Az EB-re kijutás margójára

Írja ezt egy olyan szurkoló, aki bár cirka tíz éve a magyar labdarúgásba hitét vesztette, előtte tíz évig több tucat meccsen volt, - akár egyedül is - drapériát festett amikor a ciánszennyezés érte a Tiszát és az Ausztrálok ellen játszottunk, majd amikor Matthaus lett az edző.

Először is, természetesen meghatódtam, bekönnyeztem, amikor lefújták a visszavágót. Örültem, hogy átéltem, hogy a magyar csapat kijut valahova. Erre vártam, ezért szurkoltam elég régóta, bár, mint említettem, nem nagyon érdekel már a válogatott. A magyar futballra azért voltam dühös egy ideig, mert úgy éreztem elvették tőlem azt, hogy egy nagy tornán, külföldön szurkolhassak, úgy ahogy más országok drukkerei, ahogy azt a tévében kétévente látjuk. Dárdainál is volt taktika, Storcky-nál is volt, mindketten kihoztak mindent a csapatból. Most összejött.

Másodszor azért úgy érzem ez kegyelemkettes. Mondja Csányi, köszönjük a miniszterelnöknek. Há el van tévedve Csányi úr?! Ezt a kijutást, ha köszönhetjük valakinek, az Platini. 8, azaz nyolc csapattal emelték az EB résztvevőinek számát. Na igen, nem jutottak ki a hollandok, meg a görögök, de akkor is.

Még valami. Húsz évvel ezelőtt, tíz évvel Mexikó után az olimpiai csapat kijutott Atlantába. Emlékszem ahogy Lendvai, Lisztes meg Sándor Tamás a márciusi hóesésben vonatozik. Az olimpia is világverseny nem?

Na, ugye. Hát ez a legszebb. Amit Orbán posztolt a facebookra. Mit na ugye, bazdmeg? Na, ugye milliárdok a fociba? Na ugye stadion a kertvégibe? Kinek na ugye? Azoknak akik a milliárdokat az egészségügyben, oktatásban szeretnék látni? A nem rá szavazóknak? Hihetetlen, hogy így örül a miniszterelnök. Illetve nem is örül. Dölyfösködik. Így állunk.

Nem tudok őszintén örülni, búsulni sem. A pozitív és a negatív jel kioltják egymást, leginkább semmit sem érzek.

(Már csak hab a tortán a fociértő szurkolók megnyilvánulása. A kinti pótselejtezőn, de talán az egész sorozatban, Szalait ekézték a legtöbbet. A szakértők - nem az állítólagosak - szinte minden meccsen a legjobbak közé sorolták...)    

ui.: Egyáltalán lesz EB?

Új jelszó: tejes sügér!

A hétvégén, idén már negyedszerre voltam a Csatin, ezúttal Galambér társaságában. (Ebben a szezonban még nem is voltunk mindhárman egyszerre.) És mint 2015-ben rendesen, a Csati most is ellátott bennünket akcióval.

Katalógusfotó Galambértől

Negyed hat tájban indultunk, hogy pirkadatra bevethető állapotba kerüljenek a fölszerelések. Fél hétkor már horgot kötöttünk és hétre már meg is tűztem az első kishalat, és egy óra múlva, - jó csatis szokás szerint - már tekertem is kifelé az első csukát, ami fenéken jött. Kolber. Ment vissza. A szokásos menetrendben félóránként jöttek a kapások, sügér-csuka felváltva, egészen úgy fél kettőig. Szép kövér sügerek, csak egy kisebbet engedtem el, bár igazat megvallva tartottam már meg akkorát is. (Persze, mint minden Csatizásnál, most is esett az eső.)
Aztán visszajött Balázs két pergetett csével és javasolta, a szemközti part elé dobjak, mert ott egyből kapása van, utána viszont egyáltalán nincs. Megfogadva a tanácsot, dobtam a nádas elé és szinte le se tettem a botot, máris elmarta a csalit egy kolber. Így ment ez alkonyatig.
Olyan kapás volt, hogy Galambér legvégén csak poénból bennhagyott úszósát is elvitte egy giliszta-csuka.

Két kolbit és egy girnyót engedtem vissza

Hogy miért a bejegyzés címe. Négy gyönyörű sügit vittem haza, lefiléztem őket, de most Mijukának nem adtam oda az ikrát meg a tejet, hanem szépen félreraktam, csak a maradék belsőséget kapta a macska. Kis sózás után kisütöttem serpenyőben. Az ikra nem volt annyira jó, sem az íze sem az állaga. De a tej! Atyaúristen. Mennyei csemege!
Már tavaly is beleszerettem a sügerekbe, ebben az évben még inkább elmélyült szerelmem, de a sült tej egyenesen sügér-fanatikussá tett.
Jövőre sügér-specialistává kell lennem!

Vagyok ám!

Attól, hogy nem posztolok - nem tudok posztolni - még élek ám. Meg történnek is a dolgok. Horgászat, Rió, Athletic, minden a szokott mederben, bár néhány dolog visszahúz.
A csapat ugyebár az Európa Ligában (is) vitézkedik, október elsején kapott ki utoljára, gyűjtögeti a pontokat én meg a festéket a bőröm alá, hisz megfogadtam, ha az Athletic nyer valamit, megyek varratni. Sziklai Pali bőröm alá ütötte a klub százéves szülinapjára készült logóját. Íme.

Aupa!

Ja, és november végén Ricsivel ismét zarándokútra kelünk a csapatért: Augsburgban lesz majd EL meccs és oda bizony kimegyünk!

Kétszer is voltunk horgászni a közelmúltban. Az első etapról azért nincs kép - csak a végeredményről - mert annyira esett az eső egész végig, hogy nem lehetett elővenni se telefont, se fényképezőt. Pedig elég jót mentem, két szép csét akasztottam, amit aztán Dénes barátom társaságában fogyasztottam el. Dénessel, aki rákövetkező héten Várpalotán egy 6-os krokodilt varázsolt ki valamelyik tóból!

Csuka zöldfűszer ágyon 

A második kiruccanás részemre teljes betli, egy kurva kapásom sem volt. Szemben Galambérral, aki a Tisza partra való kisülésünket követő órán belül egy szép nagy sügeret, majd egy kövér csukát is fogott. Gergő is berámolt egy sügit, sőt mindketten nekem adták a vörös-úszós vízi farkasokat. A sügér nekem persze nem könyöradomány, hanem a legízletesebb falat. A legfinomabb hal. Szerintem.

Még nagy menetben vagyok a baszk nyelvet illetően. Heti egyszer másfél óra csak, de minden percét élvezem és már egyszerű mondatok összerakása is nagy élmény ezen a magyarnál nehezebb nyelven. Nagyon szeretnék heti három baszk órát.

Na és a visszahúzás. Először is, apám beteg, van egy daganat a gégéjén. Azt hiszem ezt nem nagyon kell agyonbeszélni. Egyelőre a vizsgálatoknál tart, majd következik a kezelés. Még nem tudom, mi, mikor, merre, csak azt, hogy Palkóval mindent megteszünk, az limlomos szobát el is kezdtük kiüríteni, mondván apánk a kezelés alatt biztosan nem fog Kispestre hazajárkálni a Kékgolyóból! (Persze az egész család egyből fejest ugrott a témába, Zsolt unokatesóm búzacsírát, Bence nagybátyám könyvet küldött, én meg beleástam magam a lúgosító étrendbe.)

Aztán a másik, hogy Peti kollégánk elment a Könyvszigetről, és az ő hiányát mindannyian megérezzük. Van ugyan utód, de hát, ő (még) nem az igazi. Sok könyvet adunk el és Peti mindamellett, hogy jó sokat hozzárakott a bolt arculatához, sok terhet levett a vállunkról, amit az új kislány még nem tud, vagy nem akar.

Szóval így fordultunk rá az év hajrájára, nehéz hetek jönnek, karácsonyi forgalommal, kezeléssel, meg még ki tudja mi jön. De hamarosan jön a mennyei gombaleves poszt, amit egyértelműen Szabó Jancsinak a Fűzér-környéki erdők vargánya-királyának köszönhetek...
  

Zilina-Athletic, avagy tour de joder

Ugyan a sorsoláskor még nem tudtuk, sőt a szervezés alatt sem, mint később kiderült azonban, szuperkupagyőztes Athleticet mentünk megnézni Zsolnára.

Többször hangoztattuk már, hogy számunkra az év legizgalmasabb pillanatai közé tartozik, amikor az európai kupákat sorsolják. Görnyedünk a tévé vagy a számítógép képernyője előtt és azért szorítunk, hogy az Athletic hozzánk közeli csapatot kapjon, ha már a magyar élmezőny ismét képtelen volt legalább a playoffig eljutni.

Idén igazán nem panaszkodhatunk, hiszen a csoportkörbe kerülésért a Zilinát kaptuk. Én speciel azt írtam ki chatboxba, hogy őket szeretném. Minden kívánságom így teljesüljön.

Ahogy kihúzták a párosítást, egyből emailezni és telefonálni kezdtem. Ricsi, Tamás, Zoli, Astarloza Tamás, Gurpegi, email Egoiztnak és Mikelnek, Mariannak. Sajna baszkjainknak nem volt szabadsága a hónapra, Ricsi viszont pont előre leszervezett nyaralásra ment.

A szervezésben sok izgalom nem volt, annyira elhatároztam magam, hogy ha törik, ha szakad, ha kell még stoppal is nekivágok. De akadtak utastársak, Zita és Tamás szereztek egy Ignist, és hátulra még Astarloza Tamás és Zolibá ült be mellém.

Vittük még magunkkal Sanjo-t is, illetve az ő papír-rajzfilm mását, amit már a kupadöntőn megcsodáltam Barcelonában, akkor eltökéltem, hogy egy ilyen kell nekünk is. (Santi a SanJoburuz  facebook és twitter oldaltól volt kedves és elküldte a fájlt, amit kinyomtattam és felkasíroztam egy nagy kartonra.)

Kész a SanJoburuz

A jegyek árát Karcsi kollégám volt olyan kedves átutalta az Athleticnek, így a vendégszektorba szólt a belépőnk.

Augusztus 20-án reggel 9 óra körül, a volán mögött Zitával kigördültünk a Keleti parkolójából.

Zita igazán hősiesen vezetett, pláne, hogy négy söröző férfi ült vele egy autóban, a sörök miatt szinte negyvenpercenként meg kellet álljunk és előfordult olyan is, hogy Tamás, aki a mitfahrer szerepét vállalta, a helyes iránynál sokkal fontosabbnak érezte, hogy Iraola utánpótlásáról értekezzen. (Egyébként is, amikor Tamás okította Zitát, mi igyekeztünk válaszul Tamás vérét szívni...)

Első megálló: Astarloza Tamás buruz

Igazán nagyon jó hangulatban telt az odafelé, külön örömömre szolgált, hogy beigazolódott teóriám, hogy azzal, hogy Zoli már nem kollégám ismét felvirágzott rég nem érzett barátságunk. Azt is most tudtam meg, hogy Zoli apai ágon tót, és nagyon sokat jártak a Felvidékre kirándulni. Pont kábé azon a tájon, amin mi is keresztül mentünk: Zólyom, Besztercebánya, Turócszentmárton, Zsolna.

Sanjoburuz útban Zsolnára

Zsolna. Egyből a stadionhoz mentünk. Vagyis majdnem a központhoz, belvároshoz. A stadion, az Atheltic szállodája úgy 50 méterre vannak egymástól, a vasút három, a belváros négy percnyire. Felvettük a belépőinket – ismét Zita volt a „legtökösebb”, mivel rákérdezett a recepción, hol vehetjük fel az én nevemre szóló jegyeket – majd irány a belváros, egy jó kis étterem, ahol felitathatjuk valami jóféle szlovák specialitással a Budapest óta legördült és még gyomrunkban lévő söröket.

Hostia szektor. Mikel hogy is mondja? Somos la hostia!

És a következő bekezdést, mintha Astarloza Tamás meg is jósolta volna, következzen amit ettünk. Már az izgalmas, szlovák része. Zolival feleztünk egy vadas marhát, igazi remekbe szabott, hihetetlen állagú knédlivel és áfonyalekvárral, valamit egy natúr sertéspecsenyét. (Most tudtam meg azt is Zolitól, hogy van speciális knédli liszt!) Én még ettem utána egy meggyes-mákos pitét. Ami a többiek kajáját illeti, a nagy truváj a tócsniba bundázott cordon bleu volt. Igaz, az étlapon Gordonként szerepelt, és nem is a nálunk megszokott volt, annál jobban nézett ki. Két szelet olyan tipikus, zsíros, nem olvadós szlovák sajt, közötte sonka, és ez tócsniköpenyben. Elsőre olyan volt, mint egy bazi vastag bundás kenyér. Nyilván sört ittunk hozzá és egyáltalán nem zavart, hogy Bernardot csapoltak a helyen, ami ugyebár cseh sör.

A meccs előtt már csak a visszafelé-sör adagot kellett megvenni, üldögéltünk kicsit a közeli parkban, aztán irány a stadion. Elég vicces volt a sok zöld-sárga szlovák drukker között egy jó méteres San José fejjel, de az ég egy-adta világon semmi paránk nem volt. Az egész közeg sokkal kulturáltabbnak látszott, mint itthon.

Gyönyörű kis stadion ez a zsolnai. A két kapu mögötti lelátó fémszerkezetes, a két hosszanti rendes épület, 12000 fő a befogadóképessége.

Jó kedvvel érkeztünk a stadionba

Meg is töltötték a tót atyafiak úgy tízezren, ehhez jött, mint egy száz Athletic-szurkoló, főként idősek. De hallod, a szlovák szurkolók megtapsolták az odalátogató rojiblancókat. Hihetetlen élmény volt. Mi a kapu mögött foglaltunk helyet, mintegy ötven baszkkal, a főtribünön még ugyanennyien. Imádták a Sanjoburuzunkat, fotózták, twittelték, miegymás. Sőt, mint Santi megírta, az Athletic hivatalos twitter oldala is megírta, hogy ott van Zsolnán Sanjo buruz!

Fotózkodtak velünk

Nagy iramban kezdtük a meccset, főként Aketxe és Sabin villogott, utóbbi az első negyedóra végén be is talált, hanem pont ez idő alatt igencsak feltűnt Kike Sola mit nyámnyiláskodik. Még szerencse, hogy az ellenfél gólhelyzetbe hozta... Ekkortájt küldhette itthonról a mi Gurpegink, az sms-t, hogy frankón látszunk a közvetítésben!

"Eddig minden rendben..."

Hihetetlenül gyorsan eltelt az első félidő, boldogok voltunk, arra számítottunk, hogy gurítunk még kettőt. De nem így történt. A szlovákok vették fel az oroszlánjelmezt, amit mi levettünk az öltözőben. Bár a 60. percben azt beszéltük Zitával, hogy kéne pár gólt rúgni, mert elalszunk az unalomtól, az utolsó félórában egyenesre rágtam a körmöm – mindhiába. Szépített a Zilina, majd Benat „botolján meg Boborján fiam” módjára elveszett egy labdát és jött az egyenlítés. Ezután már csak hab volt a tortán, hogy a sérüléséből felépülő Williams ismét megsérült, a koktélcseresznyét a habra a szlovákok hosszabbításban elért, győzelmet érő gólja jelentette. Megérdemelték a győzelmet, megérdemeltük a vereséget. Mi persze, szurkolók, kurva nagy győzelmet érdemeltünk volna. Ez nem volt szép srácok! Kifelé semmi para, a Sanjo ellenére, a két szurkolótábornak összetűzése nem volt. Több Athletic-drukker gratulált a zsolnaiaknak, azt ment mindenki isten hírivel. Ahogy mi is.

Visszafelé ismét elkezdődött a nagy mitfahrerkedés és térképolvasás, immáron a vice-kalauzzá avanzsált Zoli segítségével. Ahogy fogytak a kilométerek, úgy fogytak a sörök és egyre fáradtabbá vált a röhögés is. Azt azért még kitaláltuk valahogy, hogy Sola és Benat mennyire idegesítően bénák voltak. Meg hogy Sola olyan mint egy kibaszott kandúr. És hogy mekkora vicc, hogy ő szuperkupa győztes, Toquero és Iraola meg nem. Na mindegy ez nem releváns. Cica Sola. Egyik kézen fullkar tetkó, frizura pöpec. Cica Sola. De a töködet elhagytad valahol!

Hajnal négyre értünk vissza a Keletihez. Az idő múlását tulajdonképpen Tamás sörfogyasztásával lehetne érzékeltetni, aki 17, azaz tizenhét sört puszilt be, ha azt vesszük, óránként egyet.

Nagyon jók is út volt, pláne, hogy a két Tamással és Zitával még sosem utaztam, Zolival meg azon filóztunk, hogy mi utoljára 2004/05-ben voltunk együtt bárhol is. Mit bárhol is? Akkor Bécsben voltunk, na, kitaláljátok milyen apropóból? Igen, Athletic-meccsen.

Hát így megy ez...

Zita és Tamás, eskerrik asko!

 És akkor kérni szeretnék valamit, már ami a következő sorsolást illet. (Bízunk benne, hogy csütörtökön továbbmegyünk a Zilina ellen.) Szóval, hogy én még sosem voltam Plzenben és nagyon kíváncsi vagyok rá. Igen a sörgyárra is. Szeretném, hogy az Európa Liga csoportkörében egyik ellenfelünk a Viktoria Plzen legyen!

Szuperkupa döntő és ünneplés

Hétfő este szuperkupát nyert az Athletic. Harmincegy éve várnak trófeára a csapat szurkolói és játékosai. Még mindig nehéz elhinni, olyan szokatlan a helyzet. Talán azzal, hogy leírom a történteket, könnyebb lesz feldolgozni. Íme, pár sor és kép a közös meccsnézésről és pár ízelítő az ünneplésből.

Múlt péntek este valahogy úgy ültem a net elé – nincs Digim, ezért – hogy alig vártam a meccset, arra számítva, hátha az európai szuperkupa döntő hosszabbításos meccse után, nem lesz kedve-ereje focizni a Barcának és egy sokgólos meccsen megverjük őket, mondjuk 5-2-re. És a Barcának valóban nem túl sok kedve látszott játszani. Pláne, miután San José majd a félpályáról bevágta Ter Stegen kifejelt labdáját. Itt az összefoglaló elején látható. Érdemes megnézni, sőt meghallgatni; nagyon kész, ahogy a két riporter meg a szakértő egyszerre üvöltenek teljesen artikulálatlanul.

 A második félidőben aztán Aduriz még három góllal piszkálta a Barcát. Már a meccs alatt is emailek és üzenetek hada érkezett hozzám és távozott tőlem, hát még utána. Mariann például, aki épp Zambiába utazott azt hitte szívatom. Nem is tudtam elaludni egészen sokáig. Ez olyan eredmény, amihez nagyon rossz játék kell, hogy eblukjuk a kupát, hiába fogadkozott Luis Enrique.

Egyértelmű volt hát, együtt kell, nézzük a meccset, ahányan csak tudjuk. Amikor hétfő délelőtt felhívtam törzshelyünket, a Zöld Gyémántot, a kedves hölgy majdnem hogy lebaszott, hogy hol a fenében voltunk pénteken, hogy ilyen meccset kihagyni, és a többi. Semmi gáz, mondtam, majd ma bepótoljuk a hangulatot!

Naná, hogy bepótoltuk, Javi Sagrado és kuzinja társaságában! Zita, Tamás, Javi, Laci a kuzin és én voltunk a szurkolótábor. Zitával a kezdő sípszótól az első félidő végéig 5 percenként számoltuk vissza a hátralévő időt. Onnantól már nem néztünk az órára Piqué kiállításáig. Mert attól a pillanattól a katalánoknak csodára volt szükségük. De a csoda velünk történt, amikor Aduriz két meccs alatt negyedszer mattolta a teljesen szétesett Barcelonát. Megőrültünk. Érkeztek az újabb sörök, pálinkák. Elvesztettük a kontrollt. Üvöltöttük az Athletic-indulót, a szurkolói rigmusokat és nem tudom hogy értem haza… Anyám másnap azt mondta nagyon kiabáltam az éjjel.

Txapeldunak! Oléoléolé!!!

A másnap nagyon másnap volt, de kedves kollégáimnak köszönhetően az egész napot nyugiban tölthettem a kasszán kívül, így szinte teljesen végignéztem a bilbaói ünneplést. Begona katedrálisban (Begona Szűz Máriát jelent baszkul, ő a város védőszentje)kezdtek, aztán jött a polgármesteri hivatal erélye, majd nyitott emeletes buszon a Lopez de Harón a bizkaiai kormányzóság épületéig.

Könnyekig meghatott, ahogy Gurpegui és Valverde elvitték és megmutatták a Begona szobornak a kupát. (A csapat a kupadöntőkre, nagy meccsekre való indulás előtt mindig elmegy a templomba a Szűz segítségét kérni. És most, hogy nyertek valamit, azt egyből megmutatták a segítőnek.) Fülig ért a szám, ahogy Muniain vezényelte a több tízezer embert az önkormányzat erkélyéről. Majd következett a diadalmenet a bizkaiai tanácsig. Hihetetlen volt ez az egész A-Z-ig.

Szuperbajnok az Athletic!

Menekültes

Miközben Orbán sátortáborokba zárná (zárja!) a menekülteket, mi jó sokan, civilek, mindenféle profi menekültistápoló szervezet helyett próbáljuk koordinálni a menekülteket. Nem azért, hogy majd jól döngethessük a mellünket, hanem azért, hogy szerencsétlenek, akik 3 oldal kizárólag magyar szöveget kapnak a határon eljussanak a számukra kijelölt táborokba.

Múlt héten mentem először a "terepre" és rögtön egy sokkoló történettel találkoztam. Ezt elmeséltem Csider barátomnak, aki elkérte a sztorit, hogy a Népszabiban heti rendszerességgel, csütörtökönként megjelenő tárcájába használhassa. Íme az eredeti szöveg, alább pedig a Népszabi linkje. Ja és persze, hogy címlapra kerültünk ami a nyomtatottat illet.


Az első napon...

"Az emberfaj sárkányfog-vetemény:

Nincsen remény! nincsen remény!"

(Vörösmarty: Az emberek)

Amikor a múlt héten a hávégéponthu-n megjelent Migration Aid önkéntes-segítő fészbúk csoport felhívása, ballib neveltetésemből adódó szociális érzékenységem azt diktálta, egyből lépjek be oda. Onnan pedig a lakhelyemhez legközelebbi Miration Aid Déli-hez tagozódtam tovább.

Csütörtök este megyek először terepre. A csoporttagok ötletétől vezérelve, miszerint a helyszínen csináljuk a szenvdicseket előbb lerakom a szendvicsbevalót a bázison, majd hazamegyek késért, amivel vágni és kenni tudunk. Mikor visszaérek, épp van egy afgán csoport, a Nyugatiból hozta őket egy kísérő. Bicskére kell menniük, de mikor indulnak, a vonathoz kiderül, az egyikük szír és neki a debreceni tábort jelölték ki. Valahogy elvesztette a családját és az afgánokhoz csapódott. Neve legyen Abdel, A gyűlölet című filmben rendőrők által agyonvert srác után. Amikor ráeszmél, hogy neki másik táborba kell mennie, teljesen kiborul, zokog, beszélni sem tudunk vele. Aztán megnyugszik picit, életet lehelünk a telefonjába, amiben ugyan nincs sim-kártya, de valamilyen applikációval a net működik rajta. Nem igazán beszél angolul, de nagy nehezen összerakjuk, hogy itt a családja Budapesten, kicsit később az is kiderül, a Jászai környékén vannak.

No usgyi, gondolkodás nélkül elindlok vele, veszek neki jegyet, Vérmezőn át a Moszkvára, onnan villamos. Közben „beszélgetéssel” próbálom oldani a feszültséget.

De attól csak nő a feszültség... Abdel 1925 kilométert gyalogolt Aleppóból. Aleppó nincs, nem létezik többé. Romhalmaz. Abdel 20 éves. Németországba szeretne menni. Megverték a szerb rendőrök, a magyar rendőrök. Már Karlovy Varynál, vagyis tíz kilométerre a német határtól elkapták a cseh rendőrök, megverték, azt visszaküldték Magyarországra. Itt aztán megintcsak megverték, és étlen szomjan bezárták egy napra.

-No war, no problem – magyarázza miért is van itt.

Mikor a Moszkvára érünk, megnyugtatom, már csak tíz perc a család, de már a Mechwartnál rákérdez:

-Ten times?

-Yes, ten minutes. Zehn minuten – mondom neki - barátom, ha Németországba vágysz...

És közben hiába mutatom Abdelnek a várat, a parlamentet, nem tudom feoldani. Hogyan is tudnám, miközben az én városom épp, az övé romhalmaz.

Jászai. Abdel mutogat is a Falk Miksa utcába, ahol egy srác, az egyik kuzin integet:

-My family! My family! – kiabálja. Thank you my friend, thank you! – hálálkodik, miközben majdnem a villamos meg az autók elé lép. Vajon hol, mikor vesztették el egymást?

Én még ilyen mosolyt karonülő baba, kéjes hajadon arcán sem láttam. Ez a mosoly örökre a retinámba, hangja örökre a dobhártyámba ég.

Még egyszer elmondom nekik, ami a kötelességem: Mindenképpen el kell mennetek a kijelölt táborba!

De már nem is hallják, csak nagyon örülnek egymásnak. Együtt vannak és nekik ez mindennél fontosabb…

Valahogy türtőztetem magam, míg átmennek a zebrán, csak utána kezdek zokogni.

Siratom őket, a sorsukat, a mi sorsunkat. Az embertelenséget: ebből humanitárius katasztrófa lesz. És siratom a klasszikus értelmeben vett nyugati civilizációt, amelynek, tartok tőle, ez a népvándorlás lesz a vége.

Az elkövetkező napban vagy tízszer fakadok sírva, amikor erre gondolok vagy elmesélem.

Egy nap kell, hogy rendbe jöjjek lelkileg. Hogy ismét ki tudjak menni a „terepre”.

Ja, és Abdel, csak úgy, mint én, nagyon szereti a focit. Kedvenc csapata a Galatasaray

                                                                 ***

És a Népszabis cikk itt!

Orbán Viktornak és a bandájának meg a jó kurva anyját. Leginkább azért, mert ezt a helyzetet kihasználva, erre a helyzetre spekulálva akarják megnyerni a következő választásokat.  

Pite, amerikai pite

Onnan van az egész, hogy imádom a meggyes sütiket, főleg a meggyes pitét. Nem a boltit, amibe olyan undormányos töltelék van a meggy között, hanem a házit. Imádtam nagyanyám pitéjét és anyámét is, ameddig csináltak, ameddig képesek voltak jó pitét sütni. De sajna ez a múlté, magad uram, ha szolgád nincs, elkezdtem pitéket sütni, még tavaly ősszel, hogy profi pitesütő legyek a meggyszezonra.

Nem sokáig kutakodtam a recept után, hamar megtaláltam a Streetkitchen amrikai pite bejegyzését. Elsőre sem lett rossz, viszont asszem az én piteformám alacsonyabb, mint a streetkitchené, úgyhogy rendesen kifolyt a cukros, keményítős gyümölcsszaft a sütőbe, kellett súrolni, zsírt oldani rendesen.
Egy párszor eljátszottam még ezt, de az idén egy pár sütés alatt rájöttem a pitekészítés minden csínjára-bínjára. Ilyen praktikáim vannak: jól leszűröm, kinyomkodom a meggyet akár kétszer is. Sütőpapírt teszek a piteforma alá. Dóra azt írja becsomagolja a második sütési etapra, nekem ez elég szopó volt, úgyhogy én tepsit teszek alá.
Amit máshogy csinálok még: nem keresztezem a csíkokat a tetején, baszódjon vele a halál. És jó családi hagyomány szerint egy kevés diót darálok a meggy alá.
És frankón hagyni kell teljesen kihűlni, még úgy és szétomlik. Kanalazós amerikai pite.
Idén már hétnél tartok...