Kalandozások Augsburgban

Tavaly három Athletic meccsen voltam, az idei kupadöntő és a zsolnai selejtező után is kellett egy harmadik, hogy jövőre legyen mihez igazodni. Belgrádba nem akartam menni, így maradt a kicsit messzebb lévő Augsburg.

Ezúttal nem a klubtól vettük a jegyet.

A sorsolás után azt mondtam Pinnyey Ricsinek, én megyek. Bármi is legyen, ha egyedül akkor egyedül, de megyek. (Csak Augsburgig, meg onnan vissza, mivel Egoitz hatuknak intézte a repjegyet meg a szállást.)

Amikor október elején azt mondtam, én most megveszem a buszjegyet – akkor a busz olcsóbbnak és biztosabbnak látszott, mint a vonat – Ricsi azt mondta, vegyél nekem is. Eldőlt, biztosan megyünk. Aztán a párizsi történések miatt két hete megint ingott kicsit az utazás, figyeltük is az Athletic-híreket lesz-e egyáltalán meccs. Végül szerda este felszálltunk a buszra, amely 11 óra harminc percen keresztül zötykölődött velünk a magyar történelemből oly jól ismert Augsburgig.

Az Hungariako Lehoiak/Magyar Oroszlánok utazó nagykövetei.

Abban reménykedtünk, hogy megérkezésünk után egyből be tudunk majd csekkolni a hostelbe és tudunk aludni normálisan pár órát, a buszon ugyanis leginkább csak kómázni lehet, normális pihenésre nincs esély. Reményünk hamar szertefoszlott, talán 10 után, mondta a recepciós csaj. Mi mindketten azt gondoltuk, hogy csak szívatott minket. S amíg én a hostel tv szobájában próbáltam aludni, Ricsi a sarki pékségben már össze is szedett egy Athletic-drukkert, a mélynövésű Cesart. (Hihetetlen kisugárzása van, mondhatom állandó útitársamnak, Ricsi anélkül, hogy igazán bármiféle idegennyelvet rendesen  beszélne, mindig összeszed jó arcokat, akik hozzá hasonlóan általában anyanyelvükön kívül nem nagyon beszélnek máshogy.)

Dávid és Góliát. Ricsi és Cesar.

Lásd ez igazolja, hogy elég egy piros-fehér sál a nyakadba meg egy Athletic-címer a hátizsákodra s ezek lebontják a nyelvek építette falakat.

Cesar felhívására, miszerint ha akarunk találkozni a csapattal ő tudja melyik szállodában laknak, sőt az elnökségből is ismer valakit, felkerekedtünk hát. Bilbaói barátaink csak dél körül érkeztek meg Münchenből. 

Megkerestük a hotelt, de mivel nem volt wifi, Cesar nem tudott szólni az ismerősének, de azt javasolta üljünk le a hallban, hátha találkozunk valakivel. Szakmai ártalomból épp a hall könyvespolcain sorakozó TeNeues könyveket – a méregdrága kiadó nagy luxuséletmódot bemutató albumai voltak – vizslattam, amikor megjelent a Kapitány – Gurpegui – és Mikel Rico. Ricsi egyből oda a mi zászlónkkal, és Gurpegui, ahogy meglátja a Hungarian feliratot, egyből kérdez: Ti voltatok Lvivben? Én persze nem kapcsoltam, eléggé el voltam foglalva azzal, hogy ott áll előttem a kapitány személyesen. Ekkor feltűnt Gorka is, aki ki akart bújni a fotózás alól, de a Kapitány, szólt neki: Gyere csak ide, itt vannak a magyar szurkolók. És a nagy mamlasz kénytelen volt visszafordulni és átölelni Ricsit. Nem gondoltam volna, de erősen dobogott a szívem, amikor összekapaszkodtunk! (Később Cesar amikor egyedül csatangolt a városban és találkozott a csapattal, nem mulasztotta le megmondani Gurpeguinek, hogy igen, mi voltunk Ukrajában.)

Iraizoz, Ricsi, Gurpegui, Rico, Máté. Ennyi.

Boveda, Susaeta, Máté, Aduriz, Cesar, Lekue, Elustondo. 

Máté, Inaki, Ricsi.

Aztán jöttek a többiek. Egy nagyobb krú, lásd fotó, majd Inaki egyedül.

Teljesen lehidaltunk.

Legvégül, de nem utolsó sorban, jöttek Cesar ismerősei az Athletic elnökségéből: Elaia Gangoiti – a női csapat korábbi védője, Izkasun Kortajanera, Laura Martinez, Silvia Muriel, és Jokin Garatea. Mindent tudni akartak. Hányan vagyunk magyar szurkolók, van-e penánk, merre jártunk eddig. Kábé húsz perces országimázst reklámot tartottunk Ricsivel, Cesarnak köszönhetően. Jokin a lelkünkre kötötte, szurkoljuk ki a győzelmet, hogy meglegyen a kvalifikáció és február közepéig ne kelljen foglalkozni az Európa Ligával.

Elaia, Cesar, Laura, Máté, Ricsi. 

A társaság elindult várost nézni – Laura puszival köszönt el! -, mi pedig vissza a hostelbe és mit tesz isten be tudtunk csekkolni. Gyors zuhany és már indulhattunk is a többiek hoteljébe, hogy együtt sújtsunk tovább. Persze már félúton összetalálkoztunk. Ez a legjobb, egy mindannyiunk számára ismeretlen helyen találkozni. Ilyen baszott jó volt Barcelonában is. Ez valami frenetikus érzés. 

A csapat még Javi Martinezzel – na nem azzal – lett teljes, aki elképesztő nagy dumás, már előző este is Augsburgban volt, így egyből egy fiatalos sörözőbe, az Altstadt Caféba kalauzolt minket. (Egoitzzal persze egyből levettük, hogy Javi nyilván jutalékot alkudott ki magának, ha jó sok embert visz oda.) És elkezdődött az alapozás. Jó bajor sörök, Jäger, aztán éneklés, éneklés, éneklés, szurkolás, szurkolás, szurkolás. A fiatal és öreg baszkok egyre csak gyűltek a csehóban, aminek jó nagy ablakai vannak, tehát az utcáról kitűnően látszott mi folyik bent. Irgalmatlanul jól éreztem magam, annak ellenére, hogy több, mint huszonnégy órája alig aludtam fél órát.

Ennél rosszabbat sose!

És amikor szóba került, hogy baszkul tanulok, megkérdezték, hogy baszk-e a tanárom, mondtam, persze, Debából való, Guipuzkoából. Akkor ő txurri-urdin, nem, nem ő nem szereti a focit. És ezt elmondtam baszkul. Baszki. Közeli barátainkon kívül úgy néztek rám, mintha legalábbis Zarra jött volna közéjük, csillogó szemmel lapogatták a hátam és a fiatalabbak társaságából meg is kérdezték, hogy hívják a tanáromat, mert egyikük barátnője szintén deba-i, hátha ismeri.

Így múlattuk az időt, közben előkerültek a srácok által magukkal hozott sonkák, szalámik, úgyhogy a bajor sör mellé jóféle ibériai sonkát faltunk. Mivel a meccs hétkor kezdődött korán elindultunk. A legkisebb, Cesar elképesztő show-t csinált, már a sörözőből is fél korsó sörrel indult el, majd Mikelék szállodájából is, mindenkinek énekelt vagy üvöltött utcán. Az Augsburg szurkolóival együtt mentünk a stadionhoz, villamossal. Hihetetlen hangulatot csináltunk, ugráltunk énekeltünk az úton.

A vendégszurkolók szektorához meg kellett kerülni a stadiont, ahol a belvárossal ellentétben elképesztő rendőri készültség volt. Sok baszk szurkoló busszal érkezett – láttam felhívást az Aupaathletic oldalon, hogy egyes penák buszos körutazást szerveztek a Bilbao-Augsburg-München-Velence-Milánó útvonalon – és volt olyan busz, amiből kipakolták a csomagokat és kutyákkal nézették át a zsaruk.

A beengedés is komoly volt, majdnem az Ukrajnait idézte, úgy ki kellett pakolnom a zsebeimet, mint a reptéren, kabát, sál le, csak a motozáskor nem értek a fütykösömhöz, mint tavaly Lembergben.

Jó nagy szektorunk volt és mire beértem, Mikel és Ricsi már felkötözték a zászlókat.

Az ElDesmarque beharangozójának címében.

Kis híján telt ház. Jól szurkolnak a németek, bár nekem kissé unalmas, hogy minden pályán ugyanolyanok a dallamok, csak a szöveget alakítják a csapatokhoz, de ők ezt szeretik.

(Érdekes, hogy mindenhol vannak faszfejek. Jelesül, mi a fiatalabbak a szektor alsó részét foglaltuk el. Egyszer csak jön egy ötvenes pár, nézik a jegyet, keresik a helyüket, megtalálják, és elkezdik takarítani a székeket, majd leülnek, ahova szól a jegyük. Aztán jönnek srácok, akarnának átmászni a székeken, de ezek nem engedik őket. Kis szóváltás, anyázás, majd a srácok mégiscsak átmásznak a székeken.  A faszért nem ültek oda, ahol az öregebb szurkolók voltak?! Pedig ha tudták volna a nyomik, hogy akik átmásztak a fő hangulatfelelősök. Nem csak Augsburgban, hanem a San Mamesban is. Az Herri Norte és a Piratak Athletic csoportok vezérszurkolói. Na mindegy. A második félidőben már nem ült ott a pár.)

Mi is jól szurkoltunk, húzott minket a FCA ultrák szüntelen skandálása. Hát még akkor, amikor Susaeta lövése bement, szinte a semmiből! Harminc percig örültünk, amíg védelmünk megint bizonyította, hogy igen gólerős, csak sajnos nem az ellenfél kapujánál.

Az első felvonás vége előtt, a biztonságiak megengedték a kápóknak, hogy az arra kialakított emelvényről (Igen, a vendégszektorban /is/ volt külön állvány a vezérszurkolóknak!)

A második félidő aztán totál joder. Ó, kapitány, kapitányom! Hát mit csináltatok megint a kapu előtt?! 2-1, összeomlottunk és jött húsz perc iszonyat szenvedés. A nyolcvanadik percben, amikor arra gondoltam, hogy baszki még egy nap itt, aztán tíz óra buszút vissza és még ki is kapunk... förtelmes, nyomorúságos érzés volt. Aztán Itu és Inaki rúgattak két gólt Adurizzal. Na, hát nem volt fölösleges, hogy lefotóztatta magát velünk!

Régóta nem éltem át ilyen gólörömöket, mint a WWK Arénában. Olyan igazi elesős, egymást rángatós, sörkiöntőős, széktámlán és állványon állós, felszabadultan agresszív, gólöröm. És üvöltés és éneklés. És lefújás után a csapat megtapsolt minket, mi meg őket, meg az ellenfelet, meg az ellenfél szurkolóit.

Ilyen sportszerű tábor, mint az Athleticé nincs még egy, nem először éltük át!

Nagyot szurkoltunk. Előtérben a vezérszurkolók.

Nem kellett várni, míg a hazaiak elhagyják a stadiont, de mi még énekeltünk párat, majd lassan elindultunk kifelé, hang nélkül, mivel azt mind otthagytuk. Belekiabáltuk a WWK-ba. Viszont jöttek az üzenetek sms-ben, kommentben. Zoli Itut éltette és megírta, hogy a Digin bemondták a magyar zászlót, ahogy az El Desmarque is a velünk a címben harangozta be a meccset.

Győzedelmesen Mikel zászlója mögött.

Villamossal vissza a városba és a „törzshelyre”. Ahogy visszaértünk a melegbe nagy fáradtság lett úrrá rajtunk, nem csoda, hiszen már negyven órája nem aludtunk rendesen. Azért pár órát még bírtuk Ricsivel, ezalatt énekeltünk, bevágtunk egy jó currywurstot, de pia már semmi. Nem úgy a többiek, akik döntötték magukba a Hacker-Pschorr-féle Münchner Hell-t meg a snapszot, amit a törzsvendégekkel kellett inni. Ezek a törzsvendégek meg a báros forma is imádtak minket és lelkendeztek. Az Augsburg ugyanis először szerepel Európában és ez az ősz a városiaknak igazi ritkaság, ilyet még nem éltek át, hogy holland, szerb, majd baszk szurkolók bolondítják meg Németország csak 25. legnagyobb városának életét. Cesar a legfiatalabb szurkolókkal ért vissza, bősz szitkozódással: a stadionban leesett a lépcsőn és elsősegélybe részesítették. Bár nagy kacajok közt találgattuk mi lehet vele, erre nem számítottunk.

Ricsi fiatal barátaival.

Elindultunk más helyre, aztán Ricsivel leléptünk. Baszk barátaink reggel fél hatig tolták...

Péntek reggel még mindig erősen basszus volt a hangunk, amit a puha reggeli – fánk, croissant, cappuchino – sem tudtunk orvosolni. Elnéztünk az FC Augsburg boltjába, ahol rádöbbentünk a helyiek igazából svábok, majd kikísértük baszkjainkat a pályaudvarra: fontos programjuk volt még aznapra, visszamentek Münchenbe, hogy délután megnézzék az Allianz Arenát. Megbeszéltük, hogy a december 14-i sorsoláson kit kapunk a 16 közés jutásért – Rapid Wien – és Egoitz meggyőzött minket arról, hogyha a magyar válogatottat Bordeaux-ba vagy Toulouse-ba sorsolják az EB-n, mindenképp menjünk, ők jönnek Bilbaóból!

Majd tíz óránk maradt még buszindulásig.

Visszabattyogtunk a szállásra, Ricsi elnyúlt én meg egy belvárostérképpel elindultam, hogy felfedezzem a Fugger-család - ami a középkori Európa egyik legjelentősebb bankár dinasztiája volt – nyomait a városban. A belváros pici, mindent megnéztem amit akartam másfél óra alatt, de a nulla fok körüli időben nem is vágytam több sétára.

Már csak egy célt kellett teljesítenünk, egy igazi bajor vacsorára vágytunk: disznósült, káposztával.

Kinéztem egy a térkép szélén hirdető éttermet, a Weisse Hasent. A Fehér Nyusziba ültünk be és rendeltük amire vágytunk: disznósült káposztával. Mellé Augsburger Original, agyagkorsóból! Kétfélét rendeltünk és elcseréltük a felét. Egy sörben sültet és egy sima sültet, egyiket savanyúbb fehér- másikat édes, fajéjhas lila káposztával. A sült olyan szépen meg volt sütve, hogy a ropogós bőrét is el lehetett ropogtatni, fogpótlás elvesztés nélkül. A káposzták nagyon passzoltak, ahogy a helyi sör is. Egyedül a krumpligombócnak volt valami furcsa mellékíze. 

Egyik sült...

...másik sült az Augsburgerrel.

Tulajdonképpen ezzel vége is volt, már csak a visszafelé zötykölődés volt hátra.

Három nap alatt nem sokat aludtunk, de ismét nagyot mentünk Ricsivel. Lettek új barátaink és bemutatkoztunk az elnökség felének. Ami egy szokatlan volt, hogy Mikel egy kicsit a háttérben maradt, na ja, Javi és Cesar ellopták előle a show-t. 

Tanultunk új szurkolást és egy nemzeti érzelmű baszk dalt, amit szurkolásként is énekelnek: legyen ez a bejegyzés zárása. A szöveg egyáltalán nem nehéz, álljon itt az Ikusi mendizaleak kemény rockos feldolgozása, mivel a magyar szurkolói klub többsége preferálja ezt a hangzást. Szóval Zita, Tamás, Gabilondo, Astarloza, Zozo, Gurpegui, Gerge, Zolibá, tessék tanulni! (Hogy a miénk legyen a szurkolás, az Euskal Herrikoak helyett énekeljetek Budapestekoak-ot vagy Hungariakoak-ot!)

Aupa Bilboko lagunak!

Aupa Don Celes!

Aupa Cesar!

Aupa Iberlanda!

A képek Mikel és Ricsi fészbúkjáról, a zazpiak bat indautxu twitteréről és a klub honlapjáról valók.

Tejszínes vargányaleves!!!

Bizony ám, három felkiáltójellel, kép nélkül. Igen ilyen idióta vagyok, még mindig nincs fényképezőm otthon.

Az úgy kezdődött, hogy egyszer voltunk Renjoe-val Lengyelországban. Azon belül is Krakkóban egyik nap betértünk a Miod Malina étterembe, ahol igényes környezetben elképesztően finom lengyel specialitásokat ettünk. (Ha Krakkó az úti cél, a Málna kihagyhatatlan!) Utolsó krakkói esténken annak ellenére kértem repetát a főfogásból, hogy már az azt megelőzővel jól laktam, annyira vágytam arra, hogy csak még egy ételt megkóstolhassak.
No a Miod Malinában ettem azt a tejszínes erdei gombaleves - cipóban, ami megihletett.

Az ihlet nem jött volna - 6000-ért nem veszek vargányát - ha Szabó Jancsi füzérkomlósi barátunk nem küld apámmal jó félkiló friss királyvargányát valamint néhány kalap őzlábat.
Az a helyzet, hogy az anyagból könnyű mondás nagyon is igaz. Semmi extrát nem csináltam, mint elolvastam pár receptet a neten, majd ezekre tulajdonképpen tojva a saját fejem és elgondolásom alapján megfőztem a hozzávalókat.

Kis hagymás nagyon apróra vágtam és cirka 5 deka vajon péppé főztem. Eztán ment a vargánya szára, jól felaprítva ez is, majd a vargánya és az őzláb fejek nem túl kicsire vágva.
Un ortodox módon nem levessel vagy alaplével engedtem föl, hanem vízzel, de kevéske vízzel. (Nem lesz húsleves íze, megmarad a karakteres gombaíz.)
Fűszer kevés só, fehérbors, petrezselyem és egy csipet durvára darált dió. Jó összeforraltam - de vigyáztam, hogy a gombadarabkák ne főljenek szét - majd egy deci Milli főzőtejszínnel sűrítettem be. (Próbáltam mást is, de a Milli elég sűrű a zsemléhez.)

És aztán következett a varázslat. Egy zsemle tetejét levágtam, belsejét kikapartam, de nem teljesen. Betettem a sütőbe öt percre, amíg meg nem szikkadt, majd belemertem a levest, tetejére egy kis petrezselymet szórtam.
Kérem a leves átjárja a zsemlét. Mire az ember kikanalazza átázik a zsemle belseje. Belül szaftos, kívül ropogós és minden átjár a tejszínes erdő-íz!

Mennyei csemege!
       

Az EB-re kijutás margójára

Írja ezt egy olyan szurkoló, aki bár cirka tíz éve a magyar labdarúgásba hitét vesztette, előtte tíz évig több tucat meccsen volt, - akár egyedül is - drapériát festett amikor a ciánszennyezés érte a Tiszát és az Ausztrálok ellen játszottunk, majd amikor Matthaus lett az edző.

Először is, természetesen meghatódtam, bekönnyeztem, amikor lefújták a visszavágót. Örültem, hogy átéltem, hogy a magyar csapat kijut valahova. Erre vártam, ezért szurkoltam elég régóta, bár, mint említettem, nem nagyon érdekel már a válogatott. A magyar futballra azért voltam dühös egy ideig, mert úgy éreztem elvették tőlem azt, hogy egy nagy tornán, külföldön szurkolhassak, úgy ahogy más országok drukkerei, ahogy azt a tévében kétévente látjuk. Dárdainál is volt taktika, Storcky-nál is volt, mindketten kihoztak mindent a csapatból. Most összejött.

Másodszor azért úgy érzem ez kegyelemkettes. Mondja Csányi, köszönjük a miniszterelnöknek. Há el van tévedve Csányi úr?! Ezt a kijutást, ha köszönhetjük valakinek, az Platini. 8, azaz nyolc csapattal emelték az EB résztvevőinek számát. Na igen, nem jutottak ki a hollandok, meg a görögök, de akkor is.

Még valami. Húsz évvel ezelőtt, tíz évvel Mexikó után az olimpiai csapat kijutott Atlantába. Emlékszem ahogy Lendvai, Lisztes meg Sándor Tamás a márciusi hóesésben vonatozik. Az olimpia is világverseny nem?

Na, ugye. Hát ez a legszebb. Amit Orbán posztolt a facebookra. Mit na ugye, bazdmeg? Na, ugye milliárdok a fociba? Na ugye stadion a kertvégibe? Kinek na ugye? Azoknak akik a milliárdokat az egészségügyben, oktatásban szeretnék látni? A nem rá szavazóknak? Hihetetlen, hogy így örül a miniszterelnök. Illetve nem is örül. Dölyfösködik. Így állunk.

Nem tudok őszintén örülni, búsulni sem. A pozitív és a negatív jel kioltják egymást, leginkább semmit sem érzek.

(Már csak hab a tortán a fociértő szurkolók megnyilvánulása. A kinti pótselejtezőn, de talán az egész sorozatban, Szalait ekézték a legtöbbet. A szakértők - nem az állítólagosak - szinte minden meccsen a legjobbak közé sorolták...)    

ui.: Egyáltalán lesz EB?

Új jelszó: tejes sügér!

A hétvégén, idén már negyedszerre voltam a Csatin, ezúttal Galambér társaságában. (Ebben a szezonban még nem is voltunk mindhárman egyszerre.) És mint 2015-ben rendesen, a Csati most is ellátott bennünket akcióval.

Katalógusfotó Galambértől

Negyed hat tájban indultunk, hogy pirkadatra bevethető állapotba kerüljenek a fölszerelések. Fél hétkor már horgot kötöttünk és hétre már meg is tűztem az első kishalat, és egy óra múlva, - jó csatis szokás szerint - már tekertem is kifelé az első csukát, ami fenéken jött. Kolber. Ment vissza. A szokásos menetrendben félóránként jöttek a kapások, sügér-csuka felváltva, egészen úgy fél kettőig. Szép kövér sügerek, csak egy kisebbet engedtem el, bár igazat megvallva tartottam már meg akkorát is. (Persze, mint minden Csatizásnál, most is esett az eső.)
Aztán visszajött Balázs két pergetett csével és javasolta, a szemközti part elé dobjak, mert ott egyből kapása van, utána viszont egyáltalán nincs. Megfogadva a tanácsot, dobtam a nádas elé és szinte le se tettem a botot, máris elmarta a csalit egy kolber. Így ment ez alkonyatig.
Olyan kapás volt, hogy Galambér legvégén csak poénból bennhagyott úszósát is elvitte egy giliszta-csuka.

Két kolbit és egy girnyót engedtem vissza

Hogy miért a bejegyzés címe. Négy gyönyörű sügit vittem haza, lefiléztem őket, de most Mijukának nem adtam oda az ikrát meg a tejet, hanem szépen félreraktam, csak a maradék belsőséget kapta a macska. Kis sózás után kisütöttem serpenyőben. Az ikra nem volt annyira jó, sem az íze sem az állaga. De a tej! Atyaúristen. Mennyei csemege!
Már tavaly is beleszerettem a sügerekbe, ebben az évben még inkább elmélyült szerelmem, de a sült tej egyenesen sügér-fanatikussá tett.
Jövőre sügér-specialistává kell lennem!

Vagyok ám!

Attól, hogy nem posztolok - nem tudok posztolni - még élek ám. Meg történnek is a dolgok. Horgászat, Rió, Athletic, minden a szokott mederben, bár néhány dolog visszahúz.
A csapat ugyebár az Európa Ligában (is) vitézkedik, október elsején kapott ki utoljára, gyűjtögeti a pontokat én meg a festéket a bőröm alá, hisz megfogadtam, ha az Athletic nyer valamit, megyek varratni. Sziklai Pali bőröm alá ütötte a klub százéves szülinapjára készült logóját. Íme.

Aupa!

Ja, és november végén Ricsivel ismét zarándokútra kelünk a csapatért: Augsburgban lesz majd EL meccs és oda bizony kimegyünk!

Kétszer is voltunk horgászni a közelmúltban. Az első etapról azért nincs kép - csak a végeredményről - mert annyira esett az eső egész végig, hogy nem lehetett elővenni se telefont, se fényképezőt. Pedig elég jót mentem, két szép csét akasztottam, amit aztán Dénes barátom társaságában fogyasztottam el. Dénessel, aki rákövetkező héten Várpalotán egy 6-os krokodilt varázsolt ki valamelyik tóból!

Csuka zöldfűszer ágyon 

A második kiruccanás részemre teljes betli, egy kurva kapásom sem volt. Szemben Galambérral, aki a Tisza partra való kisülésünket követő órán belül egy szép nagy sügeret, majd egy kövér csukát is fogott. Gergő is berámolt egy sügit, sőt mindketten nekem adták a vörös-úszós vízi farkasokat. A sügér nekem persze nem könyöradomány, hanem a legízletesebb falat. A legfinomabb hal. Szerintem.

Még nagy menetben vagyok a baszk nyelvet illetően. Heti egyszer másfél óra csak, de minden percét élvezem és már egyszerű mondatok összerakása is nagy élmény ezen a magyarnál nehezebb nyelven. Nagyon szeretnék heti három baszk órát.

Na és a visszahúzás. Először is, apám beteg, van egy daganat a gégéjén. Azt hiszem ezt nem nagyon kell agyonbeszélni. Egyelőre a vizsgálatoknál tart, majd következik a kezelés. Még nem tudom, mi, mikor, merre, csak azt, hogy Palkóval mindent megteszünk, az limlomos szobát el is kezdtük kiüríteni, mondván apánk a kezelés alatt biztosan nem fog Kispestre hazajárkálni a Kékgolyóból! (Persze az egész család egyből fejest ugrott a témába, Zsolt unokatesóm búzacsírát, Bence nagybátyám könyvet küldött, én meg beleástam magam a lúgosító étrendbe.)

Aztán a másik, hogy Peti kollégánk elment a Könyvszigetről, és az ő hiányát mindannyian megérezzük. Van ugyan utód, de hát, ő (még) nem az igazi. Sok könyvet adunk el és Peti mindamellett, hogy jó sokat hozzárakott a bolt arculatához, sok terhet levett a vállunkról, amit az új kislány még nem tud, vagy nem akar.

Szóval így fordultunk rá az év hajrájára, nehéz hetek jönnek, karácsonyi forgalommal, kezeléssel, meg még ki tudja mi jön. De hamarosan jön a mennyei gombaleves poszt, amit egyértelműen Szabó Jancsinak a Fűzér-környéki erdők vargánya-királyának köszönhetek...
  

Zilina-Athletic, avagy tour de joder

Ugyan a sorsoláskor még nem tudtuk, sőt a szervezés alatt sem, mint később kiderült azonban, szuperkupagyőztes Athleticet mentünk megnézni Zsolnára.

Többször hangoztattuk már, hogy számunkra az év legizgalmasabb pillanatai közé tartozik, amikor az európai kupákat sorsolják. Görnyedünk a tévé vagy a számítógép képernyője előtt és azért szorítunk, hogy az Athletic hozzánk közeli csapatot kapjon, ha már a magyar élmezőny ismét képtelen volt legalább a playoffig eljutni.

Idén igazán nem panaszkodhatunk, hiszen a csoportkörbe kerülésért a Zilinát kaptuk. Én speciel azt írtam ki chatboxba, hogy őket szeretném. Minden kívánságom így teljesüljön.

Ahogy kihúzták a párosítást, egyből emailezni és telefonálni kezdtem. Ricsi, Tamás, Zoli, Astarloza Tamás, Gurpegi, email Egoiztnak és Mikelnek, Mariannak. Sajna baszkjainknak nem volt szabadsága a hónapra, Ricsi viszont pont előre leszervezett nyaralásra ment.

A szervezésben sok izgalom nem volt, annyira elhatároztam magam, hogy ha törik, ha szakad, ha kell még stoppal is nekivágok. De akadtak utastársak, Zita és Tamás szereztek egy Ignist, és hátulra még Astarloza Tamás és Zolibá ült be mellém.

Vittük még magunkkal Sanjo-t is, illetve az ő papír-rajzfilm mását, amit már a kupadöntőn megcsodáltam Barcelonában, akkor eltökéltem, hogy egy ilyen kell nekünk is. (Santi a SanJoburuz  facebook és twitter oldaltól volt kedves és elküldte a fájlt, amit kinyomtattam és felkasíroztam egy nagy kartonra.)

Kész a SanJoburuz

A jegyek árát Karcsi kollégám volt olyan kedves átutalta az Athleticnek, így a vendégszektorba szólt a belépőnk.

Augusztus 20-án reggel 9 óra körül, a volán mögött Zitával kigördültünk a Keleti parkolójából.

Zita igazán hősiesen vezetett, pláne, hogy négy söröző férfi ült vele egy autóban, a sörök miatt szinte negyvenpercenként meg kellet álljunk és előfordult olyan is, hogy Tamás, aki a mitfahrer szerepét vállalta, a helyes iránynál sokkal fontosabbnak érezte, hogy Iraola utánpótlásáról értekezzen. (Egyébként is, amikor Tamás okította Zitát, mi igyekeztünk válaszul Tamás vérét szívni...)

Első megálló: Astarloza Tamás buruz

Igazán nagyon jó hangulatban telt az odafelé, külön örömömre szolgált, hogy beigazolódott teóriám, hogy azzal, hogy Zoli már nem kollégám ismét felvirágzott rég nem érzett barátságunk. Azt is most tudtam meg, hogy Zoli apai ágon tót, és nagyon sokat jártak a Felvidékre kirándulni. Pont kábé azon a tájon, amin mi is keresztül mentünk: Zólyom, Besztercebánya, Turócszentmárton, Zsolna.

Sanjoburuz útban Zsolnára

Zsolna. Egyből a stadionhoz mentünk. Vagyis majdnem a központhoz, belvároshoz. A stadion, az Atheltic szállodája úgy 50 méterre vannak egymástól, a vasút három, a belváros négy percnyire. Felvettük a belépőinket – ismét Zita volt a „legtökösebb”, mivel rákérdezett a recepción, hol vehetjük fel az én nevemre szóló jegyeket – majd irány a belváros, egy jó kis étterem, ahol felitathatjuk valami jóféle szlovák specialitással a Budapest óta legördült és még gyomrunkban lévő söröket.

Hostia szektor. Mikel hogy is mondja? Somos la hostia!

És a következő bekezdést, mintha Astarloza Tamás meg is jósolta volna, következzen amit ettünk. Már az izgalmas, szlovák része. Zolival feleztünk egy vadas marhát, igazi remekbe szabott, hihetetlen állagú knédlivel és áfonyalekvárral, valamit egy natúr sertéspecsenyét. (Most tudtam meg azt is Zolitól, hogy van speciális knédli liszt!) Én még ettem utána egy meggyes-mákos pitét. Ami a többiek kajáját illeti, a nagy truváj a tócsniba bundázott cordon bleu volt. Igaz, az étlapon Gordonként szerepelt, és nem is a nálunk megszokott volt, annál jobban nézett ki. Két szelet olyan tipikus, zsíros, nem olvadós szlovák sajt, közötte sonka, és ez tócsniköpenyben. Elsőre olyan volt, mint egy bazi vastag bundás kenyér. Nyilván sört ittunk hozzá és egyáltalán nem zavart, hogy Bernardot csapoltak a helyen, ami ugyebár cseh sör.

A meccs előtt már csak a visszafelé-sör adagot kellett megvenni, üldögéltünk kicsit a közeli parkban, aztán irány a stadion. Elég vicces volt a sok zöld-sárga szlovák drukker között egy jó méteres San José fejjel, de az ég egy-adta világon semmi paránk nem volt. Az egész közeg sokkal kulturáltabbnak látszott, mint itthon.

Gyönyörű kis stadion ez a zsolnai. A két kapu mögötti lelátó fémszerkezetes, a két hosszanti rendes épület, 12000 fő a befogadóképessége.

Jó kedvvel érkeztünk a stadionba

Meg is töltötték a tót atyafiak úgy tízezren, ehhez jött, mint egy száz Athletic-szurkoló, főként idősek. De hallod, a szlovák szurkolók megtapsolták az odalátogató rojiblancókat. Hihetetlen élmény volt. Mi a kapu mögött foglaltunk helyet, mintegy ötven baszkkal, a főtribünön még ugyanennyien. Imádták a Sanjoburuzunkat, fotózták, twittelték, miegymás. Sőt, mint Santi megírta, az Athletic hivatalos twitter oldala is megírta, hogy ott van Zsolnán Sanjo buruz!

Fotózkodtak velünk

Nagy iramban kezdtük a meccset, főként Aketxe és Sabin villogott, utóbbi az első negyedóra végén be is talált, hanem pont ez idő alatt igencsak feltűnt Kike Sola mit nyámnyiláskodik. Még szerencse, hogy az ellenfél gólhelyzetbe hozta... Ekkortájt küldhette itthonról a mi Gurpegink, az sms-t, hogy frankón látszunk a közvetítésben!

"Eddig minden rendben..."

Hihetetlenül gyorsan eltelt az első félidő, boldogok voltunk, arra számítottunk, hogy gurítunk még kettőt. De nem így történt. A szlovákok vették fel az oroszlánjelmezt, amit mi levettünk az öltözőben. Bár a 60. percben azt beszéltük Zitával, hogy kéne pár gólt rúgni, mert elalszunk az unalomtól, az utolsó félórában egyenesre rágtam a körmöm – mindhiába. Szépített a Zilina, majd Benat „botolján meg Boborján fiam” módjára elveszett egy labdát és jött az egyenlítés. Ezután már csak hab volt a tortán, hogy a sérüléséből felépülő Williams ismét megsérült, a koktélcseresznyét a habra a szlovákok hosszabbításban elért, győzelmet érő gólja jelentette. Megérdemelték a győzelmet, megérdemeltük a vereséget. Mi persze, szurkolók, kurva nagy győzelmet érdemeltünk volna. Ez nem volt szép srácok! Kifelé semmi para, a Sanjo ellenére, a két szurkolótábornak összetűzése nem volt. Több Athletic-drukker gratulált a zsolnaiaknak, azt ment mindenki isten hírivel. Ahogy mi is.

Visszafelé ismét elkezdődött a nagy mitfahrerkedés és térképolvasás, immáron a vice-kalauzzá avanzsált Zoli segítségével. Ahogy fogytak a kilométerek, úgy fogytak a sörök és egyre fáradtabbá vált a röhögés is. Azt azért még kitaláltuk valahogy, hogy Sola és Benat mennyire idegesítően bénák voltak. Meg hogy Sola olyan mint egy kibaszott kandúr. És hogy mekkora vicc, hogy ő szuperkupa győztes, Toquero és Iraola meg nem. Na mindegy ez nem releváns. Cica Sola. Egyik kézen fullkar tetkó, frizura pöpec. Cica Sola. De a töködet elhagytad valahol!

Hajnal négyre értünk vissza a Keletihez. Az idő múlását tulajdonképpen Tamás sörfogyasztásával lehetne érzékeltetni, aki 17, azaz tizenhét sört puszilt be, ha azt vesszük, óránként egyet.

Nagyon jók is út volt, pláne, hogy a két Tamással és Zitával még sosem utaztam, Zolival meg azon filóztunk, hogy mi utoljára 2004/05-ben voltunk együtt bárhol is. Mit bárhol is? Akkor Bécsben voltunk, na, kitaláljátok milyen apropóból? Igen, Athletic-meccsen.

Hát így megy ez...

Zita és Tamás, eskerrik asko!

 És akkor kérni szeretnék valamit, már ami a következő sorsolást illet. (Bízunk benne, hogy csütörtökön továbbmegyünk a Zilina ellen.) Szóval, hogy én még sosem voltam Plzenben és nagyon kíváncsi vagyok rá. Igen a sörgyárra is. Szeretném, hogy az Európa Liga csoportkörében egyik ellenfelünk a Viktoria Plzen legyen!

Szuperkupa döntő és ünneplés

Hétfő este szuperkupát nyert az Athletic. Harmincegy éve várnak trófeára a csapat szurkolói és játékosai. Még mindig nehéz elhinni, olyan szokatlan a helyzet. Talán azzal, hogy leírom a történteket, könnyebb lesz feldolgozni. Íme, pár sor és kép a közös meccsnézésről és pár ízelítő az ünneplésből.

Múlt péntek este valahogy úgy ültem a net elé – nincs Digim, ezért – hogy alig vártam a meccset, arra számítva, hátha az európai szuperkupa döntő hosszabbításos meccse után, nem lesz kedve-ereje focizni a Barcának és egy sokgólos meccsen megverjük őket, mondjuk 5-2-re. És a Barcának valóban nem túl sok kedve látszott játszani. Pláne, miután San José majd a félpályáról bevágta Ter Stegen kifejelt labdáját. Itt az összefoglaló elején látható. Érdemes megnézni, sőt meghallgatni; nagyon kész, ahogy a két riporter meg a szakértő egyszerre üvöltenek teljesen artikulálatlanul.

 A második félidőben aztán Aduriz még három góllal piszkálta a Barcát. Már a meccs alatt is emailek és üzenetek hada érkezett hozzám és távozott tőlem, hát még utána. Mariann például, aki épp Zambiába utazott azt hitte szívatom. Nem is tudtam elaludni egészen sokáig. Ez olyan eredmény, amihez nagyon rossz játék kell, hogy eblukjuk a kupát, hiába fogadkozott Luis Enrique.

Egyértelmű volt hát, együtt kell, nézzük a meccset, ahányan csak tudjuk. Amikor hétfő délelőtt felhívtam törzshelyünket, a Zöld Gyémántot, a kedves hölgy majdnem hogy lebaszott, hogy hol a fenében voltunk pénteken, hogy ilyen meccset kihagyni, és a többi. Semmi gáz, mondtam, majd ma bepótoljuk a hangulatot!

Naná, hogy bepótoltuk, Javi Sagrado és kuzinja társaságában! Zita, Tamás, Javi, Laci a kuzin és én voltunk a szurkolótábor. Zitával a kezdő sípszótól az első félidő végéig 5 percenként számoltuk vissza a hátralévő időt. Onnantól már nem néztünk az órára Piqué kiállításáig. Mert attól a pillanattól a katalánoknak csodára volt szükségük. De a csoda velünk történt, amikor Aduriz két meccs alatt negyedszer mattolta a teljesen szétesett Barcelonát. Megőrültünk. Érkeztek az újabb sörök, pálinkák. Elvesztettük a kontrollt. Üvöltöttük az Athletic-indulót, a szurkolói rigmusokat és nem tudom hogy értem haza… Anyám másnap azt mondta nagyon kiabáltam az éjjel.

Txapeldunak! Oléoléolé!!!

A másnap nagyon másnap volt, de kedves kollégáimnak köszönhetően az egész napot nyugiban tölthettem a kasszán kívül, így szinte teljesen végignéztem a bilbaói ünneplést. Begona katedrálisban (Begona Szűz Máriát jelent baszkul, ő a város védőszentje)kezdtek, aztán jött a polgármesteri hivatal erélye, majd nyitott emeletes buszon a Lopez de Harón a bizkaiai kormányzóság épületéig.

Könnyekig meghatott, ahogy Gurpegui és Valverde elvitték és megmutatták a Begona szobornak a kupát. (A csapat a kupadöntőkre, nagy meccsekre való indulás előtt mindig elmegy a templomba a Szűz segítségét kérni. És most, hogy nyertek valamit, azt egyből megmutatták a segítőnek.) Fülig ért a szám, ahogy Muniain vezényelte a több tízezer embert az önkormányzat erkélyéről. Majd következett a diadalmenet a bizkaiai tanácsig. Hihetetlen volt ez az egész A-Z-ig.

Szuperbajnok az Athletic!