Zilina-Athletic, avagy tour de joder

Ugyan a sorsoláskor még nem tudtuk, sőt a szervezés alatt sem, mint később kiderült azonban, szuperkupagyőztes Athleticet mentünk megnézni Zsolnára.

Többször hangoztattuk már, hogy számunkra az év legizgalmasabb pillanatai közé tartozik, amikor az európai kupákat sorsolják. Görnyedünk a tévé vagy a számítógép képernyője előtt és azért szorítunk, hogy az Athletic hozzánk közeli csapatot kapjon, ha már a magyar élmezőny ismét képtelen volt legalább a playoffig eljutni.

Idén igazán nem panaszkodhatunk, hiszen a csoportkörbe kerülésért a Zilinát kaptuk. Én speciel azt írtam ki chatboxba, hogy őket szeretném. Minden kívánságom így teljesüljön.

Ahogy kihúzták a párosítást, egyből emailezni és telefonálni kezdtem. Ricsi, Tamás, Zoli, Astarloza Tamás, Gurpegi, email Egoiztnak és Mikelnek, Mariannak. Sajna baszkjainknak nem volt szabadsága a hónapra, Ricsi viszont pont előre leszervezett nyaralásra ment.

A szervezésben sok izgalom nem volt, annyira elhatároztam magam, hogy ha törik, ha szakad, ha kell még stoppal is nekivágok. De akadtak utastársak, Zita és Tamás szereztek egy Ignist, és hátulra még Astarloza Tamás és Zolibá ült be mellém.

Vittük még magunkkal Sanjo-t is, illetve az ő papír-rajzfilm mását, amit már a kupadöntőn megcsodáltam Barcelonában, akkor eltökéltem, hogy egy ilyen kell nekünk is. (Santi a SanJoburuz  facebook és twitter oldaltól volt kedves és elküldte a fájlt, amit kinyomtattam és felkasíroztam egy nagy kartonra.)

Kész a SanJoburuz

A jegyek árát Karcsi kollégám volt olyan kedves átutalta az Athleticnek, így a vendégszektorba szólt a belépőnk.

Augusztus 20-án reggel 9 óra körül, a volán mögött Zitával kigördültünk a Keleti parkolójából.

Zita igazán hősiesen vezetett, pláne, hogy négy söröző férfi ült vele egy autóban, a sörök miatt szinte negyvenpercenként meg kellet álljunk és előfordult olyan is, hogy Tamás, aki a mitfahrer szerepét vállalta, a helyes iránynál sokkal fontosabbnak érezte, hogy Iraola utánpótlásáról értekezzen. (Egyébként is, amikor Tamás okította Zitát, mi igyekeztünk válaszul Tamás vérét szívni...)

Első megálló: Astarloza Tamás buruz

Igazán nagyon jó hangulatban telt az odafelé, külön örömömre szolgált, hogy beigazolódott teóriám, hogy azzal, hogy Zoli már nem kollégám ismét felvirágzott rég nem érzett barátságunk. Azt is most tudtam meg, hogy Zoli apai ágon tót, és nagyon sokat jártak a Felvidékre kirándulni. Pont kábé azon a tájon, amin mi is keresztül mentünk: Zólyom, Besztercebánya, Turócszentmárton, Zsolna.

Sanjoburuz útban Zsolnára

Zsolna. Egyből a stadionhoz mentünk. Vagyis majdnem a központhoz, belvároshoz. A stadion, az Atheltic szállodája úgy 50 méterre vannak egymástól, a vasút három, a belváros négy percnyire. Felvettük a belépőinket – ismét Zita volt a „legtökösebb”, mivel rákérdezett a recepción, hol vehetjük fel az én nevemre szóló jegyeket – majd irány a belváros, egy jó kis étterem, ahol felitathatjuk valami jóféle szlovák specialitással a Budapest óta legördült és még gyomrunkban lévő söröket.

Hostia szektor. Mikel hogy is mondja? Somos la hostia!

És a következő bekezdést, mintha Astarloza Tamás meg is jósolta volna, következzen amit ettünk. Már az izgalmas, szlovák része. Zolival feleztünk egy vadas marhát, igazi remekbe szabott, hihetetlen állagú knédlivel és áfonyalekvárral, valamit egy natúr sertéspecsenyét. (Most tudtam meg azt is Zolitól, hogy van speciális knédli liszt!) Én még ettem utána egy meggyes-mákos pitét. Ami a többiek kajáját illeti, a nagy truváj a tócsniba bundázott cordon bleu volt. Igaz, az étlapon Gordonként szerepelt, és nem is a nálunk megszokott volt, annál jobban nézett ki. Két szelet olyan tipikus, zsíros, nem olvadós szlovák sajt, közötte sonka, és ez tócsniköpenyben. Elsőre olyan volt, mint egy bazi vastag bundás kenyér. Nyilván sört ittunk hozzá és egyáltalán nem zavart, hogy Bernardot csapoltak a helyen, ami ugyebár cseh sör.

A meccs előtt már csak a visszafelé-sör adagot kellett megvenni, üldögéltünk kicsit a közeli parkban, aztán irány a stadion. Elég vicces volt a sok zöld-sárga szlovák drukker között egy jó méteres San José fejjel, de az ég egy-adta világon semmi paránk nem volt. Az egész közeg sokkal kulturáltabbnak látszott, mint itthon.

Gyönyörű kis stadion ez a zsolnai. A két kapu mögötti lelátó fémszerkezetes, a két hosszanti rendes épület, 12000 fő a befogadóképessége.

Jó kedvvel érkeztünk a stadionba

Meg is töltötték a tót atyafiak úgy tízezren, ehhez jött, mint egy száz Athletic-szurkoló, főként idősek. De hallod, a szlovák szurkolók megtapsolták az odalátogató rojiblancókat. Hihetetlen élmény volt. Mi a kapu mögött foglaltunk helyet, mintegy ötven baszkkal, a főtribünön még ugyanennyien. Imádták a Sanjoburuzunkat, fotózták, twittelték, miegymás. Sőt, mint Santi megírta, az Athletic hivatalos twitter oldala is megírta, hogy ott van Zsolnán Sanjo buruz!

Fotózkodtak velünk

Nagy iramban kezdtük a meccset, főként Aketxe és Sabin villogott, utóbbi az első negyedóra végén be is talált, hanem pont ez idő alatt igencsak feltűnt Kike Sola mit nyámnyiláskodik. Még szerencse, hogy az ellenfél gólhelyzetbe hozta... Ekkortájt küldhette itthonról a mi Gurpegink, az sms-t, hogy frankón látszunk a közvetítésben!

"Eddig minden rendben..."

Hihetetlenül gyorsan eltelt az első félidő, boldogok voltunk, arra számítottunk, hogy gurítunk még kettőt. De nem így történt. A szlovákok vették fel az oroszlánjelmezt, amit mi levettünk az öltözőben. Bár a 60. percben azt beszéltük Zitával, hogy kéne pár gólt rúgni, mert elalszunk az unalomtól, az utolsó félórában egyenesre rágtam a körmöm – mindhiába. Szépített a Zilina, majd Benat „botolján meg Boborján fiam” módjára elveszett egy labdát és jött az egyenlítés. Ezután már csak hab volt a tortán, hogy a sérüléséből felépülő Williams ismét megsérült, a koktélcseresznyét a habra a szlovákok hosszabbításban elért, győzelmet érő gólja jelentette. Megérdemelték a győzelmet, megérdemeltük a vereséget. Mi persze, szurkolók, kurva nagy győzelmet érdemeltünk volna. Ez nem volt szép srácok! Kifelé semmi para, a Sanjo ellenére, a két szurkolótábornak összetűzése nem volt. Több Athletic-drukker gratulált a zsolnaiaknak, azt ment mindenki isten hírivel. Ahogy mi is.

Visszafelé ismét elkezdődött a nagy mitfahrerkedés és térképolvasás, immáron a vice-kalauzzá avanzsált Zoli segítségével. Ahogy fogytak a kilométerek, úgy fogytak a sörök és egyre fáradtabbá vált a röhögés is. Azt azért még kitaláltuk valahogy, hogy Sola és Benat mennyire idegesítően bénák voltak. Meg hogy Sola olyan mint egy kibaszott kandúr. És hogy mekkora vicc, hogy ő szuperkupa győztes, Toquero és Iraola meg nem. Na mindegy ez nem releváns. Cica Sola. Egyik kézen fullkar tetkó, frizura pöpec. Cica Sola. De a töködet elhagytad valahol!

Hajnal négyre értünk vissza a Keletihez. Az idő múlását tulajdonképpen Tamás sörfogyasztásával lehetne érzékeltetni, aki 17, azaz tizenhét sört puszilt be, ha azt vesszük, óránként egyet.

Nagyon jók is út volt, pláne, hogy a két Tamással és Zitával még sosem utaztam, Zolival meg azon filóztunk, hogy mi utoljára 2004/05-ben voltunk együtt bárhol is. Mit bárhol is? Akkor Bécsben voltunk, na, kitaláljátok milyen apropóból? Igen, Athletic-meccsen.

Hát így megy ez...

Zita és Tamás, eskerrik asko!

 És akkor kérni szeretnék valamit, már ami a következő sorsolást illet. (Bízunk benne, hogy csütörtökön továbbmegyünk a Zilina ellen.) Szóval, hogy én még sosem voltam Plzenben és nagyon kíváncsi vagyok rá. Igen a sörgyárra is. Szeretném, hogy az Európa Liga csoportkörében egyik ellenfelünk a Viktoria Plzen legyen!

Szuperkupa döntő és ünneplés

Hétfő este szuperkupát nyert az Athletic. Harmincegy éve várnak trófeára a csapat szurkolói és játékosai. Még mindig nehéz elhinni, olyan szokatlan a helyzet. Talán azzal, hogy leírom a történteket, könnyebb lesz feldolgozni. Íme, pár sor és kép a közös meccsnézésről és pár ízelítő az ünneplésből.

Múlt péntek este valahogy úgy ültem a net elé – nincs Digim, ezért – hogy alig vártam a meccset, arra számítva, hátha az európai szuperkupa döntő hosszabbításos meccse után, nem lesz kedve-ereje focizni a Barcának és egy sokgólos meccsen megverjük őket, mondjuk 5-2-re. És a Barcának valóban nem túl sok kedve látszott játszani. Pláne, miután San José majd a félpályáról bevágta Ter Stegen kifejelt labdáját. Itt az összefoglaló elején látható. Érdemes megnézni, sőt meghallgatni; nagyon kész, ahogy a két riporter meg a szakértő egyszerre üvöltenek teljesen artikulálatlanul.

 A második félidőben aztán Aduriz még három góllal piszkálta a Barcát. Már a meccs alatt is emailek és üzenetek hada érkezett hozzám és távozott tőlem, hát még utána. Mariann például, aki épp Zambiába utazott azt hitte szívatom. Nem is tudtam elaludni egészen sokáig. Ez olyan eredmény, amihez nagyon rossz játék kell, hogy eblukjuk a kupát, hiába fogadkozott Luis Enrique.

Egyértelmű volt hát, együtt kell, nézzük a meccset, ahányan csak tudjuk. Amikor hétfő délelőtt felhívtam törzshelyünket, a Zöld Gyémántot, a kedves hölgy majdnem hogy lebaszott, hogy hol a fenében voltunk pénteken, hogy ilyen meccset kihagyni, és a többi. Semmi gáz, mondtam, majd ma bepótoljuk a hangulatot!

Naná, hogy bepótoltuk, Javi Sagrado és kuzinja társaságában! Zita, Tamás, Javi, Laci a kuzin és én voltunk a szurkolótábor. Zitával a kezdő sípszótól az első félidő végéig 5 percenként számoltuk vissza a hátralévő időt. Onnantól már nem néztünk az órára Piqué kiállításáig. Mert attól a pillanattól a katalánoknak csodára volt szükségük. De a csoda velünk történt, amikor Aduriz két meccs alatt negyedszer mattolta a teljesen szétesett Barcelonát. Megőrültünk. Érkeztek az újabb sörök, pálinkák. Elvesztettük a kontrollt. Üvöltöttük az Athletic-indulót, a szurkolói rigmusokat és nem tudom hogy értem haza… Anyám másnap azt mondta nagyon kiabáltam az éjjel.

Txapeldunak! Oléoléolé!!!

A másnap nagyon másnap volt, de kedves kollégáimnak köszönhetően az egész napot nyugiban tölthettem a kasszán kívül, így szinte teljesen végignéztem a bilbaói ünneplést. Begona katedrálisban (Begona Szűz Máriát jelent baszkul, ő a város védőszentje)kezdtek, aztán jött a polgármesteri hivatal erélye, majd nyitott emeletes buszon a Lopez de Harón a bizkaiai kormányzóság épületéig.

Könnyekig meghatott, ahogy Gurpegui és Valverde elvitték és megmutatták a Begona szobornak a kupát. (A csapat a kupadöntőkre, nagy meccsekre való indulás előtt mindig elmegy a templomba a Szűz segítségét kérni. És most, hogy nyertek valamit, azt egyből megmutatták a segítőnek.) Fülig ért a szám, ahogy Muniain vezényelte a több tízezer embert az önkormányzat erkélyéről. Majd következett a diadalmenet a bizkaiai tanácsig. Hihetetlen volt ez az egész A-Z-ig.

Szuperbajnok az Athletic!

Menekültes

Miközben Orbán sátortáborokba zárná (zárja!) a menekülteket, mi jó sokan, civilek, mindenféle profi menekültistápoló szervezet helyett próbáljuk koordinálni a menekülteket. Nem azért, hogy majd jól döngethessük a mellünket, hanem azért, hogy szerencsétlenek, akik 3 oldal kizárólag magyar szöveget kapnak a határon eljussanak a számukra kijelölt táborokba.

Múlt héten mentem először a "terepre" és rögtön egy sokkoló történettel találkoztam. Ezt elmeséltem Csider barátomnak, aki elkérte a sztorit, hogy a Népszabiban heti rendszerességgel, csütörtökönként megjelenő tárcájába használhassa. Íme az eredeti szöveg, alább pedig a Népszabi linkje. Ja és persze, hogy címlapra kerültünk ami a nyomtatottat illet.


Az első napon...

"Az emberfaj sárkányfog-vetemény:

Nincsen remény! nincsen remény!"

(Vörösmarty: Az emberek)

Amikor a múlt héten a hávégéponthu-n megjelent Migration Aid önkéntes-segítő fészbúk csoport felhívása, ballib neveltetésemből adódó szociális érzékenységem azt diktálta, egyből lépjek be oda. Onnan pedig a lakhelyemhez legközelebbi Miration Aid Déli-hez tagozódtam tovább.

Csütörtök este megyek először terepre. A csoporttagok ötletétől vezérelve, miszerint a helyszínen csináljuk a szenvdicseket előbb lerakom a szendvicsbevalót a bázison, majd hazamegyek késért, amivel vágni és kenni tudunk. Mikor visszaérek, épp van egy afgán csoport, a Nyugatiból hozta őket egy kísérő. Bicskére kell menniük, de mikor indulnak, a vonathoz kiderül, az egyikük szír és neki a debreceni tábort jelölték ki. Valahogy elvesztette a családját és az afgánokhoz csapódott. Neve legyen Abdel, A gyűlölet című filmben rendőrők által agyonvert srác után. Amikor ráeszmél, hogy neki másik táborba kell mennie, teljesen kiborul, zokog, beszélni sem tudunk vele. Aztán megnyugszik picit, életet lehelünk a telefonjába, amiben ugyan nincs sim-kártya, de valamilyen applikációval a net működik rajta. Nem igazán beszél angolul, de nagy nehezen összerakjuk, hogy itt a családja Budapesten, kicsit később az is kiderül, a Jászai környékén vannak.

No usgyi, gondolkodás nélkül elindlok vele, veszek neki jegyet, Vérmezőn át a Moszkvára, onnan villamos. Közben „beszélgetéssel” próbálom oldani a feszültséget.

De attól csak nő a feszültség... Abdel 1925 kilométert gyalogolt Aleppóból. Aleppó nincs, nem létezik többé. Romhalmaz. Abdel 20 éves. Németországba szeretne menni. Megverték a szerb rendőrök, a magyar rendőrök. Már Karlovy Varynál, vagyis tíz kilométerre a német határtól elkapták a cseh rendőrök, megverték, azt visszaküldték Magyarországra. Itt aztán megintcsak megverték, és étlen szomjan bezárták egy napra.

-No war, no problem – magyarázza miért is van itt.

Mikor a Moszkvára érünk, megnyugtatom, már csak tíz perc a család, de már a Mechwartnál rákérdez:

-Ten times?

-Yes, ten minutes. Zehn minuten – mondom neki - barátom, ha Németországba vágysz...

És közben hiába mutatom Abdelnek a várat, a parlamentet, nem tudom feoldani. Hogyan is tudnám, miközben az én városom épp, az övé romhalmaz.

Jászai. Abdel mutogat is a Falk Miksa utcába, ahol egy srác, az egyik kuzin integet:

-My family! My family! – kiabálja. Thank you my friend, thank you! – hálálkodik, miközben majdnem a villamos meg az autók elé lép. Vajon hol, mikor vesztették el egymást?

Én még ilyen mosolyt karonülő baba, kéjes hajadon arcán sem láttam. Ez a mosoly örökre a retinámba, hangja örökre a dobhártyámba ég.

Még egyszer elmondom nekik, ami a kötelességem: Mindenképpen el kell mennetek a kijelölt táborba!

De már nem is hallják, csak nagyon örülnek egymásnak. Együtt vannak és nekik ez mindennél fontosabb…

Valahogy türtőztetem magam, míg átmennek a zebrán, csak utána kezdek zokogni.

Siratom őket, a sorsukat, a mi sorsunkat. Az embertelenséget: ebből humanitárius katasztrófa lesz. És siratom a klasszikus értelmeben vett nyugati civilizációt, amelynek, tartok tőle, ez a népvándorlás lesz a vége.

Az elkövetkező napban vagy tízszer fakadok sírva, amikor erre gondolok vagy elmesélem.

Egy nap kell, hogy rendbe jöjjek lelkileg. Hogy ismét ki tudjak menni a „terepre”.

Ja, és Abdel, csak úgy, mint én, nagyon szereti a focit. Kedvenc csapata a Galatasaray

                                                                 ***

És a Népszabis cikk itt!

Orbán Viktornak és a bandájának meg a jó kurva anyját. Leginkább azért, mert ezt a helyzetet kihasználva, erre a helyzetre spekulálva akarják megnyerni a következő választásokat.  

Pite, amerikai pite

Onnan van az egész, hogy imádom a meggyes sütiket, főleg a meggyes pitét. Nem a boltit, amibe olyan undormányos töltelék van a meggy között, hanem a házit. Imádtam nagyanyám pitéjét és anyámét is, ameddig csináltak, ameddig képesek voltak jó pitét sütni. De sajna ez a múlté, magad uram, ha szolgád nincs, elkezdtem pitéket sütni, még tavaly ősszel, hogy profi pitesütő legyek a meggyszezonra.

Nem sokáig kutakodtam a recept után, hamar megtaláltam a Streetkitchen amrikai pite bejegyzését. Elsőre sem lett rossz, viszont asszem az én piteformám alacsonyabb, mint a streetkitchené, úgyhogy rendesen kifolyt a cukros, keményítős gyümölcsszaft a sütőbe, kellett súrolni, zsírt oldani rendesen.
Egy párszor eljátszottam még ezt, de az idén egy pár sütés alatt rájöttem a pitekészítés minden csínjára-bínjára. Ilyen praktikáim vannak: jól leszűröm, kinyomkodom a meggyet akár kétszer is. Sütőpapírt teszek a piteforma alá. Dóra azt írja becsomagolja a második sütési etapra, nekem ez elég szopó volt, úgyhogy én tepsit teszek alá.
Amit máshogy csinálok még: nem keresztezem a csíkokat a tetején, baszódjon vele a halál. És jó családi hagyomány szerint egy kevés diót darálok a meggy alá.
És frankón hagyni kell teljesen kihűlni, még úgy és szétomlik. Kanalazós amerikai pite.
Idén már hétnél tartok...  

Hódolat a Tiszának

Ha jól sejtem minden horgásznak van olyan vize, amit úgy hív „a víz”. Cirka harmincéves horgászpályafutásunk alatt több „vizünk” is volt, amiket ilyen-olyan okból már nem látogathatunk. Hanem megvan az új és nagy változáshoz kell bekövetkeznie ahhoz, hogy ne ez legyen életünk végéig. A Tisza.

Az idei első H.

Nagyjából 5-6 éve lehetett nyár elején, amikor Gővel először Csongrádra mentünk, a Rosták középső nemzettségének gyermekkori barátjához, Kertitomihoz, aki többször vendégül látott minket a stégjén. Rögtön az első alkalommal lesújtottunk a helyi erőkre, fogtunk kecsegét, márnát, süllőt, és amiért leginkább mentünk harcsát. Így elsőre beoltott minket a jó Tisza.

Igaz nem minden alkalommal fogtunk, sőt lehetséges, hogy az első alkalom volt halfajilag a legmenőbb, igen volt, hogy betliztünk is, de azért a Tisza mélyre folyt a szívünkben. Gergő fogott tízen fölüli harcsát, és talán ami a legjobban mutatja a folyó faunáját, német bucót is! De a felsoroltakon kívül szinte minden folyóvízi halat horogra csaltunk már, még pontyot is.

És a Tiszában az a jó, hogy mindig tud újat mutatni és mindig le tud ránk sújtani. Így volt ez másfél hete is, amikor jó sok nadállyal felszerelve vonultunk le a csongrádi kiserdőhöz.
Délelőtt a dzsindzsáson vágtunk keresztül, hogy a csak 0-s vagy az alatti víznél meghorgászható helyen pektassunk. Itt jött pár miniharcsa, egy csuka és egy balin. (A fővárosban mindenféle szakmai ártalomtól senyvedő (szattanó) Galambérnak úgy küldte a halakról készült fotókat Gergő, hogy az email tárgyaként csak a halak kezdőbetűit írta. Így jöttek sorban: H, CS, B, J…)

Gő, a mester

Utóbbi zsákmánynak sztorija is van. A bedőlt fa mellé dobtam úszóval, de a sodrás valahogy mindig kivitte onnan. Gergő mondja: szerintem dobd vissza a fa mellé, de előtte húzd mélyebbre az eresztéket. Megcsináltam és a fa közelébe dobtam. Kisvártatva jött is a kapás, de olyan gyorsan, hogy miközben azt néztem miféle zümmögővel harcol Gő, már el is vitte valami az úszómat, de gyorsan vissza is engedte, úgyhogy esélyem se volt bevágni. Gőnek erre is volt megoldása: ha nincs nyelető féked, hajtsd ki a felkapókart! Ezt is megtettem és régi rablóhalazó lévén pontosan visszadobtam oda, ahol az előbb kapott a ragadozó. Épp csak letettem a botot és felhajtottam a kart, amikor már merült, szaladt is az úszó. Hagytam had nyelje, majd bevágtam és már cibáltam is a szép balint, nehogy bemeneküljön a fába. Érdekes, hogy a szép kövér, másfél kilós balin épp méretes, 42-3 centis volt.

A CS.

A B.

Tiszavirágzás és következményei

Ezután nem sokkal megállt a kapás, méghozzá annyira, hogy kishalat sem tudtunk fogni. Jött a szél, a hideg és az eső. A halak eltűntek, mi is jónak láttuk, ha pihenünk egyet, s ha délután az időjárás engedi vissza, de nem a fa mellé, hanem a mellette lévő kövezésre.   

Virágzik a Tisza

Jó órás szundítás után ismét a vízen voltunk. És miközben fél tucat mini harcsát és sügereket fogtunk, lassan elkezdődött a tiszavirágzás éppen aktuális felvonása. A fa mellett is láttunk kérészbőröket, illetve a rádióban hallottuk, hogy Szegednél virágzik a Tisza, de azt hittük, hogy Csongrádnál már elmúlt. De nem maradtunk le semmiről. Egy két bemutató repülés után ellepték a víz felszínét a kérészek és hihetetlen halmozgást eredményeztek. Jászkó és balinrajok kezdtek lakmározni a rovarokból: eleven halradart csináltak a kérészek, minden halmozgást láttunk. Gő nem is restelkedett, egyből felszerelt egy pici körforgót és dobta a halrajba. Ennek is lett eredménye, mivel kb. tizedik dobásra egy szép kövér jászt fogott.

Nagyjából egy órát tartott a jelenség, aminek a végén a halak eltűntek a vízfelszín közeléből. Egyikőnk sem látott még ilyet, úgyhogy elvesztettük tiszavirágzás-szüzességünket. Közben minden vastagbőrű férgünket elharcsáztuk, nem maradt sem iszapgiliszta, sem nadály, és mert kishalunk sem volt, lassan beszüntettük a horgászatot.        

A J.

Hihetetlen, új arcát láttuk a Tiszának és ismét meggyőződtünk e varázslatos víz elképesztő faunájáról és tartalékairól.

Fogadd hódolatunk, szőke Tisza, nemsokára visszatérünk!

ui.: Gő telefonjával készültek a képek. Pocsék az objektív, ezek sokkal szebb halak voltak!

Az Athletic ereje - minibejegyzés

Csodálatos dolgok történnek az Athletic Bilbao miatt. Alább olvashatjátok milyen menetben voltam a csapatért való rajongás okán, de júniusban történt még más is…

Reggeli után. Ricsi, Mertxe, én.

…egyszer csak bejön a könyvesboltba egy ötven körüli nő, és hadarva azt kérdi: Athletic? és mutogat a képernyőmre. „Si, si! Bai, bai!” válaszolom. És innentől közös nyelvet beszéltünk a piros-fehérre festett frufrujú hölggyel. Azaz közös nyelveket, angolul, spanyolul és baszkul. Beszéltem neki a mi kis szurkolói csoportunkról, mutattam neki a San Mames könyveket, a honlapot, a blogomat és minden Athletices cuccot. Természetesen ő ettől odáig volt, meg vissza. Kiderült, ő Bilbao külvárosából, Santurtziból származik, és a Madrid melletti Guadalajarában él. 

Másnap együtt reggeliztünk, ekkor Pinnyey Ricsi is becsatlakozott. Aztán ettünk gulyást, rákövetkező nap meg vaddisznópörköltet. Sokat beszélgettünk három „közös” nyelvünkön, javasoltam neki programokat, majd szombaton kikísértem a repülőtérre.

Nem is nyújtom tovább a szót, ezzel csak illusztrálni akartam mekkora ereje, hatása van ennek a klubnak!

ESKERRIK ASKO ATHLETIC!

Az örök illúzió és egyéb történések –Barcelona, Bilbao, Budapest

Bébébé. A következő néhány tucat-ezer karakter a május 29-től június 4-ig tartó időszakot öleli fel. Mert elutaztam a spanyol kupadöntőre, majd Barcelonából Bilbaóba.

A jegyem. Mil esker, Mikel!

A történet március elején kezdődött, azutáni nap, hogy az Athletic idegenben 1998 óta először megverte az Espanyolt és ezzel a győzelemmel bejutott a Copa del Rey 2015-ös döntőjébe. Irgalmatlan levelezésbe kezdem Mariannal és Egoitzcal, akik szinte az első levélváltás után felajánlották, hogyha megyek (megyünk) lehet náluk aludni. Ez nyilván sokat nyomott a latba, úgyhogy miután kiderült, hogy Mariann megérzése (amire ő maga is csak 1% esélyt adott) bejött és Barcelonában lesz a finálé, március 27-én vettem egy repjegyet Barcelonába oda s vissza. 

A meccsig hátralévő időben megpróbáltam mindenkit összeszervezni, akinek esélye volt ott lenni Barcelonában. Írtam Javinak és Enekónak is, hogy megyek, találkozzunk, legalább egy sörre. Két hónap ripsz-ropsz elrepült és én május 29-én délután elindultam a reptérre. Miután becsekkoltam azon agyaltam, hány Barca-drukkerrel utazom majd együtt, de egyáltalán nem döbbentem meg, amikor piros-fehér mezes arcokba botlottam. Asier volt az első, akivel tavaly a Napoli BL-meccsnézés alkalmával találkoztunk először teljesen véletlen módon. (Aztán Asi ott volt amikor Egoitzék jöttek Budapestre és együtt néztük a Getafe ellenit.) Aztán jöttek Asier munkatársai, majd még pár random Athletic-mezes forma. Hogy még kisebb legyen a világ: ahogy fellépek a fedélzetre, az első üléssor első embere szólít meg, Roberto, akivel együtt baszkra jártunk tavasszal. Ő is Barcelonába, jegye ugyan nincs a döntőre, de kíváncsi az atmoszférára.

Hát ez kész.   

Következő sokk: Asier munkatársa Unai ismeri a gép kapitányát, ő is baszk. Sőt a stewardessek főnöke is rövid hajú, baszk matróna. A többiek szépen bealudtak, én meg folyamatosan az órámat néztem, mert másfélórás késésben voltunk. A landolást meg az tette felejthetetlenné, hogy elköszönéskor a kemény stewardess utolsó mondatában felhívta a figyelmet a másnapi fontos mérkőzésre, utolsó mondata mi más lehetett volna: Aupa Athletic!

Két perc múlva a gépből nem kiléptem, hanem kirohantam, mert az utolsó busz a Pratról fél egykor indul a városba. (Ennek következtében a gépen felejtettem a dzsekimet.) Egyből hívtam Mariannt, aki elmondta, hogy ha még most bemegyek az Athletic szurkolói zónába találkozni a baszkokkal, akkor három előtt tuti nem érek hozzá. Így küldtem egy üzenetet a főnöknek, hogy holnap. Amúgy fantasztikus volt a város, ahol tizenkét éve jártam utoljára. Épp vége volt az AC/DC koncertnek (baszki, ha azt is elcsíptem volna…) így a metróban csupa piros-fehér mezes és AC/DC trikós, ördögszarvas ember utazott. Ez akkor itt a mennyország?!

Mindenféle vargabetű nélkül odataláltam Mariann metrómegállójához. Feljövök és olyan gördeszkás spot fogad, hogy szinte összezsugorodtam, amiért nem vittem deszkát. (Nem vihettem, hiszen a Ryanair-járatokra 50 euró pluszpénzt kell fizetni, ha feladok valamit.) De nem volt időm nagyon keseregni, hisz a másik oldalon ott állt a magyarországi szurkolói csoport „managere” Váczi Mariann. Akit egy éve láttam utoljára Budapesten, amikor a Sevillát legázoltuk a BL-ért. Mariann pici lakást bérel Barleona délkeleti részén. Szinte jegesre hűtött patxarannal (kökénylikőr) fogadott, amit el is kortyolgattunk egy óra alatt, miközben nem fogytunk ki a sztorikból. Aztán elájulás: én a nappaliban a szófán. (Igen, most biztosan sokan felteszitek a kérdést, mint ahogy páran rá is kérdeztetek, volt-e valami izé?! Nem, nem volt semmi izé. Tudjátok nekem sokkal többet ér Mariann barátsága, minthogy elrontsam egy bepróbálkozással.)

Szóval sofa-surfer lettem pár napra, az Ibériai-félszigeten, sőt kulcsot is kaptam a kéglihez! Délelőtt gyors zuhany után laza reggeli a sarkon lévő pékség-kávézóban: vaslapon megkapatott croissant vajjal, lekvárral, tea és narancslé. (Kaja után elváltunk; Mariannak, a Barca-zóna, majd az Athletic-zóna volt aznapra a terepmunka). Pont ennyi kellett, hogy kihúzzam ebédig: fél kettőkor volt találkozóm Javi Sagradóval, magyar feleségével, Andreával és egyéves fiúkkal, Danival. Javit az egyik legjobb módon ismertük meg, hiszen ő az Athletic Pena facebookján keresztül talált meg minket másfél éve, és amikor Magyarországon jár a Sagrado-család, mindig kerítünk alkalmat közös meccsnézésre. Képzelhetitek mennyire jólesett, amikor meghívtak magukhoz ebédre! A Sants megállónál lévő játszótéren találkoztunk, közel laknak oda, egy lakást bérelnek egy ház negyedik emeletén. Ahogy Javi mutatta: innen láthatod a tipikus Barcelonát! Lapos tetők, napelemekkel, toronyház, antennák, tetőkertek.

Javi Sagradóval

Jóféle magyar pálinkával indítottunk. Az előétel lecsószerű dolog volt, a miénkhez képest sokkal selymesebb ízzel. Más a paprika, a paradicsom, de még a hagyma is. Nem olyan tolakodó és erőszakos, mint a miénk. Főétel egyszerű, fokhagymával sok olívaolajon sült marhaszeletek kiadós salátával. Semmi köret, mint itthon, a mennyei húslét friss bagettel tunkoltuk fel. Közben Dani elkezdett nyűgösködni, úgyhogy a marhát Javival kezdtem, majd Andival fejeztem be. Így legalább két nézőpontból halhattam a Katalóniában élő baszk-magyar család (ideális családmodell, pláne, hogy Dani játszhat az Athleticben!) boldogulását, mindennapjait, bajait és örömeit.  A desszert sárgadinnye: újság hasamba, betegség pokolba!

Szieszta helyett Javival elindultunk a zónába. Már odafelé is elképesztő volta a hangulat, ahogy közeledtünk egyre sűrűbb lett az Athletic-szurkolók tömege. A Plaza de Espanyán aztán leesett az állam. Mint utóbb kiderült cirka 70.000 baszk tombolt a tér fölött felállított szurkolói zónában!

Athletic hiria első blikkre

Én naiv azt gondoltam, majd felhívogatok mindenkit, azt egy perc alatt találkozok akivel akarok. Hát nagy ló**szt! Itt koncert, ott DJ, itt ezt üvöltik, ott azt. Telefonálás teljesen esélytelen. Marad az SMS, mivel okos telefonom nincs. Höhö. Egy-másfél óra volt, mire összeszedtünk mindenkit. Először Mariannt és két Espanyolos haverját, aztán baszkjaink vezérét Egoitzot, majd Andreát, aki Danival érkezett. Kisvártatva ott állt egy banda, Javiék, Mariannék és Egoitzék vagy hatan. 

A bandám.

És én szerveztem össze őket! És mindez az Athleticnek köszönhető! 

Piros füst a zónában

Mekkora csoda, hogy én, Barcelonában összehozok egy ilyen és ekkora brigádot! (Most már lelkifurdalásom van amiért Enekónak nem szóltam. Mentségemre: így is elég nagy meló volt a találkozó.) Erősen délután volt már, úgyhogy elindultunk a stadionhoz. Javiék hazafelé, Mariannék másfelé, én mentem a baszkjainkkal, mivel Mikelnél volt a jegyem, megy amúgy is. Csak Mikel papájával nem találkoztam még, de a többieket ismertem: Jon, Unai, Iker, Jorge, Mikel, Egoitz és közben rengeteg arc, akiket a baszkok innen-onnan ismertek. Mintegy három órás felvonulás volt ez, elfoglaltuk a teljes útvonalat a Camp Nouig. Nem csak könnyű sétáról volt szó, mivel Mikel papájának tempójában mentünk, de az út végén ott állt a gigantikus Camp Nou.

Egoitzék a kapu mögé mentek, Mikellel leadtuk egy stewardnak a fatert és megkerestük a helyünket. Majd kikötöztük a zászlókat. Neki kettő van, nekem meg Ricsi odaadta a Hungarian Fan Club zászlót, hogy mindenképp tegyem ki. Így is lett, de milyen felhajtással! Mikor végeztünk, Mikel telefonja egyfolytában pittyegett. Mint kiderült azért, mert tévében a közvetítés előtti állóképen pont mi voltunk láthatók, ahogy közöttük a zászlókat. Vágás nélkül vagy 3-5 percig. Szóval ország-világ láthatta a magyar zászlót! Aztán felültünk a helyünkre és elhűlve néztük az elképesztő szurkolást. Te atyaisten, több az Athletic-szurkoló, mint a katalán! Életemben nem hallottam olyan füttyorkánt, mint a spanyol himnusz alatt, miközben az kapu mögött hatalmas tifót húztak ki és a bal fölső szektor ikurinába borult.

Aztán elkezdődött a meccs. Mikel egészen elégedett volta az első húsz percben, mondta is, legutóbb 20 perc alatt hármat kaptunk, de vidámságunkat kisvártatva lelohasztotta az űrlény, azaz Messi. A lehendakari, már akkor elkezdett térdével böködni, amikor a korszakos zseni elindult. Lerázott öt embert, Rico és Balenziaga még csak visszahúzni, felrúgni sem tudta, azt bevarrta. Alig kellett még negyed óra és Mikel megint bökdös; ezúttal Neymar. Basszus. A félidőben elmentem piáért, Mikel inkább egy hot dogot kért ital helyett. És utána egész jól játszottunk, a 74. percig, amikor hátul elaludt mindenki, védők és kapus egymásra vártak, így Messi megint eredményes lehetett. A teljes összeomlástól Inaki pazar feje mentett meg minket. (És ez a lényeg! Két nap múlva a Dolaretxében Jon nagyobbik fia csak azzal volt elfoglalva, hogy Inaki gólt lőtt. Nagyon örült ennek a részsikernek!) és nagyon üvöltöttünk amikor Neymar patkánykodott. Ez a faszi egyáltalán nem illik a Barcelonába! Ez egy kis egyénieskedő görény. Nem szoktam senkinek se rosszat kívánni, csak akit nagyon utálok, de Bustinza igazán "legoikoetxeázhatta" volna.  Szóval Athletic-Barca 1:1, Athletic-Messi 0:2. Ennyi. Egy Messivel jobbak voltak. Nekünk maradt az örök illúzió!

Lefújás után az Athletic-tábor úgy éltette a csapatot, mintha nyertünk volna. Kétszer is visszatapsoltuk őket, és mindvégig olyan hangosak voltunk, hogy elnyomtuk a Barcások ünneplését. Óriási élmény volt, futballünnep. (Kicsit arra emlékeztetett, amikor az írek az EB-n 0:4-nél elkezdték énekelni a Fields of Athenry-t, amiről itt írtam korábban: itt).

A kijövetelnél hatalmas káosz volt, néhány kivezető kaput nem nyitottak meg, így Mikel fájós lábú papájával vagy negyedórát álltunk egy helyben a stadion aljában. Sok nézőnek annyira elege lett a felesleges várakozásból, hogy átmászott a kerítésen. Tekintettel az öregre mi megvártuk a kapunyitást. Összeszedtük a többieket, bandukoltunk néhány száz métert, majd leültünk egy kerítésre, bosszankodtunk, szomorkodtunk vagy egy órán át. Aztán irány a szállás. Ők balra, én jobbra, másnapi találkozó 12 óra Sagrada Família. Egyedül mentem vissza a Sants állomáshoz azon az úton, amin jöttünk és mivel egész éjjel járt a metró, gond nélkül hazajutottam nagyjából fél 3-ra. Mariann másnap korán indult embertornyot építeni, mire odaértem már aludt, úgyhogy az utcán pisiltem és fogmosás helyett rágóztam, hogy ne ébresszem fel mindenféle csobogással. 

A fél 8-as kelés így nem éppen volt kényelmes, de a zuhany rendbe rakott. Búcsú Marianntól, majd irány Gaudí temploma, aztán meg fel a Güell-parkba. Azért változnak a dolgok itt is. Például a parkban nem lehet csak úgy sétálgatni, mivel a kert állagának megóvása érdekében bizonyos részeken, mint a nagy oszlopsor feletti kilátó, csak 400 fő tartózkodhat egyszerre. Sajna annyi időm nem volt, hogy kivárjam a 20 perces turnusokat. Visszasétáltam hát, vettem képeslapokat, reggelit, Zolinak egy kupadöntős sálat a két klub színeivel, aztán már ott is voltak értem a baszkok. Két autóval, egyikben Iker, Unai és Jorge, a másikban Egoitz, Mikel, Mikel apja és én. 600 kilométeres útnak vágtunk neki azzal a reménnyel, ha elég jó időt futunk, elérjük a Bilbao Athletic rájátszás meccsét a San Mamesban. 

A Sagrada Familia "csúcsvirága". Gaudi, Gaudi...

Utazás Katalónián, Aragónián, Navarrán át Baszkföldre. Imádok autóban utazni. Még ha Navarráig egészen kopár, sivatagos vidéket láttunk is. Igazán érdekes volt, hogy egy tankolás nagyjából 40 percig tartott, mivel a kutak egyáltalán nem voltak felkészülve arra, hogy a hetvenezer baszk mintegy fele autóval megy haza. Másik jó hosszú megállónk Fraga volt, egy porfészek valahol Aragóniában. Enni kell útközben is, főleg a feneketlen gyomrú baszkoknak, így betértünk a Bar Galíciába. (Hogy miért hívnak az aragóniai semmi közepén egy bárt Galíciának, a franc se tudja. Mindenesetre a cégér piros-fehér-zöld és ez nekem is és a baszkoknak is tetszett. Az már kevésbé, hogy normális kaja egyáltalán nem volt, csak szendvics. Az is készült vagy 40 percig, pedig olyan bonyolultakat kértünk, mint baconos, sonkás, vagy tortillás. Ezalatt gondolatban ízekre szedtem a helyet. A Torrente-filmekbe, úgy ahogy van be lehetne tenni. Sok szemtelen légy, koszos székek, ragadós asztal, nagy befőttesüveg félig olívabogyóval. Látszott, hogy itt a ’70-es években volt tatarozás utoljára. Öreg urak vasalt ingben az asztalok körül, kártyáznak, mindenféle fogyasztás nélkül. Jön a szendvics. A helyhez méltó. Kettévágott fél bagettben két szelet grillezett bacon, héjastul. Hát köszi. Szétröhögtük magunkat a helyen, de én kicsit nyugtalanul nézegettem az órámat; elérjük-e a meccset?

Jelentem, amikor az izgalmak kezdődtek már a stadionban voltunk! Előtte hazavittük Mikel papáját, valamint az elnök úr kezembe nyomta a cirka 3 kilónyi cuccot, amit a magyar bandának szánt. Most már csak Egoitz autóját kellett letenni, illetve felmarkolni az idősebb Ayerdi socio-kártyáját, hogy be tudjak menni a stadionba. Húú de jó volt megint a San Mamésban. Most is új arcát láttam, hiszen csak az alsó karéjon ültek nézők úgy tízezren, illetve fent a magasban, a vendégszektorban az ellenfél, a Villanovese drukkerei. Alighogy beléptünk a stadionba elindult a show. (Mindemellett Jorge azonnal cigi tekerésbe kezdett és bár körülöttünk, gyerekek, mozgássérültek, öregek voltak, senkit sem zavart a viccescigi szaga.)  Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a Villanovese 0:0-val továbbment volna. Annyira szerettek volna a következő fordulóba jutni, hogy még szegény kapusuk lába is görcsöt kapott. Nem is egyszer! Brutálisan játszottak, így pont az első piros lapra értünk be. Hiába nyomott a „katxorros” a továbbjutást jelentő gólig – a kicsi Iturraspe bravúros, zlatanos sarkazásáig – a 85. percig kellett vájunk. A másodikat már kettős emberelőnyben rúgta Santamaria. Széles jókedv kerekedett a San Mamésban, illetve mutogatás az ellenfél szurkolóinak, akik mint később kiderült többször is Spanyolországot éltették a meccs alatt. Ez Bilbaóban nem szép dolog…

Ó San Mames!

Bőven elmúlt már tíz mire kijöttünk a Katedrálisból, úgyhogy harapnivaló után néztünk. Hazafelé összefutottunk a srácok jó barátjával, Javierrel, aki egyáltalán nem lelkesedett a kupadöntő után csapatéltetésért, mit mondta a vesztes csapatot minek ünnepelni. Igazából teljesen ki volt ettől, mint Roy Keane, ha már emlegettem az íreket meg az EB-t. Mivel Egoitz másnap 7-kor kelt nem tudtunk sokat mulatni Javier dohogásán, hanem hazafelé vettük az irányt. Otthon jött el az utazás második igen fényes pontja, amikor Egoitz kulcsot adott a lakáshoz: My house is your house! szöveggel. Elképesztő! Úgy aludtam, mint akit agyonvertek. Csak arra ébredtem meg, amikor a házigazda reggel becsukja a biztonsági zárat, de simán visszaaludtam, úgy fél 11-ig. (Egoitz meg is jegyezte este: reggel benézett a „szobámba” és azt gondolta „Fucking Máté is sleeping.”) Haha!

Máté pokla a mennyországban. Haha!

Másnap délután 3-ig tartó bolyongás jutott részemül. Ahogy mondani szoktam: being lost in Bilbao. Persze nekem az már nem olyan könnyű, mégha egy-egy sarkot el is tévesztek, elveszni már nem tudok, ez volt a negyedik alkalmam ott. A késői reggelit nyilván az Hatari bárban ejtettem meg a reggelit, a bárban, ami fölött tavaly Ricsivel laktunk és ahol früstököltünk minden reggel. Esküszöm a báros felismert, vagy ismerős lehettem neki. Utána pedig négyórás csámborgás: Casco Viejo, Guggenheim, San Mames és a többi. A városnézés legszomorúbb pontja az volt, amikor a San Mames alatt a folyóparton egy felzászlózott bárkára bukkantam. Összeszorult a szívem, ha nyertünk volna most mi lenne itt, a folyón, az Arenal sétányon és a polgármesteri hivatal előtt... 

Megint üres maradt a folyó egy döntő után...

Néhány sörrel és Jorgétől kapott cigivel, no meg sok gyaloglással jól lefárasztottam magam, úgyhogy mire az Unamuno térre értem, éhes is voltam és leülni is jól estet. Amire most figyeltem meg először, főként a 0,33 kannáknak köszönhetően: remek Bilbao nyilvános wc hálózata. A négy és fél óra alatt megivott sörök és a kiadós reggeli miatt többször is teszteltem őket és mindösszesen egyszer kellett bokorba végeznem a dolgomat. Ilyen tapasztalatokkal vártam a kerekfejű, kopasz baszkokat.

Úgy bizony!

Előbb Mikel érkezett, majd senor Botin öltönyben. Jól állt neki bár azért vicces volt „munkaruhában” látni „az agyat”. A Zazpikaleak tabernáinak egyikébe ültünk be, ahol még mindig volt napi menü. Ezek a menük nekem elég nagyok, főleg az elmaradhatatlan bagettel. Mindenképp halat akartam enni, de tipikusan a sült vörös tonhal elfogyott akkorra. Szóval hal kellet volna, de az idiazabal sajtból készült mártás jobban érdekelt, ezért marhasültet kértem. Jó volt, de nem annyira mint tavaly a fekete rizzsel és a kalmárral. Kaja után vissza az Ayerdi-hotelbe, ahol Kabrának megmutattam három napra kapott szobámat, ő el is szundított a szófán. Aztán átmentünk Jonhoz a Dolaretxébe meghallgatni, hogy ők hogyan utaztak, utána pedig a belvárosban mászkáltunk bárról-bárra.

Sonka-automata Claudio boltjánál

Olyan bárokba mentünk, ahol a srácok fiatalkorukban jártak. (Mint amikor mi vittük őket a Marximba, például.) Volt olyan hely, amire első blikkre azt mondtam: ez tuti melegbár. De nem volt az, csak a hátsó részen le lehet terülni, azonban a túlságosan „elterülő párokat” táblán kérik meg, hogy mégse terüljenek el annyira. Ezzel véget is ért a nap. Keddre megint délután 3-ra beszéltük meg a találkozót, de nekem volt pár feladatom: beszállókártya kinyomtatása, pena-könyv vásárlás, buszjegy vételezés szerdára Santanderbe.

Kedd reggeli megint az Hatariban burkoltam, és baszki ha hiszitek, ha nem délután amikor a találkozó előtt megint az óvárosban csatangoltam, összetalálkoztam az Hatari báros formával, aki rám köszönt. 

Ember, egy idegen rám köszön Bilbaóban!

Jegynyomtatás pipa, majd fel az Innova marketing és kommunikációs iroda székhelyére. Ők adták ki a Nuestras Penas című könyvet, amiben a mi kis csoportunk is szerepel. (Poszt a kötetről, benne az írásommal: itt) Ami itt fogadott?! Annak ellenére, hogy pénteken a japán pena főnöke járt náluk engem is úgy fogadtak, mint valami csudabogarat. Kérdezgettek, fényképeztek az irodában, az erkélyen. Rám adtak egy pólót, beszéltettek, csináltak fotót az én gépemmel. Fejedelmi fogadtatásban részesültem! Frankón nehéz volt eljönni onnan, de nekem mennem kellett a buszjegyért!

Kirakatok piros-fehérben!

A jegyért, amit tökre spanyolul vettem meg egyetlen angol szó nélkül, jó fél órát álltam sorba. Úgyhogy jó, hogy egy nappal az út előtt kijöttem érte. Utána visszafele a városba leültem a pávás parkba (rendes, megjegyezhetetlen nevén: Parque Dona Calide de Iturrizar), hogy átlapozzam a könyvet. Hát, nagyon jó érzés volt. Először is, mert tulajdonképpen őrangyalunkkal, Mariannal kezdődik, másrészt mert a 308-309. oldal rólunk szól, írással, fotókkal. Így el is telt a délelőtt. Megnéztem az előző nap fellelt Piratak Athletic shopba is – ők az egyik népes Athletic-szurkolócsoport – de bánatomra semmi nekem való nem volt: sálat, pólót és matricát szerettem volna. A kupadöntő miatt minden ilyen elfogyott.

A könyvvel, Bilbao háztetőivel és a hegyekkel

Megint Unamuno tér, megint 3 óra, megint két kopasz baszk. Ebéd után végrehajtottuk az utolsó feladatot, feladtuk postán a 3 kilónyi cuccot, amit Mikel szedett össze a hazai Iberhooloknak. 40 euró. Köszi Mikel, igazán nem értettem, amikor azt kérdezted, hol vannak a szuvenírek. Ott a 40 eurós dobozban. Haha! Az Unamuno mellett egy bárban vártuk meg Jorgét, és Iker is befutott, majd elindultunk bevásárolni, ahogy Mikel mondta a „Máté agurra” vacsorához, azaz a Mátébúcsúztatóhoz. (Apropó Iker. Kis képeslap, de nekem fontos, hogy amikor Iker és Jorge bementek kérni még egy kört, Iker hozta a sört nekem és ő tette elém. Erre az ő vendége voltam!)

Előző este kérdeztem Egoitztól, hogy Jon tud-e tortillát sütni, és hogy szerinte megnézhetem-e ahogy csinálja. Mire mondta, hogy azt ő is tud, úgyhogy kedd este sütünk egyet. Nos, ahhoz vásároltunk be. A „supermerkatua”-ban ért a következő jóféle sokk: Barkatu! – mondta nekem egy hölgy.

Ember, baszkul szóltak hozzám! Igaz csak egy szót, de mégiscsak baszkul szóltak hozzám! És én felismertem a nyelvet!

Lelkendeztem annak ellenére, hogy már csak egy éjszakám volt a Hotel Ayerdiben. De az milyen jól kezdődött! Sütöttünk egy jó tortillát, megtudtam, hogy a krumplit nem párolni kell kevés olajon, hanem sok olajban megfőzni. Ego paprikát és édes hagymát adott még hozzá. A tortillát Claudio-féle sonka egészítette ki. Sok-sok bagettel ettük és én sok sört, a csak Baszkföldön kapható Kelert ittam hozzá. Közben befutott egy haverjuk Trucho, aki tanul baszkul így hallhattam még egyszer nem anyanyelvi, hanem tanult baszk beszédet. Az túlzás, hogy értettem, de elkaptam belőle ismerős szavakat, kifejezéseket. A desszertet Jorge hozta, a sütemények között mit tesz isten volt olyan, aminek a függője lettem, ez a mi krémesünkre hasonlító pancineta. Jorge két cigije közt nagyon jól esett a krémes, ropogós, mégis lágy süti. Nemsokára beszélni-nem-tudo állapotba kerültem, úgyhogy nem bántam az asztalbontást. Az előző két utazás alkalmával nagyon búcsúzkodtunk, de most valahogy nem. Úgy érzem azért, mert mindannyian tudjuk egy olyan utazásnak vagyunk a részesei, Mikel, Egoitz, Jorge és mi mindannyian, amelynek már csak a halálunkkal lesz vége. Mély és örök barátság, amit az Athletic keltett életre és mivel rojiblancók, mi több gorri-zurik vagyunk ez a kötelék életünk végig tart!

Kedvenc kirakatom

Szerdán fél 11-kor indult a busz Santanderbe, úgyhogy nem lustálkodtam. Miután Egoitz elindult felkeltem és elmosogattam az előző esti kuplerájt, majd rohantam az Hatariba reggelizni. Miközben megyek le a Begonából az Unamuno térre a lépcsőn történik az utolsó csodácska: meghallom valaki a „hay solo un Athletic y es el de Bilbao” fütyüli, megfordulok és Jorge üget lefelé. Megvártam és pár fokot még együtt tettünk meg, úgyhogy tőle búcsúztam el utoljára. Hatari, reggeli és séta a buszpályaudvarra…

A busz vagy 25 perces késéssel indult így egy kicsit paráztam a járatom miatt, elég szopó lett volna Santanderben ragadni. De végül csont nélkül odaértem. Ha nincs a késés varázslatos lett volna az út, hiszen balra a hegyek, jobbra a tenger, azonban engem nyomás alatt tartott a gép indulása. Santander-Barcelona-Budapest...

Az Unamuno térre vezető lépcső

Kell ide utószó, összegzés? Na jó csak magam miatt: életem eddigi legjobb túráján vagyok túl: barátaimtól kulcsot kaptam az ő lakásukhoz két kedvenc városomban. Voltam spanyol kupadöntőn és ismét Bilbaóban, ismét a San Mamesben. Kaptam/kaptunk egy csomó cuccot, ettem jókat és kevésbé jókat, valamint megtanultam tortillát sütni. Két dolgot sajnálok picit, hogy ezúttal nem fürödtem egyik tengerben sem, a másik, hogy nem volt nálam gördeszka…

Ennyi. Nagyon köszönök mindent, mindenkinek, aki miatt csodálatos lehetett ez az út. Mariann, Egoitz, Javi, Jorge, Mikel: nire bihotzetan zaudate guztiok!     

HAJRÁ UNAI! VELED VAGYUNK!!!

ps.: készül külön egy kupadöntős poszt is. Azt majd az athletic.club.hu-n keressétek!