagyobb, mint az enyém! - szólok az öreghez. Mire ő:
- Ki mérte le? - és röhög a saját poénján. Röhögök én is, majd azért elmondtam neki, hogy mi több mint harminc éve ismerjük egymást és ugyanúgy tudunk örülni a másik halának, mintha magunk fogtuk volna.
Kicsit később Galambér hangoskodik:
- Ugyanúgy remegek, mint Máté tegnap!

99 cm.

Kicsit távolabb kerültünk egymástól, mivel nem láttuk a következő két csét, amit az előző woblerre kapó példánnyal ellentétben döglött hallal fogott Balázs, de nálunk is volt akció!.
Először Michael cseszett el egy kapást, majd fogtam egy sügeret a jó 3-as Mepps Black Furyval - és Gő Gunki botjával amelyet a rendelkezésemre bocsátott, hogy tudjak pergetni - amit vezetőnk javaslatára, szabály ide-oda megtűztem. Nem mertem ellenkezni, na.
Egy újradobás után, mint Michael mondta, tulajdonképpen fejen találtam egy csukát. Alighogy leér a szerelék süllyed az úszóm, nyeletem, várok, engedem neki a zsineget, majd bevágás és fárasztás. Michael fel se áll. Egy másik bottal odapiszkálja nekem a szák nyelét. Gondolom ez is a vizsga része volt. Egy-két kirohanás után 76 cm-es csukát szákolok. Az öreg üggyel-bajjal lefotóz a telefonjával - remélem megleszek a képek - mérés, aztán gyorsan visszaengedem.

76 cm.

Két és fél méter csukánál jártam ekkor!
Michael javasolta, hogy menjünk vissza arrafelé, ahol a sügeret pergettem.
És akkor beindult a trolling. A trolling a csónak után vontatott műcsalit jelenti. Még sosem horgásztam így, és pont amikor kérdeztem volna Michaelt, hogy mit kell éreznem kapáskor egy szép sügér rávágott a Black Fury-ra. Aztán még egy, aztán egy kicsit nagyobb a kapás, pisztrángot remélek, de egy kb. negyvenes kolbász-csukesz. Közelítek a három méterhez.
Ebéd. Összekötöttük a csónakokat, another lunch pack, ezúttal szalámis, sajtos a szendvics, a többi ugyanaz, csak nincs kávé-tea, hisz a csónakban nem lehet tüzet rakni.
Kisüt a nap, kezdünk leégni, a halál se gondolta volna, hogy Írországban naptejre lesz szükség. Megpörkölődünk a napon.

70 cm.

Amint egy kis szél támad , Michael kibontatja a kérészes botokat. Két-két lényt tűzünk a horogra és magasba tartjuk a botot, hogy a speciális anyagba belekapjon a szél és tova vigye a kérészeket. De úgy kell tartani a botot, hogy az anyag ne érjen a vízbe, mert ha vizes nem kap bele a szél.
Sajna mire felszereltünk mindössze annyi légmozgás maradt, hogy három méterre tudjunk dobni, ami nem elég, mert a pisztrángok látnak minket.
- Időpocsékolás. - jelentette ki Michael, majd arrébb hajtottunk. Megtaláltuk a hínármezőz, amiből Galambér kiszedte a csukákat. Ismét bevetettem a Black Fury-t és további sügereket aprítottam, meg sem álltam összesen hétig. Jelesre vizsgázott a jó öreg körforgó!

A lodge a kikötőből

Mivel több mint húsz perc volt a visszaút, Michael nemsokára véget vetett a horgászatnak, mint később kiderült Balázs szerkóját éppen, szó szerint marcangolta egy csuka.
Fantasztikus napot zártunk, ezúttal a megszokott élőhalas módszerrel és pergetve is eredményes voltam. Pedig ez utóbbi nem igen jellemző rám. Két nap alatt összesen hét csukát és hét sügeret fogtunk. A csukák hossza csaknem öt méter!
Jó húsz, huszonöt percet hajóztunk visszafelé. Sajnos vasárnap mi már nem hagytuk a szerkókat a csónakban, bezzeg Michael, aki hétfőre kérészes pisztrángozást tervezett, mivel megmaradt két a doboznyi rovar.
Kikötéskor rágyújtottam a Fileds of Anthenry nótára, mire Michael:
- Hé, ez a Fileds of Athenry!
Mondtam, Michael öregfiú, tudom ezt a dalt, ezt énekeltem egész út alatt és úgy látszik szerencsét hozott!
Összepakoltunk. Joyce csinált pár szendót az útra, fél háromkor úton kellett lennünk, hogy eléejük az öt ötvenötös gépet.
Mire összeszedtük magunkat és beértünk Moycullenbe már bezártak a konyhák, indiait nem akartunk enni, a puccosra meg költeni, így maradt Nico elviteles pizzája. Életem legrosszabb pizzája. Virslivel. Mindannyiunk pizzáján volt virsli. Pedig én hústalant kértem.
Még egy pint Guiness a kocsmában, azt bealvás tízkor.
Vissza Dublin, repülés, Budapest. Vége.
Vége életem meghatározó élményének! Köszönöm a figyelmet! Balázs és Gő, köszönöm az ajándékot!

fotók: Gő és Galambér






      .