Nem tudok ezzel mihez kezdeni

Nem tudok mihez kezdeni Erőss Zsolt eltűnésével...

Fotó: Gál László/MTI

Nem vagyok hegymászó, utálom a hideget mégsem tudok napirendre térni Erőss eltűnése fölött. Minduntalan eszembe jut, piszkál, nem hagy nyugodni. Őszintén és egyszerűen: kivagyok.
Nem ez az első ilyen eset, mindig is megviseltek az ilyen hírek. Bőgtem amikor meghalt Fehér Miki, nehezen viseltem amikor meghalt a kis Dárdai, Foé, majd Kolonics vagy amikor tavaly elhunyt Varga Ákos majd két napra rá MCA., idén meg Lewis Marnell. Nagyanyám halálakor nem készültem ki így...
Bizonyára az a baj, hogy nagyon ragaszkodom - nemcsak emberekhez, tárgyakhoz is - és képtelen vagyok elengedni őket. Szentimentális barom vagyok.

És basszus így vagyok most a konok székellyel. A konok székellyel, aki levágatta összezúzódott lábát, csakhogy mielőbb mászhasson. (Mennyire abszurd sztori már, hogy miközben 8000-es csúcsokat mászott, a Tátrában érte olyan baleset amelynek következtében elvesztette a végtagját.)

Egyelőre nem tudom feldolgozni Erőss eltűnését, az agyam tudja de a szívem nem fogadja el, hogy nincs többé a Hópárduc. Miközben rájövök arra, hogy neki - a hegymászónak - minden bizonnyal ez a legszebb halál, hiszen az úgy szép, ha a költő a csatatéren, a focista a pályán, a zenész vagy a színész a színpadon hal meg.
De hát mégis...

Zsolt, ha már nem élsz, baszki, akkor föntről figyeld már azt a platót, amin ti megcsúsztatok, hogy az utánatok jövőkkel ne történjen ilyen! Most már úgy is a csúcs közelében leszel... örökre...