Bár több, mint egy hónapja hazaértünk Lembergből, csak mostanra sikerült összeraknom a bejegyzést. Elnézést a késedelemért, de előbb a baszkokat kalauzolgattuk még Budapesten, majd jött a karácsonyi hajtás. Talán úgy, hogy páran találkoztatok a bilbaói haverokkal, érdekesebb lesz ez a majdnem 20.000 karakter...
Lemberggel kapcsolatban először szeptember elsején váltottuk
Egoitzzal. Ebben Ego még figyelmeztetett bennünket, hogy ne igyunk hidegvizet a
Lviv-i meccsre, mert lehet, hogy a Shakhtar Cirpuson játssza majd a meccseit. (A
donyecki stadion ugyebár találatot kapott.) De nemsokára ráittuk, mivel az UEFA
honlapján is közölte, a Shakhtar hazai BL mérkőzéseit Lvivben rendezik.
Féktelen brainstormingba kezdtünk, égtek a képzeletbeli
postadrótok a Bilbao-Budapest vonalon: ki jön, hogy menjünk és a többi.
Személyautó, kisbusz, vonat. Végül ez utóbbi maradt, bár erősen latolgattuk egy
kisbusz kibérlését, de végül az Ész –
Egoitz – javaslatára elvetettük, mondván
ukrán utak, korrupt rend- és határőrök. Hosszabb, de biztosabb a vonatút. Így
amikor Ricsivel visszajöttünk Bilbaóból, az első munkanap bementünk az Ibuszba
és vásároltunk 6 jegyet, Budapest-Lviv-Budapest, hálókocsival! (30.000
Ft/darab.)
 |
| Indulás a Keletiből. Zozó, Ricsi, én, Mikel, Jorge, Egoitz |
És mivel baszkjaink szörnyen kíváncsiak Budapestre, november
21-én este 11-kor egymás hátát lapogattuk, már el is telt az a two weeks ago amiről Mikel beszélt a
bilbaói búcsúzáskor. (Budapesti időtöltésük egy következő bejegyzés témája lesz
terveim szerint. ) Szóval 24-én hétfőn a Keleti pályaudvaron összetalálkoztunk
a hatodik utassal, Zozóval, vagyis összeállt a lembergi túra baszk-magyar
vegyes válogatottja: Egoitz, Jorge, Mikel, Ricsi, Zozó és én. (Zozó szinte –
nagyon helyesen – kijavította addigi fatális tévedésünket, miszerint Jorgét
Józsinak hívtuk Ricsivel. Jorge ugyanis Gyurit jelent. Innentől kapta Jorge a „Józsi,
aki Gyuri” rövid becenevet.)
Hazudnék, ha azt állítanám az orosz vasút Budapestről induló
3 személyes utazó- és hálófülkéi tágasak volnának. Igazából se ülni, se feküdni
nem jó, ha ülsz, csak összeszorított térddel tudsz, ha fekszel csak felhúzott
térddel. Kényelmesen nagyjából 170 centi alatt fér el az ember az ágyban. A
folyosón elsőre klausztrofóbia támadott meg, olyan szűk. Igazán nem értem a
nagy orosz medvék hogy férnek el egy ilyenben. Vagy ezt kifejezetten a
Távol-Keletre tervezték?
Az út úgy kezdődött, hogy a Népstadion magasságában a
leginkább kápószerű vagy GULAG-őrre emlékeztető vonatkísérő „hölgy” elvitte az
oda-vissza jegyeinket. Természetesen csak oroszul beszélt. A következő attrakciót
Zozó mutatta be, aki oly kellemes összhangba került némi pálinkával, hogy a
vécéről visszafele álltában elaludt a folyosón, és mintegy szörfös, a korlátba
kapaszkodva úgy másfél órát utazott, édes mosollyal a száján. Nagyon jól
szórakoztunk.
Kicsivel később elrontotta az örömünket, hogy a lengyel
Athletic-szurkolók facebookjukra posztoltak valamit, amiben szerepeltek az
alábbi szavak: idiot, police és hasonló nemzetközi kifejezések. Gyorsan, még a
magyar határ elérése előtt próbáltunk tájékozódni lengyel kollégánk és
különböző honlapok segítségével – hiszen a határ túloldalán már nem volt
mobilnetje Ricsinek. Kiderült, hogy egy-két atrocitás érte az Athletic
szurkolókat Lembergben, sálat, zászlót vettek el tőlük, sőt olyan rémhíreket is
kaptunk, miszerint valakit kővel dobtak meg. Mindenesetre javasolták, ne
viseljünk sálat, jelvényeket, ne nagyon produkáljuk magunkat Lvivben. A kommunikációt és az informálódást a
facebookon, de privát üzenetben folytattuk, nehogy az ukrán szurkolók
megorrontsanak valamit. Erre fittyet hányva ugyanakkor az elnök úr telerakta
twitterjét és facebookját fotókkal és név szerint is megemlített mindenkit, meg
hogy mikor érünk a pályaudvarra! Hihetetlen! Persze így utólag üvöltve röhögünk
az egészen…
Már javában túl voltunk a Kárpátokon, mire megvirradt.
Szürke és lehangoló volt a táj, minden harmadik autó Zsiguli és olyan érzésem
volt, hogy az erdőfoltokból, árkokból bármelyik pillanatban partizáncsoportok
bukkanhatnak elő. Egyszóval nyomasztó volt. Aztán egyszer csak begördültünk a
lembergi pályaudvarra. Az Athletic kitűzőket gyorsan levettük a táskákról,
sálakat a táskák mélyére. Azt ki a nagy ukrán ismeretlenbe. Most, hogy
leléptünk vonatkísérő matrónánk már ránk is mosolygott és szívesen fényképezett
le bennünket. És a velünk egy vagonban utazó mongolok is kedvesen és
közlékenyen búcsúztak tőlünk: Ők még 6 napon át utaznak Ulánbátorba, ahova
látogatóba mennek. Egy hét vonatozás. Nem semmi! (Baszki, mire ezek odaérnek,
addigra mi már Lvovból vissza, a baszk fiúk meg már újfent Bilbaóban.)
Ahogy kiléptünk az állomás takarásából, megdöbbentő látvány
fogadott bennünket. A pályaudvar előtti parkoló megdöbbentő látványa. 40 év
mínusz. Annyi legalább. Macskaköves út és parkoló, de olyan, hogy minden
tízedik macskakő hiányzik. De ezzel a döbbenettel tulajdonképpen nyugtáztuk is,
hogy ez ilyen lesz. Egyszer, még a kilencvenes évek közvetlen elején voltam
Erdélyben, kifejezetten arra, a huszonöt évvel ezelőtti Romániára emlékeztetett
a lepukkantság. No de gyorsan fogtunk egy természetesen taxióra nélküli
kisbuszt, ami potom 10 euróért bevitt minket a központba, a főtérre – Rinok tér
– ahova
Egoitzzal intéztük a szállást.
 |
| Lembergi érkezés |
Gyönyörű lenne Lemberg amúgy, belvárosa lengyel városra,
leginkább Krakkóra hajaz, de mint közösen megállapítottuk itt valószínűleg
utoljára a Monarchia idejében történ jó, a tavalyelőtti EB megrendezéséig. Elsőre
feltűnt a közlekedési káosz, a zebrák, jelzőlámpák, a sávok hiánya. És a busz
sem vitt be ajtóig, hanem hirtelen megállt és mutatta, innen bizony gyalog kell
menni. Hát mentünk. Cirka száz métert kellett sétálnunk a rendkívül csinos és
tiszta
On The Square Guesthouse-ig. (Jó szívvel ajánljuk a szállást!) A ház aljában lévő üzlet kirakatában
hatalmas tésztákat nyújtottak,
Mikel meg is jegyezte: Itt fogunk enni!
 |
| Mondom, hogy Krakkó! |
A „vendégház” Lvov
egyik legrégebbi még álló épülete. Úgy spekuláltunk a panzió nyitását minden
bizonnyal az EB-re időzítették, s ha nem is külföldi a tulajdonos, bizonyára
nyitott szemmel járkált Nyugat-Európában. Ezt bizonyították a modern, de
puritán szobabelsők is; 3 darab kétágyas, kilátással a
Rinok térre, illetve
rálátással a polgármesteri hivatalra.
11 óra körül járt, időnk, mint a tenger, szóval irány a tér környéke,
de csakis színmentesen ám! Persze az első dolog, ami történt, hogy Ricsi
feladva inkognitóját, alighogy kilépett a kapunk máris fotózkodni kezdett az
épp arra járó Athletic-drukkerek azon csoportjával, akik mindig mindenhol ott vannak,
s a klubbal együtt utaznak (vagyis van mit a tejbe aprítaniuk). Megnéztük a
hotelt ahol a csapat lakott – a játékosok sajna épp pihentek – majd egy-két
ajándékbolt után úgy döntöttünk, eszünk valamit. Hát akkor menjünk a helyre
amit Mikel kinézett: "I know a very good pizzeria!", a házunk aljában. Fú és
megyünk, belépünk, majd konstatáljuk, ez kurvára nem egy pizzéria, hanem egy
rétesező-reggeliző és a kirakatban a rétestésztát nyújtják. Mikel ismét
szolgált röhögnivalóval, utunk következő szlogenje ez is lett: I know a very
good pizzeria!
A következő sarkon aztán már valóban very good pizzeriát
találtunk és jól bezabáltunk, gyönyörködve a Scarlett Johanson hasonmásverseny
kelet-európai győztesében. (A lány frankón SJ volt, de tényleg megszólalásig
hasonlított a színésznőre!) Majd a nem igazán pihentető vonaton alvás és a
kajálás után sziesztára vonultunk. (Zozó a csendes pihenő egy részét a galíciai
főváros felfedezésével töltötte, ha már ott voltunk.)
 |
| Az elfelejtett BL jegy |
Csakhamar beesteledett és nekünk jelenésünk volt az
Arena Lvivben. Annak rendje s módja szerint hívtunk egy kisbuszt – ami ugyebár nem
tud a szálláshoz értünk jönni, tehát előre megbeszélt helyre kellett mennünk –
majd annak s rendje módja szerint én otthon felejtettem a meccsjegyeket. Hiába,
nem minden nap szokott nálam Bajnokok Ligája jegy lenni! És ez volt az este az
első szerencsénk. Visszamentem a jegyekért, és a recepciós srác mondja, hú de
nagy mázlid van haver, a taxis most hívott, hogy ott nem tud majd megállni, egy
másik helyre kell mennetek. Asszem még most is ott várnánk a takkert, ha nem
megyek vissza. De így is nyugtalanítóan sokat kellett várjuk a felkötött karú
(!) sofőrre. Olyan is volt az út, no nem a félkarú taxis, hanem a lembergi
útviszonyok miatt. Tovább mélyült bennünk az az érzés, hogy szinte sehol sincs
közvilágítás, sem útfestések, sem lámpák. A kétszer kétsávos úton például úgy
kellett szlalomozni az autókkal mit sem törődő, úttestre lépő gyalogosok
között. Aztán tulajdonképpen a semmi közepén nagy fényesség látszott, ez volt
az
Arena Lviv. Körötte pusztaság, sehol egy lámpa. Az emberek csak úgy jöttek a
sötétből, a semmiből. A bevezető út melletti járda cirka 40 centi széles.
Vezetőnk elvitt minket a 9-es kapuhoz, ahol a vendégszurkolóknak kellett
bemenni. Kértük jöjjön vissza majd értünk, mire ékes angolsággal, kézjeleket is
sűrűn bevetve elmagyarázta, hogy ide a parkolóba nem engedik be a meccs után a
rendőrök – miért is engednék – hanem oda kellene majd menni – mutat a cirka
három kilométernyire látszó fényekre – a benzinkúthoz és ő majd odajön értünk.
(Hülye vagy ember? A semmin keresztül menjünk oda?) Teljesen készen voltunk, de
csak lesz majd valahogy, gondoltuk és abszolút egyetértettünk abban, hogy
valami elképesztő korrupciónak kell lennie az UEFÁban ahhoz, hogy Ukrajna
megkapta a 2012-es EB-t.
A következő hidegzuhany, ami a -2 fokos ukrán novemberben
ért minket, hogy hátizsákot egyáltalán nem vihettünk be és
Mikel két hatalmas
zászlóját is elkobozták még az első ellenőrzőpont előtt. (Volt ám több is!)
Hiába magyarázta a
lehendakari jauna, hogy eleddig példátlan eset a mostani,
hogy tizenhárom különböző stadionban voltak már az Athletic miatt, de ilyen
sehol sem történt. Szerencsére a klub biztonsági főnöke, akit a szurkolók egy
rajzfilmfigura miatt csak
Don Celesnek becéznek, aki mindig elutazik a
szurkolókkal egyből kezébe vette a meglehetősen elégedetlenkedő
Athletic-szurkolók ügyét. Így biztonságos széfbe került a hátizsákok és a
zászlók. De ezzel korántsem volt vége az ellenőrzésnek. Először csekkolták a
jegyet. Aztán megmotoztak, de olyan alapossággal, hogy szinte a hímtagomat is
megtapogatták, a sálamat kétszer is átfogdosták. A második kapu előtt meg kellett
várni, míg a többiek is beérnek, majd együtt tovább a jegyes forgókapuhoz.
Megint összevárás, együtt fel a lelátókhoz. Ismét egy jegyellenőrzés és megint
egy motozás baszki! Hitetlenkedtünk, de bent voltunk. A stadion belülről is
impozáns látvány. Szektorunk kicsi volt, egyik oldalon csak a fal, így csak
három oldalról, alulról, felülről és jobbról kellett védenie bennünket a
katona-rendőr-biztonsági ember összetételű személyzetnek.
 |
| "Biztonsági" zóna |
Tőlünk jobbra
felállított „biztonsági zóna” egyébként minden értelmét elvette a beengedési
tortúrának, hiszen az nem más volt, mint öt széksor, ami mellé műanyag szalagot
húztak és rájuk borítottak egy réteg tyúkketrechálót. Hát ez majd jól megvéd
minket, ha megindul harmincezer ukrán! Pff. De úgy látszott inkább tőlünk védik
a hazaiakat, mert ha lementem a büfébe vagy a vécére, visszafelé újból
megmotoztak. Na jó. Betartjuk a szabályaitokat, mert mást úgy sem tehetünk.
 |
| Mikel kötözi a zászlónkat |
Olyan háromnegyed órát vártunk a kezdésre, mondanom sem
kell, szétfagytunk. Aztán a hónapban másodszor lettem libabőrös a BL himnusztól
és már kezdődött is a meccs. Az első szögletünknél mondtam a srácoknak: figyi
San José bebólintja! De nem bólintotta és néha nagyon jöttek a donyecki
brazilok.
Ami nagyon érdekes volt az a szurkolás. Mert ugyebár
Donyeck
épp elszakadni kíván Ukrajnától, miközben
Lviv az egyik legnagyobb ukrán-ukrán
város és népségét hírek szerint erősen átitatta a nacionalizmus. Ennek
megfelelően a meccs néha az egységes Ukrajna melletti tüntetéssé változott.
Félidőnként kétszer-háromszor felállva elénekelték az ukrán himnuszt vagy
„Ukrajna! Ukrajna!” ezt skandálták. Ilyenkor a
Shakthar keménymagja nem is
szurkolt.
 |
| Ego, Mikel, Zozó és Ricsi a lengyel szurkolókkal |
Egyetlen percecske volt az első játékrész hosszabbítása,
pontosan így mondta a hangosbemondó: 1 minutito.
A meccs előtti várakozás és az első félidei feszültség miatt
úgy átfagytam, hogy pisilni se mentem el, a szünetben, egyszerűen egyáltalán
nem volt kedvem lehúzni s sliccem, nehogy egy fikarcnyi meleg is távozzon
belőlem. A második félidőben azonban elfelejtettem fázni. Először is mert
felpörgött a meccs, másodszor mert bejött Aduriz, - ahogy a hangosbemondó mondta:
Aritz Aduritz – majd nem sokkal később egy szabadrúgást követően San José a léc
alá vágta a labdát!
Hát innentől majdhogynem egyenesen melegem lett! Üvöltöttünk
mindenféle szurkolást, majd mindenféle ritmusokkal
San José nevét skandáltuk. Ugráltunk,
üvöltöttünk és nem nagyon hittünk a szemünknek, amikor az eredményjelzőre
néztünk. Az órára viszont félve tekintettünk, és mint anno a matekórán
pillantásokkal próbáltuk az időt haladásra bírni, mindezt másodpercenként. Hú
de hosszú 22 perc volt hátra! Belefért, hogy a
Shakthar keménymagja a
meggyújtotta zsákmányolt sálat, hogy
Itu kétszer is feldobja magát a
középpályán és majdnem gólt kapunk belőle, sőt még
Balenziaga kezezése is a
tizenhatoson belül, a hosszabbításban.
 |
| Győztesek öröme |
Aztán egyszer csak vége a meccsnek, egymás nyakába ugrálunk
és üvöltünk, és mindenféle módon éltetjük a csapatot és San Josét. Viszont a
hideg is visszatért ráadásul úgy háromnegyed órára, amíg a hazai nézők
elhagyták a stadiont. Megtapsoltuk a csapatot, akik megtapsoltak minket, és
megtapsoltuk az ifi csapatot is, annak ellenére, hogy kaptak egy hatost
délelőtt. Igazából mindent és mindenkit megtapsoltunk hiszen, ahogy baszkjaink
számolgatták illetve nézegették a statisztikákat a csapat 1958 óta nem nyert BL
meccset idegenben. Történelmi győzelemnet éltünk át a helyszínen! (Ezt
megfejelendő Jorge és én is elvesztettem idegenbeli nyeretlenségi szüzességem.
Sem ő, sem én nem éltem át győzelmet még idegenben.)
 |
| A csapat megköszöni a szurkolást |
Kedvünk némileg lehűtötte a belvárosba való visszatérés
gondolata, de
Don Celes és vele közreműködő spanyolul jó beszélő idegenvezető
Marianna ezt is megoldották: a nem a klubbal utazó szurkolók számára szereztek
két buszt, ami a belvárosba, a baszkok által leginkább lakott szállodához
szállította a drukkereket. A buszra is tartalékoltunk még hangunkból, így a
tízperces utat is végig „sanhozéztük”. És hogy mennyire kellett a jármű, a
rendőri felvezetéssel tépő konvojt a külvárosban petárdával dobták meg a jó
ukránok. (
Zozó látni vélte, hogy a tűzijáték a rendőr és az egyik busz között
robbant.)
 |
| Páran vigyáztak ránk... |
Miközben a szállodában taxira vártunk, hogy biztonságos
szállásunkra vigyen minket, megtudtunk néhány érdekességet a többi bilbaóitól.
Az ukrán szurkolók azért rágtak be az
Athleticre, mert a
San Mamesben
lejátszott meccsen az
Herri Norte a donyecki körzet kiállására biztatott
(mármint az Ukrajnától való elszakadásra.) Ezért a jobbos
Karpati Lviv
drukkerek megpróbáltak elégtételt venni vélt vagy valós sérelmeikért. Ezen
kívül kiderült, hogy az
Athletic-szurkolók kényelméről, kalauzolásáról és
biztonságáról
Marianna, a lvivi rendőrfőnök lánya gondoskodott. Olyannyira,
hogy az általa idegenvezetett csoportra civil ruhás rendőrök vigyáztak. Egy
alkalommal – mesélték a baszkok – az egyik fegyvert is rántott egy huligánra,
aki
Athletic sálért vagy zászlóért indult portyára.
 |
| Belvárosi bolhapiac téliesítve... |
Nemsokára ismét biztonságos szállásunk falai között voltunk,
de
Zozóval úgy éreztük, mindenképp lassítanunk kell magunkat valamivel, így a
recepción megérdeklődtük hol lehet éjfél után, valahol a közelben felhajtani
pár kriglivel. A következő ház pincéjében volt a hely. Már lejutásunk is
érdekes volt, mert ha fel nem jön, valaki nem találjuk meg a helyet. Mert a
kocsma – a budapesti Marximra hajaz kicsit – ukrán partizánosra van véve,
kérem. Ajtónyitás kopogásra, utána jelszó, utána meg a pincérek néznek rád mint
a hülyére, hogy mi a faszt keresel ott és mulatságosnak vagy inkább
meghökkentőnek tartják, hogy nem vágod a szitut. Valamelyik megszánt minket,
leültünk, rendeltünk helyi sört, kettőt is. Végigolvastuk az étlapot – el is
dőlt, hogy másnap itt ebédelünk, hiszen csupa ukrán kaja volt az étlapon köztük
a félméteres kolbásszal. És amit még csináltunk kétkorsónyi idő alatt: egyrészt
ámultunk, hogy az ukrán fiatalok mennyire aljasra bírják inni magukat
(lépcsőről leesés, fej sziklába való beverése és a többi) illetve, hogy milyen
jól tettük, hogy nem az egész társasággal, győzelemittasan, ünnepelve jöttünk.
Tuti agyonvertek volna…
 |
| Aktuálpolitikai szuvenír |
Másnap hóesésre és temetési menetre ébredtünk, ami pont az
ablakunk alatt haladt el. Kicsekkolásig a BL összefoglalókat néztük, így húztuk
az időt, hogy ne kelljen a -2 fokos városba flangálni este 8-ig, amikor indult a
vonat. Így aztán többször is megéljeneztük San José gólját, és minden
alkalommal ugyanúgy örültünk neki, mint első alkalommal. De aztán eljött a
pillanat, és mivel nem volt lehetőség úgynevezett „late check-out”-ra, nemsokára
mennünk kellett. (Persze a csomagokat otthagyhattuk.) Első utunk a Mikel-féle
pizzériába vezetett, ahol jól bereggeliztünk sós és édes rétesekből, majd irány
a belváros, a hóesésben. Szuvenírestől szuveníresre jártunk, főleg Mikel
vásárolta a csecsebecséket és focisálakat és kiderült, hogy nem minden szobor
vagy autó a barátja, nem „mindenkivel” akar lefotózkodni.
 |
| A paci Mikel barátja. De nem minden volt az! |
A késői ebédet a partizánkocsmában ejtettük meg. Megint
kalandos volt a lejutás, mert bár tudtuk nagyjából mire számíthatunk, a kapuban
jelszót kértek, amiről fogalmunk sem volt. „Slava Ukraini!” – kiabált ránk a
kapunyitó, olyan hangsúllyal, hogy baszki, ti jelszó nélkül akartok ide
lejutni?! (Viccnek nyomát sem éreztük.) Majd mindenkibe beleerőltetett egy
kupicát. (Nyilván utánanéztem, a jelszó annyit tesz kb., hogy Dicsőséget
Ukrajnának!) Ezzel persze nem volt vége viszontagságainknak. Rendeltünk piát,
kaját – nem volt rossz – Egoitz például ráment a félméteres kolbászra. Többen
ettünk káposztalevest, másodiknak marhaszeletet választottam, amit
diós-aszaltszilvás mártással öntöttek nyakon. Kifejezetten ízlett, bár képzelem
az ukrán partizánok hányszor ettek marhahúst a háború alatt. Aztán jött megint
a Mikel-show. Egyszer csak harmonikás népviseletes, gépfegyveres formák jöttek
és énekelni kezdtek. A közönség zajos reakcióiból hamarosan rájöttünk, hogy a
dalok nagy részét meglehetősen átitatja a nacionalizmus. Aztán két dal között
odalép az énekes hozzánk: „Honnan jöttetek?”. Egoitz mondja, hogy olaszok
vagyunk, Ricsi, hogy magyarok – próbáljuk megúszni hogy, kiderüljön kik és
miért vagyunk itt – erre Mikel: Baszkföldről. Szerencsére valahogy ez a válasz
elsunnyadt. De azt a pörlekedést látnotok kellett volna, amit Egoitz utána levágott
Mikellel! A jó ukránok ezután mintha hangosabban és kicsit agresszívabban énekeltek
volna. Hát onnantól annyira már nem csúszott jól a kaja.
 |
| Ha nem a stadionban, akkor a szálláson bontunk zászlót! |
Lembergi időtöltésünk utolsó része következett: taxi és
pályaudvar. Elköltöttük a hrivnyákat, még egyszer rácsodálkoztunk, hogy még
nekünk, magyaroknak is mennyire olcsó minden, azt fel a vonatra és húzzunk
innen!
 |
| Képeslap a lembergi pályaudvarról |
Visszafelé eléggé lestrapálva húzódtunk vissza kabinjainkba,
persze előtte azért kiborítottuk a kísérő személyzetet, mivel igazán a vonaton
tudtuk kiadni magunkból győzelmi örömünket. Úgy éltettük a gólszerzőt – San José,
San José, San José! – hogy ránk szóltak, „Pazsálusztá...!”.
A határon pedig ismét Zozó sújtott le: annyira bealudt, hogy
amikor ellenőrizték az útleveleket, Zozó csak felpofozással lehetett
felébreszteni. Amikor nagyjából ez sikerült, nagy kómájában először egy pólót
nyújtott a határőrnek, majd egy igazolványt, de semmikképpen sem az útlevelet.
Végül már három egyenruhás topogott a szűk kabinban.
 |
| Határtalan öröm! Ismét a Keletiben! |
És aztán hopp, már meg is érkeztünk a Keletibe. Baszkjaink érzékeny
búcsút vettek Zozótól aki ment vissza Dombóvárra és ennyi. Szerencsére egész
hétre szabit vettem ki, és a srácok még vasárnapig maradtak, úgyhogy a szünidő
kivételesen nem ért véget azzal, hogy újra Budapesten voltunk…
A képeket a Lehendakari Jauna és a Hungarian Athletic Bilbao Fans facebook oldaláról szedtem. Köszönet értük!
